2006-05-31

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Pünkösd előtti adásunkban a reménységről lesz szó. Szeretem a szavak eredetét kikutatva megkeresni értelmüket. Ez a módszer a reménység szónál csődöt mondott. Nem tudjuk eredetét, a nyelvészek sem bukkannak a szó nyomára. Viszont találtam egy érdekességet. A latinban a "reménység", "reménytelenség", "reménykedni", "reménytelenkedni" képzések mind megtalálhatóak. Ezzel szemben a magyar nyelv nem ismeri azt a kifejezést, amely igeként a reménytelenség állapotát fejezi ki. A magyar ember nem reménytelenkedik. Ilyen szó nincsen. Mégis, ha körül nézünk a magunk háza táján, úgy tűnik, mintha mégis megalkottuk volna ezt a szót. Hisz manapság számos embernek szinte ez a tevékenysége; reménytelenkedik.

Pünkösd ünnepét nagyon szeretem. Az egy év alatt végig élt isteni történet végén a Lélek reményt, vigaszt és erőt ad arra, hogy tovább léphessünk.

Ezért mai műsorunkban elsőként egy olyan emberrel találkozunk, aki élete mélypontján is képes volt reménykedni. Horváth Erzsébet a zsinati levéltár igazgatója, egyháztörténész. Egy éve súlyos autóbalesetet szenvedett, amint mondta még egy esélyt kapott az életre.

Második lehetőség

Dr. Horváth Erzsébet: Ezzel bocsátott el Kaposvárról az intenzív osztály főorvosa: Isten megtartotta, mert még szándéka, célja van magával. Megtartott valamiért. Ha csak annyit tehetek, mint amit eddig, tanítok, és itt lehetek a Levéltárban, már az is boldoggá tenne. Ugyan mozgási problémáim még vannak, de ez is napról-napra jobb lesz.

Fekete Ágnes: Ez érdekes, mert az ember sokszor magától is belegondol: megyünk az úton, és érezzük, hogy bármikor történhet valami szörnyű. Bár az elmélkedés mindig különbözik a tapasztalattól, azaz az átéléstől.

Dr. Horváth Erzsébet: Ez így van Ági. Nekem ez adatott. Amikor itt a Kálvin téren átszaladok a 47-es villamoshoz, bármikor elüthet egy autó. Bármikor elszólíthatott volna.

Fekete Ágnes: Végig kellett most ezt gondolni?

Dr. Horváth Erzsébet: Igen. Volt is időm rá, sajnos, mivel sokáig kellett a kórházban feküdnöm. Úgy érzem, hogy nagyon szép életet élhettem. Örülök annak, hogy sokat dolgozhattam, szolgálhattam az egyházban. Hálát adtam azért, hogy annak idején befogtak a lelkészeim, és ennyi mindent megtehettem. Amikor úgy tűnt, hogy talán 48 évesen el kell mennem, úgy éreztem, véghez vittem valamit. Most pedig azt gondolom, hogy van még feladatom, még tervez velem.

Fekete Ágnes: Gondolom, ez azért nem volt mindig ilyen egyértelmű, biztos voltak mélypontok.

Dr. Horváth Erzsébet: A kaposvári időszakban volt olyan, hogy szerettem volna többet fenn lenni, felülni, de nem lehetett, mivel a fizikális állapotom ezt nem engedte. Több mint két hónapig csak feküdtem. Akkor egy picit valóban elértem a mélypontot. Kilenc hónap után jöhettem csak haza a saját lakásomba. De ez egy hatalmas kegyelem. S nem csak az, hogy megmaradt az életem, hanem az is, hogy nem volt bennem semmi kétely a balesetemmel kapcsolatban. A mai napig így van ez. Nem tudom, hogy mi okból, de nem kérdezem, hogy miért történt meg, s hogy miért így történt meg.

Fekete Ágnes: Tehát fel sem merült az ilyenkor szokásos kérdés, hogy "vajon miért eshetett meg ez velem?"

