2005-10-19

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat! Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Nagyon fontos esemény zajlik most a Magyarországi Református Egyházban. Nem hallunk erről a sajtóban, még az egyházi folyóiratokban is keveset olvashatunk erről, pedig nagyon fontos, országos esemény – az általános presbiteri tisztújítás. Még ebben az évben minden gyülekezet minden presbitériumát újraválasztják. A presbitérium talán az alapítványok kuratóriumához hasonlítható a legjobban azok számára, akik nem ismerik a református egyház felépítését. Itt ugyanis teljes felelősséggel, választói joggal működik az az intézmény, amit a katolikus egyházban egyháztanácsnak neveznek. Manapság nem sok jól működő presbitérium van, hiszen az emberek elfoglaltak, és kevesebb energiát szentelnek a közösségek építésére. Vannak azonban követendő példák is. Mai műsorunkban a presbitériumok kialakulásának története mellett ilyenekről is hallhatunk. Először Dr. Tőkéczki László történésszel és presbiterrel, valamint Dr. Nagy Sándorral, a Zsinat világi elnökével beszélgettem.

Dr. Tőkéczki László: Egy paraszti társadalomban, ahol 1848-ig a rendi jellegű kötelékek határoztak meg sok mindent, az az egyházi demokrácia, amelyből a presbitériumok működése következik, természetesen nem lehetett az, mint egy polgári társadalomban.

Fekete Ágnes: Majd száz évig nem is voltak presbitériumok.

Dr. Tőkéczki László: Nem. 1631-ben, Pápán alakult az első presbitérium, a Tiszántúli Egyházkerületben pedig majdnem újra száz évre volt szükség ahhoz, hogy presbitérium alakuljon, és végül általános lett a presbiteriális rendszer. A puritánok jóval korábban elkezdték, Medgyesi Pálék megpróbáltak szervezni. 1735-ig például a Tiszáninneni Egyházkerületben nem volt püspöki rendszer, az esperesek testülete döntött. Nem véletlen, hogy Mária Terézia éppen ellenreformáció szándékával kényszerítette rájuk a püspöki rendszert. Sokszínű volt ez a világ, az erdélyi viszonyok esetében még inkább, ahol a három nemzet és négy bevett vallás állapota még bonyolultabbá tette a dolgokat: az unitáriusokkal közös templom… stb. 1881-ig nem beszélhetünk egységes Magyarországi Református Egyházról. Az öt egyházkerület nagyon különböző volt: liturgikus rendszerük, döntéshozataluk is. Nem véletlen, hogy Tiszántúlon óriási harc folyt a főgondnokok és a püspökök között egy ideig, mert az sem volt eldöntve, hogy a patrónusoké vagy a püspöké a végső szó. Ez is a presbitérium felé mutatott, csak ott nem presbiteriális alapon ment a dolog, hanem a patrónusság működésével. Patrónusok voltak azok, akik főleg anyagiakkal támogatták az egyházat és politikailag is az egyház mögött álltak. Az egész kérdéskör nem igényelt egy olyan típusú szerveződést az önellátó agrárvilágban, ami egy polgári társadalomban, éppen a bonyolultabb munkamegosztási viszonyok miatt, már szükséges volt. Még a későbbiekben is előfordult, hogy a szüretelésre összejött protestáns urak, mivel egyébként tilalmazott volt a gyűlés, hoztak bizonyos döntéseket arról, hogy akkor mi történjen. Nem a jobbágy-presbitérium vagy a kisnemesi presbitérium döntése volt a lényeges, hanem az, hogy tehetős középnemesek vagy náluk egy kicsit gazdagabb református, evangélikus urak megpróbáltak az egyházukon segíteni.

Fekete Ágnes: Ez két külön történet.

Dr. Tőkéczki László: Ez két külön történet. Ez a patronátusi rendszer, amíg meg nem bomlik az ellenreformációval, nem tette szükségessé azt, hogy külön képviseleti része legyen a gyülekezetnek.

Fekete Ágnes: Tehát inkább városokban alakultak először a presbitériumok?

