2004-11-03

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Az elmúlt héten egy teljesen új kezdeményezésnek lehettünk tanúi
Budapesten, a Ráday Kollégiumban. A Kárpát-medencei Egyetemes Konvent
alapjait tették le, azaz egy olyan református szervezet kezdte meg
munkáját, mely szeretné összekötni és koordinálni azokat az egyházi
kérdéseket, amelyek nem szorosan egy jogi határ közé zárt országra
tartoznak. A tanácskozáson Kató Béla illyefalvi lelkésszel
beszélgettünk, ő az Erdélyi Magyar Tudományegyetemet működtető
Sapientia Kuratórium elnöke is egyben. Nemrég egy kiemelkedő állami
kitüntetésben, a Köztársasági Elnök Érdemérmében részesült. Ma Kató
Béla beszél pályájáról.

Kató Béla: Frissen kikerült lelkészként törvényszerűen akartam eljárni
és azt mondtam a harangozó asszonynak, hogy hétfőtől harangozzon este
hétkor. Ekkor már félhomály volt, feleségemmel bementünk a templomba
és vártuk a gyülekezetet. A torony egybe volt építve a templommal. A
harangozó lejött a toronyból és az ősi szokás szerint minden
harangozás után bezárta a templomot, mi pedig bent rekedtünk. A
feleségem mondta, vigyázzunk, mert itt fogunk egész éjjel maradni.
Elkezdtem rohanni a templomajtó felé, dörömböltem, hogy engedjenek ki.
Meghallotta a harangozó asszony, visszajött, és nagyon szégyellte
magát. Persze ennek híre ment a faluban, és a következő este 40 ember
volt a templomban. Nyolc és fél évig voltam abban a faluban, ahol nem
volt hagyománya ennek és soha nem volt olyan istentisztelet, hogy ne
lett volna valaki, akinek Igét lehetett hirdetni. Az emberek vágynak
valami után, csak nagyon kell ismerni őket, hogy mi után és hogyan
kell azt elmondani nekik, hogy megértsék anélkül, hogy olcsóvá tennénk
az igehirdetést és – mondjuk – valami mást mondanánk helyette.
A másik, hogy a háromszéki ember rendkívül egyenlőségre törekvő. A
reformáció azért is nyert olyan teret, mert nem tudták elviselni, hogy
a pap fölöttük van. Annyira egyenlők voltak a lelkészek a faluban az
atyafiakkal, hogy ugyanolyan éjjeli őrök voltak, szolgálatot
teljesítettek. Ott a lelkipásztor tényleg egy a többiek közül, ezért
csak úgy hagyományból, megszokásból az emberek nem mennek el
templomba. Ha viszont elmennek, akkor értelmesen figyelik és
hallgatják, amit mondunk.

Fekete Ágnes : Mi az, amit nem fognak az emberek? Volt esetleg ilyen?
Gondolom, hogy kísérletezni kellett.

Kató Béla: Igen. A kenetes beszéd számukra nem hoz semmit. Ha nem
értelmes a beszéd, csak használjuk a terminológiákat, egyházi
szókészletünket, akkor biztos, hogy elalszanak, elmegy a fejük fölött,
és azért még egyszer nem jön vissza. Úgy kell felépítened, hogy a
logika is megjelenjen a beszédben és életszerű tapasztalattal
összeköthető legyen. Nagyon tájékozottnak kell lenned, ismerni kell a
környezetet, az emberek életét, gondjaikat, bajaikat – erre kell
keresni a választ.

Fekete Ágnes : Én néha megdöbbenek, hogy mennyire nem igényesek az
emberek a prédikáció szempontjából. Ezek szerint ott ez nem így van.

Kató Béla: Tömegek nem járnak a templomba csak azért, mert megszokták,
aki elmegy, az keres valamit. Mi azt látjuk, hogy ott, ahol igaz
igehirdetés hallatszik, figyelnek. Én például úgy szoktam prédikálni,
hogy bemegyek a templomba, előre nem tudom, ki lesz az, akihez
beszélni fogok, de mindig visszatérek az arcok nézése után ahhoz az
egy személyhez, akinek a szeméből le lehet olvasni, hogy megértette-e
vagy sem. A másik nagyon fontos szempont a lelkipásztor személye,
élete, a cselekedetei. A feleségem például nagyon meleg lelkű, jó
lelki gondozó és nagyon sokat pótol a nem verbális igehirdetésből. Ő
maga is nyitott, segítőkész, szerető ember. Ez a kettő az, ami bennünk
ott van.

