2006-08-30

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Mai, ünnepi műsorunkban a Magyar Reformátusok V. Világtalálkozójáról számolunk be. Hallanak majd hangképeket, tudósításokat, és többen elmondják, mit jelent számukra, hogy ők reformátusok.

Kezeink munkája…

Magyarné Balogh Erzsébet: Itt állunk a Református Iszákosmentő Misszió útjelző tábláinál. Állomásonként haladhatunk, és így egy életutat tudunk bejárni, amit mindenki a saját döntése szerint fejezhet be és juttathat célba. A második állomás táblájánál arról olvashatunk, hogy egy 1948-ban született asszony életében a gimnázium alatt egy új korszak kezdődött: idegen környezetbe került, és felborult az addigi nyugodt világa. Leírta, hogy mindig többnek, másnak, jobbnak szeretett volna látszani, de ez nem sikerült. Kisiklott, elbukott az élete. Ha továbblépünk, akkor nyomon követhetjük a sorsát.

Fekete Ágnes: Mi lett vele?

Magyarné Balogh Erzsébet: Megismerte az alkoholnak azt a hatását, ami ideig-óráig elfeledteti vele az összes vívódását, kétségét, szorongását, de eljött az életében az a pillanat, amikor döntött arról, hogy végleg lerakja a poharat, és segítséget kér. Az asszony így választott és a misszióban megszabadult ettől a kötöttségtől. Útjelző táblákat látunk. Hosszú fapálcákra tűzött A/4-es lapokra írta élete eseményeit.

Fekete Ágnes: A kis nyilak miatt olyan, mintha erdőben járnánk.

Magyarné Balogh Erzsébet: Igen. Egy kicsit barangolni kell benne, időt szánni rá. A Siketmisszió asztalánál például az volt az érdekes, hogy jelnyelven meg lehetett tanulni különböző gyümölcsök neveit. Akinek sikerült elmutogatnia egy gyümölcsöt, jutalmul kapott ajándékba egyet. Nagy sikert aratott ez az asztal. Zita az, aki megmutatja nekünk a brey írógép használatát, és akit érdekel, leírhatja a nevét ezzel az írásmóddal. Valamint ott van Tamás, aki a beszélő számítógéppel ismertette meg azokat, akik idejöttek, a Vakmisszió sátrához.

Zita: Itt az ABC. Mint látod az egész brey rendszer egy pontrendszer: pontok különböző kombinációiból tevődik össze. Egyes, kettes, hármas, így haladsz a balkezeddel. Majd a négyes, ötös, hatos következik; ezt fontos megjegyezni. Ha javítanod kell, mert úgy gondolod, hogy írtál egy nagy hülyeséget, akkor fogod magad, és lenyomod a hat pontot egyszerre. Tehát nem tudsz radírozni, hanem úgy tudsz javítani, hogy visszahúzod a kocsit a megfelelő betűre és "kihatpontozod". Csúnyábban szólva: kikaparod a körmöddel, de ha ezt teszed, akkor valószínűleg baj van. Ez a nagybetű jele, és utána írom azt a betűt, amelyiket szeretném.

Fekete Ágnes: Most már kevesen írnak ilyen írógéppel, ugye?

Zita: Már én is a számítógépet használom, és ennek egyetlen-egy oka van. Mivel nincs kicsinyítés és nagyítás, nagyon helyigényes.

Fekete Ágnes: Itt van egy óriási könyv előttünk, ez a Máté evangéliuma. A mérete felér egy Bibliával.

Zita: Egy éven keresztül próbálkoztam a debreceni egyetem angol szakán azzal, hogy mindent kinyomtassak, de az év végén nem fértem be a szobámba. Aztán elhatároztam, hogy az összes selejtet elhozom Debrecenbe, és itt elégetem. Meg is történt: elhoztam a nagy részét ide, és megbeszéltem az egyik évfolyamtársammal, hogy kivisszük a Nagyerdőbe, és elégetjük. Onnantól kezdve elkezdtem cd-n tárolni az anyagokat.

Fekete Ágnes: Milyen gép ez?

Tamás: Egy egyszerű laptop, amire feltelepítettünk egy speciális, beszélő softwaret.

Fekete Ágnes: Leírnál nekem egy szót? Mondjuk azt, hogy református.

