2006-11-28

A Reformátusok Lapjában nemrég megjelent két írás, melyek a "Nők és férfiak együttműködése az egyházban" című márciusi konferenciára refletktáltak. Az alábbi cikk ezekre reagált. Orosz Istvánt a legtöbben a "Tavarisi Konjec"c. plakátról ismerik.

Nők a palástban?

Márciusban feleségemmel együtt meghívást kaptam egy budapesti konferenciára, amelyen a nők lelkésszé történő kinevezéséről volt szó. A témának az adott aktualitást, hogy Kárpátalján, talán külső elvárásoknak megfelelve, különösen nehézzé, gyakorlatilag lehetetlenné vált a lelkésznők munkavégzése. A meghívás valójában egy animációs filmemnek szólt, amely a nőt és a férfit egyenrangú, egymással szembeállíthatatlan önálló univerzumként mutatja be, s amely filmet talán pihentetőül a tanácskozás fele-idején levetítettek. Szívesen mentem azonban én is, és nem csupán azért, mert őseim éppen arról a vidékről, a Tiszahátról valók, ráadásul református papok, meg persze papnék nagy számban találtattak köztük; elsősorban a döbbenet vitt: eladdig sejtelmem sem volt arról, hogy ez az ellentét egyáltalán még létezik, arról pláne nem, hogy ennyire komoly. A "világi" életben a két nem megkülönböztetése, legalábbis egy kulturális szint fölött képtelenség, – már a tréfálkozás szintjén sem létezik; úgy véltem hát, hogy az egyházban sem fordulhat ilyesmi elő. Az "élő egyház" kifejezést valahogy úgy értelmeztem, hogy a jó irányú társadalmi változásokkal együtt, azokat ösztönözve, vagy legalább követve fejlődik. A tanácskozáson megszólaló lelkésznők sorsa egészen mást tükrözött. Természetesen személyes sértettség egyűjük mondandójában sem volt, ők a szolgálat emberei, elhivatottságból teszik . vagy tennék a dolgukat, ráadásul az örömhír továbbadójaként mosolyogva kell tenniük; így aztán én a kívülálló lehettem a teremben a legsértettebb, bár csak magamban, vagy legföljebb a környezetemnek füstölögtem.

Akkori duzzogásom újra eszembe jutott, amikor a Reformátusok Lapjában olvastam, hogy Simonfi Sándor esperes úr igaztalan rágalomnak minősíti a konferencia egyik mondatát, miszerint azért nem választottak tíz éve női lelkészt két egyházmegyében, mert az ottani esperesek ezt nyíltan ellenzik. Ezután az esperes úr kijelenti, ő az egyik ellenző, és a nők lelkésszé választásával tényleg nem ért egyet. A nagyon demokratikusan működő rendszerekben, (amire hamarjában nem is tudnék példát találni széles e hazában) nyilván úgy kellene érteni az esperes úr szavait, hogy ő ugyan nyíltan ellenzi a dolgot, de miért is befolyásolná ez a lelkésznők megválasztását. Egy tradicionálisan tekintélyuralmi struktúrában azonban homlokegyenesen mást jelent a fenti megfogalmazás, vagy legalábbis az, amit sugall. A bizonyító tényanyag pedig, tudniillik az egy évtized alatt mégiscsak kinevezett kettő + egy papnő inkább cáfolat, mintsem érv az esperes úr igaza mellett.

A konferencián vetített filmem mottójául egy William Blake idézetet választottam: Time and space are real beings, a male and a female. Time is a man and space is a woman. (Az idő és a tér valódi lények. Férfi és nő. Az idő a férfi és a tér a nő). Vajon fontosabb-e valamely dimenzió a másiknál, vajon élhetünk-e, halhatunk-e bármelyik nélkül? A Blake mondásban férfiúsított jövő idő majd talán megoldja a kérdést, azt szeretném hinni, hogy idővel visszaáll a nemek természetes szimmetriája az Egyházon belül is. Addig pedig legyen példa a múlt idő: ugye nem felejtjük, az örömhírt, a feltámadás hírét mégiscsak az asszonyok hozták.

