2006-02-01

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Pénzről beszélni nagyon kínos. Egyszer egy egyházi szolgálat megbeszélésén voltam. A milliárdos intézményvezető elmondta, hogy nincs pénz az egyházi szolgálat támogatására. Ez a mondat várható volt, mert tudjuk, soha semmire nincs pénz. Ezután egyik presbiterünk felállt, és azt mondta, hogy mi ingyen is elvégezzük a feladatokat, mert mi szolgálunk. Kicsit ideges lettem, mert ennek nem itt és nem így kellett volna elhangoznia.

A másik véglet pedig az, amikor egy magát keresztyénnek valló gyülekezet tagját kérdeztem, nem zavarja-e, hogy ahol másoknak az oltáruk van, vagy a szószék, nekik ott az adószámuk lebeg egy drapérián. Mire a válasz: "az anyagi dolgokról nem szabad szemérmesen beszélni". Na de ennyire szemérmetlenül sem – gondoltam magamban. Itt a két véglet.

Szorongással, mégis el kell mondanunk, hogy bizony sokat segít, aki majd nem dobja el az egyházi cédulát az adóbevalló paksamétájából, hanem ráírja, hogy 0066. Mert ezzel olyan intézményeket támogat, mint például a Bethesda Gyermekkórház. Aki valaha járt ott, az tudja, valóban egyáltalán nem kórházias kórház. A neurológiai osztályon járva például egy lakóházban éreztem magam. Vezetője, Neuwirth Magda, most kapott lelkes munkájáért Dizseri Tamás-díjat. Találkozásunk egy telefonbeszélgetéssel indult.

dr. Neuwirth Magda: Csak azért hívlak, mert meg szeretném kérdezni, hogy meddig vagy bent. Már csak öt percet vagy? Akkor mondom, hogy a kisbabának tegnap óta piros a torka, imádkozom azért, hogy ma este is megkapja a gyógyszert. Megtörtént már a vizit, mindenkit megölelgettem. Csókollak, szia. Bocsánat. Mindig úgy érzem, hogy Siva istennővé kellene válnom. Párhuzamosan folynak a dolgok sokszor.

dr. Neuwirth Magda: Dizseri Tamás megkeresett, hogy ne menjek el semmi esetre; igaz, nem is készültem rá. Azt mondta, hogy ha itt maradok, akkor megpróbál egy ragyogó neurológiát kifejleszteni. Három dolgot kértem tőle ezzel kapcsolatban: először is, hogy engedje be a szülőket a kórházba, mert ez akkoriban még szentségtörés volt. A szülő két órán át láthatta a gyermekét egy nap, de csak ablakon keresztül.

Második kérésem az volt, hogy alakítsunk ki egy játszószobát, hogy a gyerekek ne mindig az ágyban legyenek. Kiépíttetett a neurológián egy videómonitor-rendszert. A harmadik kérésemet sajnos nem tudta teljesíteni. Szerettünk volna egy házat kialakítani olyan beteg gyerekek számára, akikkel senki nem foglalkozik, mert állandóak a rohamok, gyakran összeesnek. Az összes érzékszervi károsodottnak, fogyatékosnak, mozgássérültnek van valamilyen intézete.

Fekete Ágnes: Félnek az emberek, riasztóak a helyzetek.

dr. Neuwirth Magda: Igen, ráadásul rájuk még inkább oda kell figyelni, ami azt jelenti, hogy egy gyerekre egy felnőttnek kellene jutnia. Ez azonban megoldhatatlan, és ezzel a csoporttal nem tudnak mit kezdeni. 1992-től minden évben szerveztünk táborokat ezeknek a gyerekeknek, és ez nem csak nekik volt élmény, hanem a szülőknek is, mert mindig kértük őket, hogy ne vegyenek részt ezeken a táborokon, hanem használják ki ezt az időt: fordítsák pihenésre, a család többi tagjára, magukra. Mindig csak a záróünnepségre hívtuk őket.