Tamás: Persze. Mindjárt megnyitunk egy szövegszerkesztőt. Beírom a szót, majd visszaolvastatjuk.

Számítógéphang: Református.

Magyarné Balogh Erzsébet: Számomra nagyon fontos, hogy ebben az egyházban nőttem fel, ide születtem, itt kereszteltek meg, itt konfirmáltam, és a Krisztussal való találkozásom is ebben az egyházban történt meg. Nem tudom elképzelni az életemet másképpen. Sokat jelent az, hogy az Ige egyháza vagyunk, és ez számomra nem csak annyit jelent, hogy tudom, hogy ezt mondják rólunk mások, hanem így határozzuk meg az identitásunkat is. Reformátusnak lenni azt jelenti, hogy az Igéhez kötöttként élni. Ezzel sokszor élő módon találkozom, amikor Isten Igéjét olvasom. Szeretném, hogy a mi egyházunk élete, amíg leszünk és létezünk tényleg az Isten szavával legyen egy. Nagyon vágyom arra, hogy az egyházunkban elhangzó szó, az Istentől vett szó, az egy legyen azzal, amit mi hirdetünk.

Nagy Sándor: Levegője, légköre van ennek a kollégiumnak, akár a folyosóján megyek végig, akár az udvarán, akár a parkolóba állok be. Ilyen nincs még egy. Van a hasonló pápai, a hasonló sárospataki, de talán még egy ilyen nincs. A kollégium körül tanyaszerű épületek állnak, és erről nekem mindig az jut eszembe, miképp lehetséges, hogy a gazdag polgárok ilyen házakban laktak. A válasz erre a kérdésre az, hogy a török így nem gondolta őket gazdagnak. De a kollégium ott magasodott közöttük, és igazolta, hogy van mit a tejbe aprítaniuk.

Fekete Ágnes: Ez fontos volt régen.

Nagy Sándor: Ma már számszerűen is ismerjük, egyházként is, hogy egy-egy intézmény fenntartása milyen összegekbe kerül. Azért ilyen drága, mert ez az épület nem a mostani viszonyok szerint képvisel gazdaságos struktúrát. Ma már a legdrágább paloták is olcsóbban épülnek, mint egy ilyen kollégium. Hagyományőrzés miatt ebben a formájában kell azonban fenntartani.

Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy református? Miért fontos ez?

Nagy Sándor: Számomra reformátusnak lenni evidencia. Számomra a református szentírásértelmezés jelenti az egyetlen ellentmondás nélküli összeegyeztethetőséget egy józan, természettudományos gondolkodással. Nyilván, a református hitnek nem ez a lényege, hanem az, hogy találkoztam Istennel, és Jézus Krisztus által üdvösségem van, ezért egész életemet hálából nekiszentelem. De azért a mindennapok szellemi áramlatainak országútjain jó tudni, hogy a mi igei értelmezésünk összeegyeztethető a természettudományos gondolkodással.