Orosz István

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Karácsony közeledtével mindig elriaszt a fogyasztói világ valósága. A környezetünk képes teljesen átkódolni egy szent ünnepet. Ilyenkor feltör belőlem a kérdés: Mit tehet egy kis ember ezzel az árral szemben? Erről faggattam Victor András környezeti nevelőt, aki nemrég a Jesenius Társaság egyik kerekasztalának vendége volt.

Victor András: Angliában voltam egyszer egy hónapig egy környezetfilozófiai tanulmányúton, a Schumacher College-ban. Angliában teljesen természetes az, hogy narancs, banán, mandarin minden reggel ott van a kisboltban frissen. Ebben a College-ban, amely a környezetkímélő létformát vallotta, gyakorolta és terjesztette, ott is mindig volt narancs, mandarin és banán. Feltűnt nekem, hogy Thomas, az egyik osztrák résztvevő, soha nem eszik ezekből. Megkérdeztem tőle, hogy miért nem eszi ezeket a gyümölcsöket, és azt felelte, hogy azért nem, mert nem itt terem. És? Nem itt terem, hanem 1000 km-ről szállították ide. A szomszéd farmon, másfél mérföldnyire viszont megterem az alma. Ő, ha csak tehette, olyan ételeket fogyasztott, amiket azon a környéken termeltek, ahol éppen volt. Nem táplálkozási meggyőződésből, hanem egyszerűen ökológiai meggyőződéséből kifolyólag. Ha egyszer valamit 1000 km-ről szállítanak, akkor az biztos, hogy környezetkárosító, felesleges.

Fekete Ágnes: Az olaj, benzin és még sorolhatnám, ami a szállításhoz szükséges.

Victor András: Persze. Ahhoz, hogy Costa Ricából ide szállítsanak banánt rengeteg energia szükségeltetik. Hűtésre az érleléshez, a szállításhoz és tároláshoz, nem beszélve a vegyszerekről, amiket ilyenkor használni kell. Thomasnak e két mondata komoly hatást gyakorolt rám. Azóta is állandóan mocorog bennem ez a szempont, hogy ha csak lehet, olyat fogyasszak, ami itt terem. Oda kell figyelnünk arra, hogy mennyit szállították azt, amit eszünk. A személyes példamutatásnak komoly hatása lehet a szomszédokra, a családra. A másik mondanivalóm, hogy ha közösségbe szerveződnek ezek az emberek, a közösségeknek sokkal nagyobb kommunikációs erejük lehet. Ahhoz, hogy a világ megváltozzon, most elsősorban a közvéleményt kellene megváltoztatnunk. Én áttételesen Karácsony Sándornak vagyok a tanítványa. Egyszer leírta, hogy a reformnak három lépése van: 1. A művészek ráéreznek valamire, amin változtatni kell. 2. A tudósok, a hozzáértők elmagyarázzák, hogy mi az összefüggés, a törvény, mi az új érvényes szabály. 3. Meg kell változnia a közvéleménynek. A környezeti kérdésekben a művészek már régen ráéreztek, hogy itt baj van. A tudósok is elmagyarázták már, hogy mit nem kellene csinálnunk. Tulajdonképpen a közvélemény az, amelyik még nem mozdult meg.

Fekete Ágnes: És a politika.

Victor András: És a politika, világos. De a politikának követnie kell a közvéleményt, mivel a politikus azt akarja, hogy megválasszák. Azt kell mondania, amit a közvélemény jónak tart.

Fekete Ágnes: Tömegkommunikációs világban élünk: a tévé, a rádió az ellenkezőjét sugározza elképesztő hatásfokkal.

