2005-04-06

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Borzasztó nehéz a tömegkommunikáció által elénk tárt dolgokról lebontani a valóságot. Azt hiszem, mindannyian küzdünk ezzel a gonddal. Én magam is nagyobb hitelt adok annak, mikor egy ember személyes vallomásában hallok valamiről. Most egy olyan házaspár megélt történetét hallhatják, akik a most elhunyt pápának köszönhetik, hogy családi békében tudták megélni esküvőjüket. Szesztay András református, felesége, Szesztay Márta lengyel származású katolikus, akinek Karol Wojtyla volt a püspöke.

Szesztay András: 1964-ben úgy ismerkedtünk meg, hogy egy magyar turistacsoporttal voltam a Tátrában és találkoztunk egy lengyel huszonévesekből álló csoporttal. A tolmácsolást úgy tudtuk megoldani, hogy a lengyel csoportból Márta, a magyarból én beszéltünk angolul. A közös tolmácsolás révén ismerkedtünk meg. Kérdeztem, hova való, mondta, hogy Oswiecie-be, Auschwitzban laknak.

Fekete Ágnes: Ott volt püspök a most elhunyt pápa?

Szesztay Márta: Már akkor érsek volt Krakkóban, mikor egyetemre jártam, nagyon népszerű volt. Mindenki tudta, ki Karol Wojtyla. Ha valahol megjelent, vagy lelkigyakorlatot tartott, mindig oda tódultak a fiatalok.

Fekete Ágnes: S miért volt népszerű?

Szesztay Márta: Azért, mert modern volt. Jól kommunikált a fiatalokkal, értette őket, sportolt, kirándult velük, sőt nemcsak velük, hanem az egyetemen a tanárokkal is. Volt legalább három-négy tanárom, akik személyes barátságban voltak vele.

Szesztay András: Márti egyik nagynénjének a férje szerkesztője volt annak a folyóiratnak, a Tygodnik Powszechny-nek, amelyikbe a fiatal Wojtyla lelkész az első publikációit megjelentette, és később munkatársává, védnökévé vált az újságnak, ami akkoriban talán az egész béketábor legfüggetlenebb egyházi jellegű, kulturális folyóirata volt.

Fekete Ágnes: Aztán jött a vegyes házasság problémája, és szerette volna megtartani a református hitét, illetve az utódokban is tovább vinni.

Szesztay András: Egy olyan drámai feszültséget kellett együttesen feloldanunk, hogy evidens volt számunkra, össze kell házasodnunk. De az is evidens volt Márta részéről, hogy egy vegyes házasság reverzálissal való megoldása tarthatatlan, és számunkra járhatatlan út. Csak olyan megoldás lehetséges, ami a két egyház teljes egyenrangúságát fejezi ki.

Fekete Ágnes: Nem tartották volna ildomosnak, hogy mondjuk a református fél aláírja, az utódok majd katolikusok lesznek?

Szesztay András: Nem, ezt lehetetlennek tartottuk, de azt is, hogy ne kössünk katolikus módon házasságot, mert a katolikus tanítás szerint akkor az nem házasság.

Szesztay Márta: Bizonyos evidencia volt, hogy a reverzálist kérni kell, csak Lengyelországban nagyon kevés a más felekezetű keresztény, így ez nagyon ritka eset volt. A hittanórákon jól beleverték a fejünkbe, hogy ezt így kell csinálni, de ahogy végiggondoltuk, hamar meggyőződtem arról, hogy ez nem igazságos.