Dr. Tőkéczki László: Városokban és olyan helyeken, ahol intézményeket kellett védeni. Nem véletlen, hogy Pápán, Kanizsai Pálfi püspök székhelyén, ahol iskola volt, ami nagyon közel került a megszüntetéshez, egy időre el is űzték. Ugyanez vonatkozott olyan helyekre, ahol a városi tanács nagyobb része megmaradt reformátusnak (pl. Miskolcon és Debrecenben) és ekkor egy párhuzamos struktúra jött létre: a presbitérium mellett a városi tanács is működött, és a kettő egészen addig így állt fenn, amíg a Carolina Resolutio-val III. Károly ezt meg nem szünteti. Addig a város és az egyház összefonódik. Ez egyfajta védettséget ad bizonyos szempontból a protestáns egyházaknak.

Dr. Nagy Sándor: Amikor az egyház nehéz helyzetbe kerül, akkor rá van szorulva a presbitériumokra. Én a mai helyzetet ilyen helyzetnek látom. Szerintem a presbitériumok szerepe felértékelődőben van. Ez a 17,5 ezer presbiter, akik jelenleg alkotják a Magyarországi Református Egyház presbitériumait, ha csak az országos statisztikákat vesszük alapul, hogy milyen rétegződés van a társadalomban, hihetetlenül nagy szellemi kincset jelent ebben a létszámban. Az, hogy ez nem tud érvényesülni sem az egyház belső, sem a külső közéletében, ez a lelkipásztorok és a presbitériumok problémája. Most indult egy országos előadássorozat, amelyet a Református Közéleti és Kulturális Központ a Presbiteri Szövetséggel együtt rendez: négy alkalommal a presbiter igazi szerepét az egyházi és a világi közéletben próbálja tisztázni, erről a presbitereket felvilágosítani és megkérdezni. A presbitérium a szervezett egyház tisztikara. A presbitérium mást jelent Dél-Koreában, ahol ha valakit presbiterré választanak, tesz egy akkora adományt, amiből egy új gyülekezetet lehet alapítani. Ennek köszönhető az, hogy a dél-koreai egyház olyan látványosan fejlődik. Nálunk a presbitérium nagyon sok mindent jelent. Ha valaki azt mondja viccből, hogy a presbiter arra való, hogy betonozzon, nem jár messze az igazságtól. Nincs messze az a kor, amikor a különböző mesterséget viselő presbiterek a saját mesterségbeli tudásukat adták áldozatul Istennek, és így épült-szépült az egyház külső kerete. Ma a presbitérium szerepe nagyon vitatott. Vannak olyan barátaink, akik azt mondják, hogy a presbiter szerepe az, hogy a gyülekezet lelki fejlődését hordozza a vállán. Én azon a véleményen vagyok, hogy a szerepe abban áll, hogy azokat a külső kereteket állítsa elő, amelyek között a lelkész tudja ezt csinálni. Ha mindenki azt csinálja, amihez ért, akkor lesz az eredmény a legjobb. A presbitérium felel a gyülekezetért, a mindenkori egyházközség teljes vagyonáért, működéséért és mindazért, amivel mi ma a világban megjelenünk. Egy olyan vagyont örököltünk, amelyhez valamikor egy fenntartó vagyon, egy forrás-vagyon is tartozott, ma azonban ez már nincs. Jelenleg az állam és az egyház közötti megbeszéléseknek az iránya annyira méltatlan fordulatot vett, hogy beszélnünk kell arról, hogy az egyháznak előbb-utóbb meg kell találnia önfenntartó képességének a forrásait.

Fekete Ágnes: Miért volt ez a tárgyalás?

Dr. Nagy Sándor: Az egyház vezetői és a minisztérium képviselője a költségvetéssel kapcsolatban folytattak egyeztető tárgyalást, amely gyakorlatilag a lefektetett elvek közlésére zsugorodott. Mindenképpen méltánytalannak tartom, hogy mind a mi egyházunk, mind a katolikus egyház vezetőivel ennyire érdemtelenül foglalkoztak.

Fekete Ágnes: Nem engedték őket szóhoz jutni?

Dr. Nagy Sándor: Az egyeztető tárgyalás azt jelenti, hogy a ránk nézve nem előnyös költségvetési törvényrészeket beszéljük át és próbáljuk megindokolni, hogy mi miért nem tudunk források nélkül működni a szociális és oktatási intézményeinkben. Erre nem került sor, hanem azokat a megszorításokat, amelyeket egyébként már ismertünk, még egyszer közölték velünk.