Victor András: Az egész tömegkommunikáció és a kultúra, ami körülvesz bennünket, a fogyasztás szentségét és csodáját hirdeti. Valószínű, hogy a tömegkommunikáció azért is szorgalmazza ezt, mert az emberek erre vevők. A közvéleményt kell formálni elsősorban. Magyarország éveken keresztül csak üvegen keresztül nyalta a nyugati világ fagylaltját. Ez frusztrációt és vágyat is eredményezett az emberekben. Amikor először ki lehetett menni, mindenki ment, és hozta a hírt: ez a jó világ. Fogyasztani, felhalmozni, gazdagodni közélmény. Miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy az anyagi javak felhalmozása annyira fontos. Persze valamennyire fontos, mert enni, inni és lakni kell, de miért annyira fontos. Ha egyszer Jézus azt tanította nekünk, hogy nem a földi világra kell elsősorban figyelnünk, nem az a lényeg, hanem a lelkünkre, akkor miért nem azzal foglalkozunk? De más érvek is vannak a birtokunkban arra vonatkozóan, hogy miért kellene abbahagynunk ezt a fogyasztási őrületet. Ha más nem is, akkor egyszerűen csak az, hogy mi emberek arra vagyunk büszkék, hogy nekünk lelkünk is van. Nem az mondom, hogy egy kutyának nincs lelki élete, de egy emberé nyilván gazdagabb. Ha erre vagyunk büszkék, akkor miért a fogyasztásról szól az egész világ? Egyfolytában a testi kényelemről, jólétről, fogyasztásról szól az életünk. Harmadszor, de nem utolsó sorban, itt van az ökológiai szempont, ami azt mutatja, hogy félmilliárd ember többet fogyaszt a föld javaiból, mint amennyit fogyaszthatna, ha igazságos lenne a másik emberhez vagy másik nemzedékhez.

Fekete Ágnes: Kiürül a föld így.

Victor András: A jövő nemzedéke elől fogyasztjuk a lehetőségeket. Azon a kerekasztal-beszélgetésen, amin arról volt szó, hogy mit tehet a kisember, megfogalmazódott, hogy ez egy nagyon lassú folyamat, mert nevelés kérdése, és csak évtizedek múlva lesz hatása. Nem csodálkozom azon, hogy vannak olyan környezetvédők, akik türelmetlenek és azt mondják, hogy erre nincs idő. Az én lelkiállapotomtól távol áll mindenfajta erőszak, és ebben a kérdésben Lutherrel értek egyet, aki azt mondta, hogy akkor is elültet egy almafát, ha tudom, hogy holnap vége lesz a világnak. Szemléletformálásra, nevelésre van szükség. Sokan azt mondják nekem, hogy úgysem tudom rávenni az embereket, hogy lemondjanak a gazdagságról, a bőség jóérzéséről, arról, hogy ha bemegy egy boltba, hétszázféle edzőcipő közül választhasson. Tipikus helyzet, hogy még így sem találja meg az illető azt, amire vágyna, mert ez egy nagyon erős vonzó hatás. Azt kell mondanom, hogy van ennek biológiai háttere is: az állatok is túletetik magukat, ha módjuk van rá. Ha egy patkányt betesznek egy ketrecbe és megtanítják neki, hogy egy pedál lenyomásával cukros vízhez jut, akkor degeszre eszi magát a cukros vízből, mert nem tudja abbahagyni, annyira vonzza. Büszkék vagyunk arra, hogy tudatos emberek vagyunk. Hány olyan dolog van, amit nem úgy csinálunk, mint ahogy azt a biológiai örökségünk belénk írja. Türelmes, szeretettel teli, nevelőmunkára van szükség.

Fekete Ágnes: Hallottuk, hogy a közösségek megerősödése az egyik fontos terület, ahol cselekedhetünk. Ez igaz még az egyház egészére is. Az elmúlt héten ülésezett a Magyarországi Református Egyház zsinata. Megemlékeztek arról, hogy éppen 125 éve alakult meg az egységes református egyház. Először Bölcskei Gusztáv püspököt, majd több résztvevőt hallhatnak.

