2005-04-13

Egy régi írás József Attiláról

Az alábbi írás idézet id. Szénási Sándor írásából, amely megjelent a Református Egyház 1972/3. számában.

A bevezetésben azt is olvashatjuk, hogy "megemlékezésünk korántsem akarja a nagy szocialista realista költőt "vallásos költővé" avatni", – mégis sikerül e béklyóból kitetsző sorokat is olvasni:

"József Attila gazdagon használta mondanivalója érzékletessé tételére a bibliai vonatkozásokat. Ezek egyszersmind általános műveltsége szélességét bizonyítják. Biblia ismeretének magyarázatát abban kereshetjük, hogy gyermekkorában református hitoktatásban részesült. Az, hogy ő apja után görögkeleti vallásának számít, csak polgári iskolás korában derült ki, s "kínos meglepetést" okozott számára. Vasárnaponként a kisiskolás Attila a Kálvin téri templomba járt nénjeivel, majd istentisztelet után átmentek a vasárnapi iskolába. Kár, hogy a kövér, mosolygós hitoktatónk "nem vették észre, hogy senki sem tudja úgy fújni a dicséreteket, zsoltárokat, bibliai példázatokat, mint mi". Jolán nénje e kitételét bőségesen bizonyítják a költő versei. A teremtés grandiózus voltát tükrözi A Kozmosz éneke (1923), amelynek legszebb soraiban ezt írja:

Minden világ a Mérhetetlen része, az Isten is a Lélek Egy-Egésze, s szépségfáimra miért-varjak ülnek …

Az első emberpár bűnbeesését tükrözi A Paradicsom életté lesz (1925) c. verse:

A fák megálltak mozdulatlan, a vizek nyugtalanok lettek, különös zaj támadt a kertben, valami bántotta a kertet… s Istent eltűnt a trónusáról. …

A Tanítások 10. darabja (1923) pedig a "Por vagy te, és ismét porrá leszesz" Igéhez fűződő reflexió: Nemcsak por vagyunk, hanem por és istenpor vagyunk!

Visszahullván a por a porral elkeveredik, visszahullván így keveredik el Istennel a lélek.

Ugyanez évben íródott A számokról c. vers is, amely felszólítja az embereket: adódjanak össze, hogy Istent, Aki végtelenség, valamiképpen megközelítsék.

A Mózes Öt könyvéből való további – jobbára stilisztikai jellegű – képek: Betyárkodó Ábel vagyunk (És keressük az igazságot); Én nem áldozom föl többé Izsákot; Szólok, hiába, Sodorna rám se hallgat (Lázadó szentek); Úgy ringat, mint Nílus egykor Mózest, sötét hitem, hömpölygő folyam (A Kozmosz éneke, 7.); Nagy bánatomnak égő csipkebokrán, ó én Uram, hogy megjelentél nékem (Uraim!).

A Józsué könyvéből vett hasonlat: Halkan szólsz, s mégis általa / ledől a közöny Jerichó fala! (Leányszépség dicsérete).

A Zsoltárok Könyve echózík (Gyémánt, 1923):

Mindenkor idejük van a zsoltároknak, Gyémánthegyen állunk, de zsebünkben kavicsok vannak. Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk…

1922-ben kelt a Csöndes estéli zsoltár, amelyben költői szépség és a szuverén Isten előtt hódoló, kálvini alázat ötvöződik:

Ó Uram, nem bírom rímbe kovácsolni dicsőségedet, Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.

Nem hiába mondta a költő Galamb Ödön nevű tanárának: "Én az Istent új és igazi valójában fogom megmutatni!", tényleg páratlanul közvetlenek, őszinték és bizalommal teltek istenes versei. Isten c. versét (1925) repülőpostával küldi haza s ő maga kommentálja:

Láttam, Uram, a hegyeidet, s olyan kicsike vagyok én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Odatenném a szívemet, de apró szívem hogy tetszene néked! Roppant hegyeid dobogásában elvész az ö gyönge dadogása, mért nem tudom hát sokkal szebben mint a hegyek és mint a füvek, s ágyam alatt hál meg a bánat: szívükben szép zöld tüzek égnek, hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik, s te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban ott állsz az útjuk végén -…"

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Minden művészet az érzékszerveink egy különleges megszólítására épít. Szinte látjuk a verset, a zenét, halljuk a fák susogását egy-egy képen. Mivel egy mélyebb réteget szólítanak meg bennünk a szép alkotások, ezért mondják, hogy a művészet szent. Hiszen Isten is a sokszor elrejtett énünket szólítja meg. Azt a húrt pendíti meg, amiről talán nem akarunk, vagy nem merünk tudni. József Attila juthat az eszünkbe, "szemem már tanul rámeredni a dolgokra" (Eszmélet töredék).

