2006-09-27

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Legutóbbi műsorunk után ismét több telefonálótól megkaptuk, az egyház ne politizáljon. Pedig igazán igyekeztem azt az oldalát kiemelni az eseményeknek, ami engem, mint anya érint, tudniillik, hogy nem szeretem a káromkodást. Azt érzem, hogy ma Magyarországon a legalapvetőbb emberi minőséget is le akarják húzni pártpolitikai szintre. Márpedig ha nekünk nincsenek össznemzeti normáink, akkor nagyon nagy a baj. Arra emlékeztet, amikor a hittanóra és a kitelepítettek meglátogatása is politikai ügy volt. Engedjék meg, hogy Széchenyi Istvántól idézzek: "Húsz esztendő óta hiába erőlködnek, hogy pártembert faragjanak belőlem. Utálom a pártéletet. Hatalmi vággyal átitatott gyermeki dac, bizonyos pajkosság, betyárság és pajtáskodás, amely a cimbora szemében a gerendát sem látja, párturalom, amely a pártnak és ennek keretében az uralkodási viszketegnek mindent alárendel – ebből áll az egész. Nincs a föld hátán olyan nemzet, amelynek legkényesebb kérdései közül ez idő szerint annyi tudatlannál tudatlanabb fickó viselne előkelő, sőt vezető szerepet, mint a mi hazánk. Ha ezen beteg állapoton a közvélemény és a törvényhozás nem tud segíteni – valamennyien belepusztulunk." Ha itt szeretnénk élni, ezekről a kérdésekről beszélnünk kell. Megkerestem dr. Kálmán Attilát, aki a tatai református gimnázium igazgatója, egyházunk főgondnoka volt, és korábban államtitkár. Vajon hogyan látja ő a mai politikát.

Kis ösvények a villám fényében

Kálmán Attila: Akkor még valahogy több illúziónk volt, nagyon reménykedtünk. Az Antall-kormány idején a változások részese voltam. Nehéz dolgunk volt, mert nem volt kétharmados többségünk, a törvények zöme azonban a képviselők kétharmadának szavazatát igényelte. Ezen túl pedig nem volt apparátusunk, nem voltak szakembereink. Itt voltak még a szovjet turisták, még tagjai voltunk a Varsói Szerződésnek, részt vettünk a KGST- ben. A teljes apparátus a másik oldalon állt. Nem volt gazdasági hatalmunk, nem voltak a szakszervezetek mellettünk, nem volt média az oldalunkon, ennek ellenére reménykedtünk. Sajnos igaza volt Antall Józsefnek, aki azt mondta, hogy csak "kamikaze-kormányt" tud alapítani, mert annyira tönkre ment az ország, hogy itt csodát művelni nem lehet, pedig mindenki csodára vár. Itt évtizedeknek kell elmúlnia addig – mondta ő – amíg valahogy talpra tudunk állni. Ennek a népnek ezt tudomásul kell vennie, meg kell értenie és a szétszakadt pártoknak, nézeteknek keresniük kell az egymással való kapcsolatot. Csak összefogással lehet kiemelkedni ebből az egészből. Azt szoktam mondani, hogy soha ne felejtsük el, hogy két fület és egy szájat kaptunk Istentől, tehát kétszer annyit kell figyelnünk egymásra, mint amennyit beszélünk. Empátiára van szükség, arra, hogy beleképzeljük magunkat a másik fél helyzetébe.

Fekete Ágnes: Kevés ember van, aki önmagától hagyta ott a politikát, ön mégis úgy döntött, hogy ezt az utat nem folytatja. Miért?

Kálmán Attila: Egyrészt, mert láttam, hogy elvégezhetetlen feladatok állnak előttünk. A másrészt, nem volt csapatunk. S végül, mindenki azzal foglalkozzon, amihez a leginkább ért. Én úgy érzem, hogy pedagógusnak születtem, és ott lényegesebb és fontosabb dolgokat tudok csinálni. Úgy éreztem, hogy vissza kell mennem az iskolába, és ez be is igazolódott, mert olyan volt a visszatérésem, mint amikor a halat visszahelyezik a vízbe.

