2004-10-06

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Van egy óriásplakát mostanában az utcákon, amely minden eddiginél jobban megdöbbentett. Egy kedves, nevető női arc látszik rajta, előreálló nagy fogakkal és alatta egy kérdés: Biztos, hogy ő az igazi? Hogyan jutottunk a nagy fülű fiúcskába szerelmes svéd gyermekverstől idáig? Micsoda világ az, ahol beleoltják az emberekbe, hogy az igazi, az a média által tökéletesnek sugallt ideál. Ebben az a legfájóbb, hogy ez ellen a tudatalattinkba beoltott eszmerendszer ellen szinte nincs gyógyszer. A józan ész, annak a tudata, hogy minden szépség egyszer véget ér, hogy hosszú távon teljesen lényegtelen szempont, hogy kinek hogyan álla foga… – ezek a mondatok elszállnak az éterbe. Az ösztön szintjén szinte kódolják az embereket. Talán annyit tehetünk, hogy ellenpéldákat adunk, más irányba próbáljuk a bekódolt figyelmet fordítani. Ezért tehet sokat egy-egy gyülekezet, helyi közösség. Mi van azonban akkor, ha maguk az egyházak is felveszik a versenyt és igyekeznek minél modernebbek, minél szebbek és sikeresebbek lenni. Van, aki úgy állítja be a hitet, mint a siker és az öröm titkát. Könnyen ráragad az ifjúságra, ha ilyen módon beszélnek Istenről. Most egy olyan fiatal családanyát hallhatunk, aki egy kis gyülekezetben próbált szerencsét és nagyon sok kínlódás után, őket otthagyva, ma egy református gyülekezet tagja. Horváth Attilánét hallhatják.

Horváth Attiláné: Amikor Szegeden dolgoztam, akkor kezdtem igazán a felnőtt életet, akkor kerültem ki az iskolai és kollégiumi közegből, ami nekem egy nagyon biztos pont volt. Elkezdtem dolgozni, Szegedre egyedül kerültem.

Fekete Ágnes: Mit dolgoztál?

Horváth Attiláné: Ápolónőként kezdtem az Új Klinikán. Akkor ez egy nagyon szép hely volt és én szívesen is vállaltam azt a munkát ott. Sajnos éppen a Hit Gyülekezete miatt szakadt vége, mert csak így tudtam igazából kilépni ebből az újonnan megismert kis egyházból, hogy el kellett jönnöm Szegedről néhány havi munka után. Annyira egyszerűen kezdődött a dolog, hogy megismerkedtem egy egyetemista lánnyal a buszon, miközben Szegedre utaztam, és ez a lány a hit gyülibe járt és nagyon-nagyon komolyan vette. Mindketten keresztény témájú könyvet olvastunk a buszon és mindjárt elsőre kiderült, hogy mindketten keresztény érzelműek vagyunk. Nagyon sok mindenről elkezdett beszélni nekem, én mindig nagyon könnyen teremtettem kapcsolatokat emberekkel és mindenkit nagyon szívesen meghallgattam. Sokszor készpénznek is vettem, amit másoktól hallottam. Úgy gondoltam, hogy más sokkal okosabb nálam és sokkal jobban tudja, hogy mi a jó. Egy csomó mindenben bizonytalan voltam, nagyon sok kérdés volt bennem. Azt gondoltam, hogy mivel ez a lány nálam sokkal idősebb, egyetemista – felnéztem rá – ezért biztosan jobban felméri ezeket a dolgokat és jobban megérti, és amerre irányt mutat, az nem lehet rossz. Amiről beszélt az is nagyon szép volt és jó, nagyon hihető volt. Tele volt bibliai idézetekkel és úgy tűnt nagyon jól alá van támasztva, így észrevétlenül belesodródtam ebbe a kapcsolatba, először csak ezzel a lánnyal. Amikor vele már barátság felé kezdett hajolni a kapcsolatom és kezdett szorosabbá válni, én nagyon örültem neki, hogy van végre valaki, akivel lehet ilyen témákról beszélni. Alig volt fiatal, keresztény fiatal vagy gyerek, akivel lehetett volna beszélni Istenről. Mindig magam voltam az Istennel való kapcsolatomban és az azzal kapcsolatos kérdéseimmel, és egyáltalán azzal az örömmel vagy bánattal, ami ezzel összekapcsolódott. Nem volt kivel beszélni róla. Ezért örültem annak, hogy végre van valaki, és ráadásul nálam rátermettebb és okosabb, idősebb. Ő azt szerette volna, ha én elmegyek vele abba a közösségbe, ahova járt. Erről nekem nagyon ködös elképzeléseim voltak még akkor is igazából, hogy ez hogyan épül fel, hogy néz ki, kik vezetik. Igazából ezt nem lehetett megtudni, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy ő maga sincs igazából azzal tisztában, hogy amit ő egyháznak illetve gyülekezetnek nevezett pontosan kik is irányítják. Mi ennek a rendszere, erről nem is lehetett vele beszélni, mintha ennek nem volna igazán jelentősége. A lényeg az volt, hogy menjünk el abba a közösségbe, ahová szintén fiatalok járnak és ott megkapja az ember a Szentlélek keresztséget, amit nagyon hangsúlyoznak a Hit Gyülekezetében. Ez teszi az embert odatartozóvá és ez kapcsolja igazán Istenhez, amikor megkapja ezt a Szentlélek keresztséget. Ez egy izgalmas téma, mert a hagyományos történelmi egyházakban pontosan ez az, amiről kevesebb szó esik.

