2004-11-10

Benyomásaim a zsinati ülés első napja után

Szerda délután a cigánymisszióról tartott beszámoló nem várt új fordulatot hozott a zsinat életébe. Már akkor furcsa pillantások ültek az atyák arcára, amikor a kávészünetben egy nagybőgős, majd egy hegedűs, fúvós – cintányéros emberek vonultak a református székházba. A tekintetek a meglepetés ellenére alapvetően elégedettek voltak. Kiperdült egy gitáros is az "Úr asztalához", diaképeket mutattak, teljes volt az audiovizuális hatás. Az eredmény nem maradt el. Mosoly az arcokon, meghatottság, taps… A képviselő hölgyek elsöprő többsége, azaz kettő felszólalt, amire én nem tudok példát a korábbi zsinati ülésekről. Mindenki úgy gondolta, van mondanivalója, így el is kellett napolni némely hozzászólást. Persze ezek a beszédek nem kötődtek szorosan a tárgyhoz, inkább a cigányság helyzetéhez általában, gratulációk voltak. Amolyan "távoli-drukkoló nagybácsis" üdvözlések. Sokszor az a benyomásom, hogy a mi egyházunk méreteihez képest túlságosan a parlament mintájára működő zsinat nem adekvát a jelen helyzettel. Amikor a francia reformátusok zsinatán részt vehettem – amit nem feltétlen tartok mindenben példának – inkább egy jól megszervezett konferencián éreztem magam. Kiscsoportok, összegzések, az ifjúság képviselőjének állásfoglalása stb. Ez a cigány beszámoló – úgy érzem kezdete lehet egy jó elmozdulásnak abba az irányba, hogy kevésbé a hivatalos és itt-ott szőrszálhasogató eljárások uralkodjanak egyházunk fő testületében. Az egyházi tisztségviselők választásával kapcsolatosan viszont meglehetős szomorúság lett úrrá rajtam. (Szabad egy hozzá nem értőnek ebben a tárgyban írni?…) A született határozatok mind az elmúlt néhány év egyházi konfliktusainak esetleges megismétlődését elkerülendő születtek. Nem tekintünk túlságosan sokat hátrafelé? Mik a mai, létező problémák? Pl. Alapvető kérdés, lehet e megválasztani parókus lelkésznek több állást is betöltő egyházi szolgát. Egyre súlyosabb ez a gond – ismereteim szerint. A presbitériumok nincsenek valós döntéshozó pozícióban lelkészük egyéb pénzkereseteivel kapcsolatosan. Mindenféle pletykák keringenek, boltokról a Tescoban, panziókról és egyebekről. Persze természetes, hogy a lelkész társadalom gondolkodása megfeleltethető a körülöttünk élő emberek életstílusának. Miért is ne szivárogna be a merkantilista szemlélet? Miért akarna ma egy lelkész Baranyába elvonulni, mint valami mártír? Ennek a korszaknak vége. Ugyanakkor azt is el kell fogadnunk, hogy a lelkészek mintájára a gyülekezetek is egyre inkább szolgáltatást várnak az egyházközségektől. Vajon hogyan viszonyulunk ehhez a kitapintható elmozduláshoz? Tisztázni kellene, hogy egy-egy állás (az egyházi tisztségeket beleértve) hány órás munkát vesz igénybe, ez magától megoldaná az álláshalmozás kérdését…. Szintén létező gond, hogy több esetben nem tudnak valakit megválasztani, mivel a törvény 14. § (1) bek. szerint: Az egyházkerületi közgyűlés a lelkipásztori állások közül meghatározhat olyan kiemelt egyházközségeket vagy lelkipásztori állásokat, amelyekbe lelkipásztorrá akár meghívás, akár pályázat útján csak az választható, aki korábban legalább 5 éven keresztül lelkészi jellegű szolgálatot teljesített. Ma számos lelkész pl. a tudományos életben vagy máshol tölti el lelkészi éveinek egy részét, és ezekről a pályákról nem nagyon tudnak módosítani az egyházi törvény miatt. Persze érthető a törvény szelleme, ne ugorjon a teológiáról valaki egy nagy budapesti gyülekezet ölébe, de mintha ma egy kicsit más lenne a helyzet, bár itt is vannak kivételek… (Írta: F.Á.)