Bölcskei Gusztáv: A Világtalálkozó mostani alapüzenete a 90. Zsoltárból szól: kezeink munkája csak akkor válik maradandóvá, ha tudjuk, hogy ezt valakitől kérni kell, és nekünk a kérés nem szégyen. Van tartásunk valamire várni, és ezt úgy akarjuk tenni, hogy egymás kezét megfogjuk. Ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha a kezünk valóban üres. Üres kézzel lehet csak áldani, csak üres kézzel lehet egymásba kapaszkodni. Ha ezt az örökséget vállaljuk, akkor azoknak vagyunk kései utódai, akik a maguk helyén vállalták esetleg a szembefordulást is azért, hogy másoknak is könnyebb legyen. A világtalálkozókat nyilván a szükség hozta létre. Ez nem egy természetes állapot, de ebből lehet erényt kovácsolni, és ha ezt meg tudtuk tenni, akkor megérte a fáradtság és a befektetett energia. Bácsfeketehegyen 1000 ember gyűlt össze a határ mindkét oldaláról, hiszen ott még erősebbek a gyökerek. 1784-ben Kunhegyesről települtek oda II. József rendelete alapján az emberek. A kiskunhalasiak 1849-ben befogadták őket egy fél évre, amikor Kossuth seregei elhagyták azt a vidéket, és a rácoktól való jogos félelmükben elszaladtak. 1000 ember gyűlt össze. Kárpátalján 5000 ember gyűlt össze, és este 6-ig együtt maradtak. Arra szerintem még nemigen volt példa, hogy az ebédszünet lejárta előtt már visszajöttek, mert semmit sem szerettek volna elmulasztani. A gombaszögi ifjúsági tábor, a cserkészek, vagy ahogy a tegnap itt bicikliző diákok, akik magukkal hoztak egy kis marék földet. Volt, aki a Kálvin térről hozott földet, volt, aki a Hajdúságból, Bácstopojáról. Két zsákban hoztak, két kis nemzeti színű címeres zsákban, az egyiket ráöntötték, a másikat mellé tették. Mindenütt nagyon mozgékonyak voltak a fiatalok. Kolozsváron ott voltak a dunántúliak, dunamellékiek, tiszántúliak, tiszáninneniek, a gyülekezetek közötti kapcsolatok, az intézmények közötti kapcsolatok, a fiatalok közötti kapcsolatok kitartanak akkor is, amikor levonjuk a zászlót, összecsomagoljuk a sátrakat. A Világtalálkozónak ez az értelme szerintem: folytatódjék tovább mindez. A találkozó azért is fontos, hogy ebben a tömeges és manipulált, emlékezetvesztő és emlékezetkieséses időszakban, amiben élünk, legalább mi tudjunk odaállni, és azt mondani: nekünk közünk van egymáshoz, felelősségünk van egymásért.

Fekete Ágnes: "Ilyenek vagyunk." Ezt mondta az előbb. Mit jelent reformátusnak lenni ma?

Bölcskei Gusztáv: Ma reformátusnak lenni szerintem, azt jelenti, hogy vállalni kell egy közös örökséget. Ezt az örökséget magunknak kell vállalni, ha kell, akkor külső segítség nélkül. Erre utalt az a vihart kavaró tény, hogy nem kértünk anyagi támogatást a kormánytól ehhez a világtalálkozóhoz. Jelenti azt, hogy miután ebben a hármas létformában élünk: az anyaországban, a kívül rekedt országrészekben és a messzi földre szaladtak országaiban, tudnunk kell egymásról. Időről-időre látnunk kell egymást, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy Bocskai nem csak a maga hitsorsainak vívta ki a vallásszabadságot, hanem mindenkinek. Rengeteg seb, érzékenység, fájdalom van az emberekben. Éppen az egyik rádiós kolléga mondta el, hogy a legnehezebb dolguk a kárpátaljai műsor vágásával volt, mert bárkihez mentek oda, hogy megkérdezzék, a második mondat után sírt. Ott van, és ezt nem szabad leírni, lebecsülni, kisebbíteni, velünk él.

Fekete Ágnes: Van a reformátusságban eredendő ellenállás? Mert ugye elhangzott az, hogy ellenállunk.

Bölcskei Gusztáv: Olyan értelemben beszélhetünk eredendő ellenállásról, hogy ha valami nem sikerül, az nem jelenti azt, hogy az nem jó. Azt jelenti, hogy Isten még nem hozta el annak az idejét. Ilyenkor venni kell egy nagy levegőt, talpra kell állni, újra megmozdulni, újra megbocsátani, újra keresni egy újfajta megoldást. Sokszor kérdezik, hogy mi egy református iskola sajátossága. Én erre csak azzal tudok válaszolni, amit a saját iskolámra visszavetítve érzek. 1970-ben érettségiztem. Az akkori statisztikák szerint nagyon kevés diákot vettek fel református iskolából egyetemre. Ha öt év statisztikáját nézzük meg, akkor más ez az arány. Mi akkor majdnem természetesnek vettük, hogy elsőre nem sikerülhet, mert így működik a rendszer. De ebből nem az következett, hogy akkor soha nem fog sikerülni, hanem azt jelentette, hogy talán a következő évben, vagy azután fog. Ha ezt így nézzük, akkor derül csak ki, hogy ezt a bizonyos tartást, ami segít ellenállni is a szigorúnak, túlzónak vagy törvényeskedőnek gondolt rend adta meg, amelyik azt mondta, hogy ezt ki kell bírni, adott esetben többet kell teljesíteni, de ezzel el lehet érni azt a célt.