Bölcskei Gusztáv: Egy olyan korban ült össze az alkotmányozó zsinat, amikor Magyarországnak 15 millió lakosa volt, és ebből 2 millió lélek, tehát 13,1% vallotta magát reformátusnak. Az első kényszerítő tényezők között említhetjük az istentiszteleti liturgiai egység munkálását, magas és egységes színvonalú református lelkészképzés biztosítását, pénzalap létrehozását szegény egyházközségek működéséhez és a szórványmissziós munkához. A lelkészek közötti igazolhatatlan jövedelemkülönbségek megszüntetését, valamint a folyamatos egyházi törvényalkotás hátterének biztosítását. És úgy gondolom, hogy az igazságukból keveset veszítettek 2006-ban. Voltak természetesen külső kényszerítő tényezők, melyet akkor úgy fogalmaztak meg, hogy szükség van egy folyamatos és hathatós kapcsolattartásra és érdekképviseletre az állam képviselőivel egyházi és iskolai ügyekben, együttműködés biztosítására akkor az evangélikus testvéregyházzal, ma úgy mondanánk, a keresztyén felekezetekkel. Ezek a tényezők vezettek el oda, hogy a zsinat 1881. október 31. és november 24-e között, 25 nap alatt 29 ülést tartott. Akkor hivatalosan az evangélium szerint reformált magyarországi keresztyén egyház néven alakult meg.

Csoma Áron: Szerintem az egység mindenképpen közösséget teremt, ahol van közös gondolat, közös hit. Az egység ott jöhet létre, ahol úgy tudnak szóba állni egymással, hogy ha van egyfajta bizalmatlanság vagy félelem attól, hogy a beszélgetésben kiszolgáltatod magad a másiknak, akkor is van annyi bizalom, van annyi bizalmi tőke, hogy a másik szeretete, tisztelete át tudja hidalni ezeket a rossz érzéseket. A magyar református egyháztestek, amelyek szét vannak szórva a Kárpát-medencében, ennyi évtized távlatában is képesek voltak egymásra úgy tekinteni, mint akik nem mondtak le egymásról. A mostani ünnepség is erről szól: a világ alakulása késztetést kell adjon arra, hogy ezek az egyháztestek ezt a fajta új egységet megvalósítsák. Egymásra vagyunk utalva, ezt nem szabad elfelejteni.

Fekete Ágnes: Milyen lényegi különbség van a között, hogy négy egyházkerület laza szövetsége az egyház, vagy egy egyház van?

Csoma Áron: A kerületek önállósága ma is abszolút mértékben megvan. Az is tény, hogy vannak olyan ügyek, melyekben muszáj az együttműködést megteremteni, mert nélküle elvégezhetetlenek a feladatok.

Szűcs Attila: Nagyon szép megemlékezés volt, amiben részt vettek a kárpát- medencei magyar református egyháztestek képviselői.

Fekete Ágnes: Mennyire erős egység szükséges? Erről rengeteg vita folyik.

Szűcs Attila: Először az egység fogalmát kell meghatározni. Mindenféleképpen szükséges az egység. Ez az egység a magyar református egyháztestek között szerintem megvan a Krisztusban. De nem kell mindenről egységesen gondolkodnunk. Kell egység, de nem kell az uniformizált gondolkodás. A közösségnek ereje van, és erő van abban is, hogy ha egyek tudunk lenni mi, magyar ajkú reformátusok, hogy a magyarság meg tudjon maradni a 21. században a Kárpát-medencében.

Fekete Ágnes: E szerda a hónap utolsó adása. Cseri Kálmán, Budapest- pasaréti lelkipásztor Jeremiás Siralmainak könyvéből magyarázza az Igét. Nem kevés napi aktualitása van annak, amit hallunk majd.

Cseri Kálmán: A négy nagy prófétai könyv között szerényen húzódik meg ez a könyv: Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel és Dániel között középen, mintegy Jeremiás könyvének függelékeként olvassuk a Siralmak könyvét. Csodálatos gondossággal van megszerkesztve. 5 fejezete van: az első kettőnek és az utolsó kettőnek egyaránt 22 verse van, a héber abc 22 betűjének a rendjében. Minden vers más betűvel kezdődik az eredeti szövegben. Az egész könyvnek a középső versében hangzik el az evangélium, a 3. fejezetet 33. versében:

"Mert Isten nem szíve szerint alázza meg és szomorítja meg az embereket, és nem vet el örökre az Úr."