Fekete Ágnes: Tehát akkor végül is egy barátsággal kezdődött és szimpatikussá lett és akkor logikus, hogy ahova hív, hát elmegyek?

Horváth Attiláné: Igen. És azért is, hogy végre én is érzem belül majd azt a többletet magamban, amit egy kereszténynek éreznie kell: nem esek el folyton a kísértésekben, problémákban. Ez olyan dicsőségesnek tűnt, amikor erről szó volt. Elmentünk ebbe a közösségbe, amit úgy képzelj el, mint amikor egyetemisták összejönnek egy lakásban. Mindenféle laza külsejű fiatalok, akiken nem látszik semmi, hogy hova tartoznak, milyen gyülekezetbe, milyen egyházhoz. Adva van egy lakás, ahol mindenki jön-megy kedvére, senkit nem ismersz, fogalmad sincs, hogy mi fog történni és akkor elmész ezzel a lánnyal egy kicsit szorongva, egy kicsit még érzed a magad fiatalságát a többiekkel szemben és úgy minden átmenet nélkül kezdődik a beszélgetés és az imádkozás. Nagyon furcsa és nagyon más volt, mint amit én megszoktam. A tartalma végül is olyan mélyen nem különbözött. Ott is Jézusról beszéltünk, ott is Istenről volt szó. Ami igazából nagyon megrázó és nagyon megdöbbentő volt nekem, az a személyes beszélgetés volt velük. Minden arra ment ki és arra próbáltak engem rábeszélni, hogy az embernek az életét mindenkitől el kell szakítania, akivel eddig élt, mert akkor tud teljesen új emberré lenni, teljesen Istennek szentelnie önmagát és majd Isten megmutatja, hogy hogyan tovább, mit tud csinálni. Mondták azt is, hogy nyugodtan költözzek oda. Ebben a lakásban már én nem tudom hányan laktak, sokan a földön aludtak. Nekem ez nagyon ijesztő volt. Én ilyet soha nem tanultam vagy hallottam, hogy az Isten miatt mindenkinek fordítsunk hátat, szakítsuk meg a kapcsolatot mindenkivel. Sőt, pontosan arról szól, hogy azoknak szolgáljunk, akik körülöttünk élnek és ez valahogy nem illett bele a képbe.

Fekete Ágnes: Miért van az, hogy valahogy mégis megfogtak?