Dr. Horváth Erzsébet: Nem. Azzal foglalkoztam, hogy ebből a helyzetből is megmenekített. Nem a keresgélés felé visz el engem az Isten, hanem a jövő felé. Amikor a kezeimből eltávolították a vasakat, a műtétet végző orvos megkérdezte, hogy nem akarom-e elvinni azokat, azt feleltem, hogy nem. Nem a múlt felé nézek, hanem előre. Van még elég sok vas bennem, de tényleg előre nézek, és nem a múlttal foglalkozom. Arra akarok emlékezni, hogy az Isten megsegített ebben a szörnyű helyzetben. Hogy adott mellém olyan orvosokat, nővéreket, barátokat, társakat, akik átsegítettek a sok-sok gondon, problémán. Megmutatta azt, hogy kedves vagyok az Ő számára. Sokszor foglalkoztam a prédikációimban azzal, hogy milyen az, amikor az ember ennyire kézzelfoghatóan látja és érzi. Annyi szeretetet és törődést kaptam Tőle. Bár adódtak gondok is, egy-két nővér nem volt kedves, ám így az ember a saját türelmét is jobban tudja gyakorolni.

Fekete Ágnes: Sajnos, mindig akad egy-egy ilyen rossz példa, hisz ahol emberek vannak, ott mindig van rosszindulat is. Ez statisztikailag is szükséges – sajnos.

Dr. Horváth Erzsébet: Szeptemberben tudtam először az egyik oldalamról a másikra fordulni. Az éjszakás nővér bejött és nem volt hajlandó megemelni. Kértem, hogy legalább tegyen valamit a lábam alá, hogy ne nyomja úgy az ágy széle. Ám ez csak egyszer fordult elő, több ilyen alkalom nem volt. Napról napra egyre javultam. Amikor már egy vizes üveg tetejéről én csavartam le a kupakot, az nagy örömmel töltött el. Rögtön el is meséltem a főorvosnak. Azzal is tisztában vagyok, hogy nagyon sokan imádkoznak értem, és ezt köszönöm. Amikor a pilismaróti gyülekezetből, ahol többször is szolgálhattam, jöttek és látogattak meg, olyan jó érzés volt. Az egészségügyben én nem tapasztaltam rosszat. Mindenhol a segítőkészséget láttam és azt, hogy megoldják a problémámat, s ahol tudnak, segítenek nekem.

Fekete Ágnes: Hogyan történt a baleset?

Dr. Horváth Erzsébet: Olyan ütés ért, hogy nem emlékszem rá, Istennek hála. Délelőtt a bölcsészkarosokat vizsgáztattam, és egy ismerősöm pécsi előadásáról utaztunk visszafelé. Egy kis úton haladtunk, és egy kanyarnál karamboloztunk, ahol utánunk is történt még két komoly baleset. Nem volt kitáblázva, hogy az az útszakasz veszélyes, és sajnos ez okozta a problémát. Őszintén szólva, nem bánom, hogy nem emlékszem erre. Nem kell ezzel foglalkoznom, hanem nézhetek előre. Az orvosok szerint elképzelhető, hogy később emlékezni fogok, hogy hirtelen összeállnak a mozaikdarabkák, de ez egyelőre még nem történt meg.

Fekete Ágnes: A következő emlékkép a kórház volt? Dr. Horváth Erzsébet: Igen. Minden lassan történt. Tűzoltók szedtek ki az autóból és Kaposvárra szállítottak. Egy nagyon tisztességes és komoly mentőorvos látott el, hiszen, mivel a karjaim eltörtek nem lehetett vénás injekciót beadni, ezért a szívem körül keresett és talált egy olyan helyet, ahol az életmentő beavatkozást végrehajthatta. Később felhívtam két ügyeletet is, hogy megtudjam honnan jött a mentő, s melyik mentőorvos volt az, aki megmentett. Meg szerettem volna köszönni, és elmondani neki, hogy megmaradtam. Ez a legkevesebb. De sajnos nem adják ki a nevét, amit meg kellett értenem.

Fekete Ágnes: Tehát a baleset végül is egy frontális ütközés volt, ami után a kórházban ébredtél.

Dr. Horváth Erzsébet: Két irányból, oldalról és szemből is eltalált minket az az autószállító-trailer. Bárhol is voltam, mindent megtettek, hogy megmaradjon az életem. Hálás vagyok az Odafennvalónak, és mindazoknak, akik tényleg mindenben segítettek. Orvos-barátnőm mondta, hogy négy nővér kellett ahhoz, hogy engem meg tudjanak mosdatni. Készülök Kaposvárra is, hogy megköszönjem nekik a segítségüket. Látszik már, hogy jobban vagyok, szeretném nekik személyesen is kifejezni a hálámat. Mekkora lelki erő kell nekik ahhoz, hogy hozzám hasonló, komolyan megsérült, beteg embereket ápoljanak, és hogy képesek legyenek mindent megtenni a betegekért. Két hónapon keresztül próbáltak etetni, mindhiába. Később megtudtam azt is, hogy még a pépesített ételt sem ettem meg.