Fekete Ágnes: Az emberek, nem véletlenül, megcsömörlöttek a politikától. Úgy érzi mindenki, hogy valami borzasztó távoli és kétes viták azok, amikről mi a tévéből vagy más helyekről értesülünk. Elvégre nem járunk minden nap a Parlamentbe.

Kálmán Attila: Igaz, de én azt hiszem, hogy nem annyira rossz a helyzet, mint amennyire látszik. A politikai közéletben is sokkal több tisztességes ember dolgozik, mint azt gondolná az ember. A Baross utcában, a 32-esek terén volt egy albérletem, ahová egy fürdőszobán keresztül jártam be, miközben az a hír járta rólam, hogy a Rózsadombon élek egy villában. Többször meg akartak környékezni, lefizetni, soha nem fogadtam el semmit, ami miatt egy kicsit kinevettek, de tiszteltek, becsültek. Akadnak rendes emberek, de ők leginkább csöndben vannak. Amíg locsog a felszín, hallgat a mély. Tehát sokkal több értékes ember van az apparátusban, a Parlamentben és az önkormányzatokban is, mint gondolnánk. Igaz, nincs elég erejük. Sokan vannak, de nincsenek elegen.

Fekete Ágnes: Olyan nehéz, mert az átlagemberhez, amilyen én is vagyok, nem ez jut el. Borzasztó nehéz tájékozódni ebben a zavaros közegben.

Kálmán Attila: Meggyőződésem, hogy a médiában is nagyon sok tisztességes ember munkálkodik, akik jó szándékú és segíteni akaró emberek, de nem ők viszik a prímet, nem ők a hangadók. Ez a baj. Magyarországon a vasúti menetrendet mindig olyanok állítják össze, akik autóval utaznak. Nem az igazán hozzáértők jutnak szóhoz, nem az övék a döntő szó. Pedig minden egyes szinten sok a szakember és sok a jó szándékú ember is.

Fekete Ágnes: Hogyan látja a közélet helyzetét?

Kálmán Attila: Itt már eszmékről nincs szó, csak hatalomról, pénzről, érdekekről és kiszolgáltatottságról. A csoportok, a pártfegyelem és egyéb, ezekhez kapcsolódó dolgok borzasztóak. Ám akinek van is önálló véleménye, az nem biztos, hogy el meri, vagy el tudja mondani.

Fekete Ágnes: Ez rémes, nem?

Kálmán Attila: Annak, aki benne van, különösen nehéz, kivált, ha van még lelkiismerete. Abban reménykedem, Isten megnyitja az emberek szemét és a kormánykoalícióban előbb-utóbb rájönnek arra, hogy tarthatatlanok a jelenlegi állapotok és változásra van szükség. Akkor majd lesz változás. Ám, hogy ez holnap vagy holnapután lesz, vagy akár még később, teljes mértékben bizonytalan.

Fekete Ágnes: Mi ennek a válságnak az igazi lényege?

Kálmán Attila: Ha elfordultunk Istentől, akkor nincsenek abszolút mércéink. Minden relativizálódott, mindent egymáshoz mérnek, hasonlítanak. Mindent érdekekhez, csoportokhoz viszonyítanak. Ha az emberek elszakadnak az Istentől, akkor mérce nélkül maradnak, nincsenek olyan törvények és parancsolatok, amelyek belülről segítenek, amelyek belülről határoznak meg. Ilyenkor csak sodródnak az emberek. Ugyanakkor azért léteznek szigetek is ebben az országban: egyházak, iskolák, civil szervezetek, tudományos testületek, klubok. Sok tisztességes ember él ebben az országban. A baj az, hogy nem tudnak szerveződni, nem találják egymás között a kapcsolatot. Pedig, ha ezek az emberek össze tudnának fogni, egymásra tudnának hangolódni, akkor képesek lennének megváltoztatni ezt az egész országot.

Fekete Ágnes: Sok ember próbál a pártok fölé kerekedni, de végül mindig megbélyegzik valamivel.