Szesztay András: A Zsinat ülésezett, hosszabb-rövidebb távlatban jó reménységgel voltunk, hogy ez a Zsinat szellemében fog elrendeződni, de fontos volt, hogy hamarabb is megoldódjon a probléma. Oswiecie város a Krakkói Egyházmegye része volt, ez volt az illetékes egyházi hatóság. Májusra volt kitűzve az Oswiecie-i katolikus gyülekezetben a bérmálás, amire Wojtyla készült elmenni, azt tűztük ki magunk elé határidőként, hogy akkorra kell előkészíteni a helyzetet úgy, hogy ő engedélyezze reverzális nélkül, katolikus szertartás szerint a házasságunkat. Három oldalról igyekeztünk őt előkészíteni, erre a valóban nagyon szokatlan és rendkívüli kérésünkre. Az egyik szál Lucas Visher volt. Akkor folyt a vatikáni zsinat, ahol megtudtam Mártától, hogy Wojtyla az ő illetékes püspöke, addig még a nevét sem hallottam. Visinszky bíboros nevét, mint a lengyel Mindszentyét ismertük, de ő azt mondta, nem rá tartozik, hanem a krakkói érsekre, Wojtylára. Visher megfigyelőként végigülte a vatikáni zsinatot, neki küldtük el kérésünket, hogy keresse meg a kétezer püspök közül Wojtylát. Ő az ökumenizmus mellett volt, a Bodoki családon keresztül jól ismertük, protezsálja ő az ügyet, álljon jót azért, hogy ez keresztény házasság lesz.

Szesztay Márta: Az érsek ott azon a helyen fogadott minket, András elmondta hitvallását, ő ránézett és azt mondta, nem is kell hallgatnom ezt a sok érvelést, mert elég a szemébe néznem és látom, hogy maga igazán keresztény.

Szesztay András: Mondta, hogy egy idő múlva jelentkezzen Márta bent a kúrián, őnála.

Szesztay Márta: El kellett menni a megfelelő engedélyért, hogy engedélyezzék a reverzális nélküli esküvőt, annak alapján, ahogy András leírta a hitvallását angolul. A szociológiai intézet párttitkárnője lefordította lengyelre, nagyon szép a szöveg volt.

Fekete Ágnes: Végül is nagyon rövid volt a találkozás a bérmálásnál.

Szesztay Márta: Persze, nem több fél óránál, nagyon bensőséges volt.

Szesztay András: Még nem voltam szentimentális öregúr, de utána hazamentünk, és sírni kezdtem, hogy ha ilyen ember van a világon, akkor ez a világ más, mint ahogy én elképzeltem.

Fekete Ágnes: Nagyon-nagyon pozitív benyomásuk van róla.

Szesztay András: Mondta, hogy Márta menjen be hozzá, keddi napokon fogadott. Ott ült az ornátusban, reverendában.

Szesztay Márta: Fontos emberek, plébánosok jöttek intézni dolgaikat az érsekségen, egyedül voltam civil, egyedül nő. És engem fogadott legelőbb.

Szesztay András: Önök között mindegyikük közt ez az ifjú hölgy vár leginkább, úgyhogy őt hívta be elsőként.

Szesztay Márta: Rövid beszélgetés volt, mondta, hogy engedélyezik az esküvőt, itt van a papír. Egyetlen útravaló tanácsa az volt, mindig azt keressük, ami közös, nem a különbségeket. Erre emlékeszem.

Fekete Ágnes: Nagyon nyitott ember volt belül.

Szesztay Márta: Ilyen ember tud elmenni aztán zsinagógába, mecsetbe, meg mindenhova. Pontosan azért, mert számára az ember volt elsősorban fontos. Csak a második helyen volt a jog, meg a szokások.

Szesztay András: Meggyőződésem, hogy élete utolsó pillanatáig elsődlegesen lelkipásztor volt, lélektől lélekig.

Fekete Ágnes: Később az ökumenikus iránytól mintha kicsit visszalépett volna, ezt is el lehet mondani.

Szesztay András: Neki a látomása a keresztény egység helyreállásáról más volt, mint a mienk. Deák Ferenc mondta, a rosszul begombolt mentét úgy kell begombolni, hogy alulról felfele végig visszagomboljuk a pápa az ortodoxiával kereste elsődlegesen a közeledést, a protestáns, ortodox, római katolikus háromszögben, nem a mi befogónkat látta elsődlegesnek. A protestáns oldalból számára az evangélikus volt két oknál fogva elevenebb, egyrészt Lengyelországban ötszázezer evangélikus van, számára az evangélikusság volt a protestantizmus arca. Az ő pápává megválasztásának nagyon fontos előzményeként, meghatározó szerepet játszott a lengyel és nyugat-német püspöki kar közeledésében, hogy megbocsátunk, és bocsánatot kérünk egymástól. Prédikált németeknek is. Közvetítette a lengyel püspöki karban általa is kezdeményezett gesztust, hogy a két nép közötti megbékélés spirituális előzménye és feltételes motorjaként a lengyel és a német katolikusoknak kell egymással kibékülniük.

