2005-06-22

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Szeress és tégy amit akarsz – mondta Ágoston, és ezzel a világnak mintegy a középpontját megjelölte. Számos életet láthatunk besavanyodni, elkeseredni. Sokan úgy érzik, minden rossz, ami körülöttük történik. Vannak viszont emberek, akik szinte megmutatják, hogyan érdemes élni. Mai műsorunkban egy portrét hallhatunk egy olyan 85 éves asszonyról, akinek az életében minden szenvedés ellenére mindig jelen van a nevetés. Enyedi Andor Miskolcon volt püspök a háború előtt. Az ő lányát, Dékányné Enyedi Juditot hallják, aki édesapjáról is, magáról is beszél, hiszen ma is gyógytornászként igyekszik hasznossá tenni életét.

Dékányné Enyedi Judit: Megtudták, mi a foglalkozásom, így lettem kisdoktor néni. Aztán macskákat segítettem a világra a szomszédban, így lettem állatorvos néni. És amikor valakinek megvarrtam a zipzárját, mert remegett a keze, akkor lettem házivarró néni. Kérdezte az egyik unokám, hogy mit jelent az a szó, hogy "witwe", és mondtam neki, hogy özvegyet jelent, és elmondtam neki, hogy van "doppel witwe" is. Kérdezte, hogy az mi. Az a dupla özvegy, mert volt egy első férjem is, és ő is meghalt. De az emlékük itt van. Ha elmegyek valahova, ott árvább vagyok. Kérdezik, hogy miért? Hát, ha megy egy királynő, háta mögött a testőrökkel, akkor biztonságban van, de ha a testőröket valaki lelövi, vagy elszaladnak, akkor ott marad egyedül. Idegen helyen, néha még a gyerekeknél is, egyedül érzem magam. Itthon soha. Itt látom szemben ülni a férjemet, ha olvasok. Amikor a lányom jelentkezett a Testnevelési Főiskolára, megtudtam, hogy minden lakóhoz kiszálltak érdeklődni utána. Amikor az uram nagyon beteg lett segítség kellett mellém, mert én is beteg voltam. Volt a házban egy aranyos, jóságos nő, kérdeztem, hogy vigyázna-e az uramra, amíg nem vagyok itthon. Ez a nő azt mondta, hogy egyetlen mondatért a drága doktor urat nagyon megszerette. Kíváncsi voltam, hogy mi volt az a mondat. Tudni kell róla, hogy az ő ura kihagyott, és néha elkószált, még a kórházból is kiment. Egyszer jött le idegesen ez a néni, és megkérdezte tőle az uram, hogy hogy vannak. Ő pedig mondta: – "Jaj, ideges vagyok, mert a Pista elkószált." – "És mit segíthetek?" Hát ez volt az a mondat, amivel felajánlotta a segítségét. Nekünk természetes, neki óriási volt. Mikor már az uram nagyon gyenge volt, féltettem a járástól, mert ha megrogyott a térde, összeesett a járdán. Nem is volt olyan jó levegő az utcán, úgy hogy a kórházunkból kértem egy tolókocsit, és azzal kitoltam a lépcső aljáig. Nevettek a lakók körbe mindnyájan, kérdezték, hogy mi ez, lépcsőtorna? Mondtam, hogy az. És végül hármasával ment fel a lépcsőn, úgy hogy mondanom kellett, hogy ne siessen annyira, mert én már el voltam fáradva. Ez a néni, akiről már meséltem az első emeleten lakott, kirakott székeket a folyosóra, odaültünk, és szállingóztak az özvegyek. Én meg beszélgettem velük, kérdezték, hogy ha dagad a láb, fáj a csípő, mi a teendő, beszélgettünk a főzésről és mindenfélékről. Szóval ez a mindennapi kis összejövetel megmaradt. Amikor meghalt az uram, féltettek, minden nap kerestek, amikor hazajöttem a munkából.

Fekete Ágnes: Egy kis özvegyi kör alakult ki?

Dékányné Enyedi Judit: Igen. Tiszteljük egymás vallását, felfogását, politikai nézetét. Pletykálni nem pletykálunk, csak megbeszéljük, hogy mi minden történt, és megtárgyaljuk, hogy ki lehetne a házelnök. Szóval viccelődünk.