Ma első riportunkban József Attilára emlékezünk. A száz éve született költő református környezetben nőtt föl, és Isten keresése mögött mindig ott érezhetjük az öcsödi templom hangulatát. Most egy előadóművész, akinek tegnap a budapesti, Hold utcai templomban lehetett hallani József Attila szavalóestjét mondja el, mit jelent számára ez a költészet. Bognár János vallomását hallgassák meg.

Bognár János: A vers mindig lelkiismeret. Nem használható erre vagy arra a célra. Úgy gondolom, József Attilával kapcsolatban az a kérdés, vagy az a gond merül fel, hogy az elmúlt évtizedekben rárakódott sémákból hova lehet kiszabadítani – hiszen eléggé átpolitizálták költészetét. Az az előítélet jelenik meg József Attilával kapcsolatban, hogy egy depresszív, öngyilkos hajlamú, végzet felé rohanó költészetet közvetít. Én azt gondolom, hogy nem: nagyon világos, a tiszta, éber emberi tudatot, és ennek felvállalását (minden veszélyével), soha el nem kerülő költészetről van szó. "Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább. Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát." Nem mindegy, hogy honnan jövünk. Születtem, elvegyültem, és kiváltam. És ez a születtem – apám, anyám így egyesül. Kik ők? Honnan jövök? Mi ez a múlt? "Ki nem istene és nem papja sem magának, sem senkinek." Hihetetlen pontos volt, ahogy alá mert menni ezekbe a tudattalan, vagy féltudatos tartalmakba.

Fekete Ágnes: A vallásos költészet egy olyan szelet, amit elfelejtettek az elmúlt 40-50 évben.

Bognár János: "Az Isten itt állt a hátam mögött, és én megkerültem érte a világot." – ez is furcsa, kicsit csonkolt kiadásban jelent meg, talán több kötetben is. Ez számomra a legmodernebb hitvallás, amit el lehet képzelni. Igen, ez a mai ember. Körbeszaladunk mindent, miközben rá kéne nézni a mellettünk álló emberre. Nagy mobiltelefonozásban körbejárjuk a világot, és kiderül, hogy a hátunk mögött álló emberrel cseverészünk. Gyönyörű kép, nem? A Krisztina körúton látod az embereket telefonálni, de egymást nagyon nehéz megszólítani. Szabad, egyenlő viszonyban megszólíthatóvá válni nagyon nehéz. József Attila, akit nagyon elkoptattak politikai kurzusokban, meg tud szabadulni ettől. Apámtól megkérdezték a gyerekeink: Nagypapa, te miért olvasod annyit a Bibliát? Nem tudod még? Egész életedben ezt olvastad, hányszor kell elolvasni? Sokszor, és sokféle élete lehet ezeknek a szövegeknek. Szabadok ezek a versek, nem lehetett befogni.

Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van a haragodra. Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra.

Én, akit föltaszít a ló, s a porból éppen hogy kilátszom, nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom.

Gyúlékony vagyok, s mint a nap, oly lángot lobbantottam – vedd el! Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre menyköveddel.

És verje bosszúd, vagy kegyed belém: a bűntelenség vétek! Hisz hogy ily ártatlan legyek, Az a pokolnál jobban éget.

Vad, habzó nyálú tengerek Falatjaként forgok, ha fekszem, S egyedül. Már mindent merek, De nincs értelme semminek sem.

Meghalni lélekzetemet Fojtom vissza, ha nem versz bottal És úgy nézek farkasszemet, Emberarcú, a hiányoddal!

Fekete Ágnes: Mindig a hiányban élte meg a hitet.

Bognár János: A kétségbeesettség egy nagyon biztos pontra irányul, nem vakvilágba elkiáltott szó.

Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg!