Horváth Attiláné: Engem ez a lány fogott meg és amikor már idáig eljutott a dolog, hogy erről beszéltünk, akkor utána jött volna a közös imádság és az abban való részvétel, ahol a többiek mind megkapták a Szentlélek keresztséget. Nyelveken szóltak és mindenféle furcsa dolgokat csináltak, extázisba estek és rázkódtak, lefeküdtek a földre, vagy csak hintáztak előre-hátra, érthetetlen szavakat mormoltak. Próbáltam elfogadni és arra gondolni, hogy ez valóban így van, mert azt a magyarázatot kaptam, hogy a Szentlélek keresztségnek és a nyelveken szólásnak nem kell más számára értelmezhetőnek lennie. Ha Isten szól rajtunk keresztül, akkor lehet, hogy az egy imádság valamiért, valakiért. Azt nem kell, hogy mások értsék. Lehet olyan nyelveken szólás, amit mások értenek és az által épülnek, de olyan egy sem volt. Mind olyan volt, aminek egy árva szó értelme nem volt. Abszolút semmi. Ezek az extázisok nagyon ijesztőek. Valaki, aki ilyennel még nem találkozott, az beleborzong. Igazából nem tudja elképzelni, hogy olyankor valóban Isten működjön abban az illetőben. Végigolvasva az Újszövetséget, abban egy szó sincs arról, hogy Jézus bármikor a földön fetrengett volna, vagy magán kívül lett volna, érthetetlen szavakat mormolt, kiabált – ilyenek nincsenek. Óriási dilemma előtt álltam, hogy mi az igazság. Ez hetekig tartó vívódássá vált. Ez egy nagyon nehéz helyzet volt, hogy távol voltam az otthonomtól, attól is, akitől tanácsot kérhettem volna és nem igazán tudtam, hogy mit tegyek. Próbáltam először beszélgetni ezzel a lánnyal erről, de ugye a tiltakozást azt sehol nem veszik szívesen. Tehát, amikor felmerülnek a nagy miértek, akkor nagyon erőteljes meggyőzés kezd folyni arról, amit ők hisznek igazságnak. Itt is erről volt szó, hogy nagyon szeretett volna nagyon erősen meggyőzni és újra meg újra vinni ebbe a közösségbe, én meg egyre inkább nem akartam – tehát itt már ellentét kezdett feszülni közöttünk. Nagyon gyenge és gyáva voltam ahhoz, hogy ezt szemtől-szembe megmondjam, hogy nem akarok vele többé találkozni. Nem akartam megbántani.

Fekete Ágnes: Volt valaki, aki segített?

Horváth Attiláné: Az segített, hogy egyre inkább halálfélelem kezdett el gyötörni. Ez egy nagyon érdekes dolog volt és nagyon sokat gondolkodtam azóta rajta, hogy az én gyönge idegzetem, lelki alkatom volt-e a háttere annak, hogy ennyire kellemetlenül kezdtem érezni magam a saját bőrömben. Nem tudtam éjszaka aludni, nagyon nyugtalan voltam, ha mégis elaludtam, rémálmok gyötörtek. Ha a Bibliámat elővettem és olvasni próbáltam, akkor soha nem találtam olyan részre, ami igazából nem valami félelmetes dolgot tartalmazott. Az egész egy rémálommá kezdett válni, egy nagyon nyomasztó dologgá.

Fekete Ágnes: Talán azért hatott így, mert azt mondják, hogy ha nem tartozunk oda, akkor ez egy "Isten – nem Isten" döntés, hogy oda járok vagy nem járok. Ezt másoktól is hallottam, hogy halálfélelmük volt ilyen helyzetben.

Horváth Attiláné: Ez biztos, hogy valóban így van. Ők úgy gondolják, hogy ha nem a Hit Gyülekezete, akkor az a kárhozat. Vagy egyik, vagy másik. Ha nem adja valaki magát teljesen Istennek, amit csak úgy lehet, ahogy ők azt helyesnek tartják, akkor elveszett, nincs tovább. Persze, ha valaki komolyan veszi az Istennel való kapcsolatát és ezzel valamilyen szinten találkozott, és talán még igaznak is kezdte érezni, akkor utána komoly kérdéseket vet fel: Valóban így van? Ők választják a helyes utat? Ez jó döntés most visszatérni ahhoz a régihez, amiben éreztem, hogy nem jó? Hiszen ott sem volt jó valami, vagy kevés volt, vagy nem éltem azt a keresztény életet, amit igazából Isten várt tőlem. Éreztem, hogy hiányzik valami. De ez a másik véglet, ez a helyes? Ehhez nekem nagyon sok idő kellett, mire ezt lezártam magamban. Még azután is, hogy elhagytam Szegedet. Ezt úgy sikerült végül is, hogy rengeteg levelet írtam az élményeimről a barátaimnak és a szüleimnek. Anyukám úgy gondolta, hogy ez rossz irányba visz és valamit tenni kell. Egy alkalommal leutazott Szegedre, mondta, hogy csomagoljak és most azonnal jöjjek haza. Úgy éreztem, hogy most meg tudom ezt a lépést tenni. Látta rajtam a kiborulás jeleit és akkor már nem is volt kérdés, hogy én haza akarok-e jönni vagy nem. Ennek ellenére a későbbiekben is megtaláltak Kecskeméten, ahol azután újra dolgozni kezdtem.