Fekete Ágnes: Elég kilátástalannak tűnik az, hogy az egyház saját erejéből képes lesz arra, hogy ezt a hatalmas ingatlanállományt és mindenfélét kezelje.

Dr. Nagy Sándor: Erről sokakban téves vélemény él, ugyanis az egyházunk évente egy négymilliárd forintos keretből oldja meg a feladatait, a gyülekezetek kb. ugyanennyivel járulnak hozzá perselyadomány, fenntartói járulék és céladomány formájában. De a gyülekezetek nem tudják, hogy az az adomány, amelyet ők adnak, elsősorban a gyülekezetek fenntartására szolgál, és a közegyházra (zsinat, kerület, egyházmegye) ebből csak ötvenmillió forint, tehát a kezelt összegnek alig több, mint egy százaléka megy. Magam is presbiter vagyok egy kis gyülekezetben, ha jobban adakozok, annak hatása van, és a gyülekezet ebben az évben anyagilag egyensúlyban marad. Nem kis dolog, hiszen van olyan nyugdíjasunk, aki évi hetvenezer forintot adakozik, ami nem évi egy százalék.

Fekete Ágnes: Igen, ahogy mondani szoktuk, a szegény asszony két fillérei tartják fenn igazán az egyházat.

Dr. Nagy Sándor: A mai igében éppen az áldozatokról, az égő- és a hálaáldozatról van szó. Amikor kost áldozott valaki, akkor nem a feleslegéből áldozott. A mi presbitériumunk demokratikus szervezet, amelynek lehetősége van ezt a demokráciát mindenféle tekintetben megélni. Kezdve azzal, hogy kettős elnökség van, bár ez nem mindig szokott megvalósulni.

Fekete Ágnes: Hogy lehetséges, hogy nem mindig valósul meg?

Dr. Nagy Sándor: A lelkész az, aki a presbitérium elnökletét ellátja. Érdekes az, hogy ez magasabb szinten nincs így. Bizonyára más is észrevette, hogy az egyházkerületi közgyűlésen a levezető elnök a gondnok és nem a püspök. Így a püspöknek nagyobb lehetősége van pl. a párbeszédre.

Fekete Ágnes: Ez a paritás elve. Tehát, hogy mindig van párhuzamosan egy egyházi és egy világi képviselő.

Dr. Nagy Sándor: Valójában ez teljes egyenrangúságot jelent a presbiter számára. Ez a gyakorlatban azonban nem érvényesül. Azt kérdezem én, hogy miért nem érvényesül?

Fekete Ágnes: Hogy érti, hogy nem érvényesül?

Dr. Nagy Sándor: A legtöbb presbitériumban a lelkipásztor elnöknek sokkal nagyobb a szava és a befolyása, mint a gondnok elnöknek. Abban az esetben, ha a lelkipásztor vezetési képességei valóban jobbak, akkor helyénvaló dolog. De ha fordítva van, akkor nem helyénvaló dolog. Ha valakik támogatják a református egyházat erkölcsileg és anyagilag, akkor joggal várják el, hogy a mindennapi kérdésekbe ennek megfelelő arányban szóljanak bele.

Dr. Tőkéczki László: A presbiteriális rendszernek a problematikussága a kommunizmus idején csúcsosodott ki, amikor egyrészt gettósították az egyházat. A presbitériumokból kiszorították zömmel a tanult elemeket és ennek következtében lelkészközpontúvá tették az egyházszervezetet, mert egy embert sokkal jobban kézben lehetett tartani, mint egy közösséget. Megbillentek a korábbi egyensúlyok, azzal együtt, hogy az egyház anyagi helyzete is teljesen megrendült. 1990-re, a változásokra, az egyháznak ez a jellegű testületisége nagyon sok problémát vetett fel. Nem lehet lefeküdni diktatúrában és felébredni demokráciában. Az emberek ugyanazok voltak és maradtak. Abban a kommunizmus által kikényszerített meszes kitinpáncélban kell az egyháznak valahogy átalakulnia, hogy esetleg lelki lepkévé legyen, amelyik olyan amilyen. Az egyház a túlélésben mutatott egyfajta vitalitást, de ez a túlélés azt is jelenti, hogy az ember egyszerre elszegényedik, zsigerekre redukálódik, és nem kedvez pl. a gyerekmunkának. Nem lehet azt mondani, hogy az emberek vállalkozzanak, miközben ötven évig büntették azt, aki vállalkozik, gyámkodtak felette és önállótlanították, nem lehet azt mondani, hogy gondoskodjon magáról…. stb. Ugyanez vonatkozik az egyházra. Nem lehetett társadalmi mondanivalója, legfeljebb egyetértési joga lehetett a kommunista tanokkal. Ez egy nagyon hosszú út, de nem csak a presbitériumok, hanem a lelkészi kar számára is a gyülekezetek megújulásában.