Fekete Ágnes: A családban a viccelődés amúgy is nagy divat volt.

Dékányné Enyedi Judit: Szeretett viccet mesélni a papa, de alig tudta elmondani, mert a felénél már elkezdett nevetni. Nagyon jó humora volt, engem is ez segít az életben. Miskolcon hirdettek állást, akkor átmentünk. Előtte óriási búcsúztatás volt, virágok, csokrok és minden, ami ehhez tartozik. Amikor indult a vonat, a három gyerek megvolt, a virágcsokrok megvoltak, de egyetlen egy csomag sem volt, azt otthagyták a pályaudvaron. Később őt választották püspöknek.

Fekete Ágnes: Hogy kezdődött a pályája?

Dékányné Enyedi Judit: Felállt egy hordóra öt éves korában, és azt mondta, hogy pap lesz. Patakra került, majd megválasztották Sátoraljaújhelyre papnak. Mi ott születtünk, 56-ban pedig már Vácon voltak, ill. Pesten, mert el kellett jönniük, amikor a kerületet Debrecenhez csatolták. Megszűnt a kerület, mert a papa Patakot nem akarta adni. Ezen vitáztak a Konventen.

Fekete Ágnes: Nem mondatták le, mint püspököt, hanem megszűntették alóla az intézményt?

Dékányné Enyedi Judit: Így van. Akkor azt mondták, hogy Pestre nem jöhet, telepedjen le legalább 16 km-re Pesttől, ezért kerestünk nekik Vácon lakást. Mindent, amit mondott, megőriztem, itt cseng a fülemben. Amikor varrtam, mindig megkérdezte, hogy érdemes-e azt megvarrni. Akkor nem gondoltam rá, mert a varrás sikerélményt nyújt, ha azt jól csinálják, de azóta ez mindig a fülembe cseng, amikor azon gondolkozok, hogy kidobjak-e valamit, vagy megvarrjam. Nagyon szerette a modern dolgokat. Nekem volt elsőként biciklim Miskolcon, amit az egyik osztálytársnőm meg is szólt, mert úgy találta, hogy nem úri lánynak való. Én pedig erre azt mondtam, hogy nem érzem magam másnak se biciklin, se gyalog, ráadásul ez kényelmes, nem kell se kalapot venni, se kesztyűt, se táskát, hanem csak egy szandált és már lehet is menni. Beirattak egy mozgásművészeti iskolába. Megérezték, hogy a zenével, mozgással jó kapcsolatom van. A mama nem volt se ortopédorvos, se gyógytornász, de észrevette fürdetésnél, hogy kicsit lejjebb áll a vállam. Már másnap a gyógytornászhoz vitt, és az iskolába elküldött egy tonett széket. A mai gyerekek zöme idegbeteg lenne, hogy egy megkülönböztetett, kvázi szégyenpadon ülne. "Ezen a széken én egyenesen fogok ülni" – ezt tudomásul vettem, mert így találták jónak. Az osztálytársak csúfoltak, mert flórharisnya volt a divat, és annak a stoppoló pamutja a mosásban kisárgult. Kérdezték, hogy miért nem vesznek nekem egy jó harisnyát? Mondtam, hogy a fiúk nem azt nézik. Nem voltunk milliomosok, de azért jól megvoltunk. A színeket nagyon szerette a papa. Titkot mondok: azt mondta édesanyámnak, hogy a huszonöt éves házassági évfordulóra vett neki egy piros virágos és egy rózsaszín virágos anyagot, kérte, hogy varrassa meg fodrosra. Nem kellett, hogy viselje a városban, elég volt, ha a szőlőben azt hordta. Kézzel írt naplót, és minden oldalon ezzel fejezte be: "Hálát adok, Istenem, hogy arany anyátokat kaptam." Ha kimentek missziói kiküldetésbe külföldre, amikor a papa bemutatkozott, a mamát a feleségeként és titkárnőjeként mutatta be. Mert a mama megtanult az ő érdekében gyors- és gépírni, hogy minden előadását, minden beszédét legépelhesse. Meg is van minden.

Fekete Ágnes: Hányan voltak testvérek?