Fekete Ágnes: Nagyon megterhelő lehetett, hogy valaki állandóan jön és mindenáron meg akar győzni valamiről.

Horváth Attiláné: Igen. Bár, azért nem lenne igazságos, hogy ha nem mondanám el azt is, hogy ez a lány nagyon kedves volt. Ő igazán mélyen hiszi azt, hogy ő a jó úton halad. Azzal, hogy engem meg akart győzni, azt szerette volna, hogy én se vesszek el. Mindenáron azt szerette volna, hogy én is, akit megkedvelt, megmaradjak az Istenben, amit ő helyesnek tart. Jót akart, csak az egész hátteret nem éreztem jónak.

Fekete Ágnes: Hogyan sikerült azután a lelkednek rendbe jönnie?

Horváth Attiláné: Hosszú idő alatt igyekeztem ezt valamennyire rendezni magamban. Nagyon sokféle keresztény könyvet kezdtem olvasni és nagyon sok református kiadványt. Mindig vonzott az, hogy ne legyenek külsőségek. Tehát, bennem is kellett, hogy egy reformáció történjen. Nagyon örülök, hogy így történt és remélem, hogy egyre többet részt tudok venni az életében ennek a közösségnek, amikor már egy pici gyerekkel nem leszek annyira kötött.

Fekete Ágnes: Gondolom, hogy a házasság is sokat segített.

Horváth Attiláné: Az történt, hogy hazakerültem Kecskemétről és pontosan akkor történt egy lelkészváltás. Fiatalok kerültek ide, akikkel véletlenszerűen is és azután a házasságom kapcsán is – mivel a férjem református – kapcsolatba kerültem. Bizony, voltak fenntartásaim, hogy most hogy néz ki, hogy én fogom magam és besétálok a református templomba és onnantól én oda járok. Ez nagyon furcsa lett volna. Ezen nagyon könnyen átsegített az, hogy a férjem és a férjem családja is református és senki semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy én a református templomba velük együtt elmegyek.

Fekete Ágnes: Végül is ennek a kis történetnek van valami hozadéka? Van valami tanulsága most így utólag a számodra?

Horváth Attiláné: Igen, volt értelme. Több is. Van, amire mindenképpen rá kell, hogy ébressze az embert az, hogy ha rossz döntést hoz, akkor mindenképpen meg kell keresnie magában az okokat. Egyrészt magát is jobban meg kell, hogy ismerje, mert felfedezi annak okait, hogy miért hozott ilyen döntést. A rossz döntés mindenképpen az volt, hogy nem volt meg az a belső meggyőződésem, nem volt meg az az Istennel való elég szoros kapcsolatom, hogy ne kerüljek tévútra.

Fekete Ágnes: A fiataloknak szükségük van olyan helyekre, ahol együtt örülhetnek, ünnepelhetnek. Ilyen lehetőségek a Regionális Csillagpont Találkozók, amelyből az egyiket nemrég rendezték meg Miskolcon illetve Budapesten, és nemsokára lesz Szegeden, Debrecenben és Kisvárdán. Karcsai Nagy Éva riport összeállítását hallhatják, aki először Tarr Zoltán zsinati tanácsossal beszélgetett Miskolcon.

Tarr Zoltán: Ezeknek a találkozóknak talán legkomolyabb és legfontosabb szempontja a találkozás élményén és ajándékán túl, hogy akik itt vannak, ne pusztán haszonélvezői vagy csak átvevői legyenek annak, amit néhányan elkészítenek, hanem tevékeny részesei, közreműködői. Ez által az egyház életébe is úgy kapcsolódhassanak be ezek a fiatalok – és ha majd idősebbek lesznek, az egyházunk életének még inkább meghatározó tagjai lesznek – , azzal a lelkülettel állhassanak hozzá az egyház, a társadalom életéhez, hogy ők maguk nagyon fontos alkotóelemei ennek és amit tesznek, az fontos és meghatározó és változtatni képes.

Karcsai Nagy Éva: Elsőként a Tiszáninneni Református Egyházkerület rendezte meg a Regionális Ifjúsági Találkozót. Ezt örömmel jelentette be az ünnepségen Csomós József püspök.