Fekete Ágnes : Amennyire tudom, Illyefalván nemcsak a lelki élet az,
ami megindult. Nagyon kevés lelkész van, aki holisztikusan
gondolkodik, hogy nemcsak ez az egyház.

Kató Béla: Azt nem lehet a végletekig, hogy beszélünk a reménységről,
a bizalomról és a hétköznapokban nem történik semmi. A társadalomnak
magának kellene lázba jönni, és elkezdeni működni. Ha a társadalom
nagy része nem jön oda, nem érintődik meg, csak magával törődik, akkor
valakinek – úgymond – be kell állni.
Én így fogtam bele. Nagy hatással volt rám a Szabó Dezső féle
küldetés, amit "Az elsodort falu" című regényében ír meg. Miért olyan
jelentős ez nekünk? Azért, mert ez pont Illyefalván történik. Ő azt
fogalmazza meg, hogy ha az értelmiség nem áll a küldetése magaslatán,
akkor elvész a falu. Egy település életében nagyon szépen lehet ezeket
a hullámokat, a lejtőn lefelé való csúszást észrevenni. Visszamegyünk
és megnézzük, ki volt a papja, tanítója, jegyzője… és így tovább.
Ezek nagyon fontos dolgok. Általában nagyon szépen lehet látni, hogy
hogyan fejlődik, és hogyan bukik alá egy közösség, mert nem tettük rá
az életünket, nem tudtuk elhitetni azokkal, akiknek szolgáltunk, hogy
érettük tesszük, fontos, hogy ők is odaálljanak.

Cófalvi lelkészségem idején tapasztaltam, hogy a lelkipásztor a maga
cselekedeteiben prófétikus cselekedetet hajt végre. A Ceausescu
rendszer idején, a falurombolás idején, ez a falu első volt a listán,
amit le akartak bontani. Ettől kezdve az emberek nem akartak semmit
csinálni már. Azt mondták nekem is, mint lelkésznek, hogy fiatalember
vagyok, jobb volna ha keresnék magamnak egy helyet, mert itt nincs
jövő. Mondtam, én nem tudok ebbe belenyugodni, fiatalként nem tudok a
koporsóba belefeküdni, és akkor nem tettem mást, mint a saját kezemmel
elkezdtem a leomló falat újra rakni. Fizikailag is részt vettem az
épületek újjáépítésében.

Fekete Ágnes : Akkor történt valami konkrét intézkedés?

Kató Béla: Nem. A földrengések után nagyon megromlott állapotban volt
az épület, akkor már nem adtak engedélyt az újjáépítésre. Bátorság meg
erő kellett ahhoz, hogy mégis elkezdjed javítani. Vitával és
meghurcoltatással járt, ilyen volt az a világ. Az emberek viszont két-
három év után látták, hogy te csak csinálod, csak csinálod, akkor azt
mondták, ez lát valamit, megyünk, és vele együtt csináljuk. Így az a
közösség a legsötétebb években a reneszánszát élte. A valóságot látta,
de mégsem hitte, hogy győzni fog. Ez nagyon szép volt. Ma is úgy van,
hogy a lelkész, amit tesz, az rendkívül sok mindent üzen. Nem az, amit
beszél, hanem az, amit tesz. Én mindig azt próbáltam tanítani, hogy
van válaszunk. Ez nem olyan, hogy lefekszünk, és azt mondjuk, nincs
rá megoldás – van megoldás.
Az első években láttam, hogy külföldi támogatással szeretnénk
szociális, kulturális, egyházi -akármilyen – intézményeket építeni.
Rögtön felmerült a kérdés, ki fogja ezt fenntartani. Ekkor jött a
gondolat, hogy ezek mögé az intézmények mögé gazdasági programot kell
szervezni. Így alakítottuk meg azt az alapítványt, amelynek az volt a
feladata, hogy először képezzen embereket, utána hitelekkel lássa el
őket, hogy egyéni vállalkozásaikban az álmaikat megvalósítsák.

Fekete Ágnes : Végül is kulturális céllal kezdődött és e mögé jött
gazdasági?

Kató Béla: Igen, az első támogatás, amit Svájcból gyűjtöttünk – a
konfirmandusok gyűjtöttek az illyefalvi vártemplom restaurálására-,
amikor hazajöttem, alapítottunk egy építő és egy asztalos céget. Ezek
kezdték el építeni, a pénz egyszer megfordult a gazdaságban, legalább
30 százaléka odavándorolt a családokba munkadíj formájában, majd
visszajött az eredeti céljaira. Ezek a cégek ma is élnek, és mai napig
több mint kétezer vállalkozást hoztunk létre Háromszéken,
magánvállalkozások formájában, több mint hétezer új munkahely jött
létre.