Szesztay Márta: A kommunisták a németeket, mint mumust mutatták be, hogy nekünk az oroszokkal kell keményen összetartoznunk, mert Nyugat- Németország fenyeget minket. Ez 1968-ban erősen megosztotta a lengyel társadalmat, mert volt, aki ezt elhitte. Akkor a hatalom iszonyatos kampányba kezdett a püspökök ellen, hogy ők a lengyel nép nevében ne bocsássanak meg a németeknek és egyáltalán ne álljanak velük szóba, annyira, hogy a gyárakban aláírásokat gyűjtöttek a munkások között, hogy határolják el magukat. Elmentek a Solway-i gyárba, ahol a Karol Wojtyla a II. Világháború alatt, mint fiatalember dolgozott. Ott szinte kollégának tartották és mikor odament egy ilyen pártküldöttség, az egyik munkás felkelt és megkérdezte: Szabad tudni, hogy mit is írtak a püspökök? Mert ezt nem publikálták, csak a tényt, hogy írtak valamit. Ott nem is sikerült aláíratni a munkásokkal a nyilatkozatot.

Szesztay András: Ennek a konfliktusnak a feloldásában Wojtyla diplomáciai művészete, emberi kontaktusteremtő képessége igen nagy szerepet játszott.

Fekete Ágnes: Mégis miért van, hogy az ökumenikus párbeszédben érezhető volt, egy kicsit visszalépett az idők folyamán?

Szesztay András: Azt hiszem kétoldalú volt ez a feszültség, emlékezzen vissza Ági, amikor itt járt Debrecenben, és egy hitsorsosunk levetette magát a templomajtóba, úgy hogy a gorilláknak kellett visszahurcolni, hogy be ne lépjen oda. És például nézzük a helvét hitvallást, a káté szerint hogy definiálták a pápát! És amikor Írországban járt Paislay- nek hívták azt a református fundamentalista prédikátort, aki a másik utcasarokról átkozódott. A pápa humorral oldotta fel mind a két esetet. A Debreceni Nagytemplomnál mondta, mondják meg ennek a barátunknak, hogy nem kell megcsókolni a papucsát, ez már nem szokás. (nevetés) Paislay-t pedig megáldotta ott a távolból, miközben az átkozódott. Egyáltalán, hogy főpapi szerepben is a humor gesztusaival élt, azt hiszem, példátlan. Bár nem nálunk! Ravasz László humorérzékét egész Magyarország élvezte felekezeti különbségre való tekintet nélkül, de hogy egy érsek, vagy egy pápa a humor módszerével is közeledjen nyilvános kontaktusokban, ez stiláris forradalom volt.

Fekete Ágnes: Következő riportunk is úgy beszél a jelenről, hogy a múltba vezet bennünket. Nemrég kapta meg a Sárospataki Református Kollégium a Magyar Örökség-díjat, melyet a Magyar Tudományos Akadémián adtak át március 19-én. Ezzel az elismeréssel korunk legjelentősebb magyar teljesítményeit jutalmazzák. Győri István dékán mutatja be a kollégium épületének egy-két érdekességét.

Győri István: Ez a helység valamikor a Jogakadémia előadóterme volt, azért van így berendezve, mert itt tartották az úgynevezett próbapereket. Elképzelhető, hogy Kossuth is tanult ebben a teremben, mert ő is itt volt joghallgató. Nagyon szép a burkolata, az 1800-as évek elején készült. A tölgyfa-burkolat megmaradt, a berendezés egy része sajnos tönkrement, illetve máshova került. 1951-ben, amikor az államosítás folyt, néhány napot kapott az akkori kollégiumi vezetés arra, hogy az épületet kiürítse. Ez igyekeztek minden használható dolgot elvinni.