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Egy gyermek istentiszteleten megkérdezte a foglalkozást vezető lány: Gyerekek, láttatok már angyalt? – Dehogy! Nincsenek is angyalok, csak a mesében. – hangzott a válasz. Pedig én már láttam – mondta a lány. Egyszer későn kellett hazamennem kislány koromban, egy autóból sötét arcú bácsik szálltak ki. Közeledtek felém, nagyon féltem. Nem tudtam mi tévő legyek, szaladjak, vagy megálljak, amikor egy óriási kutya közeledett a másik oldalról. Most már futni sem tudtam. A kutya odajött, megnyalta a kezem, megállt mellettem és szembenézett a bácsikkal. Azok egyszerre hátrálni kezdtek, a kutya utánam jött egészen a kapuig. Mire anyukám kinyitotta az ajtót, a kutya eltűnt. Én úgy gondolom, hogy az Isten küldötte angyal volt. Valamennyiünk életében vannak ilyen találkozások, csak elfelejtjük őket. A következő riportunk emberi találkozásról szól, bár reméljük ott jártak az angyalok is. A Budapesti Sportcsarnokban nemrég megrendezett református iskolák találkozóján Farkas Orsolya járt.

Farkas Orsolya: Ti vagytok a legkülönösebb öltözékben.

-Ez egy Bocskai egyenruha, most alakultunk át Bocskai István Gimnázium és Szakközépiskolává. Ezt kell viselnünk az iskolában évnyitókor, évzárókor, református ünnepeken. Nagyon szigorúan veszik, de szerintem nem is baj. Jó, hogy van ilyen iskola.

Farkas Orsolya: Gondolom, ez az iskola zászlaja. Mi van rajta?

– A címerünk, egy sas. "Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk." Ez szerintem így van, erre akkor jöttem rá, amikor balesetem volt. Majdnem megvakultam, majdnem kifolyt a szemem. Az ember, amikor bajban van, mit mond? – Jaj, Istenem! Nem azt mondom, hogy megtértem, mert ez hazugság lenne. Mikor mentővel bevittek a kórházba, pont egy plasztikai sebész volt ott, csak ő tudta rendbe hozni az arcomat. Szerintem ez nagy szerencse. Életünkben, még ha nem is látjuk be, nagyon sokszor ott van Isten, ebben biztos vagyok. Ha magunkba nézünk este, mielőtt lefekszünk, bárhol meg lehet találni Istent.

Farkas Orsolya: Miben különbözik a te iskolád másokétól?

– Talán a szokásokban, ünnepekben. 1956. október 23-i emlékfutást szoktunk tartani, 1956 métert futunk a Városligetben. Farkas Orsolya: Egy gyönyörű zászlót tartasz a kezedben.

– Kék és fehér, arany kontúrokkal. Az iskolánk címere egy kisfiú és egy kislány – úgymond – fantomképe. Alfa és Omega a jele a kisfiúnál és a kislánynál. A jelige: Jézus mondja: "Engedjétek hozzám jönni a gyerekeket."

Farkas Orsolya: Van valami, amit mindenképpen szeretnél megtekinteni?

– A Kelet-Nyugati focimeccsre, kíváncsi leszek.

– Túrkevéről érkeztünk, nagyon örülünk, hogy elhívtak bennünket. Kendő, kötény, piros szoknya, egy gyöngysorokból álló fehér nyaklánc, van rajtunk.

Farkas Orsolya: Ahogy, a viseletet nézem, gondolom, tánc műsor következik.

– Igen. Most kezdtük, szeretnénk sikert aratni. Lesz csárdás, cifra, lengetős, harang.

Farkas Orsolya: Sok sikert kívánok a fellépéshez. Látom, már sokan morzsolgatják a keszkenőt a kezükben. Gyönyörű bőrcsizma van mindenkin, segíti a táncot?

– Kicsit. Bár van, amikor csúszkálunk vele, de lehet csapkodni, szól rendesen.

Farkas Orsolya: Melyik iskolából jöttetek?

– Vésztő, Kiss Bálint Református Általános Iskola.