Először ez nagyon nehezen ment, de szükség volt rá. A gyerekeket ez idő alatt próbáltuk önállóságra tanítani, ezen kívül pedig mi is jól éreztük magunkat, mert elmentünk fürdeni, állatkertbe és ehhez hasonló helyekre. Van még egy csoport, akikkel aktívan foglalkozunk: idősebbek, de óvodás, kisiskolás értelmi szinten vannak, van én-tudatuk, elképzeléseik, de be vannak zárva a lakásokba. A szülők nem merik elvinni őket sehova, mert ha rosszul lesznek valahol, akkor nem tudnak segíteni nekik, nem tudják hazavinni őket. Mentőt nem hívhat, mert epilepsziás, tehát tudja, hogy mit kell tenni, csak sétáltatni nem tudja.

Velük járunk már évek óta Mosdósra, és az a tapasztalatunk, hogy mindenre fogékonyak. A nyaralás végén mindig szervezünk egy "ki-mit tud?"-ot, ami mindig nagyon meghat. A legsúlyosabb fogyatékkal élő is énekel, táncol, muzsikál. Jött velünk vak gyermek is, aki harmóniumon játszott. A harmadik kérésem Dizseri Tamás felé tehát az volt, hogy alakítsunk ki ennek a csoportnak egy házat, amely részben bentlakós, részben bejárós, részben forgórendszerben működik, hogy ne legyenek mindig otthon. Azt gondoltam ki, hogy zsetonokkal jutalmaznánk a tevékenységüket, amelyeket beválthatnak pénzre, vásárolhatnak értük. Mindezzel azt szerettük volna elérni, hogy hasznosnak érezzék magukat.

Most pályázati úton szeretnénk erre pénzt szerezni, ezen dolgozom. A táborainkhoz is egyre többen csatlakoznak.

Fekete Ágnes: Egy életprogramról hallhattunk most, és úgy érzem, hogy nem csak egy orvossal ülök szemben, hanem valakivel, aki ezeknek az embereknek az egész életét szeretné más minőségűvé varázsolni.

dr. Neuwirth Magda: Azt hiszem, hogy ezért kaptam a díjat, hiszen a szűk értelemben vett orvosi tevékenységet mindenki lelkiismeretesen ellátja. Sokszor öt kiló zárójelentéssel jönnek a megbeszélésekre. Sokan jönnek hozzánk olyanok, akik már jártak máshol, nagyon jó helyeken, megoldást keresnek a problémájukra és hisznek abban, hogy nálunk megtalálják. Nagyok az elvárások, sokszor imádkozom azért, hogy valami jót tudjak kitalálni.

Egy beteg elmondta, hogy azért gondolja, hogy segítséget talál nálam, holott máshol nem tudtak segíteni rajta, mert máshol a betegséggel törődnek, én pedig a beteggel. Persze szakmailag is a csúcson kell maradni, érdemes tudni, hogy mi használ, mi nem, de szerintem egyedül a szűk értelemben vett orvosi tevékenység semmit sem ér. Nem érdekli ugyanis a beteget betegségének minden apró részlete. Leginkább csak az, hogy gyógyítható-e vagy sem. Egyedül az érdekli a betegeket, hogy milyen segítséget kaphatnak.

Az egyik lelkész idézett Bálinttól, aki ezeket a csoportokat kialakította: "Az orvos gyógyszer." Ezért van az, hogy ugyanaz a tabletta, ha én adom, használ, ha más adja, nem. Én mindig elmagyarázom a mellékhatást, hogy ne kelljen elolvasni a tájékoztatót, elmondom, hogy melyik adagnál mi várható. Időt szentelek a magyarázatra, holott az OEP ezt nem szponzorálja, amióta a beteggel való beszélgetést kihúzta a pontozásból, pedig ez a leglényegesebb.

A másik fontos segítség, ha partnerré tudom tenni a szülőt, hiszen ha ő nem akar valamit, akkor én hiába akarom. Ha partnerré válik, akkor segítség is lesz, mert jelzi, ha veszély van. Bár mindig el kell osztani tízzel vagy szorozni hárommal azt, amit a szülő mond, attól függően, hogy milyen a személyisége, de a legjobban ő tudja a veszélyeket jelezni már órákkal előre. Olyanok mint az indiánok, akik a fülüket a földre tapasztva előre jelzik a vonat közeledését. Csalhatatlanok: ha azt mondják, hogy rosszabbul van a gyerek, vagy roham jön, az úgy is van.