Fekete Ágnes: A Kolozsvár-Monostori Református Egyházközségben igyekeznek a presbitereket mint munkatársakat bevonni. Kállay Csaba lelkész egy német lelkész, Klaus Douglas módszere alapján egyre növekvő kiscsoportokba szeretné szervezni a gyülekezetet. Utána Kereskény Sándort hallhatjuk, a szegedi Honvéd téri Református Egyházközség presbitériumáról. Kállay Csaba: Vezetőcsoportban gondolkodni – én ezt nagyon jónak tartom, csak ehhez munkatársak kellenek. Amíg nálunk nem olyan képzettek a presbiterek és a gyülekezeti tagok, mint egy holland hitvalló egyházban vagy amerikai hitvalló egyházban, addig, ha egy lelkész akarja azt a 8-10 csoportot működtetni, nem tudja mindegyiket ellátni. Én beindítottam egy házi bibliaórás tevékenységet: az első évben 10 házi csoporttal működtünk. Nekem az volt az elképzelésem, hogy néhány alkalmat megtartok én, ezalatt megpróbálom kiszúrni azokat az embereket, akik vezetői lehetnek egy ilyen csoportnak. Amikor felvetettem, hogy jó volna, ha átvennék a vezetést és önállóan működne a csoport, akkor azt mondták: "Ha a tiszteletes úr jön, jövünk mi is, ha nem jön, mi sem jövünk." Ez lett az eredménye. Az idén, meglátásaim szerint, két csoportot be tudok indítani. Ez óriási feladatot jelent a számomra, mert akkor az egész év anyagát ki kell dolgoznom és le kell írnom az egész menetét a bibliaórás együttlétnek a megszólítástól a bevezetésen át mindent le kell írni és a kezébe kell adni a vezetőnek.

Fekete Ágnes: Mert ő úgy érzi, hogy egyedül nem képes erre?

Kállay Csaba: Nem, úgy gondolja, hogy nem képes erre egyedül. De ha van szamárvezetője, akkor meg tudja csinálni, hiszen a lényeg az, hogy beszéltesse az embereket. Ha bedobok egy kérdést: "Mi a véleményük az álmokról? Szoktak-e álmodni?" Erről mindenki tud beszélni: szokott vagy nem szokott, színesben vagy fekete-fehérben… stb. Ha azt kérdezem tovább, hogy az álomnak van-e valamilyen jelentősége, az egyik azt mondja, hogy igen, a másik, hogy nem, a harmadik már az Álmoskönyvre hivatkozik. Így kialakul egy beszélgetés, és hagyom, hogy elmondják a véleményüket. Nem szólok bele, hanem a végén felolvasok egy Igét és öt perc alatt teszem a helyére azokat a gondolatokat a Szentírás alapján, amelyek elhangzottak. Előre meg kell fogalmazni tíz kérdést, ha csak ötöt használ fel belőle, akkor is egy nagy előrelépésnek lehetünk a tanúi. Persze az is hozzátartozik, hogy a vezetőket minden alkalomra fel kell készíteni. Sokkal jobban szeretném, ha tíz ilyen vezetővel kellene nekem állandóan kapcsolatot tartani, összejönnénk kéthetenként egyszer és előkészítenénk együtt egy következő bibliaórát, amit ők aztán megtartanak, visszajeleznek, hogy hogyan sikerült, mi volt a nehézség, akkor tudjuk, hogy min kell javítani. Douglas módszere is ugyan ez.