Hild Dorottya: Én hat éves vagyok

Farkas Orsolya: Melyik óvodába jártok?

– A Fehér kavics Református Óvodába, a Halacska csoportba.

Farkas Orsolya: Mivel lepitek meg a nagy iskolásokat?

– Énekekkel készültünk, Bújj, bújj zöldág.(eléneklik) Erre a szereplésre nagyon készültem, sokat próbáltunk az oviban.

Farkas Orsolya: Te mondtad, hogy ez egy református óvoda, és különböző bibliai történeteket szoktatok hallgatni és előadni.

– Igen. Az apostolok cselekedeteit hallgatjuk. Nekem már van könyvem, ahonnan már olvastam bibliai történeteket.

Farkas Orsolya: Melyik a kedvenc történetetek?

– Nekem az, amikor föltámadt Jézus, meg amikor felmegy a mennybe, mert mind a kettő öröm. – Nekem az, amikor megszületett Jézus.

– Nekem a Mózeses tetszik.

Szülő: Gondolkodtam rajta, hogy miért van ez a találkozó, de miután ennyi támadás éri az egyházi iskolákat, igenis nagy szükség van erre, mert, ha csöndben vagyunk, még nagyobb elnyomás éri őket. Nekem két gyermekem van, egy kicsi és egy nagy. Az első nem egyházi óvodába járt és nagyon érzem a különbséget. A gyerekeknek egészen kicsi kortól kell megmutatni a jó Isten útját. A református óvoda visszaigazol engem, erősít. Amit otthonról kap a gyermek, az óvoda erősíti, és vissza – csak sokkal, nagyobb hittel. A nagyobbik gyerekemmel többet kellett kínlódnom, miután nem egyházi óvodába járt. Szinte engem is nevel a gyermekem, olyan dolgokat, amit már félretettem, elfelejtettem, együtt előszedjük. A gyerekek nem olyan vadak, emberibben viselkednek. Élvezik, szeretik a bibliai történeteket.

Győri József vagyok, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának az igazgatója. Különös öröm a számunkra, hogy nem egyedül vagyunk református iskola, egy nagycsalád részének érezzük magunkat a rendezvényen. Olyan világban élünk, amely mindenképpen arra törekszik, hogy egyéneket egymástól szétválasszon, az individuumra helyezi a hangsúlyt. A református iskolák kezdetektől a napjainkig a közösségeket építik. Rendkívül fontos, hogy ne csak az iskolán belül, a kollégiumban, osztálytermekben építsük ezt a közösséget, hanem a református iskolák között is. Féltünk kicsit, mennyire teszik magukévá a rendezvény célját az iskolák. De az első közös énekléstől kezdve, amikor érződött, hogy azonosultak azzal, ami a színpadon folyik – feloldódtak ebben a közösségben. Ez rendkívül lényeges. Mindaz, ami körülöttünk történik a médiában, az oktatásban, éppen ez ellen szól. Nem is elsősorban nagy tantervekben és különböző elméleti dolgokban, hanem a gyakorlati, a napi szinten kell, hogy megvalósuljon a célunk. Kicsit féltünk, hogy kötelezővé tegyük a részvételt, vagy pedig önkéntessé. A végén harc volt a helyekért, megérezték, hogy valami többletet kapnak, és azt hiszem, sok-sok embernek lesz jó élménye itt a mai napon. Ábrám Tibor vagyok, a Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon igazgatója, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi alelnöke.

Farkas Orsolya: Ilyen nagy rendezvényt még soha nem tartottak.

Ábrám Tibor: 2001-ben kötött egy megállapodást az Ifjúsági- és Sport Minisztérium a történelmi egyházakkal. Ennek keretén belül évente két alkalommal, bérleti díj mentesen, megkapják az egyházak az arénát. Ebben az évben egy napot mi szervezhettünk. Hosszú tanakodás után úgy gondoltuk, az iskolaügy az, amely meg tud mozgatni olyan tömegeket, hogy meg tudjuk tölteni ezt az arénát. Nagyon határozott üzenete van ennek a napnak: a Kárpát-medencében közel százötven magyar református oktatási és nevelési intézmény van, itt összegyűlt több mint tízezer fiatal, tanár, nevelő, lelkész, érdeklődő egy bizonyos egységet jelenít meg, mely céljainkban és szándékainkban mutatkozik meg, a református oktatási ügy terén. Tudunk egységesek lenni, egy ügyet szolgálni, közös dologért fellépni úgy is, ha távol vagyunk földrajzilag egymástól. Nekem legjobban a régiók tánca tetszett. Egyetlenegy próbájuk volt ezeknek a fiataloknak és szerintem nagyon jól megoldották ezt a feladatot. Látványos, humoros és élvezhető volt a műsoruk.