Fekete Ágnes: Annyi jó ember van az egészségügyben is, ellenben róluk nem esik szó. A média csak arról a néhány őrültről, kontárról tudósít, amelyek néha meg-megjelennek a kórházakban.

Dr. Horváth Erzsébet: Ez igy van. A magam bőrén tapasztalhattam, és a saját életemen keresztül láthattam, hogy sok remek ember dolgozik, akik vállalják a hivatásukkal járó feladatok elvégzését, ami valóban nem lehet könnyű, s ezek az emberek nyolc órás munkaidő után hazamennek, és otthon elölről kezdenek mindent. Elszenvedtek szeretetben… Valóban a szeretetben hordoztak el.

Fekete Ágnes: Azt tapasztalom, hogy az ilyen krízisek az embert sokszor lehozzák a földre, az ember ezután megtanulja újra a helyén kezelni a dolgokat.

Dr. Horváth Erzsébet: Ez valóban igy van, mert ha visszagondolok a baleset előtti életemre, én is sok mindent problémaként éltem meg. Most pedig, átélve ezt, a legkisebb apró kedvességnek is tudok örülni. Újrakezdem az életet, tehát kaptam Istentől egy második lehetőséget, itt a földi életben. Nem akarok rossz tanítványa lenni. Ez annyira bántana és annyira zavarna. Persze, nem tudok mindig jó lenni, az ember bűnös, a kegyelmére szorul, sajnos ez így van, de szeretnék jóvá válni. Húsvétkor tudtam először önállóan ágyat húzni. Jól haladtam a tornában, mert fel akartam épülni. Ha már megmaradt az életem, akkor az a legelső, az a legelemibb, hogy mindent, amit tudok, megtegyek a teljes gyógyulásomért. Nem mozogtak a lábaim, a kezeim, nem láttam az egyik szememmel rendesen, de mára ez is alakul, ez is javul. Sajnos cipekedni még mindig nem tudok, esetleg csak minimális súlyú csomagokat bírok el. A bokámnál elindult egy meszesedés, csontritkulás. Sok fém van még bennem, és az orvosok sem ajánlották, hogy ősz előtt komolyan tanítsak. Most még nem tudnék kiszolgálni egy könyvtárlátogatót, egy kutatót sem, mert ehhez a raktárban dobozokat kellene emelgetnem. Ez még nem megy. Az első napokban nem tudtam Bibliát olvasni. Nagybetűs Bibliára volt szükségem a mindennapi kenyérhez, viszont az olyan nagy boldogságot jelentett számomra, amikor újra sikerült a Bibliát lapozgatnom. Hálát adtam azért, hogy megértettem azt, amiről mindig prédikálunk: ajándék az életünk és ajándék ez a nap. Azt szeretném, hogy mindig mélyebbről fakadjon ez az érzés. Hogy mindig érezzem, ez az egész élet egy ajándék.

Bocskai nyomában: A magyar reformátusság V. világtalálkozója

Fekete Ágnes: A reménység indítja a magyar reformátusokat arra, hogy megrendezzék 5. világtalálkozójukat ez év augusztus 12-től. Dr. Nagy Sándort a zsinat elnökét az 1938-as első találkozóról, és megrendezésének okairól kérdeztem.

Dr. Nagy Sándor: A magyar reformátusság háromféle formában létezik: az egyik az anyaországi reformátusság, a másik a Kárpát-medencei reformátusság, valamint a szórvány gyülekezetei. Mindig meg volt a vágy, arra hogy találkozzanak. Gondolom ’38 ezért jött létre. A mostani találkozó apropója a bécsi béke 400 éves fordulója, s természetesen az 56-os forradalom emléke is motivál minket a maga nevezetes, ötvenedik évfordulójával. Ezek köré épül fel a világtalálkozó programja, ami augusztus 12-én, Bocskai szülővárosában, Kolozsváron kezdődik, és 22-én, Debrecenben végződik. Ezt a 10 napos periódust megelőzően is szervezünk előrendezvényeket: például országos református tanártalálkozót, iskolástalálkozót. Június 23-25. között kerül megrendezésre a Református Egyházi Napok Dunántúl (REND) elnevezésű találkozó. Korábban Győrött, most pedig Kaposvárott várjuk szeretettel az érdeklődőket. Az utórendezvények sorában október 23-a környékén tartjuk azokat az ünnepélyeinket, amelyek 1956-ra emlékeztetnek bennünket. Itt új elemként jelenik meg – bár erről eddig nem sok szó esett – dr. Kardos János élete és ügyvédi munkássága előtti tisztelgés, amelyet egy nem hivatalos rehabilitációnak szánt táblaállítással kívánunk megünnepelni. Ő volt az a főgondnok, aki öt percig tölthette be ezt a posztot, ugyanis a megválasztása után jött a parancs, hogy egy másik embert kell gondnoknak kinevezni.