Kálmán Attila: Nem szabad mindent elhinni. Ha megnézzük a mostani tüntetéseket, tiltakozásokat, akkor láthatjuk, hogy különböző pártokból, szervezetekből kerülnek ki az emberek. Olyanok is, akik esetleg éveken keresztül nem is beszéltek egymással. Jó lenne rájönni annak a villámnak a fényénél, ami a miniszterelnöki önbevalláskor felvillant, hogy milyen rossz úton is jártak eleddig. Most talán megtalálják az egymás felé vezető utakat, azokat a kis ösvényeket, amelyek kellenek ahhoz, hogy ezekből a kis forrásokból, csermelyekből, erekből patakok legyenek, amelyek ezt a tengert felélesztik. Ahogy a Kidron patak a Holt-tengerbe fut, és ott megéled a tenger; de az egész Holt-tengert nehéz lesz feléleszteni. Az igazán nagy baj az, hogy a társadalom egyénekre szakad szét. Megszűntek a különböző társadalmi szervezetek. Nagyon jól tudták a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején, hogy ezeket a legényköröket, leányköröket és a cserkészetet kell szétrombolni. Ugyanis, ha egyedekre esik szét a társadalom, akkor könnyebb őket akár a szövetkezetbe, akár máshova beterelni.

Fekete Ágnes: Mi a gond ezzel a beszéddel?

Kálmán Attila: Nem elsősorban az, hogy hazudik. A trágárság? A stílus maga az ember. Nem is a tartalma a meglepő, mert többé-kevésbé tudtuk, hogy hazudnak a politikusok, bár nem lehet egyenlőségjelet tenni, mert nem egyenlő mértékben teszik ezt. Inkább a miniszterelnök cinizmusa, magabiztossága a bántó, és az, hogy nem ismeri el, hogy ez egy helytelen cselekedet volt. Az a trágárság, közönségesség, ahogy beszél, megalázó azokra nézve, akik ezt hallgatták. Csodálom, hogy ezt elviselték, ugyanis egy egészséges lelkű, intelligens embernek, egy lelkiismerettel bíró embernek ezt nem lehet, nem szabad elviselnie. Ha az én társaságomban valaki igy beszélne, én üvöltenék a fájdalomtól. A legkevesebb lenne, hogy kimennék, de lehet, hogy ráborítanám az asztalt. De nem akadt senki, aki felálljon, kikérje magának, ez az, amitől félek, nem a miniszterelnöktől. Nem a miniszterelnököt kell lecserélni, mert lehet helyette másikat hozni. Mint pedagógus, mint szülő, mint nagyszülő hogyan kívánjam meg a gyermekemtől, az unokámtól, a tanítványaimtól, hogy tisztelje a rendszert, a kormányt, a miniszterelnököt, a felnőtteket, ha ezt meg lehet tenni Magyarországon? Ez égbekiáltó, és ezt nem lenne szabad lenyelni sem az egyénnek, sem a társadalomnak, sem senkinek. Aki ilyet tesz, az nem méltó arra, hogy a közösség nevében bármit is cselekedjék.

Fekete Ágnes: Az lenne a jó, ha mindenki megértené, hogy ez nem politikai kérdés.

Kálmán Attila: Ez személytől, párttól független. Semmilyen pozícióban nem szabad igy beszélni, de ebben a pozícióban különösen nem, mert az egész világ rajtunk nevet és sajnál minket.

Fekete Ágnes: Mit lehet tenni? Hiszen az ember a gyermekét mégiscsak itt szeretné nevelni, akármilyen választ is szül ez a kérdés.

Kálmán Attila: A gyerekeket nálunk is nagyon megrázta ez a felvétel, és reggel szinte lázadoztak. Az áhítaton is arról beszélgettünk, hogy meg kell nyugodni. Ez az eset még inkább befelé fordítja az embereket, és arra készteti őket, hogy zárkózzanak be a szobájukba, a munkahelyükre, és ne foglalkozzanak a közügyekkel, ha azok ilyen mocskosak. Ez az, ami veszélyes, és lehet, hogy ez volt a cél is: az embereket elidegeníteni a politikától. Így mindenki azt csinál, amit akar. Ezért kell az egyházaknak és az iskoláknak is nagyon vigyázniuk, a lelkeket, az ifjúságot, amennyire lehet, menteni. Hogy megmaradjanak azok a kis szigetek, amikből egyszer – ha Isten is segít – ki tud alakulni egy új szárazföld, egy új ország, egy új gerinc. Hiszen a csigolyák külön-külön nem érnek fel a gerinccel.