Fekete Ágnes: A fiatalok sokszor zenei világukban is újat hoznak az egyházba. Ez számos gyülekezetben nagy dilemmát okoz. Hol a határa a modern zenének az egyházban? Többek között erről a kérdésről beszélgettek a szakemberek Pécsett, a másodízben megrendezett Országos Egyházzenei Konferencián. Madarászné Losonczy Katalin, a Budaörsi Zeneiskola igazgatója volt az egyik előadó. Először azt kérdeztem tőle, mennyire tartja helyesnek, ha basszus gitárral, dobfelszereléssel bemennek a fiatalok a templomba, és ennek megfelelő stílusú zene jelenik meg a liturgiában?

Madarászné Losonczy Katalin: Lehet, hogy messziről fogom kezdeni, de azt hiszem, egy család életében is igazi ünnep a hagyomány. Akkor érezzük jól magunkat, ha valahol vissza tudunk nyúlni az elődök gyakorlatához. Sok családban azt a tortát sütjük, amit a nagymama szokott sütni, azt az éneket énekeljük, amit dédszüleink énekeltek. Ez profán hasonlat, mégis, úgy gondolom, az életről szól, és az egyház is akkor tud mélyen megkapaszkodni, ha a hagyományokat nem engedi el. Ez a hagyomány nagyon gazdag, kimeríthetetlen, ezt az utóbbi hatvan év kutatásai is igazolják. Csomasz Tóth Kálmán nevét kell itt mindenképpen megemlíteni. A 19. századi énekeskönyvek inkább a genfi zsoltárok dallamát megőrizve, arra új szövegeket készítve próbálták az akkori hívőt megszólítani. Elhanyagolták a 16. század leggazdagabb zenei anyagát, amely olyan erejű és olyan belső meggyőződésből fakadó énekszövegekkel ajándékozta meg korát és az utókort, amelyekhez képest hígnak érezzük a 19. századot. Az, hogy ők is mennyit kínlódtak ezzel a kérdéssel, jelzi, hogy a 19. században alapított protestáns egyházi lapok hasábjain, évtizedeken keresztül viták folytak. Visszanyúlás a 20. század elején történt, amikor az énekes könyv megújításával kapcsolatos első, komoly viták, írások, kutatások megtörténtek. Ennek köszönhető, hogy az 1948-ban lezárt énekeskönyv megszületett.

Fekete Ágnes: Én nem ismerek másik egyházat, ahol ennyire zárt énekeskönyv van. Ez majdnem olyan, mint a Biblia, és az idő azért halad. Nyilván nem lehet kétszáz év múlva is ugyanebből az énekeskönyvből énekelni. Ugyanakkor, Csomasz Tóth Kálmán valami olyan fantasztikusat alkotott, ezt mindenki fél felújítani.

Madarászné Losonczy Katalin: Valóban, a kérdést nem lehet megkerülni. Az énekeskönyv általában fél évszázadra tekinthető elfogadhatónak, és ötven év elteltével gondolkodni kell azon, hogy minden úgy maradjon-e, vagy valamit változtatni kell. Csomasz Tóth Kálmán is így gondolta, meg is született a 90-es évek közepén az egységes református énekeskönyv.

Fekete Ágnes: Arra az énekeskönyvre kell gondolni, amit abból a célból hoztak létre, hogy a határon túli reformátusok is használhassák?