Fekete Ágnes: És itt van 10 ilyen vezető?

Kállay Csaba: Nincs. Én kettőre számítok az idén, a többi csoportot a segédlelkész kollégákkal mi magunk vezetjük. Ha már beindult és szeretik az emberek, akkor kár leállítani. Ha ezután jönnének létre csoportok, akkor mindenképp szeretném, hogy azt valaki közülük vezesse.

Fekete Ágnes: Van kritikai véleménye a Douglas-módszerről? Nyilván nem egy az egyben veszik át ezt a módszert.

Kállay Csaba: Nem is venném át. Egy módszer nagyon jól működhet egy bizonyos helyen, nem biztos, hogy nálunk is jól működne. Nem a módszerrel van a baj, hanem velünk van a baj. Mi nem tartunk még ott, hogy ezt a módszert alkalmazni tudjuk. Vagy átvesszük, és bizonyos csiszolással próbáljuk a saját helyzetünkben alkalmazni, kihagyva azt, ami nem felel meg, és megvalósítva azt, ami működik. Mint módszert nagyon jónak tartom.

Fekete Ágnes: A kiscsoportok miatt?

Kállay Csaba: A növekvő kiscsoportok miatt, mert ezek a csoportok tudnak a legaktívabbak lenni és a legjobban odafigyelni egymásra.

Kereskény Sándor: A Szeged Honvéd téri Református Egyházközség lelkipásztora vagyok. Feleségemmel és a beosztott lelkésszel négy éve dolgozunk együtt a gyülekezetben. Ez az első gyülekezet, amellyel megélhettem azt, amire tanítottak a teológián: ha változtatni akarunk egy gyülekezetben, akkor azt már az elején meg kell tenni. A presbitériumon akartam változtatni. 20 tagú presbitérium működik a gyülekezetben, melynek minden tagja önként vállalt bizottságokban feladatot. Igyekeztünk kettéválasztani a lelkészi és a presbiteri munkát, amennyire lehetséges volt: a hit dolgaival foglalkozó részt a lelkészek végzik, minden más világi teendőt pedig a presbiterek. Örömmel vették le a lelkész válláról a terheket. Havonta van presbiteri gyűlés, ezt megelőzően minden bizottság beterjeszti a presbitérium elé az elvégzett feladatokat tartalmazó listát, határozati javaslatokat fogalmaznak meg, a presbiteri gyűléseken már csak ezeket hallgatjuk meg és döntünk róluk.

Fekete Ágnes: Hogy kell ezt elképzelni? Ők kezelik a pénzügyeket, ők fizetik a számlákat, minden ilyen dolgot ők intéznek?

Kereskény Sándor: Olyannyira, hogy én hozzá sem nyúlok a pénzhez. Elfogadott és elterjedt, hogy a fizetésemet is átutalással kapom az egyházközségtől. A stólapénz, egyházfenntartói járulék, adományok befizetése, mindez rájuk hárul, vezetik a pénztárkönyvet, könyvelnek, elszámolnak az APEH felé, gyakorlatilag az aláírásommal csak hitelesítem az ő munkájukat.

Fekete Ágnes: Ez tényleg ritkaság. És hogyhogy ők ráérnek, hiszen a leggyakrabban az a probléma, hogy a presbiter dolgozik például délelőtt?

Kereskény Sándor: Nem érnek rá.

Fekete Ágnes: Akkor hogy csinálják?

Kereskény Sándor: Arra nem ér rá az ember, amire nem kíván időt szakítani. Ez egy unalomig ismételt szállóige. Ők úgy gondolták, hogy a szabadidejükben, vagy ha flexibilis a munkaidejük, annak egy részét az egyházi teendőkre fordítják.

Fekete Ágnes: Ez azért érdekes, mert most lesz a választás mindenfelé. Nem mindegy, hogy milyen presbiterek kerülnek be a presbitériumokba. Elég jellemzőek, hogy a presbiterek csak rábólintanak mindenre, amit a lelkész javasol.