Ez a Világ! Erre eszmélek rá. Nekem egy gyönyörű imádság. "Tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek" – a jövő, a mozdulat, ez a mikrovilág. A gyereke a kozmosz, a jövő. Ez nem bicsaklik meg. Nagyon fájdalmas, amikor üres, vagy kiürül, amikor társtalan, de egy, nagyon pontos valakire irányul a hívás. "Kásásodik a víz, kialakul a jég." Hol tudok megállni? Meg kell állnom. Azt gondolom, a mai embernek nagyon fontos gesztusa, a szabadsága. Erre a szabadságra vágytunk a külvilágban, a társadalmi életben hosszú ideig, és most itt van a szabadság nagyon nagy kísértésekkel. Ehhez kéne a belső tartás. Vannak olyan kérdések, amikben ma már, azt gondolom, nagyon jó, hogy egyedül kell megállnunk. Egyedül kell végigjárnunk. Lehet tippeket adni, hogy én ezeket az utakat, stációkat kínlódtam végig, de hogy ez mivé áll össze, szerintem egyéni utak. Én itt nem a kétségbeesettséget hangsúlyoznám. "Ijessz meg", itt vagyok! Lepj meg a jelenléteddel. "Hogy ne rántson el a semmi sodra." Ez nem sima ügy, találkozásban az imával, a megszólíthatósággal. Mi az, amit ki merek mondani? Amit kimondok, az egy kicsit van. "Sújtson rám menyköved", ez erő, hit. Nem azt mondom, hogy felhőtlen, hanem nagyon megdolgozott hit. Ezekben a könnyű, látszólag könnyű időkben, igazából az ember akkor szembesül ezekkel a dolgokkal, amikor valódi próba van. Akkor hova tudunk nyúlni? Túl vagyunk a gyerek- és kamaszkorunkon. A kamasz igazsága a legtisztább igazság, de hát azzal az igazsággal nem lehet élni. Meg kell tanulni tárgyalni magammal, a világgal, nem hazugságban élni.

Fekete Ágnes: Erről szól József Attila?

Bognár János: Ezt jelenti nekem. Ő ezt végig viszi. Ez felnőttség. Itt nincs már arra lehetőség, hogy visszaálmodjuk magunkat egy kicsit a könnyebben élhető tudatba. Erre nincs ma lehetőségünk. Naponta ki kell mennünk, kilépni az utcára, és már ott is van az egész világ. Én vagyok az, aki a nulla előfizetéses mobiltelefonnal megvalósítom magam? Gondoljuk meg, mi jön velünk szembe ebben a világban!

Fekete Ágnes: Ha nem tudunk ilyen fajta, József Attilai felnőttséggel élni, akkor abszolút elsodródunk.

Bognár János: Igen. Ez a szabadság adta értenem, hogy tudom, a világmindenség, ami körülvesz, az én világom.

Fekete Ágnes: Megkérdezhetem, te, aki lelkész gyermekként, erősen hátrányos helyzetben nőttél fel, nem így élted meg?

Bognár János: Nem vagyok hátrányos helyzetű lelkészgyermek (nevetés), én nagyon boldog lelkészgyermek vagyok. Ahol mi éltünk, az a világ közepe volt. Volt egy templom, egy nagy kert, szabadok voltunk, játszottunk, és örültünk.

Fekete Ágnes: Ez hol volt?