Csomós József: Reméljük, hogy az összes többi legalább ilyen jól sikerül. Köszönet a szervezőknek, nagyon jól megszervezték. Talán még a szervezésnél is több örömre ad okot, amennyien eljöttek. Néhány héttel ezelőtt még egy-kétszáz jelentkezésünk volt és hála Istennek, ahogy közeledtünk ehhez a mai naphoz, egyszercsak szóltak a munkatársak, hogy átléptük az ezres küszöböt, végül valahol ezerkétszáznál volt a résztvevők száma. Ez a klasszikus egyházi magvetésnek az alkalma volt.

Karcsai-Nagy Éva: Fontosak a találkozások minden ember számára.

Csomós József: Egy ilyenfajta találkozón az egy irányban gondolkodók – ha nem is egyfélén gondolkodók – találkoznak különböző körökből, iskolákból, különböző társadalmi közegből, gyülekezetből kikerülve, ez valahol az egész egyházkerületünknek, és az egész egyházunknak az összetartását erősíti.

Karcsai-Nagy Éva: Úgy fogalmazott, hogy: Kéz a kézhez ér, szív a szívig ér.

Csomós József: Erről van szó. Ez elkezdődött reggel, amikor a külön buszok a Miskolcra vezető völgyeken, főútvonalakon elindultak. Már amikor a második faluból beültek a fiatalok, a kéz a kézhez ér már megvolt. Már a buszban kialakult egyfajta közösség, ami erősödik és mire hazaérnek ki is fogják értékelni ezt a napot.

Karcsai-Nagy Éva: Nagyon sok mindent csinálnak a Tiszáninneni Református Egyházkerület fiataljai, mint ahogyan láttuk itt a bemutatkozásukon.

Csomós József: Ez ilyenkor derül ki. Ezért is jó egy ilyen találkozó – többek között -, mert nem is gondoljuk, hogy az egyházkerület területén levő (Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves megye közigazgatási területet öleli fel), egymástól távol élő kisebb közösségek mennyi értéket hordoznak és értéket teremtenek, ami itt közös kinccsé válik.

Karcsai-Nagy Éva: Mondjuk el ezek közül néhányat, mert mindenkit úgy sem fogunk tudni bemutatni és megszólaltatni.

Csomós József: A galérián a "Lehetőségek piaca" van. Szeretet otthonok, könyvkiadás, sárospataki református lapok különböző termékeit mutatja és kínálja. Mindenütt előáll egy csapat és elmondja, hogy kik vagyunk mi Zemplénben, Abaújban, Borsodban és Eger völgyén.

Karcsai-Nagy Éva: Taracközi Gerzson, a misszió központ vezetője, szervezője a Regionális Ifjúsági Találkozónak. Mit tart a legnagyobb erényének?

Taracközi Gerzson: A mai nap folyamán, ahogy jártam-keltem a rendezvényen, az egyik legszembetűnőbb dolog volt a számomra, hogy milyen szépen együtt tudtak lenni a fogyatékosok és az egészséges emberek. Szinte észrevehetetlenül együtt örültek, együtt nevettek, tapsoltak, énekeltek, olvasták az Igét. Úgy érzem, hogy valahol fontos lenne ennek a rendezvénynek ezt a lelkületét tovább vinni, hogy minél inkább megismerjük ezeket az embereket és próbáljuk velük a közösséget természetes módon építeni.

Karcsai-Nagy Éva: Egy ilyen nagyszabású rendezvény igen sok munkát igényel. Mit ad a szervezőnek, a Misszió Központ irodavezetőjének Vass Enikőnek, hogy látja ezt a sok embert, hogy örül, boldog?

Vass Enikő: Öröm volt látni, amikor 9 órakor egyre többen és többen jöttek és az ajtóban osztogattuk a jelentkezési lapokat. Amikor elkezdtek az együttesek énekelni a színpadon és láttam az embereket, ahogy a műsorvezetők megmozgatták a résztvevőket, akkor láttam azt, hogy nem volt hiábavaló ez a munka. Minden teher és fáradtság leesett a vállamról és örültem együtt azokkal, akik ott lehetettek. A kisgyermekes anyukák elhozhatták csemetéjüket, vigyáztak rájuk az óvónők. Szerintem a nagymamák is elkísérték ugyanezeket a családokat és így több generáció vett részt ezen az ifjúsági találkozón. Nemhiába írtuk azt a plakátunkra, hogy: Addig várjuk a résztvevőket, amíg fiatalnak érzik magukat.

Karcsai-Nagy Éva: Kiss Sándor a Zsinati Ifjúsági Iroda Csillagpontért felelős munkatársa. Elindult a regionális találkozók sora. Hol folytatódik?