Kereskény Sándor: Nyáron egy presbiteri konferencián vettem részt Tahiban és meggyőződtem arról személyes beszélgetések alkalmával, hogy nem minden gyülekezetben működik úgy, ahogy nálunk. Amikor hazaérkeztem, első dolgom volt, hogy újra köszönetet nyilvánítsak a presbitereknek, akik nem tudták hova tenni ezt a váratlan köszönetnyilvánítást. Tényleg úgy látom, és nem értem miért, hogy a presbiterek nem érzik a felelősséget, amely a presbiteri esküből következik. Másrészt a lelkészek nem használják ki azt a lehetőséget, hogy a vezetésük alatt dolgozó presbiterektől várják és kérjék azt a munkát, melyet a fogadalomtételükben vállaltak.

Fekete Ágnes: Bizonyára annak is van szerepe, hogy – mivel a lelkészen van a felelősség – nehéz átadni a munkákat. Sok lelkész még mindig úgy érzi, hogy neki kell mindent csinálnia.

Kereskény Sándor: Így van. Én nem szeretném megsérteni egyik kollégámat sem, és nyilván minden lelkész a saját háza táján látja, hogy milyen segítséget vesz és vehet igénybe, de én úgy látom, hogy sokan nem használják ki azt a lehetőséget, tanácsadást, könyörgést, amivel a presbiterek felé lehet fordulni. Mintha nem lenne túl nagy bizalmunk a presbiterek irányába, mintha ők nem lennének képesek elvégezni ezt a munkát.

Fekete Ágnes: Milyen bizottságokban dolgoznak a presbiterek és mi a feladatuk?

Kereskény Sándor: Van egy templom-bizottságunk, mely a templom épületével kapcsolatos feladatokat végzi, van természetesen pénzügyi bizottságunk is. A legfontosabb talán a missziói- és diakóniai bizottság, új ötleteket találnak ki, pl. annak a lehetőségeit dolgozzák ki, hogy a laikusok milyen formában vehetnek részt az istentiszteletben. A gyülekezeti tagok olvassák fel a lekciót, imádkoznak. Megszervezték, hogy valaki mindig fogadja a betérőket, énekeskönyvet adnak a kezükbe; ha látják, hogy még nem járt a gyülekezetben, akkor odakísérik őket a székükhöz, később is beszélgetnek velük. A hittanosok névsorát kiírják és utánuk mennek. A temető-bizottság is egy nagyon nagy szeletét vállalja át a feladatoknak: nyilvántartás vezetése, üzemeltetéssel kapcsolatos feladatok… stb. Végül pedig az egyházközség tulajdonába tartozó Kárász utcabeli ingatlannal kapcsolatban, amelyet visszakaptunk mint egyházi ingatlant, nagyon sok probléma merült fel és erre is létrehoztunk egy bizottságot, mely a lakók elhelyezéséről, az adminisztrációról és egyéb felmerült bonyodalomról gondoskodik. Oroszlánrészt vállaltak, ráadásul ez az épület lenne a parókia, de még nem beköltözhető. A lelkészek között ismeretes, hogy mennyire nincs érzéke a lelkészeknek a mesteremberekkel beszélni, nekem nem is kell, Istennek legyen hála ezért is.

Fekete Ágnes: Tényleg irigylésre méltó helyzet!

Kereskény Sándor: Igen.

Fekete Ágnes: Hogy sikerült ezeket a presbitereket megtalálni?

Kereskény Sándor: Amióta a presbitériumot "átvettem", három új presbiter kezdett szolgálatot. Tisztújításkor egy kérdést tettem fel, melyre írásban kértem a választ: Ha vállalják a tisztséget a következő ciklusra, akkor mit tudnak vállalni, milyen felelősséggel? Mennyire érzik indíttatva magukat arra, hogy komolyan vegyék ezt a lelkészi hivatással egyenrangú hivatást?

Fekete Ágnes: Jöttek már válaszok?

Kereskény Sándor: Igen, már mindenki válaszolt, de erről nem szeretnék beszélni, mert ezeket titkosan kezelem. Mi valamennyi gyülekezeti tagot várjuk a presbiteri ülésre, nyilvánosak az alkalmaink. Meg is szoktak jelenni, érdeklődnek. Az más kérdés, hogy a gyűléseink nagyon hosszúak, nem mindannyian tudják végigülni.

Fekete Ágnes: Milyen hosszúak az ülések?

