2004-12-29

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Vanak dolgok, amiket szemtől-szembe nem ismerhetünk meg. Ilyen az idő. Évfordulókon megrettenünk öregedésünk láttán. Az elmúlás kicsit olyan, mint a mitológiai Gorgó, a medúzafejű szörny, amit Perseus csak hátrafele szúrva, pajzsa tükrébe nézve tudott legyőzni. A Jó Isten szűrőjén keresztül mi is nyugodtan nézhetünk vissza az időben. Most Kovács Tibor teológus-pedagógus életútját hallgathatjuk meg, aki az elmúlt esztendőben volt nyolcvan éves. Ma hátratekint, de nem megrettenve. Kovács Tibornál Debrecenben jártunk.

Kovács Tibor: Lelkipásztorom, Püski Lajos az igehirdetése után váratlanul kihívott az úrasztala elé és egyik versemmel üdvözölt. Jól esett, hogy a nyolcvanadik születésnapomon valaki így megemlékezett rólam. Én a magyar nyelvnek a szerelmese vagyok. A teológián is azt tanítottam, csak gyerekkoromban a hangom megfátyolosodott, így már nem mernék vállalni szószéki szolgálatot.

Fekete Ágnes: Hogy kezdődött a pályája?

Kovács Tibor: Hajdúnánáson születtem 1924-ben. Egyik nagyapám Bocskait emlegette nagyon sokat. Mondta, hogy ha majd Debrecenbe, kollégiumba megyek, ott lesz Bocskai. Apám el is vitt aztán, megállított a szobor előtt és azt mondta: mostmár rá bízlak téged, és előveszi a buzogányt és megkoppint, hogyha nem fog rajtad a tudomány, meg a tudományhoz méltó hit. A Soli Deo Gloria Egyesületnek a vezetője voltam. Így írtam egyik versemben: Hideg van, melegít pár szó; Debrecen, Alcsút, Szilice, Szárszó… Szilice volt az egyik nagy hegye életemnek. Tudja, hogy mi tetszett legjobban bennük? Az, hogy vitatkoztak egymással. A fiataloknak ez tetszik, hogy vannak emberek, akik egymással vitatkozni mernek. Egymást ki tudják egészíteni a maguk mondanivalójával.

Fekete Ágnes: Végül teológushallgató lett.

Kovács Tibor: Teológus hallgató lettem, Debrecenbe a Nagytemplomba kerültem. A maiak már nem tudják, hogy abban az időben mennyien jártak oda. Esténként tele volt a kisterem teljesen. Minden este szolgáltam. Odajárt Péter János püspöknek a lánya is, tagja volt a bibliakörnek. Egyszer aztán jött egy körlevél a konventi elnökségtől, melyben megparancsolták, hogy minden gyülekezetben a böjti úrvacsoraosztás alkalmával megadott mintára kell prédikálni. Ezt állítólag Békefi Benő írta, melynek az volt a lényege, hogy a mezőgazdaság fejlesztése és Isten országa egy ügy. A körlevelet a lelkészek nagy része nem olvasta fel. Hiába mondták, hogy felolvasták, de volt annyi eszük, hogy nem vallották be. A körlevél alapján kellett volna arról prédikálni, hogy ott feküsznek az úrasztalán az úrvacsorai bor és kenyér, és ezek teljesen egyek a mezőgazdaság fejlesztésével. Nem is ez volt a probléma, de utána egy hét múlva összehívtak minket és egyenként számonkérték, hogy miről prédikáltunk, mi volt a hatása. Megkövetelték, hogy a hónap végéig írásban adjuk be minden prédikáció- és bilbiaórai vázlatunkat az esperesnek.

Fekete Ágnes: Egészen addig a politika nem áramlott be az egyház életébe, vagy a személyes lelkészi szolgálatba?

Kovács Tibor: Nem nagyon, de azért előfordult. Dunántúlon, Alcsúton voltam, ott nagyon jól éreztem magam. Egészen más volt a lelkület. Nem prédikáltam azokról az Igékről, amiket megadtak, hanem ami éppen soron következett a Zakariás könyvéből.

Fekete Ágnes: Ez akkor egy lelkészgyűlés volt?