Kiss Sándor: Október 2-án Budapesten, október 9-én Szegeden, október 16-án Kisvárdán és november 6-án Debrecenben fogunk találkozni.

Fekete Ágnes: Most egy gyülekezet ünnepébe kukkantsunk bele. A budapesti Kispest-Rózsatéri gyülekezet 60 éves évfordulóját és iskolájának bővítését ünnepelte.

Kovács Attila, gondnok: "Kedves Vendégeink, kedves Gyülekezet, kedves ünneplő közösség. A Kispest-Rózsatéri gyülekezet gondnokaként nagy szeretettel köszöntök itt most mindenkit, aki jelenlétével megtisztelte a többszörös évfordulós jubileumi ünnepségünket. Legyen ez a mai délután közös örömünk, közös hálaadásunk és együtt emlékezhessünk a gyülekezet 60 évére, Simeon Öregotthonunk 10 évére, és együtt örülhessünk, ahogy ezt már meg is kezdtük, a Karácsony Sándor Iskolánk új épületének. Köszönetet szeretnénk mondani az ünnepi előkészületek kapcsán végzett nyomdai munkákért, a kiállítás szervezéséért, fényképek és tablók készítéséért, ezeknek összeállításáért, a jubileumi füzet szerkesztéséért, az ének-zenei szolgálatokért, a szeretetvendégség előkészítéséért. Tisztelettel kérem, hogy akinek a nevét olvasom, akik ezekben a munkákban részt vettek és sokat segítettek, jöjjenek ide és félkörben álljanak meg az Úr asztala előtt.

Gyülekezeti tag: Visszatérő gondolat volt ünnepi hetünkön, amelynek ma van az utolsó napja, vajon mi Kispest-Rózsatér titka? Sok titok elhangzott. Akik ide járnak, az egy igaz élő Istent akarják követni. Egy irányba nézünk, egy irányba haladunk, akkor, amikor a társadalmunkra egyre inkább az én kerül előtérbe. Mi közösséget építünk, illetve ápolunk. Számontartjuk egymást, segítjük egymást – akár két kézzel is, imádsággal is.

Ablonczy Kálmán, lelkipásztor: Tessenek elképzelni, hogy hat évtizednyi időt kell bemutatnom öt percben, mert hogy ez lett megszabva nekem. Egy-egy évtizedre sem jut egy perc – így nem lehet beszámolni. A Rózsatéri gyülekezet 60 esztendeje csupán két nemzedéknyi idő. Köszönet mondásunk jeleként elkészült egy kis füzetecske hálaadó visszaemlékezésekkel, vallomásokkal. 1989-ben, az akkor 75 esztendős édesapámat – akkor már nyugdíjas lelkészünket – köszönthettük egy kötettel, amelynek az volt a címe, hogy "A kereszt által gyógyul a világ". Természetesen emlegetem azt a kiállítást, aminek szemlélői lehetünk. 23 táblával, sok minden hallhatunk, sok mindent láthatunk, sőt mi magunk is beléphetünk egy kicsit a gyülekezet életterébe: iskolai, óvodai, táborozási életébe. Ami ma van, az mind-mind a tegnapban, tegnapelőttben gyökerezik. Ami egyszer igazán élet volt, az él ma is. Az élet oldalán álló gyülekezet szeretnénk lenni. 60 esztendős gyülekezetünknek néhány népmozgalmi adatát is hadd említsem az élet felől. 1944-től összesen 1066 keresztelésre került sor, 746-an konfirmáltak, 333 házassági szövetség köttetett és búcsúzni kellett 1211 drága testvértől. A valamikori anyagyülekezetből levált néhány tíz főből álló gyülekezet választói névjegyzékében ma már 432 személy nevét találjuk.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát, Pál apostol első Korinthusi levelének 3. fejezetéből, a 6. verset:

"Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta."