Fekete Ágnes : Egy építkezésre jött támogatás – akkor csinálják olyan
emberek, akik maguk is lábra állnak ez által.

Kató Béla: Egyértelmű. Nem egy szocialista konszernt szerettem volna –
akár egyházi bőrbe bebújtatva – tovább építeni, hanem abból indultunk
ki, hogy az egyház akkor lesz gazdag, ha a tagjai is azok. Nem az
egyháznak kell – a hívektől függetlenül- a működésére megteremteni a
javakat, hanem úgy kell segíteni az embereket, hogy képesek legyenek,
hogy elvárható legyen, hogy ők ezeket fenntartják. Amikor, földön futó
az ember, akkor túl sok ötletem nincs. Akkor csak annyi lehet, ha van
egy ingem, akkor azt kettévágjuk. Ennyi. Most ez az a gondolkodás,
amivel sikerült elindítani a fiatalokat, hogy vállalkozzanak. Tényleg
egy református lelkésznek a feladata ezekkel foglalkozni? – fel lehet
tenni a kérdést. Ez "jolly-jokeres" beállás volt. Azt gondolom, hogy
az igehirdetés szolgálatát senkinek nem tudjuk átadni, nem is adhatjuk
át, menedzselni valamit más is tud, ha megtanítjuk azzal a
lelkülettel, ami nekünk van. A legfontosabb feladatunk, az
igehirdetés. Viszont, ebben az átmeneti periódusban nagyon fontos,
hogy embereket neveljünk, ezt példaadással lehet leginkább. Ez nagyon
sikamlós terület, hiszen pénzosztásról, anyagiak megszerzéséről és
továbbadásáról is szólt. Ahol pénz van, ott a korrupció is megjelenik.
Nekem nagyon vigyáznom kellett arra, hogy példát szolgáltassak, erre
neveljem a munkatársakat. Megtanulták azt, hogy lehet tisztességesen
csinálni és ez igazi nagy erő lett. Egy olyan erkölcsi vízlenyomata az
egyházi gondolkodásnak a gazdaságra nézve, amiben megerősödtek és
stabillá váltak azok a vállalkozások, amelyek körülöttünk mozognak.
Ha most visszatekintek erre a 14 évre, lehet, hogy nagyobb volt a
hatása ennek a fajta igehirdetésnek, mint amit a templomban elmondtam
több százat vagy ezret. A kilencvenes évek elején, amikor elkezdtük
ezeket a támogatásokat nyújtani, megjelent a rendőrség, az állami
vezetés, a pártok, még egyházi felsőbb hatóságok is a befolyásolásra.
Amikor ezeket sikerült visszautasítanom, elkezdődött a koholt vádak
alapján való pereskedés és minden egyéb nyomás – azt ki kellett bírni.
Mivel tényleg valós, tiszta állapot volt, nem sikerült
győzedelmeskedniük, ezen az úton nem lehetett minket kikezdeni. Úgy
szoktam az erdélyi magyar politikusoknak, vezetőknek, tanítani, hogy
az erdélyi magyar vezető két dologban nagyon fontos, hogy állhatatos
maradjon: az egyik az erkölcsi élete, a másik az anyagiak. Tiszta
kell, maradjon, mert különben zsarolhatóvá válik, nem lesz hitele
annak, amit mond és mindig félelemmel él. Ezt kihasználja a
környezete, és utána belekeveredik olyasmibe, amiből nem lehet többet
kimászni.

Fekete Ágnes : Talán nemcsak Erdélyben van ez így.

Kató Béla: Azt hiszem mindenütt, de nálunk különösen. A hűség fogalmát
nagyon fontos lenne átgondolni. Én úgy gondolom, hogy aki a
családjában a társához nem tud hűséges lenni, attól nem várható el,
hogy majd egy politikai tárgyalásnál is hűséges maradjon, hanem
esetleg az érdekei és az ösztönei fognak dönteni. Sajnos, sok vezető
ebben nem tud megmaradni és jó példát adni. Egyre inkább lazulnak ezek
a fogalmak, egyre kevesebb szent dolog van az életünkben. Erre azt
mondjuk, hogy az élet ilyen, megváltozott modern élet van és ezekkel
nem kell foglalkozni. Ettől romlunk el és elfajult nemzet leszünk.