Madarászné Losonczy Katalin: Igen. Ez az 1996-os énekeskönyv nem tekinthető a Csomasz Tóth Kálmán által megkezdett út folytatásában megfelelő, új énekeskönyvnek. Talán, a következő öt-tíz év folyamán elkészülő a 48-ashoz fog visszanyúlni, azokon az alapokon indul el. A régi énekeket változatlanul megtartjuk az új énekeskönyvben. Közeledés van az evangélikus és a református egyház között annak az énekanyagnak a megtalálására és keresésére is, amely a két egyház közös gyökereiből merít.

Fekete Ágnes: Nagyon jó lenne, legalább már két egyház együtt tudna énekelni.

Madarászné Losonczy Katalin: Ezen kívül ez a bűvös szó, amit sokan talán idegenkedve hallgatnak, hogy "graduál", egy olyan korszak egyházi zenéjét jeleníti meg, amely már magyar nyelvű volt. Legyenek ezek himnuszok, vagy a liturgia bizonyos ismételt formulái.

Fekete Ágnes: Sokan katolikusnak érzik azt, amikor reszponzorikus, válaszolós graduál éneket énekelnek, holott régebben a reformátusok is ezt énekelték.

Madarászné Losonczy Katalin: Valóban, a liturgia lassan nyerte el azt az alakját, amely ma: ez a bizonyos öt vagy hat énekkel szóló, a prédikációt középpontba állító református istentisztelet. A 16. században ez a kérdés kiforróban volt. Említsük meg Huszár Gál nevét, akihez az énekes-zenés gyűjtemény kötődik. Mondhatjuk, hogy katolikusnak hat, a gregorián recitációra emlékeztető ének. De, ha ezeket a szövegeket megnézzük, és azt, hogy milyen mértékben közvetítik ugyanazokat a zsoltárokat, milyen gyönyörű képekben fogalmaz ez a prózai fordítás, akkor biztos, hogy mindenki, ha figyelmesen hallgatja, vagy részt vesz benne, megtalálja azt a közös pontot és közös gyökeret, amely ott van, és amelyet Szenci Molnár Albert is ismert. Sőt, ő felhasználta Benczédi Székely Istvánnak az 1538-ban keletkezett prózai zsoltár fordításait, ez volt az, az idő, amikor a lefordított szöveget még a régi – mondjuk így, latin – dallamokra énekelték. A mai ember talán egyedül csak a templomban énekel. Ha ez így van, akkor sok évtizedet tekintve, a templom az éneklés helye. Az énekeskönyvben olyan szövegek maradtak benn, olyan szövegeket őriz meg a mai olvasó és gondolkodó ember számára, amellyel máshol nem találkozik. Tudjuk, érezzük, hogy így van, és amikor kézbe vesszük, összeroppant a súly, hogy mi legyen ezzel az énekes könyvvel.

Fekete Ágnes: Azért az is összeroppantó érzés, ha a mai korra gondolunk. A fiatalok milyen kultúrán nőnek fel, mire vágynak, a templomban párhuzamosan élnek a fiatalok és az idősebbek. A fiatalok legyártják a maguk énekes könyvét. Mi a véleménye erről a jelenlévő zenéről?

Madarászné Losonczy Katalin: Ez nem egy könnyű kérdés. Ha a Budaörsön látott és megélt gyakorlatot figyelem, azt mondhatnám, hogy itt számottevő fiatal generáció van jelen, akiknek önálló élete van. De, amikor vasárnap délelőttönként bejönnek a templomba, és az egész gyülekezet, fiataltól az idős generációig jelen van, akkor mégsem a fiatalok diktálják, hogy mi legyen. Azt hiszem, ez valahol így van rendjén. Természetesen nem lehet a bennük lévő igényt nem tudomásul venni, sőt el kell fogadni, hogy jelen van. De, miután az emberi életet – mondjuk – 75 év, ez az igény, ami a fiatalok igénye, csak egy rövid élettartamra vonatkozik. Ők egy kicsit talán érzelmesebb, talán kevesebb kemény tartással bíró szövegeket és a hozzájuk illeszkedő dallamokat kedvelik, az ő világukban önálló erővel bírnak ezek. Ezt tudomásul véve a teljes gyülekezetben ők alkalmazkodjanak.

Fekete Ágnes: Egyre inkább felnő egy nemzedék, amely az amerikai ének- zene kultúrán nő fel, és számukra ez lesz az alap.