A növekedést az Isten adja, de nem mindvégig adja. Isten olyan világot teremtett, ahol helye van a csökkenésnek is. Ősz van. Bármilyen fájdalmas a hulló levelek látványa, egyben szép is. Ez az évszak talán mindennél jobban elénk festi azt a gondolatot, hogy a földi hazában nincsen élet halál nélkül, nincsen megkötés eloldás nélkül, nincsen növekedés csökkenés nélkül. Elgondolkodtam, mennyire előttünk van Istennek az az arca, amikor, mint teremtő hatalmával a semmiből előállt a világ. A nagy és erős Isten képe él bennünk, pedig ez az ő alkotásának a fele volt. Minden istentiszteleten elmondjuk, hogy Isten teremtette és bölcsen fenntartja és igazgatja ezt a világot. A fenntartás legalább akkora dolog, mint a teremtés. Gondoljunk csak a családunkra. Gyermekeink születése óriási esemény, de megtartani egy családot! Napról-napra készen lenni a szeretetre – sokkal nagyobb dolog. Nem véletlenül váltogatják az emberek kapcsolataikat, hiszen sokkal könnyebb valakivel elindulni, valakibe beleszeretni, mint megmaradni valaki mellett, kitartani. Szoktuk mondani: Isten malmai lassan őrölnek. Barátkozzunk meg a lassan őrlő molnár arcával – valami ilyesmi az Isten valódi arca. A növekedést Isten adja. Ha nincs növekedés, nincs élet. De miféle növekedés az, amit Ő ad? Nem a burjánzó, mindenbe behatoló, daganatos növekedés, hanem egy egyensúlyos épülés, amelyben a csökkenés gondolata is benne van. Mindig elgondolkodtat az a jézusi mondat: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol a rozsda megemészti, a moly elrágja, hanem gyűjtsetek kincseket a mennyben, ahol megmarad." Jézus nemcsak nemet mond, nem csupán azt mondja, hogy ne a földi élettel foglalkozz, hanem azt is mondja, hogy növekedj Istenben. Amilyen erőt szánsz a földi gyűjtögetésre, olyan erővel gyűjts a mennyei számára. Ez is energia. Ez is nagy befektetés. Nem hullanak a mennyei kincsek az ölünkbe. Növekedni kell bennük. Megvallom, én is – és azt hiszem ezt sokan elmondhatjuk -, nem tudok annyi energiát erre szánni, mint amennyit kellene. De ezt a növekedést is az Isten adja, hiszen mi mindnyájan az Ő kezében vagyunk. Ott növekszünk és megyünk össze. Ott élünk és halunk meg.
Ámen

Énekajánló – Szentháromság utáni 18. vasárnap

A Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap igéi (Máté 22,34-46. és 1. Korinthus 1,4-9.) az előző vasárnap üzenetének – Krisztusban való egység – folytatásaképpen a Krisztusban való szeretetről tanítanak. Az evangélium témája a nagy parancsolat, az epistolában pedig Pál apostol fejezi ki a korinthusiak irányában érzett önzetlen szeretetét. Kommentárként csak annyit jegyzünk meg, hogy a ráfelelő éneket (234,3.) J. S. Bach nyomán választottuk, aki e vasárnapra készült (169. számú) kantátájának zárótételeként alkalmazta ez énekverset.

Énekrend a Szentháromság utáni 18. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 119,1. Az oly emberek nyilván boldogok, vagy 32,1. Ó mely boldog az oly ember éltében

Derekas (fő) ének: 492. Felséges Atya Úr Isten (énekelhető a 301. dallamára is), vagy 211. Meghagytad nékünk, Úr Isten

Igehirdetés előtti ének: 154. Úr Jézus, mely igen drága

Ráfelelő ének: 234,3. Ó Szeretet, áraszd ránk meleged

Záró ének: 289,1,6-7,10-11. Zengj nyelvem ékesen, vagy 490. Igaz Bíró, nagy Úr Isten (énekelhető a 301. vagy a 233. dallamára is)

(Szentháromság vasárnapjával vége szakad az üdvtörténeti ünnepeknek az a sorozata, mely egymásra épülve tematikailag is logikusan épült fel és a legtöbb egyházban – köztük kálvini egyházakban – ma is él. Hasznosnak tartjuk mindazáltal, ha a protestáns vonalon elsősorban Luther indítására kialakult, de óegyházi gyakorlatig visszavezethető, a Szentháromság-ünnep utáni vasárnapokat is tematikusan rendező perikópasorozat szerint egy-egy vasárnapra összeállított énekrendet közlünk. Ha ez nyilvánvalóan nem is illeszkedik a legtöbb református vasárnapi istentiszteletet meghatározó Bibliaolvasó kalauz tematikájához, mégis érdemesnek tartjuk ezt alapul venni. Ha másra nem, általános énekválasztási elvek leszűrésére bizonyára alkalmas lehet…)