Bognár János: Potykapeterd a világ közepe nekem, ahova mindig is lehet igazodnom, egy kis falu Baranyában. Persze tudom, hol éltem, tisztában vagyok vele, nagy volt szegénység és sok kitartás kellett a szülők részéről. Van egy emlékezetes pofon az életemben. Egy cigány kanász, Orsós Jóska bácsi hajtotta a falu disznóit a legelőre, én nagyon szerettem nézni. Este, amikor hajtotta haza az állatokat, nem köszöntem. Apám is ott volt, akkor kaptam tőle egy pofont, hogy az idősebb embernek, tessék előre köszönni. Nem volt ez cigánymisszió, dehogyis. Egyszerűen természetes volt, hogy hozzánk jönnek ruhát kérni, amit tudott anyám, azt mindig adta, meg zsíros kenyeret, mert mi is azt ettük. Meg hogy az egész falu gyerekei ott játszottak az udvaron, együtt fociztunk, játszottunk. Debrecenbe, a Református Kollégiumba jártunk iskolába, az egy kicsit zárt világ volt. Én nagyon vágytam a világba, nem akartam félni a világtól. Láthattam, hallhattam Latinovitsot Debrecenben, akkor eldöntöttem, hogy színész leszek. Lehetetlen volt Debrecenből, nem lehet, hogy fölvegyenek a főiskolára. Én pedig azt mondtam, nem lehet, hogy ne vegyenek föl. Ez gondolom az a hit, az az erő, amit kaptam, fantasztikus, hogy ezért vagyunk, hogy otthon legyünk ebben a világban. Én ezt az apámtól, anyámtól, egyházamtól így kaptam. Jó, hogy ezzel ma is tudok élni, máig naponta itt van bennem. Elmentem a Nemzeti Színházba 1979-ben a stúdióba fölvételizni, Simon tanár úr, aki akkor a zongorakísérő volt, a meghallgatáson kérdezi tőlem, mit hoztam? Hát mondom népdalokat, sanzonokat nem nagyon ismerek, de hoztam zsoltárokat. Akkor megállt a levegő. Mit hozott? A református énekeskönyvből énekeket. Mit tud? Azt hiszem, mindent kéne tudnom, a 150 zsoltárt és az összes dicséretet, mert Berkesi tanár úr azt mondta, nekünk ezt mind tudni kell. Felcsapja az énekeskönyvet: "Tebenned bíztunk" – tudja? Tudom, és elkezdtem énekelni rendesen, elnyújtva, hogy "Tebenned bíztunk eleitől fogva…" Kint ültek vagy százan, akik mind jelentkeztek a stúdióba. Simon tanár úr fölállt a zongorától: Mit képzel maga! Hogy énekel egy hitvalló imádságot! Hogy képzeli, hogy az, amikor az Isten megszólít minket, és mi meg tudjuk szólítani az Istent, az ilyen gyászosan tud hangzani. Ez egy himnusz! Ez egy diadalének, hogy tebenned bíztam, Uram! Leült a zongorához, és mind a ketten, mint a hős tenorok üvöltöttük, azt gondolom, hitvallottuk, "Tebenned bíztunk". Húsz perc volt, amíg megtanultuk újra rendesen. Mit mondott? Jól van fiam. Kiküldött, a többi felvételiző megkérdezte: Mit csináltatok? Mit énekeltetek, mi ez? Miért üvöltöztetek annyira? Döbbent szájtáti csönd. A kint ülő fiúk, lányok, huszonévesek, akik a Nemzeti Színház stúdiójába fölvételiznek, szájtátva kérdetik, mit énekeltek? Mi ez a tűz, ez az átszellemültség? Azt mondom, nekik, egy református zsoltár, és fogalmuk sincs róla, hogy mi az.

("Tebenned bíztunk" – orgona előjáték)

Fekete Ágnes: Egy másik művészet vizeire evezünk. A Budapest Szilágyi Dezső téri gyülekezet 5égtáj kávézójában levő kiállításra invitáljuk kedves hallgatóinkat. Bíró Kálmán Enikő marosvásárhelyi festőművésszel beszélgetünk kiállításáról, melynek címe: Gyermekrajz interpretációk.

Bíró Kálmán Enikő: A saját gyerekeim annyira elleptek ezekkel az apró rajzokkal, hogy lehetetlen volt nem erre az útra kerülni. Nekik is volt helyük a munkaasztalomon, mivel egy óriási rajzlappal volt mindig leterítve. Amit rajzoltak, azt rárajzolták, onnan kivágtam és megőriztem. A vászon hátoldalára is rajzolhattak, még most is van olyan vásznam, hogy hátul rajta van a krétával rajzolt gyermekrajz. Nagyon jó (nevetés), meg lehet fordítani. Ott hasaltak körülöttem, bukdácsoltam át rajtuk, de ez volt az ára.

Fekete Ágnes: Mekkorák voltak a gyerekek?

Bíró Kálmán Enikő: Négy gyerekem van. Ahogy elkezdtek rajzolni, két éves koruktól értelmes dolgokat rajzoltak. Azokat szeretem legjobban, amik még óvodáskor előtt születettek. Azok vannak közelebb a kezdetekhez.

Fekete Ágnes: Mintha lenne bennünk valami ős-tudás?

Bíró Kálmán Enikő: Igen, a látásra való képesség, amit idővel elveszítünk. Én úgy éreztem, hogy az idők során megvakultam, pedig festőművész vagyok.

Fekete Ágnes: Mi az, ami egyszer csak fölbukkant a gyerekrajzban, hogy ni csak, ezt ő látja?

Bíró Kálmán Enikő: Az első látás, az a gyereké. Mikor először lát meg valamit az ember, akkor igaziból látja, élményszerűen és valóban. Utána, mikor már megszokta a látást, nagyon sok mindent észre sem vesz az ember. Nem valóban lát, hanem csomó előre való tudása határozza meg, már eleve megvan a séma.