Fekete Ágnes: A vita tárgya a spórolás. Ott van az iskolában, ismeri a költségvetéssel kapcsolatos problémákat. Hogy látja ezt a kérdést?

Kálmán Attila: Katona József úgy fogalmazta meg a Bánk bánban, hogy aki száz- és ezreket rabol, bírája lesz annak, kit a szükség garast rabolni kényszerit. Ebben az országban van 10-20000 ember, aki milliárdos, ugyanakkor pedig kórházak és iskolák, gyülekezetek és családok a létminimum szélén tengődnek. Nem tudom, hogy miből fogjuk kifizetni a fűtésszámlát, a villanyszámlát, a tanárokat. Most hallottam, remélem, nem igaz, hogy, mivel a bankok a külföldiek kezében vannak, csakúgy, mint a nagyvállalatok és a szupermarketek, évente több száz kilométernyi autópálya értékét viszik ki az országból. Ezt nem mi csináltuk, nem mi akartuk. Ezt a fejünk fölött döntötték el. Amíg nem látunk tisztán, nem tudjuk, hogy ki mikor mennyit tett zsebre, addig nagyon nehéz lesz ebben az országban igazságot tenni.

Fekete Ágnes: Milyen egy keresztyén iskola helyzete?

Kálmán Attila: Nem tudjuk, hogy mennyi lesz az egyházi kiegészítő normatíva. Mindenesetre azt kellene az egyháznak csinálnia, hogy az állami egységesítést, – tehát hogy mindenkit egyformán kezelnek -, egy kicsit felül kellene bírálnia, és legalább a kiegészítő normatívát tényleg a szükségletek szerint elosztani. A kis iskolákat, a fejlődő iskolákat, a kiépülő iskolákat kellene segíteni. A másik pedig, hogy a művészeti oktatást elengedte az állam, illetve nagyon kis mértékben támogatja, pedig az érzelmi intelligencia sokszor meghatározóbb, mint az értelmi. Nem csak mindig a praktikus dolgokat kellene tanítani, úgy mint a matematikát, fizikát, hanem hittant, erkölcstant és művészeteket.

Fekete Ágnes: Mondja egy matektanár?!

Kálmán Attila: Igen.

Fekete Ágnes: Hány diák van Tatán?

Kálmán Attila: Száznegyvenen tanulnak itt. Nagyon kis iskola. Egyelőre csak 9. és 10. osztályon folyik itt oktatás, de kétszer annyi jelentkező van, mint ahány férőhely. Éppen ezért építkezünk, próbálunk új épületeket emelni, hogy helyet tudjunk adni a következő évfolyamoknak is.

Fekete Ágnes: E héten a hónap utolsó műsorát hallgatjuk, ezért egy istentiszteletre látogatunk el. Berta Zsolt, Budapest-svábhegyi lelkész nagyon égető kérdésekről beszél: mitől vagyunk hitelesek, mitől hiszünk egy szónak? János evangéliuma 4. részéből, a samáriai asszony története alapján.

Magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban Ő a világ üdvözítője

Berta Zsolt: Hisztek-e nekem? Tudom, hogy furcsa és megbotránkoztató kérdés ez, de hallatlanul lényeges. Hiszitek-e, hogy amit mondok, amiről prédikálni fogok, az igaz? Mitől függ, hogy erre a kérdésre igennel vagy nemmel feleltek magatokban? Ha áttüzesedett hangon, átszellemült arccal, választékos stílusban beszélek, akkor az hihetőbbé teszi az igehirdetést? Ha sokat nézek a jegyzeteimbe, ha gyenge a torkom, ha zavaromban egy kissé akadozottan fogalmazok, akkor hiteltelenebb a prédikáció? Vagy talán úgy vagytok vele, hogy valamit el tudtok fogadni általában abból, ami vasárnaponként elhangzik, s valamit nem? És ha igy van, akkor ez csak a lelkészen múlik, vagy pedig a ti, éppen aktuális testi-lelki állapotoktól is függ ez? Milyen szűrőkön akad fenn, vagy éppen megy keresztül az igehirdető mondanivalója bennetek? S vajon azok a diákok, akiknek jegyet, osztályzatot kell adnom a Baár Madas Gimnáziumban, akiket olykor különböző módszerekkel fegyelmezni vagyok kénytelen, akik nálatok gyakrabban láthatnak fáradtnak, ingerlékenynek, idegesnek, vajon mit gondolnak minderről? Tényleg, honnan tudjátok, hogy nem vagyok-e szélhámos, és nem iszom-e bort, miközben vizet prédikálok? Vagy a messziről jött ember azt mond, amit akar? Látjátok, hogy mennyi, de mennyi kérdés a hitelességgel kapcsolatban? Vajon nem fenyeget a magyar társadalom széles rétegeivel együtt bennünket is, hogy mivel ennyire nem lehet megbízni senkiben, lassanként tényleg nem is hiszünk már senkinek.

Testvérek, hogy mennyire nehéz hitelesnek lenni és annak is látszani mások szemében, az a felolvasott történetből is kiderül. Igénk ugyanis a samáriai asszony és Jézus hitelességének kérdését állítja elénk. A zsidó Jézus és a samáriai asszony személyében két, egymást évszázadok óta gyűlölő nép találkozik egymással. A találkozás azonban nem csak ezért rendkívüli. Jézus egy ismert vándortanító, egy szent ember hírében álló személy. Az ilyen férfi nyilvános helyen szóba sem állt volna egy asszonnyal, különösen nem egy pogány népből származó és igencsak kétes erkölcsi háttérrel rendelkező nővel. Egy olyannal, akinek öt férje volt már, és akivel most él, az nem a férje, hanem csak az élettársa. S mégis, az áll a történet elején, hogy Jézusnak Samárián kellett átmennie. Azaz, a Jézust irányító mennyei Atya akarata is az volt, hogy ez a minden szempontból reménytelen helyzetben lévő asszony megtérjen, életre jusson, hiteles élete legyen a maga városában. Nem tudom, hogy annak a helynek a lakói nevében mi mit mondtunk volna, ha déli pihenőnket felveri a falu riadt asszonyának rikoltozása, és ezt hallottuk volna: "Jöjjetek, és lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem. Vajon nem Ő-e a Krisztus?" "Mit akarsz asszony, hát nem szégyellsz nyilvánosan mutatkozni? Miért nem hagysz nekünk békét? Talán napszúrást kaptál a déli forróságban? Még hogy a Krisztus, a zsidók Messiása itt, a mi falunkban? És pont veled fog leállni beszélgetni? A bolondját járatod velünk, asszony. Menj haza a szeretődhöz, és hagyj fel ezzel az őrültséggel! Csak hogy Sikár lakói nem 21. századi, mindenből kiábrándult, szkeptikus budapestiek voltak, ezért a folytatásban számunkra valami egészen érthetetlen történik. Elhagyták a várost és kimentek hozzá.