Kovács Tibor: Szűk körű lelkészgyűlés volt, név szerint hívtak fel és kérték, hogy mondjuk el, hogyan teljesítettük a parancsot. Elmondtam, hogy lelkiismereti okból nem tudtam megtenni. Szerintem nem teheti meg az ember, hogy amikor ott vannak az úrasztalán Krisztus áldozatának jegyei, akkor egészen másról prédikáljon. Máskülönben szívügyem, hogy a magyar parasztság boldog legyen és jól éljen, de ezt nem éreztem idevalónak. Akik a templomban hallgattak vasárnap, azok közül sokakat ismertem. Volt ott egy asszony, aki öngyilkos akart lenni és azért jött oda. Úgy éreztem, hogy ott a flaszteren úgyse nagyon lehetne búzát vetni. Ezeket én tréfásan mondtam el és ajánlottam annak, aki írta a rövid vázlatokat, hogy nem ártott volna, ha ő is megírja, hogy az adott Ige a tevékről szól. Mert az igaz, hogy a tanítványok a kenyereket "Jézus lábai elé tevék", így ezt a tevékkel kapcsolatban nagyon jól fel lehetne használni.

Fekete Ágnes: Nevettek?

Kovács Tibor: Nem nevetett ott senki. Nagyon meg voltak döbbenve.

Fekete Ágnes: Abban az időben nem mertek ilyen vicceken nevetni, gondolom.

Kovács Tibor: Nem mertek nevetni. Erről ismertek engem, de azért nem nevettek. Ezután úgy gondoltuk, hogy el van intézve. Vitatkozni lehet, mindig is vitatkoztunk mindenkivel, Makkaival, Pákozdi Lacival, meg a többiekkel is. De hát nem az történt, hanem pár nap múlva hívott bennünket a püspök és kérdezte, hogy miért tettük ezt. Nagyon barátságosan elmondogattam, engedte két órán keresztül, hogy elmondjam az érveimet. Hallgatta, hallgatta, úgy éreztem, hogy szimpatizál velem, úgyhogy boldog voltam, hogy végre kitálalhattam és elmondhattam mindent.

Fekete Ágnes: Akkor már régen Péter János volt a püspök?

Kovács Tibor: Igen, Péter János, úgyhogy én gondoltam, hogy tetszeni fog neki ez a kitálalás, de nem egészen úgy történt. Azt mondta, hogy ezzel kizártam magamat az egyház közösségéből. Fekete Pétert is behívta utána, ő is ugyanezeket mondta körül-belül és csakugyan felfüggesztették a kongruát. Péternek pedig széttépte püspök úr a teológiai tanári kinevezését. Püspök úrnak írtuk egy egyszerű, nagyon szerény hangú levélben, hogy nem akarunk munka nélkül élni, ez sem a debreceni normával, sem a lelkiismeretünkkel nem egyezik, és amennyiben bajt csináltunk és nem tud így elfogadni bennünket, akkor munkát kell vállalnunk. Választ nem kaptunk a püspök úrtól. Péter hivatali munkát vállalt egy erdei gazdaságban, én pedig figuráns lettem. Csodálatos bizonyítvánnyal búcsúztam Miskolctól, még mindig ott vannak a nyomai: én írtam fel a magas házak tetejére azokat a piros számokat, ami alapján térképet akartak csinálni.

Fekete Ágnes: Térjünk még vissza az elejére, hogy amikor felállt, nem is gondolta, hogy ebből mi lesz? Ösztönösen érezte, hogy ezt mondani kell?

Kovács Tibor: Teljesen hirtelen és ösztönösen tettem. Erdőtűzszerűen jött, utána gratuláltak és némelyek sírtak. Mondták, hogy nem lesz ebből semmi baj sem. De a következő napokban már sok ember megkörnyékezett, hogy vonjunk mindent vissza és kérjünk bocsánatot az egyháztól, püspöktől, meg mindenkitől. Nem hajlott valahogy a debreceni énünk, meg öntudatunk erre. Utána a penicillingyárba vettek fel az ajánlólevél alapján. Nagyon tetszett, mert csudajó barátok közt találtam magam. Akkor még éreztem azt, hogy az öreg szakik milyen becsületesek. Akkor még voltak ám ilyenek!

Fekete Ágnes: Tehát visszajött Miskolcról Debrecenbe. A Nagytemplomba is? Az nagyon furcsa lehetett.

Kovács Tibor: Erről írtam egy verset.

Fekete Ágnes: Felolvassa?

