2004-12-15

Az 1 Korintus 13. karácsonyi változata

Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszletrendező. Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kiló számra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő. Ha a szegénykonyhán segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket éneklek, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit sem használ nekem. Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de nem Jézus Krisztus a szívem titka, akkor nem értettem meg, hogy miről szól a karácsony. A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje. A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát. A szeretet barátságos az időszűke ellenére is. A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van. A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni. A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni. A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik. A videojátékok tönkremennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak. De a szeretet ajándéka megmarad. Boldog karácsonyt!

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Ezelőtt majd húsz évvel Franciaországban tanulhattam. Szerettem volna svájci és német barátainkat meglátogatni, de mivel a vízum drága volt, egy tranzit vízummal akartam az utat megúszni Franciaországból Svájcon át. A bázeli határőr leszállított a vonatról, bekísért egy szobába, órákig vártam, jegyzőkönyv készült, egy óriási x-et húztak a vízumomba, és közölték, hogy csak Ausztria felé minősül tranzitnak az út, el kell hagynom az országot. Elkísértek a vonatig, majd bezárták az ajtót mögöttem. Szörnyű érzés volt. Én, mint teológiai hallgató ezt kapom a svájciaktól? Azt gondolják, megszállom őket? Most valami ilyesmit élhettek át sokan. Egy x került az útlevelükbe éppen azoktól, akiktől nem várták. Sokakban persze ellenérzést vált ki, ha most a kelleténél indulatosabban beszél erről, például egy erdélyi lelkész. Legutóbbi műsorunk után néhány telefonáló ezt mondta. Kérem, bocsássuk meg ezt. Velem együtt senki sem tudna sok jót gondolni arról a határőrről, aki beikszeli az útlevelünket. Majd az történik, ami 20 éve velem is: átjutunk másként a határ túloldalára. Beültetett a barátunk a kocsijába, és szépen átvitt minden ellenőrzés nélkül a határon. Átjutottam, de a rossz érzés megmaradt. Miért nem fontos az összetartozás az embereknek? Az egyik válasz, hogy mindenféle tradíció, hagyomány kiveszni látszik az emberek értékrendjéből. A református identitás is. Mai műsorunkban erről fogunk beszélgetni. Először hallgassanak meg egy fiatalt, aki átélte, hogy gyülekezete egész ifjúsága átment egy kis protestáns közösségbe, majd a riportot meghallgatva három lelkésszel, Bödecs Pállal, Magyarné Balogh Erzsébettel és Zalatnay Istvánnal beszélgetünk.

Fiú: Nyaranként az emberek sokszor elmennek táborokba, baptista táborba, egy amerikai keresztyén táborba és hangulat nagyon megfogja a fiatalokat. Talán, mert egyszerűbb, lezserebb, könnyedebb, talán a játékos forma miatt. Azután elmennek más alkalmakra is, az ifiben barátságok alakulnak, ez jelentette számunkra a lelki életet. Én is ritkábban jártam vasárnap a templomba, de – szerintem – mindenki úgy gondolta, hogy ez így nem mehet tovább. Istentiszteletre kell járni, de ez legyen jó istentisztelet. Jött egy új lelkész, úgy éreztük, nem megfelelő. Az ifi úgy gondolta, nincs itt maradásunk. Az új lelkész át akarta venni az ifi alkalmak vezetését. Volt egy kicsiknek szervezett Biblia-klubunk, ide a korábbi vezető helyett újat hívott. Minden korábbi gyülekezeti munkást megfosztott addigi tevékenységtől, ezt nagyon zokon vették az emberek. Elmentek egy református gyülekezetbe, és egy iskolában tartották az alkalmat. Nem szakítottak azonnal a református egyházzal.

Fekete Ágnes: A következő lépés az volt, hogy egy kisegyházból hívtak embereket, legyenek ők az előadók.

Fiú: Miután páran meglátogatták a kisegyházat, felvették velük a kapcsolatot. Ezt követően jöttek, hogy alkalmakat tartsanak. Nagyon furcsa volt, nem voltak színvonalas előadások, számomra ma is érthetetlen, miért pont őket hívták. Sokszor nevetséges dolgokat mondtak, például magyar emberek is akcentussal beszélték a magyar nyelvet, (mivel ez egy külföldi misszió kisegyháza), és feltétel nélkül elfogadják az ő tanításaikat. Egyébként jóhiszemű és kedves emberek, de nem értem, hogyan lehet feltétel nélkül elfogadni olyan emberek mondanivalóját, akiket jóformán alig ismernek.