Le tudom szerelni a szülőket. Mondták már nekem, hogy gyilkos. Volt egy eset, amikor bejött a szülő a gyerekkel, aki görcsölt, én pedig beadtam neki a szokásos adagot, ami után úgy tűnt, mintha meghalt volna. A gyógyszer levette a tónust, és ettől nézett úgy ki, mintha meghalt volna. A szülő persze magából kikelve kiabálta, hogy gyilkos vagyok, de ilyenkor nem szabad vitatkozni, mert nem vitaképes az, aki azt hiszi, hogy elveszítette a gyermekét. Csitítgatták, hogy ne mondjon ilyeneket, de én igazat adtam neki, mondván, hogy a gyerek valóban kinyúlt a gyógyszertől. Ettől hirtelen megnyugodott, leült, azóta pedig az édesanyjának tekint. A magánéletben én is felkapom a vizet, én is tudok haragudni, de a beteg egy másik kategória. Bármit mond, az érzelmileg hidegen hagy, de fontos jelzés, ezért figyelek rá, és segít meghatározni azt a hangot, amit használhatok.

Mindenkivel máshogy kell beszélni, de az emberi méltóságot mindenkivel éreztetni kell. Ne legyen megalázott senki, mert nincs annál rosszabb, mintha valakit tárgyként kezelnek. Az egyik gyermek mesélte, hogy amikor műtötték egy másik kórházban, iszonyatos fájdalmai voltak, de nem jött az orvos, a nővér pedig közölte, hogy ez annyira nem fájhat, és adott egy Algopyrint neki, ami persze nem enyhítette jelentős mértékben a fájdalmakat. Nem értettem, hogy egy nővér hogyan határozhatja meg, hogy kinek mi fáj. Ha tényleg nem fáj, akkor valószínűleg más a gond, hiszen úgy érzi, hogy fáj. Nekem kellett éjszaka bevinnem neki egy erős csillapítót, mert nagyon szenvedett. Miért kell valakinek egész éjszaka szenvednie? Azért, mert ő eldöntötte, hogy nem fáj? A nővér magatartását én nagyon rideg megoldásnak tartottam. A beteget nem érdekli, hogy világhírű professzor műti a térdét, ha a nővér így beszél vele, akkor az egészségügy ellen fordítja. A nővéreket az osztályon ezért mindig arra oktatom, hogy törődjenek a betegekkel, hogy lássák és érezzék a betegek azt, hogy történik valami. Nem kell túl sokat tenniük.

Volt egy beteg, akivel sehol nem tudtak semmit kezdeni, és szakmailag én sem tudtam már mit csinálni, de nem hagytam, hogy elkeseredjenek a szülők, hanem rábírtam őket arra, hogy optimistán tekintsenek a jövőbe. Tudtuk, hogy a gyereknek mi a baja és milyenek a kilátások, ezeken nem tudtunk már változtatni. De a tüneteken mindig lehet javítani, és néhány pozitív példát is fel lehet hozni a beszélgetésben. Amikor így győzködöm a szülőket, beszéd közben mindig eszembe jut egy-egy jó ötlet, és én ezeket csodaként élem meg. Én magam szoktam a legjobban meglepődni ezeken.

Zene

Koncentrálok a megoldásra, és mindig jön egy ötlet. Elmondom a szülőknek, hogy mire gondolok, és ők elkezdik megvalósítani. És amíg ezt teszik, addig reménykednek abban, hogy jóra fordulnak a dolgok. Ezzel időt nyerek, és elkezdhetek azon gondolkodni, hogy mi a következő lépés. És tényleg jó irányba szoktunk haladni. Most össze is fogom írni azokat az eseteket, amiket teljesen reménytelennek tartottak mások, és jó irányba haladunk. Tegnap tetettem be három idegrendszeri pacemakert három epilepsziás betegnek, akik percenként estek össze, gyógyszerre nem reagáltak, az egyiküket már háromszor operáltattam.