Madarászné Losonczy Katalin: Én is az a generáció vagyok, akinek elvileg kellene, hogy mondjon valamit. Természetesen nem lehet elvitatni, hogy miután zenész lett belőlem, állandóan egy más jellegű zenével voltam kapcsolatban, ezért talán mégsem teljesen egyforma az, amit magunkkal hoztunk. A felnőtt ember ezt a stílust egyre kevésbé igényli. Ugyanez a típusú zene él velünk az utcán, az üzletekben, ezt sugározza a média, ez a háttér. Az ember akkor kezd el más igénnyel fordulni a hangzó anyag felé, amikor elkezdi komolyan figyelni. Az a zene, amelyik mellett beszélgetni lehet, nem igazán komolyzene. Mint, ahogy a hívő ember is ott tud igazán elszakadni a mindennapok teendőitől, ahol ki tud egy kicsit lépni. Ha az ember belép a templomba, vagy gyülekezeti terembe, miután nem kell mást tennie, csak figyelni, az odaforduló figyelmének az igényéből fog fakadni az, hogy olyan szólaljon meg, ami más, amiért érdemes odafigyelni, ami nem műanyag, ami nem silány, ami nem háttér. Márpedig, ami nem háttér, amit gondolat töltött meg, azt nem is tűrjük el háttérzenének

Fekete Ágnes: A templomban nincs helye háttérzenének.

Madarászné Losonczy Katalin: Nincs, a templomban az is az istentisztelet része, amely időszakban valamilyen cselekmény zajlik. Miután a református egyház nagyon egyszerű, kevés mozgás, kevés liturgiai eseménysorozat zajlik, így minden hang, ami megszólal, a tartalomról szól. Akkor tudunk másra gondolni, mint a mindennapjainkban, ha ennek a másfél órának a súlya, amihez a zene teljes erejével képes hozzájárulni, megszületik. Nem az a jó, ha kerülgetjük a véleményünket, hanem inkább ki kellene mondani, hogy azok a hegyek, amelyeket az évmilliók letaroltak és még mindig vannak, azok az ősmasszívumok, számon tartott hegyek. Hány ősmasszívumról tudunk? Egy európai ember Finnországra gondol és arra az egy szem fára, ami abból ki tudott nőni, pedig nincs talaja, csak köve. Ami itt meg tudott kapaszkodni, ami írásbeliség nélkül élni tudott, amit a hagyomány olyan fontosnak érzett, hogy a szülő és nagyszülő tett róla, hogy az unoka ezt tudja, az valószínűleg egy ilyen ősmasszívum, egy mag.

Fekete Ágnes: Hallottuk, az őspontokhoz, ősi magokhoz ragaszkodnunk kell, ha életben akarunk maradni. Nemrég alakult egy rádió, amely ezt tűzte ki céljául a Debreceni Református Tanítóképző Főiskolán. Azt mondták, azoknak szeretnék a műsort készíteni, akik csendre vágynak, akik az élet alapvető értékeit keresik. A debreceni Méliusz Rádió indításának perceiben beszélgettem a stúdióban Enyedi Gábor műszaki igazgatóval.

Enyedi Gábor: Nagyon sok kommunikációszakos hallgatónk van, húzóágazat lett a főiskolán. Ezeknek a gyakorlati oktatását kell megvalósítani.

Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy kisközösségi rádió? Nyilván egy közösségépítő rádió akar lenni. Hogyan működhet?

Enyedi Gábor: Definíciója nincs a kisközösségi rádiónak. Valószínű, csak ilyen kisközösségek számára szóló rádióról próbált keretet megállapítani az ORTT. Itt a kisközösség a főiskolát jelenti, ezen túlmenően persze a reformátusságot is, mivel ez református főiskola. Próbál azért kifelé is nyitni, a hét közbeni műsor legfőképpen a főiskola életéről szól, a hétvégi műsorok leginkább a reformátusok történéseit próbálja nyomon követni és feldolgozni.

Fekete Ágnes: Hogyan szólhat egy főiskolának egy rádió? Ezt nagyon nehéz elképzelni, hiszen a diákok itt vannak. Nem arról van szó, hogy a falakon ott van a hangszóró, hanem a műsort kifelé sugározzák. Mégis a falakon belül van a célközönség.