Fekete Ágnes: A fiataloknak nagy szüksége van fiatalos vezetőre, aki viszi őket: gyerünk, menjünk… Mintha ez a feltétlen átadási vágy lenne bennük. Ez kiderült, nem?

Fiú: Ez nagyon jellemző rájuk. Semmi tévtanítást nem tapasztaltam, nem tartom őket szektának. Azt tartom furcsának, hogy már több ember bemerítkezett. Nekik is tudniuk kellene, hogy akiket bemerítenek, már korábban konfirmáltak. Aki konfirmált, miért merítkezik be? Van, aki kétszer bemerítkezik, vagy kétszer konfirmál? Ez majdnem ugyanolyan dolog, de ez a kérdés elsikkadt.

Fekete Ágnes: Te hogyan éled meg, hogy a barátaid, a közösséged – ha lehet így fogalmazni – elment mellőled.

Fiú: Februárban volt egy fórum, ahol kijelenttették, hogy csatlakoznak a kisegyházhoz. A legtöbb ember nem nagyon tudta, mi folyik tulajdonképpen. Egy páran tudtuk és ennek hangot is adtunk. Az derült ki, hogy vagy megszokjuk őket, vagy megszökünk. Így az ifi elment. Néhányan nem tudtunk megalkuvók lenni, magamnak nem tudnék megbocsátani, ha elmennék. Szerintem, ha valami gond van, azt a gyülekezetben kell megoldani nem, pedig elmenni.

Fekete Ágnes: Veled mi történt ebben az időben? Mi volt a reakciód, mit tettél ebben a helyzetben?

Fiú: Én jóban vagyok ezekkel az emberekkel, együtt is táboroztunk. Elmentem februárban az egyik alkalmukra, egyenesen kívülállónak éreztem magamat látni valóan idegenként kezeltek. Többet nem volt kedvem menni.

Fekete Ágnes: Nem jártál sehova?

Fiú: Nem. Nekem ez nagyon-nagyon nehéz volt, hova járhattam volna? Bevallom őszintén, azzal a református lelkésszel én sem nagyon tudtam mit kezdeni. Nyáron végül is elment, jött egy helyettes lelkész. Járok az alkalmaira, mert nagyon szeretem őket és magát a lelkészt is. Megszerettette magát velünk, ráadásul nagyon jó dolgokat mond. Megpróbáltuk újra beindítani az ifit, tulajdonképpen alig vagyunk néhányan, akik nem járunk a kisegyházba. Öten, heten vagyunk, de minden kezdet nehéz.

Fekete Ágnes: Mit vártatok volna?

Fiú: Ha ez a lelkész másfél évvel korábban jön, teljesen más lett volna a helyzet. Elsősorban a jó tanításokért mennek oda. Én nem tudok elmenni egy gyülekezetből, aminek a része voltam. A gyülekezet idősebbek, felnőttek, fiatalok együtt. Ez nekem nagyon fájó pont. Most nem tudok mit csinálni.

Zalatnay István: Nekem az volt ebben a történetben a meglepő, hogy ez a fiú tényleg megszenvedte ezt a történetet. Nem derült ki, hogy a többiek különösképpen kínlódtak volna, ez nagyon sokat mondó. Manapság rengeteg válás van, nem pusztán az a baj, hogy ilyenre sor kerül. Ott tartunk, ha éppen ahhoz van kedve, ott hagyja a másikat. Föl sem fogja, hogy amivel szakít, annak értéke, mélysége, súlya lenne.

Fekete Ágnes: Végülis itt az a kulcs, hogy a "református identitás" nem volt jelen, talán nincs is ilyen a fiatalok életében. Teljesen mindegy, hova jár.

Zalatnay István: Ez az egész jelenség, a "skizma" kétezer év óta létezik az egyházban. Ez a "herezis", kiválogat valamit, csak azt tartja fontosnak, ezért leszakad. A szektának is ez az eredeti jelentése, kiválik valahonnan, ahol korábban otthon volt. Itt inkább az volt érzékelhető, hogy nem voltak ott igazán otthon. Fogyasztották a dolgokat, aztán jött egy kis porszem, belekerült a gépezetbe, ekkor természetesen továbbállunk. Hiszen normális dolog, hogy lecserélem a tornacipőmet, amikor kilukadt.