Churchill szokott eszembe jutni a koncentrációról, aki állítólag néhány óra alatt állította össze a II. világháborúra vonatkozó koncepcióját, bezárkózva mindeközben egy párnázott szobába. Ha nagyon erősen koncentrál az ember, akkor az meghozza gyümölcsét. Nekem is így jutott eszembe a pacemaker. Ez égi adomány. Egy hónapra volt szükség ahhoz, hogy hárommillió forintot összeszedjünk és behelyezzük a pacemakereket a gyerekeknek. Most hetekig eltart még, amíg beállítjuk, de legalább van valami kilátás. Ezek nagy örömmel szoktak eltölteni, új lendületet adnak a munkához. A családok, akikkel kapcsolatba kerülök, nagyon össze vannak törve. Körülbelül ötszáz epilepsziás betegünk van, akiknek a fele egészen jól van. Akit lehet, műtétre készítünk fel.

Fekete Ágnes: Azt mesélted, hogy édesanyád és édesapád voltak a legfontosabb tanáraid. Miért?

dr. Neuwirth Magda: Anyukám lobogó természetű volt. Nagy lakásunk volt, és hozzánk járt az összes kulcsos gyerek, a két elhunyt nagybátyám árvái. Állandó nyüzsgés volt. Volt egy nagy asztalunk, aminek az aljában játszottak a gyerekek. Egy szobát fűtöttünk, ott volt a hegedű, a zongora, varrás, tanulás, gombfoci. Anyukám nem csak enni adott ezeknek a gyerekeknek. Egyszer megjelent például az egyik osztálytársam nálunk, akit megvertek a társai és nagyon koszos lett a ruhája. Anyukám kimosta a ruháit, vasalóval megszárította, hogy nehogy kikapjon otthon. Apukám dolgozott reggeltől estig, ami azért is szükséges volt, mert osztályidegennek számított, ugyanis volt egy gyerekruha-üzletük. Mindenféle munkát elvállalt, hogy támogatni tudja anyagilag azt, amit az édesanyám tett. Ő józanabb volt édesanyámnál, aki inkább szálldosott mintsem járt. Öt gyereket járattak az első iskolába, ketten lettünk orvossá.

A szüleim adtak egy keretet, de ebben nagy volt a szabadság. Hosszú vidéki házunk volt, padlással, kerttel, ahol mi azt csinálhattuk, amit akartunk. Persze voltak szabályok is. A szüleim kreatívok voltak. Anyámék a foglyoknak rendeztek előadásokat, bábszínházat tartottak. Már akkor túljártam a hatóságok eszén, amikor még a Heim Pál Kórházban dolgoztam. Sose felejtem el: jött egy rendőr, és hozott egy nagy doboz kakaót, mondván, hogy a gyerekének szeretné beadni. De meg volt tiltva, mert nagyon féltek a fertőzésektől, úgyhogy azt javasoltam, hogy vigye el sétálni a gyereket, és ott azt itathat vele, amit akar. Leengedtem a gyerekeket a kertbe és odakértem a szüleiket, mert nem szerettem, hogy a gyerekek benn sírnak, a szülők pedig nem tehetnek semmit, mert nem mehetnek be. Embertelennek tartottam ezt a rendet. Persze tudom, hogy terhes a nővéreknek, ha a sok szülő az osztályon téblábol, de azért el tudják fogadni, és a dolguk is kevesebb lesz.

A magammal való kínlódást kidobálom, mert sok energiát elvesz. Nem tartom számon, hogy ki sértett meg, vagy hogy ki mikor bocsát meg. Vagy azt mondom, hogy ez az ember le van írva, és akkor le van írva, a többi meg nem érdekel. Valami hülyeséget mondott, és ennyi. Az én célom, hogy a gyerekek ellátásáról gondoskodjak, ehhez képest az, hogy a magam kis sérelmeit számon tartsam, nem érdemel semmilyen ráfordítást. Ezt az édesapámtól tanultam. Egyszer felhívtam, hogy elpanaszoljam, hogy megőrülök a gyerekektől, nem tudtam, hogy mit tegyek. Azt mondta, hogy nem szabad mindenre odafigyelni. Máskor azt javasolta, hogy ne mondjak el mindent tízszer, hanem elég kétszer, és ha nem érti meg a gyerek, akkor büntessem meg, vagy ha nem tudom megbüntetni, akkor felejtsem el.