Fekete Ágnes: Mit láttak a gyerekek, mi derengett föl a rajzokból?

Bíró Kálmán Enikő: Engem az lepett meg nagyon, ahogy egy embert lát, nagyon elevenen, és mozgásában látja.

Fekete Ágnes: Nem statikus képeket rajzolnak, és talán éppen ezért nem úgy látják a végtagokat, és sok mindent.

Bíró Kálmán Enikő: A gyerekek nem tudják, mi az a merevség, mi az a leragadás, a határok közé szorítottság.

Fekete Ágnes: Ami föltűnt még a gyerekek rajzaiban és ezeken a rajzokon is, hogy mindennek van párja, minimum egy napsugár, egy felhő, ami kötődik egy figurához is.

Bíró Kálmán Enikő: Előfordul, hogy egymagában rajzolnak valamit a gyerekek, és önmagán belül, mintha párbeszéd volna a vonalak között. Van összhang, játék, nem szavakkal elmondható történés. Ők még nem keverik a színeket, tisztán használják őket, olyan ragyogó képeket rajzolnak.

Fekete Ágnes: Ez, az ős-látás, amit a gyerekekről mondunk, igaz ez hitre is?

Bíró Kálmán Enikő: Igaz. A hitben közeledünk ehhez az ős-látáshoz. Amikor a negyedik babát vártam, a nagyobbak kérdezték, mielőtt az anyuka hasába kerülne a baba, hol van? Az öt éves kislányom adta meg a választ, hogy addig a Jóisten zsebében van. Nekik van válaszuk ezekre a kérdésekre, csak sokszor nem tudják szavakban elmondani. Többet tudnak a Gondviselő létezéséről, mint mi, a felnőttek rontják el általában ezt a tudást.

Fekete Ágnes: Nálatok hogy működik otthon a hit? Mennyire van jelen a hétköznapokban?

Bíró Kálmán Enikő: Mi is küszködünk azzal, hogy az Isten közelében maradjunk. Gondolom, a gyerekek ezt úgy látják, mint valami hiteles küszködést. A leghitelesebb az volt, amikor először bocsánatot kértem tőlük valamilyen baklövésemért. Az Igét elolvassuk az asztalnál, és imádkozunk. S ha mi el is utazunk, ők elmennek a templomba. Van rendje, látható kerete a családunknak, a többi láthatatlan.

Fekete Ágnes: És mit tanultál a gyerekeidtől?

Bíró Kálmán Enikő: Például az időhöz való viszonyukat. Nekik nem probléma az idő. Ebből nekünk is jó volna tanulni, mert a mi számunkra egyre nagyobb gond az idő. Már mindent uralni akaró valamivé nőtte ki magát az életünkben. Egy csomó nagyon fontos dologtól megfoszt bennünket, pedig kicsiny dolgokban rejtőzhetnek óriási dolgok. A felnőttek szemében jelentéktelen, apró dolgok sokszor nagyon fontos és monumentális dolgokat rejtenek magukban. Bélyeg nagyságnyi rajzban benne rejlik a legnagyobb méret is. Talán ez lepett meg engem a leginkább. Már mások is, kollégák alátámasztották ezt a megérzésemet. Mintha valahol létezne ez nagy méretben, ők abból csak egy kis jelnyit hoznának a földre. Nekem ez nagyon fontos, érdekes dolog. Én a szimbólumoktól egy kicsit idegenkedek, mert egy szóval akarnak kifejezni valamit, ami sokkal több. Nem zárul le azzal, hogy a királykisasszony ezt meg azt jelent. Mindenik gyerek más valamire gondol, amikor lerajzol egy kislány alakot. Mi szeretünk mindig ugyanarra gondolni. Ez rettenetes dolog, szerintem.

(Ének: Ébred az erdő, ébred a rét…)

Fekete Ágnes: Nemrég egy angol egyházi csoport látogatta meg a Magyarországi Református Egyházat. Az Angol Egyesült Református Egyház moderátor asszonyával beszélgettem. Sheila Maxey vagyok, az Egyesült Református Egyház generális zsinatának a moderátora. Ez azt jelenti, hogy egyházunkat nemzetközi és ökumenikus szinten képviselem.

Fekete Ágnes: Van egy moderátornak valamiféle hatalom a kezében?