Kovács Tibor: Egy pár hét múlva, hogy el kellett hagynunk az egyházi szolgálatot, bejöttem a templomba. Minden szem rám szegeződött és én direkt oda előre ültem. Ez már a diák-embernek a csokonais huncutságából következik. A lelkész elhallgatott egy pár pillanatra, aztán folytatta a prédikációt, én meg ültem ott tovább szépen. Így szól a vers:

Hívott a két nagy harang, Csak fájdalom volt, nem harag Bennem, mikor egy hét múltán Templom után nagy vágy hullt rám,

Hogy kopogott egy hang vakon, A széles, öreg falakon És meghajszolt szívekre vert, Mit sem adott, csak követelt.

De Isten halkan rám hajolt, Szeretetével átkarolt, Éreztem, most a hallgatás Jobban kiált, mint bármi más.

Csakugyan akkor úgy érezte az ember, hogy hallgatni kell és tovább végezni a munkát. Négyszer annyi fizetést kaptam, mint segédmunkás, nem volt különösebb panaszom, de nyomorúság, hogy nem végezhetem a hivatásomat.

(zene)

Természetesnek vettük, ami történt, nem fogtuk fel különös tragédiának, hiszen körül voltunk véve tragédiákkal, a Hortobágyról jöttek már haza emberek. Találkoztunk olyanokkal, akik nagyon súlyos sebeket kaptak. Megköszönték azt, hogy vigyáztunk a betegjeikre, meglátogattuk őket a klinikán, meg gyűjtött nekik a gyülekezet pénzt. Nem olyan világ volt, ahol csupa megalkuvó ember lett volna, megmaradt azért a mi debreceni jó kedvünk.

Fekete Ágnes: Hogy lett aztán segédmunkásból pedagógus?

Kovács Tibor: Péter János egyszer utánam üzent, hogy szeretne velem beszélni. Elmenetem hozzá. Azt mondta, nagyon megbánta mindazt, amit tett, bocsánatot kér. Ezek számomra döbbenetes dolgok voltak.

Fekete Ágnes: Az ötvenhatos forradalom alatt?

Kovács Tibor: Ez a forradalom előtt volt. Teljesen tele volt a tér, hangerősítőn hallgatták mind a két igehirdetést. Az első konferencia volt a nehéz évek után. Ez rövid ideig tartott nagyon, mert utána jött Bartha Tibor. Kihelyezett Balmazújvárosba, ahonnan esti vonattal kellett hazajárnom és prédikálni semmit nem volt szabad. Egy idős lelkipásztor azt mondta, na, Tibor, úgy látszik eljött a te időd, lehet egy bibliaórát tartanod, mondd ki azt a szót, hogy béke. Ez a legkönnyebb dolog, mondom, mert a Biblia tele van ezzel a szóval. Háromszor kimondtam ezt a szót, hogy béke, de elhelyeztek Debrecenbe, egy olyan helyre, ahol nem volt se parókia, se fizetés, se templom. Kérdeztem, hogy hol prédikáljak? Az óvodában, a fa alatt – mondták. Először ott volt a gondnok, második vasárnap már voltak vagy tízen, a harmadik alkalmon sajnos már vagy százan, de már nem tetszett senkinek. Semmi mást nem volt szabad csinálni, se látogatni, se bibliaórát tartani. Semmit nem volt szabad és végképp éreztem, hogy kegyvesztett vagyok. Fizetés nélkül nem lehet megélni. Negyven levelet írtunk az ország különböző iskoláiba, Tornanádaskán kaptunk helyet. El kellett adni a palástot, hogy elvigyék a bútorainkat.

Fekete Ágnes: Felesége gyógypedagógus?

Kovács Tibor: Méghozzá sok tankönyvet író gyógypedagógus. Elhatároztam, hogy én itt akarom megállni a helyem. Egyetlen egyszer nem kértek meg pedagóguskoromban, hogy üdvözlő beszédet mondjak. Tudták, hogy ki vagyok, de az úttörővezetést rám bízták, mert értettem a gyerekek nyelvén, meg nagyon jól tudtam focizni. Negyven éves koromban még kézen jártam körül az udvart, a hátraszaltót is helyből megcsináltam. Párom bement kérni, hogy Debrecenben kaphassunk egy egyszobás lakást. Éppen egy régi osztálytársa volt ott a hivatalnok és ő elintézte, hogy a főnöke asztalára tegye a mi kérvényünket. Kirúgták utána az állásából.