Dékányné Enyedi Judit: Hárman. De olyan fenyítés nélküli nevelést kaptunk! Valaki mondja, hogy tizennégy éves korában sérült a lánya lelkileg, mert rá akarták erőltetni a megtérést és a bűnbánatot. Azóta depressziós a lány. A bátyám egyszer megkérdezte, hogy nem lesz az sok, ha Karácsony este, Karácsony első-, és másodnapján, Szilveszterkor és január elsején templomba megyünk? Apám azt felelte rá, hogy: "Ahogy gondolod". Ez az "ahogy gondolod", őt kötelezte, hogy jöjjön, és mind a hárman így vagyunk. Az is a fülembe cseng, és eszerint neveltem az unokámat, ahogy a paptól hallottam: "legyen az ő járása angyaljárás". Olyan legyen, mint egy angyal az emberek közt.

(Ének: Éjjel nappal, angyal szeme vigyáz rám.)

Dékányné Enyedi Judit: Az uramat elvitték, egy évig nem tudtam, hogy hol van.

Fekete Ágnes: Csak úgy jöttek, és elvitték?

Dékányné Enyedi Judit: Szegedről, éjszaka. Szerencsére a kislányom nem volt ott. Én végigjártam a környéket, hogy megkeressem. Egy esetben például, egy katonai esőkabátban, nylon kendővel, egy oldalzsákkal, benne fogkefével, szappannal, Kistarcsára mentem. Állt az őr a kapuban puskával. Mondtam neki, hogy mi járatban vagyok, mire mondta, hogy nincs ott az uram. Furcsállottam, hogy biztos benne. Az volt. Kérdezte, hogy mi van a táskámban? Nekem vesztenivalóm nem volt, olyan bátorság szállt meg, hogy azt feleltem: két kézigránát. Még karácsonykor se tudtunk róla, pedig augusztusban történt. Az is csodálatos és rendkívüli volt apámtól, hogy Karácsony este ahelyett, hogy a régi szokás szerint ének, ima, kis beszéd, ének lett volna, a világon semmi nem volt. Rögtön az ajándék, ölelkezés, zongorázás, éneklés, de semmi olyan, amitől én sírva fakadtam volna. Ez olyan óriási volt tőle, mert tulajdonképpen megtagadta önmagát, de a szokásokat nem.

Fekete Ágnes: Együtt karácsonyoztak édesapjával?

Dékányné Enyedi Judit: Igen, lementünk Miskolcra.

Fekete Ágnes: A lányával?

Dékányné Enyedi Judit: Ő ott nevelkedett, mert a lakásom is elvették, ahogy minden mást is.

Fekete Ágnes: Hogy kerültek Szegedre?

Dékányné Enyedi Judit: Apósom ott volt és lementünk meglátogatni.

Fekete Ágnes: Mit csinált a férje?

Dékányné Enyedi Judit: Katonai főügyész volt.

Fekete Ágnes: Ez volt a bűne önmagában?

Dékányné Enyedi Judit: Sokat tudott. Később rehabilitálták, akkor kaptuk ezt a lakást, ötvenhatban szabadult. Elmesélte, hogy megismert a börtönben egy nagyon szomorú embert, és azt szeretné, hogy ha kiszabadulna, akkor felvidítanánk. Nem sokkal később, ’59-ben, hirtelen meghalt. Én véletlenül találkoztam ezzel a szomorú emberrel, és kértem, hogy azokat az ügyeket, amit a férjem elkezdett barátokért, fejezze be. Volt pl. egy olyan fogolytársuk, aki kiment Amerikába, és a gyerek itt maradt a nagymamánál. Az uram próbálta elintézni, hogy nagymamástul együtt kimehessen. Akkor ezt elintézte ez a barát. Úgy találkoztunk, hogy egy nő elsikkasztott nagyon sok pénzt, köztük a mi jégszerkényre megtakarított pénzünket. És ez a szomorú ember elment az asszony édesanyjához, és felajánlotta neki, hogy nem jelenti fel a lányát, ha részletekben kifizeti a nekünk járó pénzt. Ez így is lett, és én elmentem hozzá, hogy megköszönjem. Addig hálálkodtam neki, míg kiderült, hogy ő az a szomorú ember. És akkor a hálámért a kezemet kérte. Összehoztuk a gyerekeket, és éltem vele ötven évet.

Fekete Ágnes: Akkor a férjének egy rabtársa lett a második férje.