Fekete Ágnes: Gondolom, éjjel-nappal dolgoztak.

Győri István: Igen, úgy mesélik el, hogy értesítették a környékbeli gyülekezeteket, és szekerekkel jöttek, ki mit tudott, elvitt. A padok a helyi gyülekezetbe kerültek át, az imaterem padjai Vajdácskára. Érdekes történet, hogy odakerültek az akkor szintén már használaton kívül levő egykori zsinagóga padjai is, és együtt vannak most, egymás mellett. Az imaterem szószéke a makkoshotykai templomban van, az orgonája Abaújszántón, az a jó, hogy ezek megmaradtak egyházi tulajdonban és használatban. Meg is szerették annyira a gyülekezetek, hogy volt, amit próbáltunk visszakérni, de ragaszkodnak hozzá. Így aztán ennyiben maradtunk, hogy legalább jó kezekben van.

Fekete Ágnes: Van itt egy polc, amit úgy mondta, guberált.

Győri István: Igen, azokból a bútorokból maradt meg, amit az államosítás után Debrecenbe vittek át. Akkor a Debreceni Teológiának egyik napról a másikra a duplájára nőtt a létszáma, hiszen néhány diák kényszerűségből Pestre iratkozott be, a többség Debrecenbe. Ez azt is jelenti, hogy teherautóra rakták a bútorokat, asztalokat, székeket, szekrényeket, polcokat, részben még a szemináriumi könyvtár anyagát is, és vitték magukkal Debrecenbe. Az igazsághoz tartozik, hogy ezt nem tekintették véglegesnek. Részben ezeket a bútorokat Debrecenben még ma is használják diákszobákban, volt, amit leselejteztek, onnan hoztunk el egy polcot, kicsit megtisztogattuk, benne van még a régi leltári szám is. Ezt a helyiséget aztán átalakították, kultúrterem és tévéterem lett belőle.

Fekete Ágnes: Mesélte, mikor először bejött ide, milyen látvány fogadta.

Győri István: Egy szép patinás helyiségben műszőrmével fedett, rikító puffok voltak, és ami még furcsább volt, százas szögek voltak beverve a falburkolatba fogasként, arra akasztgatták a holmijaikat a gyerekek. Ezeket kiszedtük, de egyet a szemben levő oldalon meghagytunk. Kérdezik is, miért van ott az a szeg. Emlékként hagytuk meg, hogy sokszor össze nem illő dolgok kerültek egymás mellé. Volt egy kis piros tévé is ott elől. Aztán igyekeztünk visszaállítani azokból a régi székekből, ezt használjuk most tanácsteremnek, vendégeket fogadó nagyobb vizsgákat is tartunk itt. Olyan lámpa volt itt – nagy buzgalommal készíthette valaki, háborús lövedékek hüvelyeit vágták szét rézlemeznek, és angolul, németül, oroszul a béke szót gravírozták bele vésővel, ezek voltak a fényvető elemek.

Fekete Ágnes: Két lámpa van itt.

Győri István: Sikerült valahonnan egy szép kovácsoltvas lámpát szerezni. Ezt is megőrizték úgy, mint ahogy megőrizték az ajtótáblákat is. Konc Sándor, későbbi alsóvadászi lelkész volt akkor a rendszeres teológia tanára, ő lefényképezett mindent, mielőtt kiürítették volna az épületet. Ezek a fényképek, mind a mai napig megvannak a múzeumban. Összecsomagolta a kis csavarokkal együtt az ajtótáblákat, hogy teológiai előadó, iroda, tanácsterem…, aztán ezeket őrizte. Úgy kerültek vissza, hogy volt hely, ahol még a csavar is illeszkedett, hiszen a lyuk ott volt az ajtó felett. Itt a másik oldalon, hosszú, mély, bélelt ajtó van, a közepén lehet látni, hogy a fele régi, a fele új. Itt pedig az történt, hogy befalazták, a szomszéd helyiségben mosókonyhát alakítottak ki. A befalazott ajtóüregben valószínűleg évtizedeken keresztül az állandó pára hatására a szép faburkolat elkezdett korhadni, rothadni, aztán amikor restauráltuk a 90-es évek elején, akkor addig kellett haladni, míg ép, és egészséges részhez nem jutottunk. Most lehet látni, hogy körülbelül egy méter mély ez az ajtótok, 60 cm új, 40 cm régi, kicsit viccesen szoktuk azt mondani, hogy ha még tovább tartott volna az államosítás, a kommunizmus ideje, akkor ez a választóvonal a pótlás meg a régi között, egy kicsit odébb lenne. Talán jobb így, hogy sikerült legalább egy részét megmenteni belőle. Átmegyünk a másik terembe.