Magyarné Balogh Erzsébet: Nekem úgy tűnt, nem fogalmazta meg a fiú igazán, hogy mennyire hűtlenek voltak a többiek. A maga hűsége sem fogalmazódott meg, a fájdalmát mesélte el. Azt mondta, "azért nem mentem tovább, mert a közösséget nem tudtuk megélni tovább egymással". Ez a "református identitás" megjelent az életében.

Fekete Ágnes: Érdekes, onnan kezdve nem járt sehova. Nem azt mondta, hogy a gitáros énekek miatt, a jó tanítások miatt mentek el.

Zalatnay István: Azért ebben ellentmondás volt, hogy a jó tanítás volt-e az ok. Úgy gondolom, ez azt húzza alá, hogy nekik az kellett. Olyan termék kellett, ami nálunk nincs raktáron. Nem vagyok benne biztos, hogy az volt a baj, hogy nem volt eléggé jó a lelkész, nem prédikált eléggé jól, nem volt eléggé diplomatikus.

Fekete Ágnes: Az kiderült, hogy érzékeny pontokat érintett, leváltott embereket, főleg ez volt a probléma.

Bödecs Pál: Azt látom ebből a történetből, hogy a fiataloknak két dologra van szükségük: a közösségre és a spiritualitásra. Ha egyiket sem kapják meg, akkor baj van. Lehet hibáztatni őket, miért hagyták ott a régi családjukat. De nem történhet ez meg bárhol, nagyon sok helyen?

Fekete Ágnes: Nyilván megtörténhet.

Bödecs Pál: Ezért beszélünk erről. Sajnos elképzelhető, hogy egyházunkban könnyen szét lehet rombolni a meglévő közösségeket is.

Magyarné Balogh Erzsébet: Azt mondta a fiú, találkoztak amerikai misszionáriusokkal, egy olyan keresztyénség-képpel, ami a közösségről szólt. Valóban igaz egyházunkban, és ez a történelmi egyházakra jellemző, hogy a gyerekek tanítással találkoznak, amikor bekerülnek a hitoktatás rendszerébe, sokszor az óvodától kezdve és kimarad a közösség megélése. Nagyon nehéz eldönteni, hogy minek van elsőbbsége, a tanításnak vagy a közösségnek, vagy együtt a kettőnek – ahogy a Pali mondta.

Bödecs Pál: Nagyon aggasztó, hogy a tanítás tartalmi része elhanyagolható. Ez elég veszedelmes.

Fekete Ágnes: Említetted a szektákat, tényleg mindig a tévtanítások mentén történtek szakadások, ma ez nem így van. Nem arról van szó, hogy tévtanításokat hirdetnek, hanem "be happy" hangulat, legyünk együtt, kisközösség, énekelés, valahogy abszolút az érzelmek és a közösség mentén történnek a szakadások. Azt érzem, mi reformátusok ezzel szemben teljesen eszköztelenek vagyunk.

Bödecs Pál: A tanítás fontos, spiritualitást ad ez a fajta elkötelezettség, ez a lelkesedés a Biblia iránt. Végig magyarázzák Rúth könyvétől kezdve az összes könyvet – van, amit meg is éreznek. A fiú meg is ítélte: alkalmanként butaságokat beszéltek, de nem számít. Ha megvan a lelkesedés, az elkötelezettség, ha ez a tanítás spiritualitással telítődik meg, erre vágynak a fiatalok. A másik pedig, hogy öntevékenyek lehessenek, meg tudják szervezni az életüket.