Ezeket tanultam tőle, és meg is éltem őket a Heim Pálban. Egy kommunista igazgató vezette a kórházat, aki nagyon empatikus volt, gazdag családból származott, és a háború alatt mentette a gyerekeket. Saruban járt, a kocsiját átadta a nyomorékoknak, ő pedig villamossal járt a kórházba. De kommunista volt és teljesen a fellegekben járt.

Kontrasztként ott volt Dobszay László, aki vallásos volt, a földön járt, remek esze volt, jó diagnoszta, és határozott is. Az ötvenes években bilincsben vitték el, azzal vádolták, hogy kirabolta a gyerekotthonokat. És Sárkány Jenő, a kommunista igazgató, kihozta a börtönből. 1956-ban meg akarták lincselni az igazgatót, mert kommunista volt, akkor Dobszay védte. Együtt írták meg a gyerekgyógyászati tankönyvet. Azért tudok ezekről, mert engem a debreceni professzor Dobszayhoz küldött, hogy mellette tanuljam meg azt, amit a gyerekgyógyászatról tudni kell. Kértem, hogy hadd tanulhassak tőle, mire ő azt felelte, hogy ha Sárkány professzor úr beleegyezik, akkor lehet róla szó. Ennyire tiszteletben tartották egymást. Két külön világ, de a közös cél érdekében remekül együtt dolgoztak. Nekem ez egy olyan példa volt, amiből sokat tanultam. Amikor idejöttem dolgozni, és Dizseri Tamással találkoztam, akkor már úton voltam egy ilyen élet felé, és itt megtaláltam a helyem.

Zene

Az egyház másik társadalmi feladatköre az oktatás. Most adják be a fiatalok a felvételi kérelmüket. Az egyik egyházi főiskola a Nagykőrösi Tanítóképző, amelyik várja a jelentkezőket. Nagy Istvánnal, az intézmény igazgatójával beszélgettem.

Nagy István: Jó hír a főiskolát illetően, hogy az új bolognai folyamatban is el tudjuk indítani az összes szakot, sőt szeptember 1-től óvodapedagógus szakkal bővül a főiskola. A másik jó hír, hogy elkészült és most jelent meg a napokban a Felvi Rangsor. Ez egy fantomcím. Arról van szó, hogy felmérést készítettek az ország felsőoktatási intézményeinek hallgatói körében, hogy rangsorolják az iskolákat abból a szempontból, ahogy a hallgatók látják. Kilenc területen a kőrösi főiskola lett az első a főiskolák között. Ilyen szempontból a legjobbak vagyunk.

Fekete Ágnes: Mondjuk, az egy tényleg jó hangulatú főiskola, ezt én is állíthatom. A Kulturális Napok jó emléke él bennem azóta is.

Nagy István: Az idén is tervezzük a Művészeti Napokat, amikor is a diákok összeadják a tudományukat, és egészen színvonalas programok várhatóak.

Fekete Ágnes: Sokszor vészmadarak beszélnek a Tanítóképző helyzetéről. Mi most a helyzet?

Nagy István: Ez év szeptemberétől kezdve Magyarországon a kétciklusú, lineáris képzés következményeként csak ilyen képzést lehet indítani. Kezdődik egy három éves alapképzéssel, amit egy két éves mesterképzés követ, és így kap valaki egyetemi végzettséget.

Fekete Ágnes: Tehát amerikai vagy angol struktúrára alakítják át az egész egyetemi struktúrát.

Nagy István: Így van, nagyjából ez az angolszász struktúra. De a tanító szak kivétel, és megmaradt a régi, hagyományos formában: alapképzésnek számít; illetve, ha akar, a hallgató elkezdhet egy mesterképzést. Amiről keveset beszélnek az az, hogy a hallgatóknak csak 35 %-a mehet tovább államilag finanszírozott formában. Párhuzamosan indítanak alapképzéseket a főiskolák és az egyetemek. Sőt, ha a főiskolák el tudják indítani a mesterképzést, akkor az is párhuzamos lesz, gondolom. A rövidebbet a főiskolák húzzák.