Fekete Ágnes: Sárospatakon is lesz rendezvény, sőt, onnan közvetítjük a rádiós istentiszteletet is.

Dr. Nagy Sándor: Ezeknek a rendezvényeknek a súlypontja a határ mentére összpontosul. Éppen ezért, a Tiszáninneni és Tiszántúli, valamint a Kárpátaljai, az Erdélyi, és a Királyhágómelléki Egyházkerületek viselik ezeknek a költségét.

Fekete Ágnes: Gondolom nem véletlenül.

Dr. Nagy Sándor: Ha valaki próbált már Kárpátalja irányában zsúfolt napokon átkelni, akkor tudja nagyon jól, hogy Budapestre könnyebb eljutni onnan, mint Kárpátaljáról a magyar határ innenső oldalára, de azért a határ menti találkozók a programban hangsúlyozottan jelennek meg.

Fekete Ágnes: Kapnak valamilyen támogatást a határon túliak, mert ezek szerint nekik mindenféle szempontból nehéz eljutni a rendezvényekre.

Dr. Nagy Sándor: Természetesen. Meg kell mondanom, hogy a források nagysága ötöd annyi, mint az előző Világtalálkozó esetében. A Zsinat 40 millió Ft-ot szavazott meg erre a célra, amelyet igazságosan 10 felé osztottunk. 9-et kap a kilenc részt vevő kerület, a tizedik négymilliót viszont a Zsinat az általa koordinált rendezvényekre költi el.

Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy reformátusok vagyunk? Miért fontos az, hogy találkozzunk?

Dr. Nagy Sándor: Ennek a találkozónak a mai korra nézve sok mondanivalója van: a reformátusság nem csak hitében aktív és állhatatos, hanem érzékeny a közéleti kérdések irányában is. Van, amikor a rossz ellen fel kell venni a harcot. Bocskai ezt tette, nagy lelkiismereti harcok nyomán, de megtette. Egy kis reménységet ad az is, hogy ez után következett Erdély aranykora. Számomra a reformátusság evidencia.

Fekete Ágnes: Tehát az ember beleszületik egy családba, s a család értékei, szokásai teljesen természetessé válnak a számára, így nem kérdőjelezi meg azokat?

Dr. Nagy Sándor: Pontosan igy van. Egyébként én vegyes vallású családba születtem. Számomra a reformátusság az a közeg, amiben az életemet a legtermészetesebben tudtam elképzelni. Nem csak azért, mert a kálvini tanítás a Bibliát természetes módon értelmezi, hanem azért is, mert természetesen módon viszonyul a mindennapi élet körülményeihez is. A protestáns megközelítésmód az a természetes megközelítésmód, amiben nem esik az embernek nehezére az, hogy összeegyeztesse az egyébként reális világlátását az isteni kinyilatkoztatás mélységeivel. Számomra a reformátusság ezt jeleni: az szabad szellemi életlehetőséget.

Fekete Ágnes: Mai adásunk a hónap utolsó szerdája. Ezért egy istentiszteletre látogatunk el. Cseri Kálmán, a Budapest pasaréti gyülekezet lelkésze a pünkösdi csodáról beszél. Pünkösd ünnepét, Isten Lelkének a kiáradását több próféta megírta, többek között Ezékiel. Az ő könyvének 37. részében olvassuk:
"És lelkemet adom belétek, hogy megéledjetek. Leteszlek titeket a ti földetekre, és megtudjátok, hogy én, az Úr szóltam és cselekedtem."