Zalatnay István: Pár évvel ezelőtt egy évig a televízió kuratóriumában ténykedtem. Az egyik nagy kérdés az volt, miért olyan alacsony a nézettségi aránya a közszolgálati tévének, szemben a kereskedelmi televíziókkal. Akkor fogalmazódott meg bennem, ennek két oka lehet: az egyik, hogy rosszak a műsorok, a másik, hogy jók a műsorok. Mind a kettő előfordul. Úgy nagy egészében nézve ebben az esetben az volt inkább az igazság, hogy azért nézik többen a kereskedelmi adókat, mert azok rosszabbak. Azt hiszem, egy kicsit ugyanerről van szó. Tisztáznunk kell, amikor itt meg ott különböző csoportok elmennek, szembefordulnak, annak mi az oka? Mind a kettő lehet. Az is, hogy valamit rosszul csináltunk, és az is, hogy valamit jól. Nagyon lényeges, hogy ezt pontosan tisztázzuk magunkban, mert különben könnyen elsodródunk abba az irányba, hogy utána szaladjunk mindenáron annak, amit várnának, vagy amiről azt gondoljuk, hogy az biztos tetszene, annak sikere lenne. Azt kell, mondjam, ha én úgy érzem, hogy ami tőlem tellett, mindent megtettem annak érdekében, hogy igazi istentisztelet jöjjön létre, akkor az rendben van. Akkor is, ha nagy valószínűséggel, sokkal nagyobb sikere lenne, ha vicces történeteket mesélnék, vagy tótágast állnék. Azt nagyon lényegesnek érzem, amit Pali mondott, hogy nincs kisugárzása. Ha eljutunk odáig, hogy saját magunkban a helyén van a dolog, és tényleg úgy érezzük, jó irányba megyünk, akkor nem szabad, hogy befolyásoljon bennünket az, hogy erre nincs igazán nagy kereslet ebben a világban. Persze nagyon óvatosnak kell lenni, nehogy saját magunk gyengeségének, lustaságának, kiürültségének védelmezésére használjuk fel ezeket a gondolatokat.

Fekete Ágnes: Azt is lehet mondani, hogy nagyon nagyképűdolognak tűnik, ha azt mondjuk a világ rossz irányba halad, én tudom az igazságot. Így nem lehet. Ugyanakkor tényleg az az ember érzése, hogy az Isten dolgaiban egy ilyen fajta fogyasztói hozzáálláshoz, nem tudunk kapcsolódni.

Zalatnay István: Azt azért tudnunk, kell, hogy mi jó irányba megyünk- e. Innen kell kiindulni és nem abból kiindulni, hogy milyen sikerei vannak egyik vagy másik úgymond ugyanezen a vallási piacon ügyeskedő csoportnak, figurának, szektának vagy nem szektának.

Bödecs Pál: Aki részt vesz egy istentiszteleten és érintett, nem idegenként vesz részt, hanem keresztyénként, reformátusként, az tudja, érzi, hogy az istentisztelet hiteles volt, igazi volt-e és nem abból tudja meg, hogy hányan ültek a padokban. De az egyház ismertető jegyeihez a növekedés is hozzá tartozik. Ez benne van az Újszövetségben. Ha ez nincs meg, akkor valami baj van. "Erőről erőre jutunk". Lehet, hogy nem a nagy számokban mutatkozik meg, de valami látszata kellene, hogy legyen. Nem az, ami most látszik, hogy elbizonytalanodunk a magunk identitásában is. Ez biztos, hogy nem jó.

Magyarné Balogh Erzsébet: Onnan indultunk, hogy halad-e az egyház? Tart-e valami felé? Vagy pedig áll az egyház és valami olyan statikus formáció, hogy időnként riadtan körülnéz, hogy mennyire elrohantak körülöttünk. Ez a félelem megbénította az egyházakat és bénítja a gyülekezeteket is.

Fekete Ágnes: Éppen ideillik egyik adventi énekünk. Szakítsuk meg beszélgetésünket és hallgassuk meg Fáy Tünde éneklését.

(Ének: Várj ember szíve készen…)

Bödecs Pál: Azt gondoljuk, hogy a fogyasztói társadalom, a sikertelenség társadalma, kudarcra ítélt társadalom. Ezért nem akarunk benne részt venni, másképpen akarunk élni, mert azt mondjuk, hogy ez tévút. Nem akarjuk megbánni életünket, a lehető legkevésbé akarjuk megbánni.