Fekete Ágnes: Azért, mert egy kegyvesztett ember kapott lakást?

Kovács Tibor: Azt mondta a kolléganőnk, hogy nem tudjuk, milyen nagy ellenségeink vannak Debrecenben. Hála Istennek azóta sem tudjuk. A lényeg, hogy sikerült sok helyen gyógypedagógusként dolgozni és közben kitanultam a kutatási módszereket. Sok könyvet írtam, ezek megjelentek főiskolákon. Dr. Szabó Pál pszichológussal együtt az iskola- előkészítés egész programját kidolgoztuk. Be is adtuk a minisztériumnak. Azt mondták, hogy el is fogadnák azonnal, de Oroszországban még nincs ilyen, várjuk meg, amíg ott is lesz és akkor majd ráütik a pecsétet. Nagyon jól megtanultuk Makkaitól és Karácsony Sándortól is, hogy a helyzethez kell alkalmazkodni, mert úgyis hiába várjuk, hogy a feltételek megváltoznak, nem változnak azok meg. A magyar lélekhez, a magyar gyerekhez kell alkalmazkodni. Szépen átírtuk mi sorban ezeket a reformpedagógiai törekvéseket. Minden reggel fél hétkor már autóbuszon voltam, valahova egy kis faluba mentem, onnan gyalog a következőbe. Jóban voltunk az igazgatókkal és a tanácselnökökkel is, mert annak a nyomorult tanítónőnek, aki harminc kilométerre járt ki naponta, fűtetlen iskolatermekbe, cigánygyerekek közé, kellett a meleg, és én mint szaktanácsadó kérhettem az igazgatót, hogy te, Laci, csináld már meg, hogy legyen fűtés a tanteremben, hát én is majd megfagytam. Ilyen dolgokat szerveztünk, ezek a feszültségek szülik a "lírát".

Szavakkal játszom, hogy derülj, Visszhangfogó unoka-fül. Nagytemplomnak két tornya van, Hivatásod hangold, ha van. Nekem is volt hivatásom, Ásót fogott a sírásóm. Megszületünk szerelembül, Idvezülünk kegyelembül. Mit is tehet a halandó? "Orando et laborando."

(Ének: Ki Istenének átad mindent…)

Fekete Ágnes: Mai műsorunk az utolsó ebben az évben, menjünk el együtt egy istentiszteletre Budapestre, a Pozsonyi útra, Berkesi Gábor lelkipásztorhoz. Az emmausi tanítványok történetéről prédikál, Lukács evangéliumából.

"A faluhoz pedig elközelítének, ahová tartottak, ám Jézus úgy tett, mintha tovább menne. De kérlelték őt tanítványai, mondván: Maradj velünk, mert immár beesteledik, a nap lehanyatlott. Bement azért, hogy velük maradjon."

Berkesi Gábor: Ilyentájt bevett dolog, megszokás újságíró körökben körkérdést feltenni sokakhoz, ki mit vár az új esztendőtől. Megszólalnak híres emberek, közismert személyek, átlag életek. Érdekes a válaszokat csokorba szedni, érdekes, hogy ki mit vár, kinek mi a fontos. Vannak közhelyek, sok banális válasz, ki hogy gondolja. Ha most bennünket megkérdezne valaki, egy újságíró, mondhatnánk-e ezt, a tanítványi kérést: Maradj velünk, Jézus?