Kereskény Sándor: Én tettem egy ígéretet erre nézve, mégpedig, hogy másfél órásnál hosszabb ülések nem lesznek, négy év alatt négyszer sikerült ezt betartani, de ez nem miattam van, hanem mert szívesen vannak együtt. Hadd tegyem hozzá, hogy ha három órás egy presbiteri gyűlés, akkor abba az is belefér, hogy együtt vacsorázzunk. Ha gyorsan kellene mondanom nagy élményeket, akkor azok mindig a kötetlen közösségi alkalmak voltak, amikor együtt kirándulunk például. Mi kiránduló gyülekezet vagyunk: ifjúsági kirándulás, hittantábor, kerékpártúra, felnőttkirándulások. Együtt tudunk hallgatni, ezek számomra felejthetetlen pillanatok, csakúgy, mint az évadzáró presbiteri gyűlés. Júniusban kijönnek a presbiterek oda, ahol lakom, padokon leülünk egy hosszú asztal mellé, és birkapörkölt mellett igen jó hangulatban elbeszélgetünk.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét:
"Az ősz ember előtt kelj fel, és becsüld meg az öregembert. És félj a te Istenedtől! Én vagyok az Úr!" (3Mózes 19,32)

A Biblia két életkort emel ki, két életkorú emberre mondja azt, hogy figyelj rájuk: a gyerekekre és az öregekre. "Ha olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, nem mentek be a Mennyek Országába", és itt: az ősz embert becsüld meg! Érdekes ez a két végső életpont. A kisgyerek önfeledtsége, hamisítatlansága és az öreg ember érett gondolatai. Pilinszky János írja ezt: "Értelmezés kérdése, hogy a csúcsot a férfikor erejében, az öregkor érettségében, vagy a gyerekkor érzékenységében jelölöm meg. Ha úgy tetszik, a gyerekkort tekinthetem csúcspontnak, ami után a férfikor mélypontja következik, az öregkori érettség esetleges emelkedőjével. S ha ezt az értelmezést választom, választásom semmivel sem igazoltabb, és semmivel sem önkényesebb egyéb értelmezéseknél. Igazolásul elég az irodalom nagy aggastyánjaira hivatkoznom, akik életük csúcsát fáradhatatlanul visszajártak kutatni-keresni a gyerekkor elveszett erdejébe, szinte tökéletesen megfeledkezve arról, ami közben volt: életük úgynevezett delelőjéről, férfikoruk kétséges, nagyon kétséges magaslatáról." (1971.) A presbitériumokról nem lehet anélkül beszélni, hogy mélyen meg ne emésztenénk ezt a szót: "tisztelet". Az idős emberek iránti tisztelet volt az alapja annak, hogy az ősegyházakban felállították a vének tanácsát, a presbiterek testületét. Ma pragmatikusan fogjuk fel ezt a kérdést, aki az ügyeket jól intézi, az legyen presbiter. Ez részben jól van így, mert nem lenne jó, ha a tradíciók önmagukban állnának. Jézus maga is szólt a farizeusokkal és a vénekkel szemben. Hiszen a hagyományokon kívül semmit nem láttak. Ezért állította az emberek elé a gyerekeket: "Ilyeneké az Isten országa." De ha csak a gyerekek lennének, ha csak a növekedő élet, tervek és vágyak irányítanának minket, legfeljebb egy nemzedékig lennénk működőképesek. Gyerekek és öregek. S talán nem véletlen, hogy valóban e két korosztály leggyakoribb látogatója a templomoknak. Érdemes ebbe mélyen belegondolni. Tervek és megfontolás. Röpülés, és lassú lépegetés – e kettő pilléren nyugszanak dolgaink. A presbiterválasztásokon is érdemes megkérdezni: vajon mennyire dobál minket a hatékonyság és praktikusság jelszavát kikiáltó kor? Látjuk-e a gyerekeket? Látjuk-e az időseket? Ők tartanak minket, lelkünket helyes mederben. Mindkét szélső nemzedékhez alkalmazkodnunk kell, szárnyalásunkat kicsit lassabbra fogni, vagy éppen megtanulnunk röpülni. Jó hallani a gyereksírást és az idős emberek szipogásait a templomokban. Adja, hogy sokszor hallhassuk!
Ámen

Énekajánló – 2005. október 30-31.