Zalatnay István: Olyan minták, olyan gondolkozási, lelki, életstratégiai minták vesznek körül bennünket, és egyre agresszívebben rátelepednek mindenre, amelyekre azt kell mondanunk, alapvetően rosszak. Alapvetően pogány, a keresztyén hittől hihetetlen távolságban lévő gondolkozást tükröznek. Félig-meddig egy kicsit engednénk, utána mennénk, egy kicsit átvennénk olyasmi módszereket – azt hiszem, hogy ez az, ami nem működik. Addig nem megyünk el, amit Amerikában művelnek, ahol már "show-műsor" van egyes helyeken istentiszteletek helyett! De azért egy kicsit a "dicsi"-vel, egy kicsit ezzel, azzal, amazzal megpróbálunk alkalmazkodni. Ezeket az alapokat kell tisztázni. Nem, mi nem ezt mondjuk, nem ezt csináljuk. Másfél évvel ezelőtt a presbitériumon belül volt egy nagy beszélgetés abból a célból, hogy milyen új dolgokat kellene kitalálni, milyen új irányba menjünk. Az öt első hozzászólás arról szólt, hogy a gyerekeknek ez tetszik, a felnőtteknek az tetszik, hogy ilyen zene vagy amolyan. Hatodikként vagy hetedikként mondta a főgondnokunk, hogy nem, szerinte azon kellene gondolkozni, mit lehetne csinálni az embereknek, milyen értelmes dolgot tehetnének, mivel tudnának segíteni másoknak. Egészen más gondolkozás volt. Ez a közösség azért és azok számára van, akiknek természetes, hogy adni akarnak másoknak, hogy segíteni akarnak. Sokkal nagyobb öröm, ha valaki olyat tett, amivel a másik emberen segített, az arcára mosolyt varázsolt – bocsánat a nagy szavakért – sokkal nagyobb és jobb dolog, mint az, hogy ha mi is kitaláljuk, hogyan tudunk fény- és hangeffektusokkal, az embereknek olyan kellemes érzést okozni, amit egyébként a másik harminckét helyen is megkapnak a világban. És ha egy kicsit kevésbé konfliktusos módon kapja meg máshol, azonnal azt fogja választani.

Magyarné Balogh Erzsébet: Az egész fogyasztói társadalom arra épül, hogy valamit el akarunk adni neked. Amit az előbb megfogalmaztál, István, számomra azt üzeni, és én is így gondolom, hogy nekünk van valamink, amiről tudjuk, hogy arra neked is szükséged van. Benned is ott van a vágy a valódi értékekre. Mi megértjük, hogy ezzel te még nem találkoztál, ezt akarjuk adni. Bármilyen tevékenységben vagy szolgálatban, amit az egyház végez, ennek a jó illatnak kell érződnie.

Fekete Ágnes: A dicsőítés is elhangzott az előbb. Terminológiában végülis mindegy, hogy nevezzük ezeket a kisegyházi mozgalmakat, amiknek nagy része Amerikából érkezik. Azt érzem, teljes mértékben otthont találnak nálunk. Nincs igazán alternatívánk.

Bödecs Pál: S ez mért baj?

Fekete Ágnes: Szerinted ez nem baj?

Bödecs Pál: Az a baj, hogy a közömbös dolgok kezdenek fontossá lenni. Amikor az egyház tudta, hogy mi a dolga, voltak közömbös dolgok: például az éneklés is közömbös volt, meg az, hogy milyen hangszer van a templomban. Az is közömbös volt, hogy van-e ott hangszer. Amikor ezt kezdjük elfelejteni, és nem vagyunk magunkban és küldetésünkben biztosak, mellékes dolgok válnak fontossá, például: kötelező-e az orgona, vagy lehet gitáros zene is a templomban, vagy hány százalékában lehet. Ezek teljesen közömbös kérdések kellenének, hogy legyenek.

Zalatnay István: Csakhogy azért nem közömbös, mert úgy néz ki, az embereknek ez kell. Ezért jönnek el, nem másért, átvonulnak gyülekezetek, egyik idemegy, másik máshová, ezért probléma ez. Nagyon nem szeretném, ha hetente egy-kétszer gyökeresen át lenne rendezve a lakásom. Megdöbbentett, hogy olyan szavak hangzanak el, amikkel életemben nem találkoztam. Tessék már megállni, én a bibliai nyelvezetben több mint négy évtizede otthon lennék!

Fekete Ágnes: Mennyire integrálhatja az egyház ezeket a mozgalmakat? Hol van ennek a határa?