Fáradt, rosszkedvű két tanítvány halad, bandukol Jeruzsálemből Emmaus felé, reményeiket temetve, vágyaikat félretéve. Szép álmaik szertefoszlottak egy új messiási időszakról, egy új királyságról, a dávidi ország helyreállításáról, mert akiben bíztak, keresztre feszítették, és meghalt. Reményvesztett emberek – ám az úton kérés és hívás nélkül egyszercsak Jézus odalép melléjük. Nem hívták Jézust. Odalép. Akkoriban szokás volt, hogy ha valaki úton közlekedett, valaki mást szívesen bevárt és együtt mentek tovább, egyrészt, hogy beszélgessenek, másrészt ha baj van, egymást jobban meg tudják védeni. Velük van Jézus, szól hozzájuk Jézus és ők nem ismerik fel. Megdöbbentő kép, örök paradoxon: Jézus mellett élek, hallom Őt, csak éppen nem ismerem fel életemben. És ez az Ige ezekhez szól; a lelkipásztorhoz, aki egy életen keresztül Őt hirdeti, csak éppen életében nem tudja felismerni maradéktalanul. Ahhoz az igehallgatóhoz, aki talán ötven-hatvan éve hallja már vasárnapról vasárnapra, s valahol mégis oly csüggedt, oly szomorú és reménytelen. Ám odaérkezve a kis település határához, nem messze a tanítványok házától, a kérés hangzik: aki velünk vagy, maradj velünk. Este van. Régi szokás szerint, ha egy vándort az este az úton ér, azt fogadd be házadba. Maradj velünk! – hogy kinek mondják, még ezt ők nem tudják. Hogy mért hívják, meg is indokolják: Maradj, velünk, mert beesteledett, a nap lehanyatlott, mert a sötétség egyre nagyobb körülöttünk. Az Ige mennyire mai, mennyire igaz. Körülöttünk annyi minden sötét – nem kell mondani -, annyi minden reménytelen, annyi minden tétova. Hogyan tovább, merre tovább, mit csináljak? Gyermekeink, unokáink milyen korra nőnek fel? Senki nem bíztat. Ez már unos-untiglan hangzó, szinte már közhelyszerű igazság, de sajnos igazság: senki semmivel nem bíztat a külvilág részéről. A sötétség nagy körülöttünk, Uram. Maradj velünk!

Hangzik a kicsit humorosnak tűnő kijelentés: Korszakváltás történt a világban, a Halak korszaka lejárt, jön a Vízöntő időszaka. Üzenet: a hal a keresztyénség jelképe, a keresztyénség korszaka lejárt. Jön a "New Age", az új korszak, az új idő. Az áporodott, poros, régi nagyegyházak unalmas élete helyett jön majd a látvány. A nagy gyógyulások, a hatalmas megtérések, hatalmas hang- és fényélmények. Jön az új korszak. Világvallások ember közelebb csábításai. A sötétség nagy körülöttünk, ám ha Ő velünk marad, én hirdetem, hogy az "ihtüsz" (görögül hal,) a halak korszaka egyáltalán nem járt le és soha a keresztyénség korszaka nem fog lejárni. Nem énmiattam, nem lelkésztársaim miatt, nem a gyülekezet hallgatósága miatt, odaadása miatt, hanem azért, mert Jézus nem eltemethető. Vagy ha igen, akkor Ő újra és újra elénk adja Húsvét drága valóságát. Maradj velünk, mert sötét van! Maradj velünk, Urunk, hogy legyen világosságunk, hiszen Te vagy a Világ világossága! Mindezt miért kérték a házuk előtt? Azért kérték Jézust, mert az úton hallották Őt beszélni. Az út Jeruzsálemtől Emmausig úgy telt, hogy közben Jézus szólta a bátorítást és szólta a vigasztalást. Ilyen vándor kell nekünk, aki bíztatást ad, és ez nem valami csábítgatás. Nem ígérgetés, hanem drága, igaz szó, mert Ő úgy szól, mint akinek hatalma van. Gyere be hozzánk, maradj velünk! Nem mondták, hogy elég. Nem mondták, hogy kinőttünk Téged, hogy túl vagyunk rajtad, mi büszke, tudós embervilág, büszke, felvilágosult emberiség, hanem hagyták, hogy Jézus szóljon hozzájuk. Az úton megismerték Őt, de igazán még nem ismerték fel Jézus Krisztust. Temetni mentek Emmausba és nem tudják, hogy pár perc elteltével újra útra kelnek, de valami egészen más tempóban, egészen más lelkülettel, vissza Jeruzsálembe vinni a hírt, hogy él Jézus Krisztus. De ezt úgy tudták meg, hogy behívták otthonukba, s az otthon csendjében, az úrvacsora kenyértörés aktusában felismerték Jézust. Az úton Vele járok, hiszem Őt és hallgatom Őt, de igazán még nem ismerem fel. Tudom, hogy Ő szól hozzám, ismerem számtalan Igéjét, fel tudom mondani aranymondás-képpen is. Az új esztendő nagy kívánsága: Maradj velünk, Jézus, mert körülöttünk tényleg sötét van. Mi a sötétség? Az, hogy éppen nagy baj nincsen velem, nincs nagy probléma, csak éppen nem látok. Nem látok magam előtt utat, vagy talán túl sok utat látok. Merre menjek? Nincs kiút, vagy rengeteg a kiút, melyiket válasszam? Melyik az igaz, melyik a valós? Dönteni kellene és nem tudok dönteni. Maradj velünk, Jézus! Annyi sérelem ér, vagy éppen én adok másnak sérelmet, nem jó ez így. Maradj velem, Jézus! Otthonainkban is annyi a feszültség, feleslegesen. Minek, semmi értelme nincs! Ebből senki győztesen ki nem jön. Jöjj be hozzánk, Jézus, és maradj velünk!