Enyedi Gábor: Igen. Végül is nem klasszikus iskolarádió, inkább klasszikus közlésű szolgáltató rádió, ami tanrádió funkcióval dolgozik.

Fekete Ágnes: Itt nagyon sok református él, Debrecen a kálomista Róma, várhatóan lesz érdeklődő közönség.

Enyedi Gábor: Mindenféleképpen. Az is jelzi, hogy most rendeztük be a stúdiót.

Vasas Katalin vagyok, másodéves kommunikációszakos hallgató, itt a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskolán.

Fekete Ágnes: Te voltál az első, aki megszólaltál ebben a rádióban. Különleges pillanat lehetett.

Vasas Katalin: Igen. Megmondom őszintén, izgultam egy kicsit, de amikor már beültem és elkezdtem olvasni, nagyon jó érzés volt. Izgalomnak nyoma sem volt már, egyszerűen örültem. Ez az érzés volt a szívemben. Kárpátaljáról származom Beregszász mellől, egy kis faluból, Kígyósról. Ezt a főiskolát a kommunikáció szak miatt választottam. Szeretnék mindenbe bele kóstolni, úgy az újságírásba, a televíziózásba, mint most a rádiózásba. Örülök, hogy van a Méliusz Rádió, mert református értékeket is közvetít, azon felül, hogy a diákok megmutathatják magukat.

Fekete Ágnes: Reális Debrecenben, önálló rádiót indítani?

Vasas Katalin: Szerintem ezt mindenki észrevette, hogy Debrecenben inkább kereskedelmi rádiók vannak, és így nagyon nagy értéket közvetít a Méliusz Rádió a városban.

Fekete Ágnes: Ez nem lesz kis feladat.

Vasas Katalin: Nem kicsi, de remélem megbirkózunk vele.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál Apostol Első Korinthusi leveléből:

"Ha egy asszonynak hitetlen férje van és kész vele élni, ne hagyja el, mert a hitetlen férj meg van szentelve hívő felesége által. A hitetlen feleség hívő férje által."

Amikor olyan közegben kell élnünk, amit nem érzünk tisztának, gyakran az az első gondolatunk: elmegyek és keresek egy tisztább és jobb légkörű helyet. Természetes vágya az embernek, hogy olyan helyen szeretne dolgozni és élni, ahol megértik, ahol hasonlóan gondolkodnak, ahol jól érzi magát. Sokan vagyunk úgy – engem is beleértve -, hogy szívesen becsapnánk az ajtót magunk mögött, amikor idegenné válik egy közösség, egy társaság. Pál Apostol azt mondja, létezik megszentelő jelenlét. Létezik olyan emberi hatás, amit nem tudunk szavakkal leírni, amikor a szentség kitapinthatóan megjelenik valahol egy emberen keresztül. Nem nagyon tud erről a modern világ. Egyre hathatósabban belénk sulykolják, hogy csak jó és rossz létezik, kellemes és kellemetlen érzés. Az, pedig nem kétséges, hogy melyiket kell az embernek választania. Egyre könnyebben elfogadjuk, ha egy házasság csődöt mond, még a lelkészek között is. Persze, tudom, hogy tényleg létezik az embernek rossz döntése, nem törhetünk pálcát a másik ember fölött. Csupán, a figyelmünket irányítsuk erre a megszentelő jelenlétre. Azért állok ott, ahol, azért élek, dolgozom, teszek bármit ott, ahol vagyok, mert Isten itt szeretne általam világítani. Nem nagy szavakkal, pusztán a létemmel. Nem a világosságba állítja a mécseseket, hanem oda, ahol szükség van rá. Sokszor milyen nehéz lenyomni munkahelyünk kapuján a kilincset. Bemenni azok közé, akik nem a barátaink, akik talán acsarkodnak ellenünk, mégis, ott kell egy légtérben lenni velük. És, talán ugyanilyen nehéz sokszor hazamennünk. Pendlizünk az egyik kétség és a másik kétes érzés között. Isten felemeli tekintetünket arra a fényre, amit hordozunk, arra, ami nélkül teljes sötétség lenne azokban a terekben, ahol élünk. Nekünk van honnan merítenünk, van két összekulcsolható kezünk, van kinyitható szentírásunk, van világosságunk. Isten adja, hogy éljünk ezekkel, és megszentelő módon tudjunk jelen lenni ebben a világban.
Ámen