Mi hitelesíti az asszony bizonyságtételét? Mi sarkallja őket arra, hogy a déli forróságban felkeljenek pihenőhelyükről, és kimenjenek a város határában lévő kúthoz? Az első az, hogy az asszony most már vállalja magát. Azokhoz megy, akik elől eddig bujkált. Hiszen nem azért ment ő éppen délben vizet meríteni, mert ilyenkor nem kellett sorban állni a kútnál, hanem azért, mert igy elkerülhette a kellemetlen megjegyzéseket. Ezt a samáriai asszonyt, még a mai elfogadóbb társadalmi mértékek szerint is, gyanúsnak tartanák a legtöbben, hiszen öt férje volt, és valószínű, hogy nem megözvegyült, és utána ment férjhez újra és újra. Jákob kútjához jártak ki az asszonyok vízért. Ott találkoztak reggel és este, ott beszélték meg az eseményeket. Mivel ennek a nőnek az élete rendezetlen és viharos volt, ezért ő nem reggel vagy este, hanem délben, a legnagyobb hőségben cipelte a korsóját, és ment egyedül vízért. Nyilván többször átélte már azt, hogy a szava senkit nem érdekel. Nem figyeltek arra, amit mondott, mert mindenkiben élt róla az a kép, hogy ő olyan, amilyen. Annál inkább feltűnő az, hogy mégis történik valami; egy egész város tódul utána. Özönlenek ki az emberek Sikár városából, és mennek utána, mennek Jézushoz. Mi történik? Az, hogy ez az asszony nem akar többé elrejtőzni. Egyértelművé vált számára, hogy ha Jézus elengedte bűnei adósságát, akkor ezt megteszi a többiekkel is, akik ezt kérik tőle. Felébredt a vágy a szívében, hogy elmondja, lehet másként is élni, hogy nem muszáj végigmenni a zsákutcán, és aztán beleütközni abba a falba. Milyen döbbenetes változás, nem? Kikerül az énje saját élete középpontjából, és az lesz fontossá számára, hogy másokkal mi a helyzet. Ott vannak, abban a kisvárosban sokan, akik nem tudják, hogy ott a Messiás; de Ő ott van. És ezt sürgősen el kell nekik mondani. Mostantól kezdve nem lát mást, mint Jézust. Nem izgatta többé, hogy mit fognak szólni hozzá. Egy fontos dolog maradt: hogy minél többen meghallják az evangéliumot.

A másik, ami szerintem hitelessé tehette őt a környezete előtt, hogy most már vállalja a bűneit is. Ezt mondja nekik: "Lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem!" tehát nem játszik kaméleont. Nem forgatja a köpönyegét, nem száguldozik jobbra-balra a damaszkuszi úton, attól függően, hogy mikor honnan fúj a szél. Ő nem úgy akarja elfogadtatni magát, hogy átkereszteli pártjának nevét egy modernebb, kellemesebb, "európaibb" hangzású névre. Nem hazudja azt magáról, hogy ő már évtizedekkel ezelőtt is ugyanúgy gondolkodott, mint ma, csak akkor még inkognitóban szolgálta mai urait. Nem büszke arra, amit tett, és nem akar másokat is bemocskolni. Ez a samáriai nő vállalja a múltját, még a bűneit is. Nem dicsekedve, a gyomorforgató részleteket ecsetelve, de éppen ezért hiteles és őszinte, amit képvisel. Biztos lesznek, akik kinevetik, biztos lesznek olyanok, aki beolvasnak neki, de talán lesznek néhányan, akik megnézik, hogy mégiscsak igazat mondott-e. Mert az előélet csak azok esetében akadály, akik magukat ártatlannak, másoknál különbnek tartják. Ők azok, akik nem érzik a megváltás szükségét. Saul keresztyéneket gyilkolt, Pál a keresztyénség legnagyobb misszionáriusa lett. Jézusnál ugyanis mindig szalonna lesz a kutyából, és búza a konkolyból. De csak Jézusnál. Ehhez azonban hozzájárul még egy tényező: hogy vállalja a hitét és a kétségeit is. Figyeljük meg, hogy a hívogatásában, a bizonyságtételében nincs semmi fölényeskedés, semmi bántó lekezelés. Csak ennyit mond: jöjjetek és lássátok meg. Vajon nem ez e a Krisztus? Nem csak küldte őket, hanem azt mondta, jöjjetek, velem együtt. El is ment velük együtt. Ez az egyik leghosszabb beszélgetés, amit a Biblia közöl. De neki nem volt elég, visszament. Nem azt mondta, hogy menjetek hozzá, hanem azt, velem együtt. Mert nem gondolta magát perfekt, befejezett, tökéletes hivőnek, hanem úgy gondolta, hogy nagyon is szüksége van arra, amit Jézus tud neki mondani. Annál is inkább, mivel kérdő formában tesz bizonyságot: Nem ez e a Krisztus? Ebben az is benne van, hogy én sem vagyok erről 100 %-osan meggyőződve. Még nem merném azt mondani, hogy már semmi kétség nincs a szívemben, de amit láttam és hallottam, az elég ahhoz, hogy hívjalak benneteket hozzá. Nem mondja, hogy majd délután hívogatom őket, mert ha mégis Ő a Messiás, akkor el ne szalasszák. Látjátok: erőszakosság, rábeszélés, gyomrozás, győzködés nélkül, egyszerűen csak kedvesen hívogatja Jézushoz az embereket. Ám az is igaz, hogy ha valaki találkozott már Jézussal, ha csak megsejtett is valamit csodálatos lényéből, akkor azt nem kell küldeni másokhoz, úgyis indul magától örömmel és hitelesen.