Ez a csúcsa ennek a könyvnek. Hogy mikor keletkezett, nyilvánvaló: i.e. 587-ben pusztította el Babilon Jeruzsálemet. Lerohanta a kis Júdát. A város néhány nap alatt halmokban hevert, a templom helyén üszkök füstölögtek, a nép színe javát rabláncra fűzve elvitték fogságba, és akik otthon maradtak, éheztek hosszú időn át. Ezen a siralmas képen sír Jeremiás. Többször is említi könyvében, hogy ül a romokon, és zokog.

"A ruhája szegélye piszkos, nem gondolt a jövendőre, szörnyű mélyre süllyedt." A zokogó Jeremiás Isten népéről mondja ezt: Isten népe beszennyezte magát, és fel se tűnik neki, hogy a ruháján is meglátszik az a szenny, amit az Isten elleni bűnök elkövetése közben szerzett. Együtt él ezzel a szennyel, már nem zavarja, ott van a ruhája szegélyén a bűne, mindenki láthatja, hogy milyen vétkes, de nincs bűnbánat benne. Mindez azért következett be, mert nem gondolt a jövőjére. Csak azon gondolkodott, hogy pillanatnyilag mi látszik előnyösnek, ezért szörnyű mélyre süllyedt.

Mert aki Istennek hátat fordít, előbb utóbb elveszíti józan gondolkodását is, nem gondol a jövőjére. Aki pedig nem gondol a jövőjére, egyre mélyebbre süllyed. Állandóan kísért az, hogy úgy tervezzünk, úgy cselekedjünk, úgy beszéljünk, hogy ne gondoljunk a jövőre. Nem jut eszünkbe az, hogy mindennek következménye van. Mindenből következik valami, és azért az a felelős, aki elkövette. Régen a parasztember kénytelen volt gondolni a jövőre, vérévé vált a felelősség. Azért találták fel a vetésforgót, mert nem lehetett minden évben ugyanazt vetni ugyanabba a földbe. Aki gyümölcsfát ültet, a jövőre gondol, vállalja, hogy évekig semmi haszna nem származik majd belőle. Aztán egyszer csak elkezd teremni, és ha jól gondozzák, évtizedekig hálásan terem.

Hogy milyen az, amikor valaki nem gondol a jövőre, arról egy egészen extrém, hajmeresztő példa jutott az eszembe. Gyerek voltam még, amikor ezt a képet láttam, de máig magam előtt látom. 1945-ben történt: az utcán járva arra lettem figyelmes, hogy az egyik nagy, orosz katonai teherautón egy meggyfa van, és a katonák arról szedik a meggyet, és köpködik ki a magokat az utcára. Már az én gyerekfejemben is megfordult a kérdés, hogy hogy került egy meggyfa a teherautóra. Néhány nap múlva megtudtuk, hogy a harmadik szomszédunk előtt kivágták a meggyfát, feltették a teherautóra, és mentek a dolgukra. Végletes példája ez annak, amikor valaki nem gondol a jövőre. Hajmeresztő példa arra, hogy nekem most jó legyen. Az, hogy kinek mibe kerül, vagy ennek következtében milyen értékek mennek tönkre, nem érdekli őket. Hogy az a fa az életben többet teremni nem fog: kit érdekel? Aki nem gondol a jövőjére, az szükségképpen értékeket pusztít.