Dékányné Enyedi Judit: Igen. Nagyon szerettek azok is, most is. Mindnyájunkat hátráltattak az előmenetelben azért, mert édesanyám nagybátyja Horger Andor volt. Húgom nem lehetett osztályvezető, bátyámat is hátratétel érte, ráadásul örökké faggattak minket. Valaki, egy egyházi ember, megkérdezte mamát, hogy beiratjuk-e a kislányt hittanra? Azt mondta mama: -"Természetesen, hogy lehet ilyet kérdezni?" – "Na, mert Andor bácsi mindig kuruckodik." Így is volt. Az esett meg, hogy az uramnak maga ellen kellett kidolgozni az ítéletét, mint jogász. Olyanokat kellett írnia a vádbeszédben, hogy tizenkét évet lehessen kiszabni. Mert ha ezt nem írta volna alá, akkor elvittek volna engem is és az édesapámat is. Akkor megírta egy levelezőlapon, hogy hol van, jól van, nem fogyott le, és tizenegy év múlva szabadul. A legjobb, ami már nevetséges is volt, hogy bementek a cellájába, és megkérdezték, hogy miért ül. Mondta, hogy összeesküvés miatt, mire megkérdezték, hogy kivel esküdött össze, nem volt mit mást mondania, mint hogy egyedül.

Fekete Ágnes: Édesapja mit szólt ehhez az egész történethez?

Dékányné Enyedi Judit: Nem látszott rajta soha, hogy őt mi érte, mert boldog volt a családban, és a humor végig megmaradt. Engem is figyeltek, állást nem kaphattam, ezért felvettem a lánynevemet, és így jutottam álláshoz. Asszisztens voltam a MÁV kórházban. A kórházban nagyon jó csapatunk volt, mert szerettük egymást. Úgy kezdődött, hogy egy fiatal kolléga azt mondta, hogy ő tud főzni. Én meg javasoltam, hogy bizonyítsa be, volt pár csirkénk, készítse el, mi pedig elmegyünk hozzá. Elmentük, és jól éreztük magunkat, úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne ezt megismételni úgy, hogy valamibe beöltözünk. Ez nagyon tetszett a kollegáknak, pártolták az orvosok is. Harminckét ilyen bulink volt, táncoltunk, és tízkor jöttek a férjek. Most járok a nyugdíjasok klubjába. Örültek neki, amikor felajánlottam, hogy viszek magammal zenét és minden alkalommal diktálok egy negyedórás tornát. Az unokám borzasztó Barbie-bolond. Amikor kaptam valakitől egy lilásrózsaszín sortot, gondoltam, hogy varrok valamit a gyerekeknek. Egy hálóingformát varrtam, majd kitaláltam, hogy csinálok belőle egy Barbie-dédi kosztümöt. Paróka, gyöngyök, szalmatáska, aranyszandál és egy nagy szalmakalap egészítette ki az öltözetet, és így kimentem a gyerekekhez. Ott ebédeltek, én meg az egyik unokám férjének mondtam, hogy jelentse be, hogy vendég jött, a kapunál csengettek. Ez odament: "Mamikám, csengetett egy nő, tiszta amerikai, és idegen kiejtéssel mondta, hogy "ő akar a családdal beszélni". Beengedhetem?" És amikor bevezetett, a nevetés majd szétvetett minket. Felkerültünk Pestre, jött a paralízis járvány, és egy ismerősöm mondta, hogy kellene munkaerő. Tizenketten voltunk gyógytornászok, úgy kezdtük el a paralízis-járványt. Tanfolyamokat tartottunk, vizsgáztattunk. Itt kellett hagyni a családot, és el kellett menni Nyíregyházára és Debrecenbe, felvenni az új munkaerőt, és betanítani őket. Csodálatosan menekültünk meg, mert hat hétig ez fertőző. Megbeszéltük, hogy hat hétig, amíg fertőznek, legyenek a László kórházban, és aztán kaptuk meg őket. Rettenetes sokat dolgoztunk. A főnököm egy csodálatosan merész, és ügyes ember volt. A Rózsadombon volt hét épület, Rákosi bölcsőde. Ő ezt megkaparintotta, ott helyeztünk el kétszázhúsz beteget. Azt mondta a főnök: – "Távollétében meghoztuk a halálos ítéletet, és most végrehajtjuk. Nem vezető lesz, hanem felelős, az ötvenkét gyógytornászért és a kétszázhúsz betegért." Úgyhogy én voltam a rózsadombi walkür, mert volt egy ilyen perelinem, és a hét épületben végig kellett menni. Ott is az volt, hogy nem panaszkodhattunk, mert egyetlen elkeseredett, szomorú beteg nem volt. Onnan felkerültem a légzésbénult osztályra, ami elég nehéz volt, vastüdőben, meg hintaágyon voltak, de ott is sikerült a jó kedvet megteremteni úgy, hogy vicceltünk, mulattattam őket. Az egyik télen nagyon siettem a Rózsadombra, és mondták, hogy valami nem stimmel rajtam. Két különböző cipő volt ugyanis a lábamon. Én azt tudtam erre csak mondani, hogy örülj, hogy az egyik nem piros. Sütöttem nekik palacsintát, meg vásároltam, amit szeretnek. Azt mondta az egyikük, hogy aznap ne szóljak hozzá, mert rossz kedve van. Hát amikor etetem, kérdezett valamit, én meg így feleltem rá: hm, hm, hm, hm. Elkezdett nevetni. Mondtam neki, hogy ő mondta, hogy ne beszéljek. Nyelveket tanítottunk nekik, mindenféle nyelvet, volt, aki főiskolát végzett, úgy ágyból, bénán. Mindegyikkel elvégeztettem a kreszt. Aki már ülni tudott tolókocsiban, annak varrtam a kocsira színes, csíkos zsákot, meg egy csíkos sipkát, hogy mindenki lássa, nehogy nekimenjenek. Úgyhogy semmi karambol nem történt. A húgomtól megkérdezte egy párttitkár, hogy hogy lehet az, hogy mindig jó kedvű, és mindig nevet. Azt mondta, hogy van aki vigyáz rá, minden léptére, nincs oka félni. A párttitkár pedig bevallotta, hogy irigyli a húgomat. Hálára neveltek. A hála, a humor, a szeretet és a hit rokonságban vannak. Elgondolom, hogy mi lehetett volna. Apámat elvihették volna, engem elvihettek volna, olyan sok minden nem történt meg, ami megtörténhetett volna. Mert ha én egész nap azon siránkozom, hogy volt két halva született fiam, hogy milyen nagy betegségben voltam, de az Úr Isten megmentett, lehetett volna nagyon sok rosszat felsorolni. Valamiért valami történik, vagy nem történik.