Énekajánló – Szentháromság utáni 26. vasárnap

Az egyházi év utolsó három vasárnapja (Szentháromság utáni 25-27. vasárnap) tematikája miatt külön egységet alkot: az eljövendő dolgokról, halálról, ítéletről, örök életről szól. A második vasárnap igéi (epistola: 2. Thesszalonika 1,3-10., evangélium: Máté 25,31-46.) az igazság napjáról szólnak. Ez a nap, amelynek idejét senki nem tudja – ezért a mai kor már nem is vesz róla tudomást. Gótikus templomok bejáratánál emlékezteti erre a belépőt a kapuíven látható dombormű: az ítéletet tevő Krisztus, aki elválasztja a juhokat a kecskéktől, a konkolyt a búzától. Ugyanabból a két fejezetből választhatunk éneket, amihez a legritkábban fordulunk. ("Krisztus ítéletre eljöveteléről" 362-367., és "A test feltámadásáról és az örök életről" 399-422.) Az előző vasárnap említett (szokatlan formájú, de megismerésre annál érdemesebb) 218. dicséret mellett különösen ehhez a vasárnaphoz kapcsolódik a Dies irae szekvencia (363) és az azt követő Libera me (364) ének, bár ennek dallama sokkal kevésbé értékes az előzőnél. Ha a gyülekezetek nem is ismerik ezeket a ritkán előforduló és szokatlan formájú énekeket, énekkar vagy alkalmi énekes csoport megszólaltathatja, sőt egyes részeibe a gyülekezetet is be lehet vonni.

Énekrend a Szentháromság utáni 26. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 205,1,3. Ne szállj perbe énvelem / Néked bűnöm megvallom (az ének elé illő bevezető ige: Zsoltárok 143,2,8.)

Derekas (fő) ének: 362. Ébredjél fel világ bűneidből, vagy 391, Vedd el Úr Isten rólunk haragodat

Igehirdetés előtti ének: 363. Jön a harag napja lánggal, vagy 234,1. Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét

Ráfelelő ének: 411. Nem sokáig tart már földi bujdosásom, vagy 414,4-6. Nincsen már hatalma én rajtam az ördögnek

Záró ének: 405. Minden ember csak halandó, vagy 367. Emeljük Jézushoz szemünk

A Magyarországi Református Egyház Zsinatának állásfoglalása a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazásról

Csatlakozva püspökeink október 26-án, a kettős állampolgárságról kiadott nyilatkozatához, a Magyarországi Református Egyház Zsinata lelkiismereti felelősségének súlya alatt aggódva figyeli az erről szóló vitát. Kötelességünk mindent megtenni azért, hogy ez a jószándékú kezdeményezés ne valljon kudarcot. Ugyanis, ha a december 5-i ügydöntő népszavazáson nem gyűlik össze elegendő "igen" szavazat, akkor az mélységesen megalázná a gyökereit féltő, a demokratikus európai rendszerben bizakodó magyarságot. Mindez megszaggatná azt a lelki kapcsolatot is, amely minket reformátusokat határokon át is mindenkor összeköt.

Látjuk, hogy ezt a népszavazást kellő előkészítés nélkül, a magyarság egységét és jövőjét kockáztató módon kezdeményezték. Állásfoglalásunkat hitünk és erkölcsi meggyőződésünk diktálja, noha tudjuk, hogy a kérdés politikailag is létfontosságú.

Véleményünk szerint a "nem"-mel szavazók és a távol maradók is utólag, önként hagynák jóvá Trianon tragikus örökségét.

Ezért a Magyarországi Református Egyház a kedvezőtlen körülmények közepette is minden rendelkezésre álló eszközzel buzdítja és bátorítja a jóakaratú embereket arra, hogy menjenek el a népszavazásra és igennel válaszoljanak az alábbi kérdésre:

"Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti Magyar igazolvánnyal vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?"

IGEN.