Cseri Kálmán: Volt egy fiatalember az előző gyülekezetben, ahol szolgáltam, akiért sokat küzdöttünk. Már az édesanyja is azt mondta, hogy ne jöjjünk többet, ez már egy erkölcsi hulla, nem lesz ebből ember soha. S ez a hajdani fiatalember ma egy népes családban boldog édesapa, és sokaknak mutatja a szabadító Krisztushoz vezető utat. Eszembe jutott egy drogos fiú, aki csont és bőr volt már, jobban hasonlított egy halotthoz, mint egy élőhöz, üveges tekintettel bámult a semmibe, és a tű örökké a kezében volt. Jézus Krisztus szabadító hatalma, a Szentlélek újjáteremtő munkája az ő életében is elvégezte ezt a teremtést, és lassan-lassan kezd most már újra emberformát ölteni. Istennek nincs reménytelen ember, nincs megoldhatatlan probléma és nincs kiúttalan helyzet, és legalább nekünk, akik azt állítjuk, hogy van valami közünk Istenhez, ezt komolyan kellene vennünk. Mert minden egyéb elképzelés Istenről bálványimádás. Ha mi elgondoljuk, hogy Ő milyen lehet, és mire lehet képes, és mi az, amire Ő sem képes, akkor ez az elképzelés nem Róla szól. Neki, tudniillik, minden lehetséges. Éppen ezért egy szót szeretnék a szívetekbe vésni. Ez a szó: a reménység.