Fekete Ágnes: Áldás, békesség!

Kulcsár Sándor: Kezit csókolom! Kulcsár Sándor vagyok Nyírbogdányból.

Vörös Ákos: Vörös Ákos vagyok Dunabogdányból. A testvérgyülekezet egymásra talált Debrecenben. Most vendégségbe megyünk.

Kulcsár Sándor: Inkább a helységnév hozott bennünket össze. Bogdány-Bogdány, az egyik Duna-, a másik Nyír-, de gondolom, hogy később ki fog alakulni közöttünk az egyházi barátság is.

Fekete Ágnes: Ez egy friss kapcsolat?

Kulcsár Sándor: Igen.

Vörös Ákos: A nyírbogdányiak voltak nálunk. Mi most adjuk vissza ezt a találkozást. Éppen a napokban olvastuk azt az igét, hogy a Jordánt határrá tette az Úr. Bizony a Duna is nagy határ. Elég nehéz átjönni rajta.

Fekete Ágnes: Akkor jó utat kívánok!

Simon István: Lelkigondozó voltam.

Fekete Ágnes: Hogy működött ez a sátor?

Simon István: Két sátorban voltunk ketten-ketten. A nap bármely szakában, ha bárki bejött a sátorba, ott megállt, és érdeklődött, akkor köszöntöttük, meghívtuk, és sokan el is fogadták ezt az invitálást. Beszélgettünk. Ehhez persze nagyon sok minden tartozott: voltak fura figurák, voltak komoly lelki gondok, lelki témák. A lelkigondozás lényege, hogy a lelkigondozó hallgat. Meghallgatjuk az embereket. Bejött egy férfi, aki azt mondta, hogy neki nincs semmilyen problémája, nem azért jött ide, mert neki lelkigondozásra van szüksége, nem is hisz, bár a Nagytemplomba jár minden vasárnap. Elmesélte az életét: egyedül nevelte a két gyermekét, mert meghalt a felesége. Súlyos keresztet hordozott. Valahogy mégis kibírta, és úgy gondolom, hogy jó volt neki elmondani! azt, hogy fel tudta nevelni a gyermekeit.

Fekete Ágnes: Gondolom, jellemző, hogy az emberek azt mondják előszörre, hogy nekik nincs problémájuk, náluk minden rendben van.

Simon István: Igen. "Nincs problémám." Jó lenne mindenkiben tudatosítani, hogy ezt nem kell szégyellni. Mindenkinek van lelke, mindenkinek szüksége van lelkigondozásra. Először nem jönnek az emberek, de aztán megindulnak. Amikor látják, hogy valaki jön, akkor jön a többi is. Aztán már nem győzünk beszélgetni, illetve hallgatni. Voltak olyan beszélgetések is, amikor majdnem elsírtam magam. Egy anya elmondta, hogy hogyan fogta a gyermeke kezét, aki már felnőtt volt, amikor elhagyták. Úgy aludt el a fiú, mert másképp nem tudott, hogy fogta az anyja kezét. Olyan mélységekbe lehet belelátni sokszor, hogy én magam is majdnem elsírom magam. Megrázó, megható, hogy valaki képes egy egész életen át hordozni a keresztjét, méghozzá emelt fővel.

Fekete Ágnes: Érdekes, hogy egyfelől nagy divatja van a pszichológiának, másfelől viszont elképesztő űr is van az emberekben.

Simon István: Igen. Ezt jól mondja. Nálunk a szekularizáció miatt az egyház kiment a divatból, de a pszichológia még nem jött divatba, mint Amerikában vagy másutt. Az emberek úgy lebegnek, mintha nem találnának kapaszkodót. A lelkigondozás lényege egy igazi, őszinte beszélgetés, ahol valakit meghallgatunk és megértünk.

Fekete Ágnes: Egy kicsit a gyónás helyére is kerül, hiszen nálunk nincs gyónás.

Simon István: Pontosan így van. Protestáns gyónás a lelkigondozás. Erre nagy szüksége van mindenkinek.