Nagyon meggondolandó ez, mert ma egy egész nemzedék jelszavává lett az, hogy én most jól érezzem magam. Ezt többféle változatban többektől hallottam a múltban is. Az élet célja lett, hogy az egyén most jól érezze magát, a többi pedig pukkadjon meg. Hogy mi volt és mi lesz, azt nem tudja senki. A lényeg, hogy most jól érezze magát. Én és most. Ha ennek más fizeti meg az árát, annál jobb, de még ő is kész megfizetni az árát. Arra nem gondolnak ma az emberek, hogy tönkremegy mindeközben az egészségük, eltékozolják az idejüket, és még sorolhatnám. Nem gondol a jövőjére. És aki nem gondol a jövőjére, biztos, hogy csodálatosan alásüllyed. Ez a mohóság, és az igényeknek, de sokszor már nem is az igényeknek, hanem az élvezeteknek az azonnali kielégítése egyre általánosabbá válik. Az élvezetekre jellemző, hogy rákényszerítik az embert, aki a rabjukká vált, arra, hogy egyre többet elégítsen ki. Egy fiatalasszony ment orvostól orvosig, és mindent megadott volna már, hogy gyermeke szülessék. Több éves vizsgálatok és kezelések után közölték vele, hogy reménytelen, ebben az esetben nem tudnak segíteni. De hogy kezdődött a dolog? Úgy, hogy évekkel ezelőtt volt egy fiú, aki azonnal jól akarta érezni magát. Ez a kislány pedig rossz lelkiismerettel, de lefeküdt vele, aztán el kellett mennie abortuszra, és éveken át tömte magát tablettákkal. Úgy tönkrement a méhe, hogy nem lehetett gyermeke. Nem gondolt a jövőjére sem a fiú, sem ő. Szörnyű mélyre süllyedt. Nem gondolnak a jövőre azok sem, akik nem vállalnak gyermeket csak azért, hogy nekik valamivel könnyebb legyen. Nem gondolnak arra, hogy rohamosan nő az aránytalanság: egyre kevesebb aktív dolgozónak kell egyre több nyugdíjast eltartania. Ez most már hatványozottan igaz. Még arra sem gondolunk, hogy ki fogja a nyugdíjunkat megtermelni. Nem gondolunk a jövőre. Az egész környezetszennyezés problémája is megoldhatatlannak tűnik, mert nem gondolunk a jövőre. Az emberiség méreteiben sem gondolunk: ezért tönkretesszük azt a kevés vizet, ami még a lábunk alatt van, és beszennyezzük a levegőt, tönkretesszük az ózon pajzsot, amit Isten védőernyőként helyezett fölénk. Mindenki, a maga kis körén belül tovább végzi a pusztítást és a rombolást, mert sem egyénileg, sem közösségileg nem gondolunk a jövőre.

Mennyivel inkább gondoltak a jövőre azok, akik több, mint száz évvel ezelőtt felépítették ennek a gyönyörű fővárosnak a legnagyobb részét! Nem tudom, hogy ki hallotta azt, vagy ki gondolt már arra, hogy csak azért tudunk még ennyire közlekedni, mert abban az időben, amikor még lovas szekerek jártak Pest-Buda utcáin, az volt a jelszavuk az építkezőknek, hogy 10 szekér elférjen egymás mellett, olyan széles utakat kell építeni. Minek? Mikor jön 10 szekér egymás mellett, 5 ide, 5 oda? Ők gondoltak a jövőre. És ezért férünk el még valamennyire. És micsoda kórházakat, iskolákat, középületeket és lakóházakat építettek a sugárutak és a körutak mentén. Kibírtak két világháborút, forradalmakat, földrengéseket, és ma is lehet fúrni, faragni, átalakítani őket és rájuk építeni még néhány emeletet. Gondoltak a jövőre. Nem is kezdem el összehasonlítani ezeket az elmúlt évtizedekben épült épületekkel. Akik gondoltak a jövőre, azoknak a fáit ma ősparkokként tiszteljük, mi meg egy nagy láncfűrésszel kivágunk a fát, mert útban van a garázsépítéskor. Hihetetlen felelőtlenség kísérti az embereket, ha nem gondolnak, ha nem gondolunk a jövőre.

Mi lehet ennek az oka? Sok oka lehet, néhányat megemlítek, de különösen egyet szeretnék majd kihangsúlyozni. Egyre többen vannak, akiknek a gondolatvilágában nincs is jövő. Azért nem gondolnak a jövőre, mert nincs jövőjük. Nem is foglalkoznak vele. Ebből következik az a jelszó, hogy együnk, igyunk, holnap, ha lesz egyáltalán holnap, úgyis meghalunk. De lehet, hogy még ma meghalunk. Ebből következik az, hogy amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra, ki tudja, hogy mit hoz a jövő.