Magyarné Balogh Erzsébet: Elkezdtünk annak idején a régi gyülekezetben fiatalokat bevonni a szolgálatokba. Azokat, akik az ifibe jártak, egyszer csak arra lettem figyelmes, mások ezt kívülről dicsőítésnek nevezik. Mi nem használtuk ezt a szót. Egyszerűen arról volt szó, hogy az istentisztelet keretében gitárral, olykor dobbal, fúvós hangszerekkel elhangzott egy-egy dal. Elkezdtek jönni a fiatalok a faluból. Ez egy falusi gyülekezet – ez is hozzátartozik -, én meg kerestem az útját, hogy ne menjenek ki azok az idősek sem, akik egyébként a gyülekezet törzsét képezik. Nem volt könnyű út. Őszintén el kell, mondjam volt egy pont, amikor azt vettem észre, a fiatalok zenélése már önmagáért történik nem azért, ami az egész istentisztelet lényege: Istent dicsőítsük. Több mint húsz főből állt akkor az ifjúsági csoport. Azt mondtam egy órán, nem akarok köztetek másról tudni, csak Jézus Krisztusról, mint megfeszítettről. Végig kellett nézni, hogy az évek folyamán elmentek a gyülekezetből néhányan, de megmaradt egy törzs-mag. Én azt is átélhettem, hogy visszajöttek. Ma, amikor egy másik lelkész van ugyanabban a gyülekezetben, semmi nem változott. Ezek az emberek ott vannak, végzik a szolgálatot, mert valahogy megértették, hogy a dicsőítés – én is használom ezt a szót – Istenért van. A kézfogás a templomból kimenet vagy bejövet és más dolgok – itt minden az Istenről szól. A fiatalokkal ezeken a dalokon keresztül eljutottunk a többszólamú zsoltáréneklésig. Nyilván fontos, hogy milyen motivációja van a lelkésznek, aki ezeket az énekeket beengedi. Fontos a bizalom, a szeretet megélése egymás iránt.

Bödecs Pál: Azt is lehet érezni, ha valaki részt vesz egy ilyen alakalmon, hogy akik ott vannak, miért énekelnek. Hogy jól érezzék magukat, vagy valami másért. Az életünket hasznossá akarjuk tenni. Ha az a szándék, hogy élvezd egy kicsit ott azt az órát, hogy ne unatkozz addig sem otthon, akkor érezzük, az egy hiteltelen dolog. Az nem érdem, hogy valaki hideg templomokban unalmas, vontatott énekeket énekel, vagy hallgat, és akkor elvégezte azt az egy órát. Nem kell rosszul érezned magad, ha te nem akarsz elmenni egy ilyen helyre, mert nem arra való egy istentisztelet. Arra való, hogy erőt kapjunk. Nem igaz, hogy az emberek jól akarják magukat érezni hetven éven keresztül, akkor fel kell dobni a bakancsot és legyen vége minél gyorsabban. Nem igaz ez. Az emberek szeretnék értelmesen eltölteni ezt az életet, mert a szívük mélyén érzik, hogy örökké kell élniük és nem fognak elfelejteni semmit. Annak, aki ezt meg tudja mutatni és tud ebben nekik segíteni hálásak lesznek.

Zalatnay István: Két és fél éves korában a harmadik leányzó lelkesen énekelte a zsoltárokat. Vannak abban furcsa dolgok, például: te szentidnek teste, akik megölettek, adattak a hollóknak… és így tovább. Ebből nyilván egy szót sem értett, ugyanakkor számukra tényleg anyanyelvvé vált. Ezek az állítólag élvezhetetlen, foghatatlan, mai világtól teljesen távol lévő zsoltár dallamok, és szövegek az ő számukra teljesen természetesek, mint ahogy azok a tárgyak, amiket otthon megfogtál és megérintettél. Semmi mást annyira nem ismersz az életben, mint azokat a dolgokat, amelyek mélyen benned vannak. Azokat nem biztos, hogy olyan hamar el kell dobni, hogy nem elég jók, mert vannak ennél modernebbek, újabbak, élvezetesebb módszerek. Legalábbis azoknak az esetében, akikkel tényleg nem úgy van, hogy beesnek húsz éves korukban. Sok ilyen is van és nagyon fontos, hogy mit tudunk mondani nekik. Ne kezdjünk el mindjárt "kínaiul" beszélni, hogy eleve semmit ne értsen belőle. De ha gyerekkortól fogva megjelenik, hogy igenis ez a mi életünk, a mi hagyományunk, ezek a mi mozdulataink, a mi dallamaink, akkor nem fogja olyan könnyen elszánni magát, hogy elmenjen a szomszédba, a harmadik helyre, mert ott most nincs egy olyan antipatikus figura, mint ez a mostani lelkész. Vagy éppen nem lépett a tyúkszememre azzal, hogy eddig én tartottam az ifjúságit, most pedig más, vagy amilyen problémák még előjöttek. Nem ott van a baj, hogy a gyerek sehogy nem jön el, inkább a középkorosztállyal, akinek egyszerűen nem fér bele az idejébe semmi.