Sheila Maxey: Nem. Nem olyan vagyok, mint egy püspök. Ez választott, és nem fizetett állás. Vannak zsinati moderátoraink, akik egy-egy területet képviselnek. Nekik sincs igazán hatalmuk, de ők nevezik ki a lelkészeket, jobban hasonlítanak az itteni püspökökhöz. Én inkább szimbolikus vezető vagyok.

Fekete Ágnes: Van jelentősége annak, hogy nő a moderátor?

Sheila Maxey: Az ötödik női moderátor vagyok. Azt hiszem, ez nálunk nem probléma. Talán segít a nőknek, ha egy úgynevezett magas állásban nőt látnak. Valójában a mi egyházunk talán a legnyitottabb Nagy Britanniában a nők irányában.

Fekete Ágnes: Mit lát, mik a legnagyobb különbségek az Önök egyháza és a magyar református egyház között?

Sheila Maxey: Talán a legfontosabb a történelem. Általában a katolikus egyházzal szemben indult el a Reformáció. De Angliában ez nem így volt. A mi egyházunkat az anglikán egyházzal szemben alapították. De ez szintén protestáns egyház. A katolikusok kisebbségben voltak, és üldözést szenvedtek. Ebből is következik, hogy nagyon jó kapcsolatban vagyunk, megértik kicsinységünket. Mi kis egyház vagyunk. Nincs hatalmunk, nincs nagy szerepünk a társadalomban, nincsenek iskoláink, jelentős intézményeink. Ugyanakkor ez nyitottságot is ad. 1700 közösségünk van, ezeknek a többsége nagyon kicsi, húsz-harminc tagjuk van. Mivel mi magunk is egyesült egyház vagyunk, nagyon nyitottak vagyunk az ökumenikus mozgalom irányában. El tudjuk mondani, hogy először keresztyének vagyunk, utána reformátusok. Itt azt hiszem a nemzeti, felekezeti identitás fontosabb. Ez érthető mindabból a sok üldözetésből, amit átéltek.

Fekete Ágnes: Talán világmértekben igaz, hogy a református egyház bizonyos identitás krízisben van.

Sheila Maxey: Ez valószínűleg igaz. Az én személyes látásom, hogy mi egy olyan egyház vagyunk, amelyik nagyon az észre alapoz, az intellektuális megvilágosodásra. Ez soha sem volt elég, de ma a világ, ezt az egyoldalúságot nagyon elutasítja. Nekünk valahogy nincsen kapunk a szimbólumok, a jelképi megértés, a spirituális és érzelmi dolgok felé. A mi református lelkészeink figyelik az anglikán és katolikus papokat, rendszeresen járunk monostorokba csendes napokra. Ilyenkor sok a csend, zene, belső odafigyelés. Ez az ő ajándékuk számunkra. Persze nekünk is van ajándékunk. Egy dolog van, amitől valóban félek, hogy egyre kevesebben olvassák a Bibliát. Ezt tartom az én moderátorságom feladatának. Sokan, aki eljönnek a templomba, nem érzik, hogy a Biblia nyitott könyv a számukra, azt mondják, túlságosan nehéz, és ez baj. Ez az egyik fő témám.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Máté evangéliuma 6. fejezetéből.

"Nézzétek az ég madarait, nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket."

A madárrajz a gyermekek egyik kedvenc témája. Az ég madarai sokszor a földi világot testesítik meg. Egy fa odújába, vagy a lomb közé húzódzkodó kicsinyek várják anyjukat, amint hordják a táplálékot. Érdekes, hogy a legkisebb gyermek is azzal különbözteti meg a madarat minden mástól, hogy csőre van, ami általában sárga vagy piros. Jézus szavaiban is, a madár az Isten biztonságában mindent túlélő kis lény jelképe. De gondolhatunk a pelikán madárra is. Ebben a képben szintén a táplálkozáson van a hangsúly, hiszen saját vérével táplálja kicsinyeit az egyház jelképes szárnyasa.

Nézzétek ezeket a lényeket! Jézus semmi másra nem hív fel bennünket, mint hogy nyissuk ki a szemünket! Minden ott van előttünk, amit el akar mondani. Nézzétek! A gyerek látja ezeket a kis csőröket, a lombot, az odút, a kis kukacokat, azt az elrejtettséget, amit a madár elénk tár.