A Szentháromság utáni 23. vasárnap üzenete földi és mennyei polgárságunkról szól. E kettősségről hallunk az evangéliumban (Máté 22,15-22.): "adjátok meg … ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek", a Filippi levél elejéről vett epistolában (Fil 1,3-11.) pedig az apostol szintén az idők végére irányítja olvasói figyelmét, amikor azt kívánja nekik, hogy a hitben és a szent életben egyre tökéletesedjenek a "Krisztusnak napjáig". A régi énekrendekben alapvető szerepet kap a 122. zsoltár (ennek parafrázisa a 163. dicséret is!), mely egyszerre szól a földi gyülekezetről és a mennyei Jeruzsálemről.

Énekrend a Szentháromság utáni 23. vasárnap igéihez: Fennálló ének: 138,1,3. Dicsér téged teljes szívem / Ez Urat, ki felségesen, vagy 122. Örülök az én szívemben, vagy 163. (1,5.) Örvend mi szívünk Derekas (fő) ének: 68,1,2,10,16-17. Hogyha felindul az Isten Igehirdetés előtti ének: 256,1-2. Irgalmazz Úr Isten Ráfelelő ének: 393. Ne csüggedj el kicsiny sereg Záró ének: 392. Az egyháznak a Jézus…, vagy 163. Örvend mi szívünk

Idén, 2005-ben Reformáció ünnepe hétfőre esik, de a reformációünnep a vasárnapi istentiszteletnek is aktualitást adhat. Sok igehely alkalmas lekciónak és textusnak, melyek között mindenképpen irányadó lehet 1. Korinthus 3,11. (Mert más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus.) A reformáció első nemzedéke természetesen még nem tartotta ezt a napot ünnepnek, de két évszázaddal később J.S. Bach kezétől két reformációi kantáta is fennmaradt. Reformáció napján a hit harcosaira mint vértanúkra is emlékezünk, erre utalhat a XVIII. századi lipcsei kijelölt epistola (2 Thesszalonika 2,3-8.) és evangélium (Jelenések 14,6-8.) A reformáció központi éneke az "Erős vár" (Ein feste Burg), amelyet valamelyik énekként azért is indokolt kijelölni, mert számtalan kórus- és orgonafeldolgozással gazdagíthatjuk így az istentiszteletet és a gyülekezet éneklését. Énekeskönyvünkben található további alkalmas a 233. (Úr Isten, te tarts meg minket), melynek magyar vonatkozása is van (lásd Csomasz Tóth K.: Dicsérjétek az Urat! c. könyvét) és Luther első éneke, a 298. dicséret. (Jer Krisztus népe nagy vígan), a genfi zsoltárok közül pedig a 46. mellett a 84. is alkalmas az ünnepre.

Sok helyen a vasárnapi istentiszteleten történik megemlékezés az ebben az évben eltávozottakról. A 90. zsoltár mellett ekkor kereshetünk alkalmas, tanulni érdemes dicséreteket a 399. és 420. közötti énekekből. Ezek közül elsősorban tartalmas szövegük miatt kiemeljük a 399, 401, 405, 410, 415. és 416. dicséreteket.

Énekrend Reformáció napjára Fennálló ének: 46. Az Isten a mi reménységünk, vagy 390,1-2. Erős vár a mi Istenünk Derekas (fő) ének: 233. Úr Isten, te tarts meg minket (esetleg 298., vagy 390.) Igehirdetés előtti ének: 234,1. Jer kérjük Isten áldott Szentlelkét Ráfelelő ének: 393. Ne csüggedj el kicsiny sereg Záró ének: 298. Jer Krisztus népe nagy vígan (ajánlott rövidítés: 1-4.,7.,10.)

Gyászistentiszteleti énekrend: Fennálló ének: 410. Csak vándorút az életem Derekas (fő) ének: 405. Minden ember csak halandó Igehirdetés előtti ének: 234,1. Jer kérjük Isten áldott Szentlelkét Ráfelelő ének: 401,5-6. Elválni kedvesinktől fájdalmas és nehéz Záró ének: 416. Krisztus, én életemnek te vagy reménysége