Bödecs Pál: Ha valamit nem féltek az egyházban, az a zsoltárok. Az biztos, hogy megmarad száz, kétszáz év múlva is. Abban komoly lelkiség van, a gyerekek is meg fogják tanulni és élvezni, énekelni fogják. Az ember nem dobja ki a nagyszülők fényképeit, de ehhez fontos, hogy ott legyenek. Ha a közösség erőt ad, mert igazat mond és segít nekik élni, akkor egyre többet és többet meg fognak tanulni, a magukénak fognak érezni. Biztos vagyok, hogy az érték megmarad. Voltunk Kárpátalján és megborzongtató volt az a fajta gyönyörűséges éneklés, háromszázan diktálva a tempót, de szívvel énekeltek. Lélekkel énekelték. Az emberek szeretik megőrizni az értékeket.

Zalatnay István: Azt akarjuk-e, hogy úgy jelenjen meg az egyházunk, mint a rengeteg féle ajánlat között az egyik? Akkor óhatatlanul belekerülünk abba a kényszeres helyzetbe, hogy állandóan jobb marketinggel próbálkozzunk, jobban reklámozzunk, jobban alkalmazkodjunk különböző igényekhez, vagy pedig arról van szó, hogy van valami egészen más lehetőség.

(Ének: Ó, Jézusom, szegényed kér, vár, epedve hív…)

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát. Lukács evangéliuma 21. fejezetéből a 25. verstől:

”És akkor jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön, pedig a tenger zúgása és háborgása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban. Az emberek megdermednek a félelemtől és annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóerői megrendülnek, amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, emeljétek fel fejeteket, mert közeledik megváltásotok.”

Örök kísértés volt az egyházban, hogy a világ végéről szóló részeket a Bibliában elkezdjék számolgatni. Vizsgálják ez eget, a földet, hogy pontosan mi mit jelent. Pedig ebben az adventi időben mindennél jobban érezzük, közeledik valami, de nem tudjuk pontosan mi az. Ezek a leírások viszont magatartásformákat tárnak elénk. A kétségbeesett, menekülő emberről, a tömegről és ezzel szemben a megváltást váró népről. Olyan képszerű ez a néhány mondat: Amikor nagy nyomorúságok jönnek el, amikor az egész világ megbolondul, amikor mindenki tömegként zúdul félelmében ide-oda – ismerős képek -, ti emeljétek fel fejeteket, mert közel van üdvösségetek. Vajon van-e ilyen perspektívája az életünknek? A nyomorúságok általában inkább lefelé vonzzák a tekintetünket. És akkor úgy járunk, mint Kain, akire Istennek rá kellett szólnia: Miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jót tettél, emelt fővel járhatsz. A nyomorúság a földre nyomja a tekintetet, és Kain megölte Ábelt. A bajban sokszor azt gondoljuk, ha a másiknak rosszabb lesz, akkor nekünk majd jobban megy sorunk. Egymás ellen fordulunk, lehorgasztjuk a tekintetünket, pedig Isten szeretné felemelni arcunkat, hogy észrevegyük az ő kinyújtott karját. Ábrahám így látta meg a kost, amit Isten adott Izsák helyett. Felemelte tekintetét, és meglátta, hogy Isten nem kér emberáldozatot. Csak sorsunkból kicsit kiemelkedve láthatjuk meg a Mennyei Atya látószögét és segítségét. Emeljétek fel fejeteket! Nézzetek fel! Lehet, hogy valami egészen mást fogtok észrevenni, mint amit addig láttatok. Lehet, hogy ott, ahol bosszúság, ellenségeskedés, szegénység és elviselhetetlen terhek voltak, egyszerre Advent lesz. Eljövetel. Az elnehezedett szív megkönnyebbül és meglátja, hogy az élet igazi értelme a Megváltás, a Megbocsátás, a Hazatalálás. Isten adja ezt nekünk.
Ámen

Énekajánló – Advent negyedik vasárnapja

Ádvent 4. vasárnapjának üzenete – Örüljetek az Úrban! Az Úr közel! – az örvendezés hangját szólaltatja meg. Az evangéliumban az "útkészítő, Keresztelő János szólal meg. Az előző vasárnap bizonytalan Keresztelője után itt a próféta Jánost látjuk. A karácsony öröme vetül előre a 100. zsoltárban, amely az ádventi készülődést az előreszaladás, elébe szaladással fokozza: "menjetek eléje vígassággal" (Zsolt. 100,2.) A készülődés nem csak a bűnbánat és "takarítás" ideje, hanem az örömmel készülésé is.