Különös, hogy éppen a táplálkozás képével mondja el Isten nekünk azt, hogy nem az eledel életünk lényege. Sokszor küszködünk az élettel, keressük a boldogságot, az értelmet, közben csak a gyomrunkat kellene legyőznünk. Csak annyi kellene, hogy ne az irányítson bennünket, ami a szájunkon bemegy. Ma óriási kultúrája van a gasztronómiának, de a fogyókúrának is. Mintha a gyomor vált volna a test központjává. Nézzétek az ég madarait! Nekik is a táplálékgyűjtés a fő feladatuk, de valahogy egészen másként. Folytonos túlélés az életük. Hiába gyűjtik állandóan a kukacokat, valahogy mégsem hiszik azt, hogy ezek a kis giliszták meg rovarok jelentik az életet. Az ember képes arra az illúzióra, hogy azt lássa életnek és biztonságnak, amit megszerzünk. Biztonságba helyezzük kincseinket azért, hogy ne kelljen félnünk, aztán egyre jobban félünk és idegeskedünk, ezért még több mindenre lesz szükségünk, riasztóberendezésekre, kutyákra, széfekre, amiket aztán újból csak félteni kell. Jézus nem ezekkel a tárgyakkal törődik. Teljesen mindegy, hogy mink van. Az ő kérdése mindig az: Hol van a szívünk? A lelkünk min csüng? Látjuk-e a madarakat, akik minden pillanatukat Istentől kapták? Megfigyeltük- e ezeket az ég és föld között lebegő kis koldusokat? Ahogy figyeljük őket, próbáljuk elképzelni, hogy nincs is semmi más gondunk, csak annyi, mint egy madárnak. Ugyanaz a Mennyei Atya adja meg biztonságunkat, mint nekik. Számunkra is mindig csak egy nap adatott a jóra. Csak azt a lépést kell megtennünk, amire képesek vagyunk. Isten gondviselése vezet bennünket, segít, hogy kezünket Isten kezébe tegyük.
Ámen

(Ének: Enyém az erdő minden vadja…)

Énekajánló – Húsvét utáni negyedik vasárnap

Cantate vasárnap – április 24.

A Húsvétot követő 4. vasárnap kezdőéneke a 98. zsoltár első két verse: Cantate Domino canticum novum, alleluja: quia mirabilia fecit Domino, alleluja… Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodadolgokat cselekedett, a népek előtt megjelentette az ő igazságát. Megsegítette őt az ő jobbkeze és az ő szentséges karja. Egyházunkban az egyházi ének és zene ünnepe lett az egyik (nem mindig a negyedik) húsvétot követő vasárnap. A Cantate-vasárnap azonban az ének-zene szerepét tekintve semmivel sem emelkedik ki a többi vasárnapok sorából és mi is akkor teszünk jól, ha nemcsak ezt, de minden vasár- és ünnepnapi istentiszteletet ünnepivé tesz az Úrról szóló, őt magasztaló ének. A hálaadás sohasem öncélú, nem kedvtelésünk gyümölcse, hanem Isten tettein való örvendezés gerjeszti azt bennünk. Ez a zsoltár többek közt így fogalmaz: "Énekeljetek… mert csodadolgokat cselekedett", és ez így húsvét után mi másra vonatkozhatna, mint a legnagyobb csodára: Krisztus feltámadására, a halál fölötti győzelemre? A kijelölt igerészek már pünkösdre utalnak. Az evangéliumból vett részlet a Jubilate-vasárnapon olvasott szakasz előzménye (János 16,5- 15.), ahol Jézus a megígért Szentlélekről szól tanítványainak. Az epistola-ige (Jakab 1,16-21.) ebben az összefüggésben azt húzza alá, hogy Isten ajándéka – a várt Szentlélek – tökéletes ajándék. Alábbi énekválasztásunk hármas elve így foglalható össze: zsoltár, húsvéti dicséret, pünkösdi könyörgés.

Énekek Cantate vasárnapjára (Húsvét utáni 4. vasárnap):

Fennálló ének: 98,1.(2.) Énekeljetek új éneket

Fő (derekas) ének: 371. Jézus Krisztus egy Mesterünk

Igehirdetés előtt: 185. Krisztus feltámadott, vagy 380,7. Siess most mihozzánk

Ráfelelő ének: 369,1.7. Jövel Szentlélek Úr Isten / Te vagy a nagy Úr Istennek…

Záró ének: 351. Emlékezzünk ez napon… vagy más húsvéti dicséret