Fejes Zsolt: A Magyary Színtársulat egyik oszlopos tagjaként vagyok jelen. A Jónás című darabban a tengerészkapitányt alakítom. Nagy kihívás volt, mert Jónás történetét modern köntösbe bújtattuk. Egy lakótelepi lakosról van szó, aki újságkihordásból él, és mellesleg – komfortként – gondolkodik. Én az egyik szomszédja vagyok. Az összes többi szomszéd kiállhatatlan.

Fekete Ágnes: Mi történik Jónással?

Fejes Zsolt: Jónást nem hagyják a szomszédai békén, egy kocsmatöltelék házaspár asszonytagja pénzért jár hozzá, van egy hölgy, aki mindig mindent beképzel. Majd azzal keresem fel, hogy tengerészkapitány vagyok, és nem tudtam aludni, mert egy hang szólt hozzám, és azt mondta, hogy át kell adnom egy üzenetet Jónásnak. Mégpedig azt, hogy menjen el a nagyvárosba és mondja meg az ott élőknek, hogy térjenek meg, különben el fognak pusztulni. Jónás el is gondolkodik ezen, elindul, de nem a nagyvárosba, hanem kárára az én hajómra száll fel. Nagy viharba kerülünk, minden recseg-ropog, már nem tudjuk, hogy mit csináljunk, levonulunk a hajófenékre, amikor beleütközök Jónásba. Megmondom neki, hogy nincs helye a hajómon, mert egy istentelen, semmirekellő miatt nem fogunk elpusztulni. Csak hirdeti magáról, hogy ő Isten szolgája, de amikor cselekvésre kerülne a sor, akkor behúzza fülét, farkát és fejét veszítve menekül. Ezen a kérdésen lesz ideje a tenger fenekén elmélkedni, amikor bekapja a cethal.

Fekete Ágnes: A színdarabban ezt hogyan ábrázoljátok?

Fejes Zsolt: Függönyök segítségével. A cethal be van öltözve, és szappanbuborékokat ereget. Igazából elég kevés kellékünk van, főleg gesztikulációval próbálunk meg mindent kifejezni.

Fekete Ágnes: Mi a modern megoldása Jónás történetének?

Fejes Zsolt: A nagyvárosba metróval megyünk. A kofák nem hallgatnak meg minket, hanem inkább megdobálnak paradicsommal. Van egy tökjelenet is. Sárga esernyővel oldottuk meg. A tengerészkapitány oldja fel ezt az egészet. Eddig Jónás a tökért sem tett meg semmit. Miért panaszkodik egyáltalán? Az Úr rosszul szolgálja Jónást? Nem az történik, amit Jónás elképzelt, hanem amit az Úr jónak látott. Ez a végső feloldás.

Fekete Ágnes: Mivel ez a hónap utolsó szerdája, egy istentiszteletre látogatunk el. A Bethánia Szövetség nemzetközi konferenciáját ebben az évben Gödöllőn tartották. A záróistentiszteleten Horváth Levente prédikált. Az ő igehirdetéséből hallgatunk most meg részleteket.

Mózes I. könyve 12. fejezetének 1. és 2. verseiben szól hozzánk az Úr:
"És monda az Úr Ábrahámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából arra a földre, amelyet én mutatok néked és áldás leszel."

Horváth Levente: Egyszer egy szerzetest meglátogatta a szomszéd falu orvosa. Beteg volt az öreg szerzetes. A végén mindenképpen meg akarta áldani az orvost. "Köszönöm, atya – hárított – de miért akarsz engem megáldani?" "Mert mindig megáldom azokat, akik nem akadályozzák meg a betegeket a gyógyulásban." Nem akarom megakadályozni, hogy Isten mutassa az utat. "Menj ki, Ábrahám, arra a helyre, amit én mutatok neked. Menj ki a saját magad érdekében. Nem mondom meg, hogy hova, de beleviszlek egy tapasztalatba, amire szükséged van. Hát volt miből kijönnie Ábrahámnak.

Volt egy próféta, aki, amikor megérezte Isten szentségét, megértette, hogy honnan kell kijönni. Így kiáltott: Jaj nekem, elvesztem. Ézsaiás próféta volt az, aki ezt mondta, elvesztem, mert hamis ajkú vagyok, és hamis ajkú nép között lakozok, fertőzött a hely, ahol vagyok, és bűnös minden rokonom. Van a közösségünkben egy fiú, aki mindig hangoztatja, hogy azért szeret nálunk lenni, mert biztonságban érzi magát. Miért érzi magát biztonságban? Mert mindig a szemébe mondják a bűnét, nem a háta mögött. Kihozzuk a világosságra, és egymás szemébe tudunk nézni.