Fekete Ágnes : Végül is hogy történt mindez? Elkezdődtek a hitelezések
– ezek külföldi tőkéből történtek?

Kató Béla: Három struktúrában gondolkodtam. Az első maga az
egyházközség. Azt is felismertem azonban, hogy az egyházközség nem
arra találtatott ki, hogy ráépítsünk gazdasági, kulturális
intézményeket, mert akkor elveszíti azt a küldetését, amiért van. A
presbiteri gyűlések is nagyon szeretnek átalakulni politikai fórummá,
gazdasági tanácskozássá vagy bármi mássá. A második keret az a KIDA
Alapítvány lett (Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány).
Árvagyerekeket vállaltunk fel, sajátos módon Európában azzal, hogy
gyermektelen házaspárokat hoztunk ide. Nem lehetett gyerekük, de
szerettek volna, minden család négy csecsemőt fogadott be. A teljes
nagykorúságig fogják nevelni őket. Egy intézmény és egy
családszövetség ez. Iskolába nem járó gyerekeket az egész Háromszéken
meleg ebéddel – úgymond – csalogattunk iskolába és van, aki nyolc évet
azért járt iskolába, mert minden nap kapott meleg ebédet és megtanult
írni-olvasni. Ez is egy nagyon sikeres program volt. Naponta 900
gyereket etettünk. Jött a LÁM Alapítvány, amelyik már gazdasággal
foglalkozott. Először is a svájci egyháztól kaptunk támogatást rá, de
később a Svájci Állam is belépett. Számunkra védelmet is biztosított,
mert kisebbségiként Romániában gazdasággal foglalkozni, és egy ilyen
programot menedzselni nem könnyű dolog.

Fekete Ágnes : Ez a termelő ágazat mivel foglalkozik?

Kató Béla: Mezőgazdászokat szoktunk kiküldeni egy évre Svájcba.
Először egy évet itt tanítjuk őket, van egy mintagazdaságunk, ahol
gyakorlatot is tanulnak. Amikor visszajönnek, az ötleteikhez kapnak
hitelt. Az elején ezek a hitelek teljesen kamatmentesek voltak, ma már
kamatos hitelek, mert be kell simulni a piacgazdaság törvényeibe. Ma
ez az alapítvány teljesen önfenntartó.

Fekete Ágnes : Hogyan hat ez a helyi gazdaságra?

Kató Béla: Rendkívül pezsdítően hatott, hiszen ezek a vállalkozások
munkahelyeket teremtettek, mentalitást változtattak. Valamikor 1996-
ban ezek a Svájcba tanulni kimenő fiatalok, amikor ősszel
visszajöttek, egy szerelvénnyi gépet hoztak magukkal. Ezek használt
gépek voltak, amit felhasználtak a saját gazdaságukban. Ilyenkor a
vámhatóság mindig packázott, sosem csináltak semmit, amíg nem adtak
csúszópénzt, mert ez volt a szokás. Egy ilyen őszi hazajövetelkor egy
napig a vámhivatal nem akart ügyeket rendezni, akkor ez a harminc
fiatal bement a hivatalba és azt mondták a vámfőnöknek, ha azonnal nem
intézi el, amit kell – ők Svájcban tanultak és ott soha nem láttak
ilyet – akkor kidobják a teremből. Akkor éreztem azt, mit jelentett
ezeknek az embereknek felszabadulni attól a félelemtől, ami egy
hatalmasság, egy hivatalnok irányában az elmúlt években vagy akár még
most is él bennünk.

Fekete Ágnes : Mi lett az eredménye?