Fekete Ágnes: Rendben.

Győri István: Az a felirat, hogy "Exodus, 1951. október 22.". 1951. szeptemberében az évnyitó előtt értesítést kaptak az akkor tanuló teológusok, hogy tanulmányaikat csak akkor folytathatják, ha Debrecenbe, vagy Budapestre iratkoznak be. Erre ők beiratkoztak Debrecenbe és Budapestre, utána ez volt az egyik indok, ha nincs hallgató, akkor nincs szükség az intézményre. Igazából már eldöntött tény volt, hogy az intézményt államosítják. A teológusok tehát beiratkoztak Debrecenbe, azonban néhány hét után úgy látták, talán mégis vissza kellene jönni Patakra. Jellemző az akkori bizonytalan állapotokra, hogy a teológiai tanári kar itt maradt Patakon. Ők maguk megtartották a szokásos évkezdő csendesnapot, gyülekezeteket látogattak, tovább végezték a tudományos munkájukat, s talán ez is ébresztette a reményt a diákokban. 1951. október 22-én éjszaka kisebb csoportokban kijöttek Debrecenben a kollégiumból, hogy ne tűnjön fel. Úgy jöttek el Nyíregyházáig, hogy a vonaton sem beszéltek egymással. Visszajöttek Sárospatakra, kérték a tanárokat, hogy az évkezdő csendesnapokat tartsák meg, kezdjék meg a tanítást és az órákat. Aztán látszott, hogy az akkori állami szervek nem engedik, hogy a teológia tovább működjön. Többeket kizártak, felfüggesztettek. Itt láthatunk a falon egy nagyon szép kis keresztszemes hímzést, amit Szabó Gabriella, akkori teológa készített. Amikor az államosításnak volt az 50 éves évfordulója, ezt az 50 éve őrzött ereklyét ideadta, azóta van itt a folyosón. Itt van egy vasrács, ami most elválasztja az oktatási részt a könyvtártól. Ez azért van, hogy a Nagykönyvtár turistaforgalmát a könyvtár felé terelje. Itt lehet látni a kövön és a falon egy vonalat, ahol elüt a színe a kövezetnek, 40 éven keresztül állt egy fal, mert amikor 1951-ben az államosítás megtörtént, akkor itt – szoktuk viccesen emlegetni – fizikálisan is megtörtént az állam és az egyház szétválasztása, azaz húztak egy falat. Valószínűleg valahol érzékelték, hogy ez egy több évszázados gyűjtemény. Nem is nagyon tudtak volna vele mit kezdeni, és ez tűnt a legegyszerűbbnek, hogy hallgatólagosan engedték, hirtelen átszervezni, hogy ez egy önálló, úgymond nem oktatási célú gyűjtemény legyen. Az épületet telekkönyvileg is megosztották, elvágták a közművezetékeket, tehát a központi fűtés vezetékét, a villanyvezetéket is, ami azt jelenti, a Nagykönyvtár arra kényszerült, hogy a 90-es évek elején újra cserépkályhával fűtsön. Ami egy könyvtárban nem éppen a legpraktikusabb megoldás, hogy tűz ég benn, sőt, akik itt dolgoztak annakidején, azt mondják éveken keresztül még villanyvilágítás sem volt. 1991-ben indult a teológia, először csak egy évfolyam, aztán kettő, három, több helyre volt szükség, akkor kapta meg a teológia újra ezt a folyosórészt.