(Ének: Akik Istent szeretik, minden javukra van…)

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol Rómabeliekhez írott levelének 8. fejezetéből a 28. verset:

"Akik Istent szeretik, minden a javukra van."

Ebben a bibliai mondatban az élet nagy pulzálását hallom. Adj egy biztos pontot, és kimozdítom a Földet a helyéből. Ha van egy pont, ami fix, akkor mindent lehet. Ha Isten szeretetére képes vagyok összpontosítani, akkor enyém az egész világ. Mostanában ezt a kettősséget felejti el az emberiség, hogy csak valami nagyon mély, belső koncentrálással lehetséges a világ meghódítása. Ha nem tudom magam megkötni, mint a szerelmes lovát a szomorú fűzfához, és szívét gyönge violához, akkor szétszalad a világ, akkor ellenségek születnek, akkor nem értjük, hogy a dolgok miért alakulnak úgy, ahogy, akkor minden bizonytalan lesz. A mai gyerekrajzon egy nagy mosolygó virág van középen, amiből négy irányban futnak szét az indák, az egyik végén a család van, a másikon egy ló, a harmadik és negyedik sötét vakond lakások – a kislányom szerint. Magától, mintha valami ősi világképet festett volna meg, vagy a kazettás mennyezetek mintáiból vette volna a mindenség egyensúlyát ábrázoló motívumot. Az emberben nagyon mélyen benne van az az érzés, hogy az életben a sötét foltok és a világosak, az emberek és az állatok, az élet és a halál, és minden egy nagy egységben szeretne lenni. Assisi Szent Ferenc ezt úgy mondta: Istenem és minden – Deus meum et omnes. Ha látom a szálakat összefutni, ha ott van az a mosolygó nap középen, mint ezen a rajzon, akkor minden az enyém. Akik Istent szeretik, minden a javukra van. Két ponton szoktunk elbukni: néha ezen az "akik Istent szeretik" feltételen. Tehát nem vagyunk képesek abból a bizonyos középpontból nézni a dolgokat, nem tudjuk megkötni még a lovunkat sem, nemhogy a szívünket. De ott a másik kényes pont: "minden a javukra szolgál". Egyrészt félünk, féltjük magunkat, és egymást a dolgoktól, az időtől, az érzésektől, és ezzel a féltéssel egy magunk gyártotta, központi magot hozunk létre. Nem engedjük, hogy Isten legyen az, aki megóv és összeköt mindeneket. Ha nagyon féltek valakit a fénytől, az árnyéktól, és mindentől, akkor kicsit az Istene leszek. Nem azt sugárzom felé, hogy minden a javadra lesz, hanem hogy vigyázz, mert ez is rossz, az is veszélyes, tehát mi magunk védjük meg magunkat. Ez a mondat: "Akik Istent szeretik, minden a javukra van.", óriási szabadságot adhat nekünk. Szabad azonban csak az lehet, aki képes széttárni karjait, és odaadni mindent Istennek.