Kató Béla: Kinyitották a vagont és el tudták vinni a holmit. Az
önbecsülésük, a tartásuk változott, egyetlenegy ember sem maradt kint
közülük. Mindenki hazajött. Azóta is kérdezik, hogy van ez? A
fiataloknak a szemét ki lehet nyitni, de ez nagy felelősség. Az Énekek
Énekében van benne, hogy "Fel ne költsétek a szerelmet, míg nem
akarja". Viszont, ha egyszer kinyitottuk és azt mondtuk, hogy menj a
világba, tanulj és láss, és utána nem történik semmi, úgymond,
cserbenhagyjuk a szerelmesünket, az tragédia, gyilkosság. Az volt jó
ebben a konstrukcióban, hogy elküldtük őket tanulni, utána pedig várta
itthon egy bázis. Amikor kiment valaki, nem azért ment, hogy hadd
lássam, milyen gyönyörű ez a világ, hanem hadd tanuljam el tőlük, hogy
mi az, ami náluk jó, de hazamegyek, és az ötletemhez kapok támogatást.
Amikor a svájci kormányfő Illyefalvára látogatott 1994-ben, akkor azt
mondtam neki, ha évente abból, amit menekültügyre költenek, az egy
ezrelékét elküldik ide, akkor én garantálom, hogy ebből a régióból nem
kopogtat senki a ház falán. Értették, utána támogatás is jött.
Igazából ez a titka. A magyar ember, különösen a székely ember nem
kalandor. Nem egy amerikai gondolkodású ember, aki egyik helyről megy
a másikra, száz dollárért költözik tovább és sem az utca, sem a ház,
sem a hegyek nem jelentenek semmit. Adott esetben mondhatjuk azt is,
hogy begyepesedett emberek vagyunk, csak végső elkeseredésünkben
megyünk el. Amikor sem ez, sem az, semmi sincs. Meg kell teremteni a
feltételeket. Ha egyetlen egy állásom sincs, akkor óhatatlanul megürül
az a vidék. Olyan lesz az a terület, mint a kommunista időben a
mezőgazdaság, hogy mindig csak kiszívták a vérét, a táplálékot, de
sosem trágyáztak. Sohasem adtak vissza annak a vidéknek semmit. Ez az,
amire vigyázni kellene, és ebben lehetne, ha lenne összmagyar
stratégia. Most kellene telepíteni pár olyan intézményt
vállalkozóknak, amivel valahogy egyensúlyozni lehetne az elvándorlást.

Fekete Ágnes : Gondolja, hogy az Egyetemes Konvent – ami most zajlik –
is kezdet lehet, egy csapásirány ebben a dologban, egyházi vonalon?

Kató Béla: Most derült ki, hogy az eltelt nyolcvan év alatt a kényszer
szülte azt, hogy elkezdtünk sajátosan építkezni. Ez ma már gazdagságot
is jelenthet. Viszont sok olyan párhuzamosságot teszünk, amihez nagyon
gazdagoknak kell lennünk, hogy bírjuk. A kommunikáció, a sajtó, a
képzés vonalán, ha egyeztetünk, úgy fogunk gondolkodni, hogy összesen
van körülbelül kétezer gyülekezetünk, Debrecenben, Pápán, Kolozsváron
ennyi számú diákot képezünk, az elégséges-e erre az egészre vagy nem?
Merjünk gondolni arra, hogy mi közösen akarjuk belakni ezt a területet
és felvállalni ezt a felelősséget. Amikor én azt mondom, hogy gyors
reagálású konventre van szükségünk, amilyen nem századokat vár vagy
évtizedeket, amíg egy kérdésben dönt. Arra gondolok, hogy az állandó
információcsere lehetőséget adhat arra, hogy az erőket összpontosítva
egy kérdést meg tudjunk oldani. Azt tudjuk, hogy az európai
reformátusságnak ma egy negyede magyarul beszél. A világ tudja, hogy
vannak reformátusok, de ha nem mutatjuk magunkat, akkor könnyen csak a
múzeumok és a lexikonok mélyére süllyedhet az egész.

Fekete Ágnes : A kulturális élet olyan terület, ahol az egyház
állandóan jelen van, otthon van. Illyefalván hogy működik ez?

Kató Béla: Egyszerűen az, hogy magyarul beszélő egyház vagyunk,
önmagától hozza azt, hogy a kultúrát ápolni kell, mert ha nem tesszük,
akkor már nem leszünk magyarul beszélő egyház. Illyefalvának van egy
sajátossága, amit én 1990-ben fedeztem fel. Jókai Mór az illyefalvi
választókörzetnek volt az országgyűlési képviselője a Magyar
Országgyűlésben, őt követte Mikszáth Kálmán. Szabó Dezső volt a
harmadik magyar író, aki Illyefalvához kötődik. Mindhármuknak szobrot
állítottunk a faluban, egy kúriát restauráltunk, három emlékszobát,
kis múzeumot rendeztünk be. Ez az épület is egy példa, hogy úgy épült,
hogy a padlástérben kapott helyet ez a kulturális rész, alatta van egy
varróműhely, ahol nők vállalkoztak és stilizált erdélyi középkori,
korabeli ruhákat varrnak – ez ma már nagyon híres lett. Lényegében ők
tartják el a múzeumot és a kultúrát. Alul van a bázis, a gazdaság és
felette, mint korona, ott áll a kultúra. Elsők között voltunk, akik
elkezdték az Illyefalvai Napokat, mindig júliusban Illyés napján –
állítólag Illyésfalva voltunk valamikor Azóta hagyomány lett és sok
minden történik ezen a napon, ezen a héten.
Le kell győzni azokat az érzéseket, amiket a kommunista esztendőkben
szereztünk, hogy a falu sem a miénk, a város sem a miénk, az ország
sem a miénk. Az embereknek meg kell tanítani, hogy nemcsak az udvaron
belül kell rendnek lenni, hanem az utcán is. Az a ház is a miénk, az
is a miénk, és elkezdenek büszkélkedni azzal, hogy ők is tettek
valamit. Ma a templomban a gyülekezet fele, fiatal. Nincs túl sok
fiatal a faluban még mindig, viszont azoknak, akiket a 15 év alatt
megkonfirmáltam, sikerült egy másfajta világot ígérni és mutatni.