Szép a kérés, mert többes számban hangzik. Értem tehát úgy, hogy maradj velünk, szűk családommal, otthonunkban, szerte az országban, szerte a világban, gyülekezetekben. Maradj velünk, Jézus! Több ez mindennél, és szinte rímel az Ige, amit Jézus mondott később: "Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek, s ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, vele vacsorálok és ő énvelem." Ha hívtok, ott Emmausban is, én biztos bemegyek hozzátok. Ha hívtok itt Budapesten is, én bemegyek hozzátok. Ha továbbra is hívsz, belépek szíved világába, gondolatod, intellektusod világába is, és veled maradok. Mondj nekünk valamit, Urunk, mert a külvilág nem bíztat! Annyi mindent vártunk a rendszerváltástól, több humanizmust, valahol több emberséget talán, több megbecsülést. Nem anyagi jólétet vártunk. Azt nem sokan vártak, mert tudtuk, hogy úgysem fog eljönni egy darabig. De kicsit több összefogást, több szeretetet, az embertársban a társat-meglátást, egy kicsivel több toleranciát, és nem lett jobb valahogy. Uram, mondj valamit, és maradj velünk! A mai ember is sokszor temet sok mindent. Az, aki hallja az Urat, az aki hirdeti Jézust, sokszor temet. Valahogy nem örömteli tekintettel, valahogy nem sugározza azt, amit hall, amit hirdet. Ha körülöttem minden szép és ragyogó, akkor a hitem is mennyit ér, mit ér? De amikor baj van, körülöttem sötét van, nem tudok mozogni, lelassult élettempóm, pedig olyan szívesen tennék többet és nem tehetem, nem tudom, mit tegyek, akkor Jézus, maradj velem! S bennt az otthon csendjében, intimitásában egy mozdulatról, a nagy kenyérmegtörésről felismerik az Urat, felismerik Jézust. S a felismerés következménye, hogy azonnal mozgásba jön életük. Eddig rosszkedvűen bandukolgattak Emmaus felé, most pedig bár este késő van, és nincs semmi világítás, veszélyes útra kelni, rohannak Emmausból Jeruzsálembe vinni a hírt, hogy Jézus Krisztus él.

Maradj velem azért, hogy bátoríts! Maradj velem, hogy felismerjelek, s maradj velem, hogy látszódjék meg életemen, hogy én a tied vagyok! A teremtett világ – hiszem -, hogy ma is nagyon nyög és sóvárog. Bút felejt, ünnepel, – ne vegyük észre az idő múlását! -, petárdázik, robbantgat, aztán felébred másnapos állapotában sokszor újra reménytelenül, a "hogyan tovább" keserűségében, szürkeségében. S ők elindulnak örömmel vinni a hírt. Arcukon, gesztusaikon, reflexeiken, kézfogásaikon, öleléseiken ott érződik, hogy ők Jézus Krisztus megváltott gyermekei. Az előttünk álló új esztendőben is az újságírói ki nem mondott jelképes kérdésre: az új esztendőtől mit várunk? – hadd legyen a válasz ez a kérés: maradj velünk, Jézus. A vasárnapok templomi csendjében, a pénteki nagy nyüzsgésben maradj velünk. Ha Te itt vagy közöttünk, akkor jövendőnk van. A naptár mutasson bármit, különböző korszakokat, halakat, meg vízöntőket, meg akármit, kit érdekel! Ha Te velünk vagy, akkor jövendőnk is vagy. Ha Te itt vagy közöttünk, optimistábbak leszünk. Élni akarunk. Terveink vannak, és bízunk, Rád tekintünk egyértelműen. Sötétedő, reménytelen, fáradt korunkban maradj velünk, Jézus! "Ímé, én tiveletek vagyok minden napon, a világ végezetéig. Ámen.