Énekek ádvent 4. vasárnapjának igéihez.

Fennálló ének: 378,1-2. Adjunk hálát mindnyájan / Ó kegyes Atya Isten

Főének: 301. Új világosság jelenék

Igehirdetés előtti ének: 234,2. (3.) Jer világosság, ragyogj fel nekünk

Ráfelelő ének: 312,2. Jól készítsétek útját

Záró ének: 197. Háladásunkban rólad emlékezünk

Karácsony előestéje (december 24.) az ádventi idő utolsó napja, az ünnep "előszobája". Tiltások ellenére igen sokáig tartó szokás volt a karácsony éjjeli és másnap hajnali istentisztelet. (Ősi és nem csak egyházi szokás a különleges eseményeket különleges időponttal megünnepelni – gondoljunk a szilveszterre vagy egy érettségi bankettre. Vajon ünneplésre nem fontosabb ok-e a testté létel és a feltámadás éjszakája?)

A karácsony esti-éjszakai istentiszteleten helyet kap a várakozás és az öröm is. Ha lehet, rendhagyó liturgiával és a szokásosnál több énekléssel készüljünk! Az első részben a bűneset és az ószövetségi próféciák, a másodikban messiási zsoltárok (2, 19, 45, 48, 72, 85, 89, 96, 97.), a harmadikban az evangélium lehet a vezérfonal, melyet az igeolvasás, imádság és éneklés mellett természetesen ide kapcsolódó versek és (főleg betlehemes) jelenetek gazdagíthatnak. Az újabb keletű népszerű karácsonyi énekek mellett ismerjük meg a régi, kevéssé ismert énekeket (309, 311, 314, 317, 320, 321.) is, melyek magvas, tartalmas szövegükkel valódi drágakövek! Az énekrendbe elsősorban ezekből válogattunk tudva, hogy az újabb népszerű repertoár mindenhol előkerül. Ha lehet, a gyülekezet által is ismert énekek többszólamú feldolgozásait ne csak a kórus szólaltassa meg, hanem 1-1 versbe a gyülekezet is kapcsolódjon be!

A hagyományos evangélium 24-én Máté 1,20b-23., 25-én Lukács 2,1-14., majd 26-án ennek folytatása 15-20. versek. (Lásd Bach Karácsonyi oratóriumának első három része.) Epistola 24-én Zsidók 1,1-6., 25-én Titus 2,11-15., másodnap Titus 3,4-8.

Énekek Karácsony estére (december 24.): Alkalmas kezdő ének után

Az első részhez (bűnbeesés, próféciák): 314. Jézus születtél idvességünkre és 311. Szent Ézsaiás

A második részhez megfelelő genfi zsoltárok

A harmadik részhez (karácsonyi történet): 316. Az Istennek szent angyala (részletekben végigénekelhető) majd 327. Ó jöjjetek hívek és 328. Jöjjetek Krisztust dicsérni

Alkalmas helye, például végén: 320. Ez nap nékünk dicséretes nap.

Igen szép gondolat az esti (még inkább az éjszakai) istentisztelet zárásául a 485. reggeli éneket venni – Jézus Krisztus szép fényes hajnal – hisz ez kifejezi, hogy Jézussal jött a világosság e földre, mely a hosszú téli éjszakák fokozatos rövidülése is szépen kifejez.

Énekek Karácsony ünnepére:

Fennálló ének: 320,1. Ez nap nékünk vagy 96.1-2. Énekeljetek minden népek

Főének: 315. Krisztus Urunknak áldott születésén vagy 318. Jer mindnyájan örüljünk

Igehirdetés előtti ének: 319. Kezdetben volt az Ige vagy 311. Szent Ézsaiás (válogatott versek)

Ráfelelő ének: 316,7-8. Nyílj meg szívem / Jertek hát, mi is örvendjünk vagy más alkalmas

Karácsonyi úrvacsoraosztáshoz ajánlott a szövegében igen tartalmas 314. (Jézus születtél), 317. (Jer dicsérjük e szent napon), 321. (Hogy eljött az időknek teljessége) mellett az ősi (1921-ig mindenhol így szereplő) úrvacsorai éneket: 286. Jer dicsérjük az Istennek Fiát

Záró ének: 320. Ez nap nékünk vagy 196. Mondjatok dicséretet