Fekete Ágnes: Furcsa állapotok lehettek itt negyven évig.

Győri István: Nem volt ez igazán alkalmas kollégiumnak, hiszen nem arra épült. Az a nagyterem, amiben voltunk, amit úgy emlegettünk, mint az egykori tanácsterem, az például egy nagy hálóterem volt, amit háttal egymásnak fordított szekrényekkel osztottak fel három szektorra, egy-egy szektorában, ha jól emlékszem nyolc-nyolc ágy volt. Attól függetlenül, akik itt laktak, mindig nagyon nagy szeretettel jönnek vissza, az érettségi találkozókon mindig feljönnek, és a teológusok csodálkoznak rajta, ha mutatják hogy az orgona mögötti sarokban, aludtam négy évig.

(Ének: Uram, jól ismersz kint és bent…)

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát az Énekek Éneke 8. fejezetéből:

”Mert erős a szeretet, mint a halál. (Énekek Éneke 8, 6)”

Most egy lovas szekeret ábrázoló gyermekrajz van előttem. Ezt az óriási állatot igába fogta egy nevető zsákos legény, és piros ostorával irányítja. Erős a szeretet, amivel talán valakinek egy zsák lisztet visz, mint a halál, amit a fekete ló jelképez.

Mindannyian küzdünk magunkban ezzel az ormótlan sötét állattal. Nem mindig egyszerű azt mondani: nem félek a haláltól, mert aki a legharsányabban állítja, talán az szorong belül a leginkább. Egy élet próbája, hogy megszelídítsük, igába fogjuk ezt az ellenünk törő leküzdhetetlennek tűnő lényt.

Mi a kulcsa a győzelemnek? Az, hogy a szeretet csak a halál mércéjén tud erőssé lenni. Szeretet nélkül nem tudjuk félelmeinket elűzni. Próbálhatjuk ezerféleképpen meggyőzni magunkat, hogy nem kell félni az orvostól, a betegségtől, a felvételitől, és minden mögött a haláltól, ez a kérdés csak a szeretetben oldódik fel. Talán ez az értetlenség kulcsa a tanítványok és Jézus között, amikor előre beszél haláláról. Ők még nem tudnak igazán szeretni, nem értik, hogy Jézus valóban kész meghalni értük. Péter válaszából is önmaga szeretése bukkan elő: Uram, nem eshetik meg ez veled! Nem a bátorság hiányzik belőle. Mi sokszor azt hisszük, edzeni kell minél többet, hogy egyre erősebbek legyünk, és akkor majd kiálljuk a próbát. A halál és a szeretet logikája közösen nem ez. Nem lehetünk elég erősek és felkészültek. Egészen máshonnan jön a megoldás. Ha a félelem megnőtt, nem a bátorsággal, a félelem elvételével áll helyre a rend, hanem akkor, ha egy oldalsó csatornából szeretet ömlik az edénybe.

A másik oldala a győzelem kulcsának, hogy a szeretet értéke a halálban fénylik. Sok szép szólamot lehet hallani a szeretetről, de mindenki tudja, hogy mivel földi életünk véges, valamiképpen beárnyékolja szeretetünket a halál. Valami érthetetlen szövetségben van e kettő – szeretet és halál. Mintha egymás nélkül nem lennének igaziak. Ebben az igába fogott halált jelképező alakban azt látom, hogy félelmét szeretetté szeretné alakítani a kisgyermek. Ő tudja igazán, hogy elveszne, eltaposnák anyja, családja nélkül. A halál, a félelem képviseli azt az erőt, ami a szeretet szekerét húzza, amitől kiteljesedik az, mennyire fontosak vagyunk egymás számára. Ezért erős a szeretet, mint a halál.

Csak a felnőttek mondanak ilyet: Meghalok érted, annyira szeretlek. A gyerekek okosabbak. Ők értik, hogy inkább igába kell fognom félelmemet, ha igazán szeretni akarok. Így lesz erő a szeretetre a halál.