(Ének: Krisztus, ki vagy nap és világ, minket sötétségben ne hagyj…)

Énekajánló – Újév-kiskarácsonyi énekek

Újév napjának népi elnevezése (kiskarácsony) ezt a napot, mint karácsony nyolcadik napját a megtestesülés ünnepéhez kapcsolja. E nap latin neve (Circumcisio Domini – Urunk körülmetélése) már a történetre is utal: a született kisded ugyanis e napon kapta a Jézus (=Szabadító) nevet. A névadásnak igen nagy jelentősége volt akkor. Mária ezzel fogadta el, hogy gyermeke Istentől szültetett (Luk. 1,31. és 38.), Zakariás ezzel ismerte el, hogy Isten ígérete beteljesedett (Luk. 1,63-64.). Ezen a napon tehát Jézusra, mint Szabadítóra tekintünk. Erről szól a legősibb újévi énekünk (282.) amit jó lenne minden gyülekezetben megtanulni. Hogy ne csak újévkor ill. az újév első napjaiban lehessen elővenni, az evangélikus énekeskönyv mintájára akár karácsonyi vagy más alkalmas szöveget is kaphatna a jövőben. A polgári időszámítás esztendő-fordulásának megünneplése csak a XIX. században szorította háttérbe a nap egyházi jellegét. Amint láttuk, a régi újévi ének (Nékünk születék mennyei király) nem az évfordulóról, hanem a karácsonyról szól, óév napjára pedig a régi (XIX. század előtti) énekeskönyvek nem is adnak éneket. Énekeskönyvünk két óévi éneke (280., 281.) sajnos a XIX. századi énekszövegek gyengéi közé tartozik. Óév estéjére inkább az énekeskönyv más énekeit ajánljuk. Zsoltárként 90., 103. vagy 121. zsoltár ajánlható, ezen kívül kapjon hangot benne a hálaadás, a könyörgés és az örökkévalóság gondolata.

Énekek óév estéjére:

Fennálló ének: 90,1,7. Tebenned bíztunk / Taníts meg azért minket kegyelmesen

Főének: 273. Az Úr Istent magasztalom, vagy 266. Egek nagy Királya, magasztalunk téged, vagy 200. Ó maradj kegyelmeddel

Ráfelelő ének a más helyre ki nem jelölt énekek közül választható.

Záró ének: 264. Áldjad én lelkem (a 130. zsoltár parafrázisa), vagy 242. Téged Úr Isten vagy 243. Téged Úr Isten dicsérünk (mindkettő a Te Deum verses változata)

Újév (kiskarácsony) napjának evangéliuma egyetlen bibliai vers (Lukács 2,21.), epistolája (Galata 3,23-29.) pedig a Krisztusba kereszteltetésről szól.

Énekek újév istentiszteltére:

Fennálló ének: 264,1,3. Áldjad én lelkem, vagy / Áldjad Őt, mert csodaképpen 266,1. Egek nagy Királya, magasztalunk téged

Főének: 282. Nékünk születék mennyei király

Igehirdetés előtti ének: 294,1. Jézus, vígasságom

Ráfelelő ének 283,1. Úr Isten, ki minket Záró ének: 242. Téged Úr Isten vagy 243. Téged Úr Isten dicsérünk (mindkettő a Te Deum verses változata)

Az újév utáni vasárnapok is a karácsonyi ünnepkör része, melyek a vízkereszt ünnepéhez kapcsolódva Krisztus istenségének bizonyságairól beszélnek, erre utal vízkereszt eredeti neve epifánia (megjelenés). Az újév utáni első vasárnap története (Máté 3,13-17.) Krisztus megkereszteléséről szól, ahol maga az Atya tesz tanúságot fiáról az égi szózatban és a galamb képében, az epistola pedig (Róma 6,3-11.) a mi Krisztusban való keresztségünkről szól.

Énekek újév utáni vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 91,1. Aki a felséges Úrnak

Főének: 282. Nékünk születék mennyei király

Igehirdetés előtti ének: 246,1. Adj Úr Isten nékünk Szentlelket

Ráfelelő ének: 431. Úr Isten, kérünk tégedet

Záró ének: 286. Jer, dicsérjük az Istennek Fiát