Fekete Ágnes : Isten szavát Pál Apostol Korinthusi leveléből olvasom, a
10. rész 23. versét:

"Minden szabad nékem, de nem minden használ."

Már jó néhány hete gondolkodunk a szabadságról, mégis örökké a
szabadság ellentétébe botlunk. Úgy tűnik, nem lehet hitelesen beszélni
erről a fogalomról, csak úgy, ha körültapogatjuk a vele ellentétes
világban. Mai címünk is erről szól: A korlát.
Ez a szó tökéletesen fejezi ki azt, hogy ami határt szab nekünk, abba
egyben kapaszkodni is lehet. Szeress és tégy, amit akarsz! Hangzik el
a híres Ágostoni mondat. Ha ugyanis nem szeretetből fabrikáljuk
életünk végtelen lehetőségeinek határát, akkor inkább végtelen
lehetetlenségbe esünk. A korlát jelenti a valóság és a lehetőség
határát. Vágyakozunk, ezért túllátunk a valóságon. Végtelen vágyaink
azonban becsapósak, mert nem a végtelen lehetőségbe, hanem az ördögi
körbe visznek. Erről beszéltünk egy hete. Az a kérdés, hol
helyezkedjék el a korlát? Hol legyen a valóság és a lehetőség között a
határ? Tégy, amit akarsz, de szeress! Hol legyen ez a "de"? – Ez
mindennek a kulcsa. – Hiszen, Ágoston a legnagyobb kötöttségben a
legnagyobb kötetlenségre mutat rá. Mindennapi életünkben is
tapasztaljuk, hogy a legnagyobb rabság és szabadság kiegészítő
fogalmak, hiszen van-e nagyobb rab, mint a szerelmesek, mégis, madarat
lehet velük fogatni. Az igazi szabadságot tehát olyan, bizonyos
rabságban kell keresnünk, ahol élményszerűen átélhető. Érdekes, hogy
ha merjük a szabadságot visszájára fordítani, hatalmas kincsre lelünk.
Egyébként pedig egy meghatározhatatlan fogalom marad. Az ember
általában tiltakozik ez ellen a – mondjuk így – alulnézetből
megfogalmazott szabadság ellen, mert a rab számára keressük a belső
szabadságot. Miért kell ilyen negatív képből kiindulnunk? A
kereszténységnek feltétlenül az alulmaradottak vallásának kell lennie?
Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy csak a tudatos rabság válhat
szabadsággá. Csakis egy korlát élményszerű átélésben telik meg a
lelkünk szabadsággal. Így lehetséges az, hogy egy rab szabadabb
legyen, mint őrei, mert fölötte állhat mindannak, ami az őrt belsőleg
őrré teszi. Kívül áll mindazon, ami az őrt viszont bennsőleg köti.
Mindannyiunknak vannak kis, hétköznapi korlátai, amik mögül
elvágyódunk. Pedig sokszor egy betegágy, egy nehéz rokon mellett
találhatjuk meg egyedül a szabadságot, a helyzetünk küldetéssé válik.
Az ördögi kör lényege, hogy szabadságot kínál, mégis rabságba ejt,
mert utólag derül ki, hova is keveredtünk – Isten azt az utat adja,
hogy eleve egy adott korlát mellé állít, ott viszont, amikor
felismerjük korlátolt világunkat, a legnagyobb szabadság lehet a
mienk. Szeress, és tégy amit akarsz! Ezt a törvény alatti szabadságot
adja meg mindannyiunknak az Isten.
Ámen.
t,
a műsor szerkesztőjét hallják.