Vannak testvérek, akik a végidők különböző jeleit számítgatják és leírják, hogy még mi várható. Egy idő után depressziós leszek ezektől. Hol van a mi hitünk kedveseim? Úgy kellene élnünk ebben az egyre sötétebbnek tűnő világban, hogy legalább mi lennénk egyre világosabbak. Emlékszem, hogy egyszer valaki mesélte, hogy egy csendes, krisztuskövető emberhez eljött egy nagyvilági fickó gúnyolódva, hogy ő majd megtanítja ezt a bolond szentfazekat élvezni az életet. Figyelmeztették előre arra, ami történni fog, de ő csak annyit mondott, hogy azt majd meglátja. Ezt is gúnyos mosollyal. Megfürdeti majd azt a halat! A hal a keresztyénség szimbóluma. Miért nem úgy élünk, mint hal a vízben? A kegyelemben, a világ dacára. Miért nem kívánhatják meg a körülöttünk élők, vagy a tulajdon gyermekeink ezt a huncut felszabadultságot? Akit az Isten megáld, az nem áldott lesz, hanem áldás lesz. Megáldalak téged, és áldás leszel. Ha áldott vagyok, egyedül is lehetek. Individualista társadalomban élünk, de az Isten áldássá akar tenni, nem áldottá. Feltételezi a másik embert. Az áldás és a boldogság összefügg a Biblia világában. Isten azt mondja, hogy ne azzal törődj, hogy áldás légy. Azzal törődj, amire te amúgy is vágysz. Hogy szeretni tudj, hogy szabadon tudj szeretni. Mit jelent szabadon gyakorolni a keresztyén szeretetet? Azt jelenti, hogy félelem nélkül szeretek. Nem úgy leszel boldog, hogy a boldogságra törsz, vagy az áldásra törsz közvetlenül, hanem mindig közvetett módon. Boldogok, akik sírnak, nem azok, akik örülnek. A sírás! felől közeledik a boldogsághoz. De hogy viselkedünk mi? Azt szoktam mondani a gyermekeimnek: akkor leszek boldog, ha leszeditek az asztalt, ha elmosogattok, ha anyátok rendben találja a házat. Persze nem hajlandóak mindig megadni ezt az örömöt, mire én tüntetőleg elódázom a boldogságomat. A boldogságot feltételhez kötöm. Meg vagyok sértődve rád, nem értesz meg engem, és amíg meg nem értesz engem, addig nem vagyok hajlandó áldott lenni. Milyen közösség vagyunk? Milyen kibírhatatlan ez a testvér? Amíg ő meg nem változik, addig én nem vagyok hajlandó boldog lenni. Mi lehet ennek a mélyén? A hiúság. Az a büszkeség, amivel az ember még a boldogságot is megtagadja magától, mert megköveteli a másiktól a keresztyén mércét. Szabadon szeretni azt jelenti, hogy feltétel nélkül szeretni. Ezért lehetek áldás. Ábrahám nem magának, hanem másoknak lett áldás, és ez mégis őt tette boldoggá. Itt a titok: meg kell szabadulni attól az illúziótól, hogy csak akkor leszek boldog, ha így fognak tisztelni. Oda kell menni, ahol én megérthetek másokat. Mózes arcáról sugárzott a dicsőség, mindenki látta, de Mózes észre sem vette, hogy az arca sugárzik. Nagyon sokan belepusztultak abba, hogy észrevették, hogy milyen dicsőséges szolgálatban járnak. Ne tudja a te bal kezed, hogy mit tesz a jobb! Egymásra bízott bennünket az Isten, tegyél ki minél több embert annak, hogy te áldásul rendeltettél. Ezt csak alázattal lehet elfogadni. Olyan csendes ez az Ábrahám. Olyan szelíd csendességben, ahogy egy folyó elkezd folyni, és egyre dagad, bővül a vize, de bármerre kanyarog, mégis hazatalál.
Ámen