Aki valaha is átélte, hogy a halál erős fekete lovának képes volt megfogni a gyeplőjét, az azt is átélhette, hogy a szeretet erősebb, mint a halál. Jézus feltámadása a legtökéletesebb megtestesítője ennek az igazságnak, azokon a sírokon kinövő szerelmes rózsákon túl, amelyek a legkülönfélébb mesékben és mondákban megjelennek.

Isten adja, hogy képesek legyünk félelmeinket és szorongásainkat igába fogni, és megtapasztaljuk, hogy a szeretet erős, sőt erősebb, mint a halál. Ámen

(Ének: Úgy szertett Isten minket…)

Énekajánló – Húsvét utáni harmadik vasárn

2005. április 17., Húsvét utáni 3. vasárnap (Jubilate) énekajánlója:

Jubilate vasárnapjának kezdőéneke a 66. zsoltár 1-2. verse: Jubilate Deo omnis terra, psalmum dicite nomini ejus… Örvendezz Istennek, ó te egész föld. Énekeljétek az ő nevének dicsőségét; dicsőítsétek az ő dicséretét! Mondjátok Istennek: Mily csudálatosak a te műveid: a te hatalmad nagy volta miatt hízelegnek néked ellenségeid. A zsoltárt énekelve Istennek elsősorban arra a csodálatos nagy művére gondolhatunk, amelyet ő Húsvét ünnepben adott – hisz "ez volt a legtöbb, nékem ezt szánta (ld. 321. dics. 5. vers vége). A dicsérő zsoltárok és húsvéti dicséretek mellett érdemes most az evangélium kijelölt szövegére figyelnünk, mely ezen és a rákövetkező két vasárnapon – tehát éppen Pünkösdig – János evangéliuma 16. fejezetéből, Jézus búcsúbeszédéből vétetett. A Jubilate vasárnapjára kijelölt versek (16-23a) látszólag teljes ellentétben állnak a győzelmes húsvéti örömmel és hálaadással, amit a 66. zsoltárban látunk: arról olvasunk, hogy Jézus egy ideig a tanítványaival lesz, majd eltűnik és újból visszajön, örömről és szomorúságról olvasunk, amit a tanítványoknak meg kell tapasztalniuk, de végül minden szomorúság és fájdalom örömre fordul. Az epistola-ige (1. Pt. 2,11- 20.) is az evangéliumi rész 20. verséhez kapcsolódik, Jézus mindenkori tanítványainak küzdelmes életére mutat. Öröm és szomorúság, harc és győzelem kettősségét, a diadalba vetett hit győztes bizonyosságát fogalmazza meg nekünk a vasárnap üzenete és ez az üzenet nyert zenei megfogalmazást J. S. Bach egyik leghíresebb, erre a vasárnapra írt, 12. számú, Weinen, Klagen – kezdetű kantátájában is. Ez a mű nemcsak azért híres, mert a 2. tétel félhangonként ereszkedő témája a h moll mise Crucifixus-tételében is felbukkan (mellesleg ez a csodálatos zenei kapcsolat azt az üzenetet is hordozza, hogy a tanítvány is részt mestere szenvedéséből, vö. Fil. 1,29.), de Liszt Ferenc leányának halálakor ugyancsak innen vette a vigasztalást, bizonyság erre a bachi témára írt, hasonló című variációsorozata. Énekválasztásunkban a zsoltár és a húsvéti énekek mellett az evangéliumi szakasz üzenetéből következőleg is megjelenhetnek a Szentlélekért könyörgő énekek.

Énekek Jubilate vasárnapjára (Húsvét utáni 3. vasárnap):

Fennálló ének: 66,1. Örvendj egész föld az Istennek

Fő (derekas) ének: 357. Jézus, én bizodalmam

Igehirdetés előtt: 185. Krisztus feltámadott, vagy 371,1-2. Jézus Krisztus, egy Mesterünk

Ráfelelő ének: 370,3. Ó, mi édes Vigasztalónk vagy 372,2-3. Ó Szentlélek, árváknak kegyelmes Atyja (vagy más hasonló könyörgés)

Záró ének: 353. Krisztus feltámada igazságunkra vagy más húsvéti dicséretek, elsősorban 350-354, 356-357.