Fekete Ágnes: Ez a nagyon sokféle oktatás a színvonalat csökkenti. Nyilvánvaló, hogy a két végzettség nem egyenértékű.

Nagy István: A baj inkább az oktatás eltömegesedése. Olyan nagy mennyiségű ember került be a felsőoktatásba, hogy ez csakis a színvonal romlásához vezethet.

Fekete Ágnes: Az a jó, ha minél több ember tanul, másfelől viszont senki nem akarja, hogy az oktatás színvonala csökkenjen.

Nagy István: Így van, ez egy paradox dolog, mert nyilván igaz, hogy egy kis ország ereje a szürkeállományban van, ugyanakkor nem hiszem azt, hogy minden második magyar ember alkalmas arra, hogy a felsőoktatásban diplomát szerezzen.

Fekete Ágnes: Mi lehet az egyház küldetése ebben a helyzetben?

Nagy István: A Főiskola a legkisebb létszámú iskola, és ezzel sok pozitívum jár. Van negatívuma is, de szerintem sokkal több a pozitívuma: a hallgatók és az oktatók közötti viszony. Amikor vendégeket hívunk, szigorlati elnököket, mindenki megjegyzi, hogy egészen más nálunk vizsgáztatni, mert emberléptékű. A pedagógusképzésben az eltömegesedés nagyon ártalmas!

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Római levél 12. részének 2. verséből:

"Ne hasonuljatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megvizsgálhassátok, mi Isten akarata, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes."

A bűnt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy összekeveredés. Konfúzió. A lelki halál az, amikor nem tudják megkülönböztetni a jót és a rosszat. Szürke kutyulmány lesz minden, elvesznek a kontúrok.

A Biblia elején azt olvassuk, hogy valamiféle eredeti rendetlenség, összevisszaság volt a világban, azután Isten Lelke lebegett a vizek felett, és a Teremtés nem más, mint Isten szétválasztó hatalmának a megjelenése. Ezért, ha mi képesek vagyunk a dolgokat szétválasztani, akkor magunk is ebben a teremtő hatalomban részesedünk.

Ne hasonuljatok a világhoz, azaz ne keveredjetek össze, ne legyetek kulimásszá! Éljetek úgy ebben a világban, mint akik elválnak tőle, ahogyan az olaj és a víz! Ha nincs meg bennünk a megkülönböztetés vágya, úrrá lesz rajtunk a konfúzió, az őskáosz.

Ugyanakkor nem valami kettős látásra hív bennünket Isten. Nem dualizmus az ő világa, ahol a sötét és a világos harcolnak egymással. Ő harmóniára hív, ami feltételezi a kapcsolatot. A megkülönböztetett hangok harmóniája a zene. A hangok összekeveredése a zaj.

A megkülönböztetés nem csak egy feladat, hanem maga az élet. Istenképűségünk megélése áll abban, hogy képesek vagyunk-e, akarjuk-e a dolgokat, az érzéseket, a gondolatokat, (a Biblia így fogalmaz: a lelkeket) megkülönböztetni.

Hiszen valamennyien kerülünk olyan lélekállapotba, amikor minden kusza és szürke, nem tudjuk, mit kellene tennünk, epekedve tekintgetünk az égre, de csak a süket csöndet halljuk. Ilyenkor nagyon nehéz a szürke gomolyagból kihámozni a színeket, formákat; megkülönböztetni, és megtalálni a következő lépést. Isten mégis képessé tehet erre. Mindig ad egy lépést, hiszen voltaképpen csak ő tudja, mi a jó és mi a rossz.

Ma, amikor bibliai idézeteket használnak az utcán reklámozásra, amikor az intim dolgok a terekre kerülnek, a társadalmi dolgok pedig az otthonokba, amikor például ügynökök és politikusok telefonálgatásait kell tudnunk kezelni.

Ebben a keveredésben vértezzük föl magunkat Isten ajándékával, hogy meg tudjuk különböztetni azt, ami jó, ami kedves és tökéletes!
Ámen