Itt jön a másik rész: félünk, és féltünk. Érdekes szójáték adódik itt a magyar nyelvben: a javaink nem feltétlen azonosak a javunkkal. A javadalmunkról, az összegyűjtött javakról azt hiszi az ember gyakran, hogy az jó. Ami ennek az ellentéte, hogy elveszítek valamit, ahogy ezen a rajzon is megjelenik a sötét folt, az a rossz. Pedig, minden a javunkra szolgál. Eredetileg a földi javak is a jó szóból erednek, tehát valami, amivel jót lehet tenni. A tévút az, amikor magunkon kívül keressük a jót, amikor tárgyak sokaságában találjuk meg azt, ami előre visz minket. Minden a javunkra szolgál, ez azt jelenti, hogy a jó bennünk születik. Javunkra szolgál, azaz a lelkünkben megértjük, hogy Isten jó, és megtaláljuk ezt a központot. Mert a dolgok nem önmagukban jók, vagy rosszak, hanem bennünk válnak azzá.

Jézus hátán csattant a korbács, véresre verték – ez jó? Ez a mindenkori kérdés, amire elnémulunk, mégis éppen Jézusnál tudunk továbbmutatni, hogy a kereszten megszületett a tökéletes szeretet, és a feltámadásban az új világ. Jézusra nézve, éppen a megérthetetlen kereszten látjuk a legigazabban, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál.
Ámen

Énekajánló – 2005. július 3.

A Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap igéi (Máté 5,20-26., Róma 6,3-11.) arra tanítanak, hogy Isten törvényének Jézus Krisztus által adott értelmezése (a bűn teljes elutasítása és a felebaráti szeretet megélése) a keresztyén élet alapja.

Énekrend a Szentháromság utáni 6. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 32,1. Ó mely boldog…

Derekas (fő) ének: 224. Kegyelmezz meg nékünk, nagy Úr Isten

Igehirdetés előtti ének: 482,1. Mi kegyes Atyánk… vagy 246,1. Adj Úr Isten, nékünk Szentlelket

Ráfelelő ének: 482,5. Természetünket ne hagyjad követnünk

Záró ének: 225. Nagy hálát adjunk

(Szentháromság vasárnapjával vége szakad az üdvtörténeti ünnepeknek az a sorozata, mely egymásra épülve tematikailag is logikusan épült fel és a legtöbb egyházban – köztük kálvini egyházakban is – ma is él. Hasznosnak tartjuk mindazáltal, ha a protestáns vonalon elsősorban Luther indítására kialakult, de óegyházi gyakorlatig visszavezethető, a Szentháromság-ünnep utáni vasárnapokat is tematikusan rendező perikópasorozat szerint egy-egy vasárnapra összeállított énekrendet közlünk. Ha ez nyilvánvalóan nem is illeszkedik a legtöbb református vasárnapi istentiszteletet meghatározó Bibliaolvasó kalauz tematikájához, mégis érdemesnek tartjuk ezt alapul venni. Ha másra nem, általános énekválasztási elvek leszűrésére bizonyára alkalmas lehet…)