Az a kérdés, hogy mi hitelesek vagyunk-e még? Hogy vállaljuk-e, nem hivalkodva, de őszintén, hogy megbocsáttatnak a bűneink? Vállaljuk-e kezdetleges hitünket, sőt, ha kell, kétségeinket is. Ha igen, akkor hiszem, hogy bekövetkezhet az a csoda, ami itt, a samáriai asszony esetében is bekövetkezett, hogy egyszer majd a mi környezetünk is igy fogalmaz: már nem a te beszéded miatt hiszünk, hanem mert mi magunk hallottuk, és tudjuk, hogy valóban Ő a világ Üdvözítője.

Mitől válik Jézus hitelessé az ellenséges város lakóinak szemében? Az is fontos, testvérek, hogy a samáriaiak arra kérik Jézust, hogy maradjon náluk két napig. Sőt, ez nem csak fontos, hanem megdöbbentő is, mert manapság is vannak népek és népek között gyűlölködések és ellentétek. És most itt egy samáriai falu vagy városka, amely meghív egy zsidó rabbit. Nekünk ez már nem mond olyan sokat, de akkor ez megdöbbentő volt. Jézust meghívják, és ő szívesen ott marad, mert ennek a nőnek a hiteles életváltozása bennük is felébresztette a Jézus iránti bizalmat. Látjátok? Volt egy gyönge, sorozatosan elbukott asszony, aki Isten kezében mégis eszközzé vált, és ezt a gyönge hangot, embert arra használja Isten, hogy ezt a két népet elkezdi kibékíteni egymással. Amikor valaki hitelesen átéli és odaéli mások elé, hogy mit jelent a számára a Krisztussal való közösség, akkor ott a békéltetés szolgálata kezdődik el öntudatlanul is. De ehhez kellett az is, hogy ez az asszony szükségét érezze annak, hogy félre álljon. Azt hiszem, hogy ezt nagyon kevesen tudják megtenni. Ezt értik meg a legkevesebben: eljön az életünkben egy pont, amikor egy családban, a munkahelyen, egy döntés során a közösségben, lehet hogy többé nincs már ránk szükség. Hányan nem tudnak például méltósággal letenni egy szakmát? Ez az asszony félre tudott állni. Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem, mert magunk láttuk. Kérjük-e, hogy maradjon még nálunk? És amikor kell, akkor félre tudunk-e állni, hogy ne minket, hanem őt lássák nagyobbnak. És kedves testvérek, befejezésül, mert igy teljes a kép, valamit még Jézus "hiteltelenségéről" is, pontosabban a galileaiak hitéről. Hiszen a folytatásban éppen az a legmegdöbbentőbb, hogy ezt a Jézust, aki még egy samáriai település is örömmel fogad, szűkebb hazája elutasítja. Mi lehet a magyarázata annak, hogy még Jézus sem volt mindenki számára hiteles? Ennek az oka nem benne volt, hanem hallgatóiban. Arra vigyázzunk, hogy a hiba ne a mi készülékünkben legyen.

Nem tudom, testvérek, hogy hazafelé, magatokban továbbgondolva a prédikáció szavait, vajon fogtok-e ezután is hinni nekem vagy sem. De most és itt nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy hisztek-e Jézusnak, az Ő szavának, hisztek-e az Igének? Mert ez annyira fontos, hogy élet és halál múlik rajta.

Nem kívánok ezért én sem mást magamnak, akár hitelesnek tartjátok a szavaimat, akár nem, mint hogy ti is elmondjátok egyszer Sikár lakóival együtt: "Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője." Ő adja meg, hogy ez igy legyen
Ámen