Itt azt olvassuk, hogy a fogságba vittek ezt mondogatták maguknak és Ezékielnek: "Elszáradtak a csontjaink, elveszett a reménységünk, kivágattunk, végünk van." Igy gondolkozunk sokszor mi is. Különösen, amikor újra és újra át kell élnünk a magunk tehetetlenségét, amikor szeretnénk segíteni valakinek, akit szeretünk, aki talán még kérte is a segítséget, de úgy összekuszálta az életét, úgy elrontott mindent, úgy összejött minden rossz, hogy azt se tudjuk, hol nyúljunk hozzá, s bárhova nyúlunk, az erőnket meghaladó ellenerőkkel állunk szemben. Tehetetlenek vagyunk, nem tudunk segíteni. Ez a reménytelenség lesz úrrá sokszor az emberen, amikor az, akit már kihozott Isten valamilyen nyomorúságból, újra visszaesik és vergődik. Vagy amikor szorongó szívvel látjuk, hogy a fiatalságunk egy része milyen rohamosan csúszik lefelé a lejtőn. Vagy akinek feltűnik még, hogy szétdarabolt népünk milyen nagy lelki sötétségben és erkölcsi elesettségben él. Akinek fáj az, hogy egyre inkább idegeneké lesz a földünk, a többit meg felveri a gaz, vagy akik megművelik, azért, amit előállítottak annyit sem kapnak, mint amennyibe az előállítás került. És sorolhatnám végig. Ez csak egy vékony szelet a magyar valóságból. Száraz csontok mindenfelé úgy, ahogy abban a völgyben Ezékiel látott. Hisszük-e legalább mi, hogy Isten ma is ugyanaz, aki az Ő népét onnan Babilonból visszavitte az ősi földre, aki Pünkösdkor hatalmasan kiárasztotta a Lelkét? Isten ma is ugyanaz, aki egy írni-olvasni nem tudó Péter apostolon keresztül olyan hatalommal szólalt meg Pünkösdkor, hogy emberek ezreinek megnyílt a szíve, megvilágosodott az értelme és Jézus mellett döntött az akarata. Ez a hatalmas Isten ma is él és uralkodik. Lelki halottakat tud életre támasztani, megnyomorodott életeket tud újjáteremteni, a lelki sötétségből ma is hív el embereket, akik aztán a világosság fáklyavivői lesznek, és akiket sokféle alkalmatlanságuk ellenére is hatalmasan használ. És ez az Isten akár egy egész népnek is, akár a mi kicsi, megnyomorított népünknek is tud adni lelki ébredést, és minket is át tud formálni úgy, hogy végre Isten dicsőségére tudunk majd élni, és azzal töltjük el a testben hátralevő időt, amire azt Isten adta nekünk. Hisszük-e ezt? Vagy ha nem hisszük, van-e bátorságunk beismerni, hogy nem hisszük? És legalább ott van-e a vágy a szívünkben, hogy mivel ezt mégis maga Isten mondja az Igéjében, hinni szeretnénk? Mert ha igy fogjuk Őt megismerni és igy fogunk Benne hinni, akkor lesz a szívünkben reménység. Olyan reménység, ami minden körülmények között tartást fog adni nekünk. Ami nem csak a körülményekre néz, és ezért nem a körülmények alakulásától függ. Ami olyan belső stabilitást, állóképességet ad, hogy belekapaszkodhatnak mások is. És ebben a világban, amelyikben egymás után rántják ki emberek lába alól a talajt, és egymás után zuhannak el szemünk láttára addig erősnek hitt emberek is, nagy szükség van olyanokra, akik nem fognak elzuhanni. Akik állják az ütéseket, akiknek van lelki állóképességük. Akikben az Isten Szentlelke lakozik. Biztos reménységük van. Mert a bibliai reménység nem egy bizonytalan várakozás, hogy egyszer valami miatt majd csak jobb lesz, és majd csak segítség érkezik. A bibliai reménység egészen bizonyos várakozás. Mire vár? Arra, hogy a mindenható Isten idejében és megfelelő módon cselekedni fog. Nem az, hogy valahogy majdcsak lesz, talán mégis megússzuk, sosem lehet tudni, hogy mi történhet közben, hanem az a bizonyosság, hogy Isten, aki ezt a világot teremtette, kormányozza és az általa kitűzött céljához vezeti, a mi kicsi életünkben is, a mi népünk életében is a legmegfelelőbb időben, a legmegfelelőbb módon cselekedni fog. Hacsak hátat nem fordítunk neki, mint a babiloni fogság előtt Isten népe. Hacsak nem mondjuk azt, hogy az Isten se szóljon bele. Hacsak nem leszünk olyan gőgösök és kevélyek, hogy majd mi Isten nélkül megtervezzük és megszervezzük a jövőnket és a sorsunkat. Akkor csak magunkra számíthatunk, mert Isten nem erőszakolja ránk az Ő végtelen kegyelmét és szeretetét. De aki ismeri Őt, és ezzel az alázattal bízik benne, az meg fogja tapasztalni, hogy ez a reménység nem szégyenit meg. Mert reménytelen helyzet mindig csak emberileg állhat elő, Istennek azonban nincs lehetetlen. Éppen ezért ez az Ige arra bátorít minket, hogy Rá nézzünk, ne csak a nehézségekre, azokat is ismerni kell, ne csak az ellenségeinkre, akiktől rémüldözhetünk, ne csak önmagunkra, mert akkor vagy kétségbeesünk, vagy elbizakodottak leszünk, hanem Rá, Akié minden hatalom, és Aki hatalmát mindig a javunkra fordítja. Ennek az Igének a legnagyobb pünkösdi ígérete az, hogy igy szól az Úr: "Az én lelkemet adom belétek." Isten önmagából ad a benne hivőknek, és ez teszi a hivőt képessé arra, hogy rezonáljon Istenre, hogy értsük az Ő gondolatait, hogy akarjuk az Ő akaratát, hogy képesek legyünk azt teljesíteni. Ezek után lehet elmondani azt, amit János ír a levelében: az Ő parancsai nem nehezek. E nélkül parancsainak teljesítése lehetetlen. Nem nehéz, hanem lehetetlen. De akiben Isten Lelke lakik, azt Isten teszi képessé arra, hogy engedelmeskedjék Isten akaratának. És ez a hivő legnagyobb öröme mindig. Ez tesz minket fogékonyakká mindarra, ami Istentől származik, ez tanít meg igazán bízni benne, és ez ad erőt a szavainknak is, hogy úgy tudjunk róla bizonyságot tenni mi is, mint Péter és mindazok, akik a Lélek által szóltak.

Isten segítsen mindnyájunkat, hogy igy éljük át a Pünkösd valóságát, a Szentlélek mai munkáját. Hogy élhette át ezt mindenki? Úgy, hogy hallgatni kezdték Isten Igéjét. Más útja nincs, testvérek. Aki nem hallgatja az igehirdetést, nem fogja kapni a Lélek ajándékát, nem kerül Isten közelébe, nem fog megváltozni az élete. A hit hallásból van, ezt mondja a Biblia. Mégpedig az Isten Igéjének hallgatásából. Akinek nem kell a Szentírás és soha nincs ideje annak a hiteles magyarázatát hallgatni, az nem szolgáltatja ki magát Isten átalakító erejének. Aki bebújik a szobájába, vagy jól felöltözik tetőtől talpig, az nem fog lebarnulni a napon soha. Ez ilyen egyszerű. Naponta kell, hogy kinyissuk a szívünket előtte. S mi az, hogy kell? Naponta szabad, lehet.
Ámen