Amikor egy-egy szív kitárul, és annak a mélyrétegeibe is beláthat az ember, akkor nagyon sokszor kiderül, hogy az Isten nélkül élő ember egyik legnagyobb nyomorúsága az, hogy egyedül érzi magát. Ahogy a gyerekeink mondanák: tök egyedül érzi magát ezen a nagy világon. "Amit én nem kaparok ki, és amiért nem harcolok meg, az soha nem lesz az enyém." Ezt a kiszolgáltatottságot, védtelenséget éli át a szíve mélyén sok ember. Nem tudom, hogy feltűnt-e már a testvéreknek, hogy egy József Attilától viszonylag gyakran idézett verssorban van egy különös jelző. Az ember nem érti, hogy mit keres ez ott, mintha nem illene oda. De József Attila ismerte az emberi lélek mélységét, nagyon is a helyén van az a jelző. Azt mondja: "Emelj magadhoz Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva." Kegyetlen árva. Miért lenne kegyetlen egy árva? Éppen azért, mert átéli a maga árvaságát, elhagyatottságát, gazdátlanságát, azt, hogy senkihez sem tartozik, senkire sem számíthat, senkitől sem remélhet semmit, legalábbis semmi jót, és ez az embert könnyen kegyetlenné teszi. Nos, különböző mértékben, de ez van ott sok-sok Isten nélkül élő ember szívében.

Mi ennek a gyógyszere? Erről is szól nekünk Isten Igéje. Az a gyógyszere, ami a 127. zsoltárban van. "Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök. Hiába keltek korán és fekszetek későn, fáradtsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget."

Amikor valakinek egyszer felolvastam ezt egy beszélgetés végén, kibukott belőle egy csodálkozó, furcsa kifejezés: micsoda? Neki egészen más képe volt Istenről. Ez a zsoltár arról szól, hogy Isten nem fogalom, nem szakállas öregúr, aki közömbösen nézi a vergődésünket, hanem az élő Isten jobb a legjobb apánál is. Az Isten Atya. Jézus is így beszélt róla. Atya, aki szeret minket, tekintet nélkül arra, hogy mi szeretjük-e Őt vagy nem. Ajándékot kínál, amit nem kötelező elfogadni, nem vágja hozzánk az ajándékot. De kínálja, újra és újra nagy szeretettel. Akkor is ad ajándékot, ha nem érdemeljük meg. Még álmában is ad ajándékot, mégpedig eleget annak, aki Őt szereti. És az ilyen ember jut el oda, hogy annak érdekében, hogy tarthassa mind a két kezét, és azt Isten telerakhassa ajándékokkal, kiszórja a kezéből a kacatokat, amiket addig sokszor görcsösen szorongatott. Amiket ő nagy izzadtsággal összeszerzett. Tudja, hogy ezeknél sokkal többet ad az Atya. Vagy ezeket félreteszi, hogy ha majd szükség lesz rá, meglegyenek, de most Tőle szeretne valamit kapni. Istentől isteni ajándékot, olyat, amit ember nem tud előállítani, nem tud beszerezni, ha megfeszül, akkor sem. Mert ezeken az erőfeszítéseken sokszor rajta van a bélyeg: hiába. Az ilyen ember megszabadul attól a kényszerű mohóságtól, ami sokszor azért van, mert nem gondol valaki a jövőjére. Ő az az elmúlhatatlan, elvehetetlen Kincs, minden Kincsek Kincse, ami igazán gazdaggá teszi az embert még akkor is, ha egyébként emberi mércével mérve nagyon szegénynek látszik. Ha betegségeket hordoz magában, ha többekben csalódnia kellett, akkor is gazdag és boldog. Van valamije, ami csak azoknak van, akik ismerik Istent. Tudat alatt is gondol a jövőjére, és ez nem azt jelenti, hogy ahogy mondani szokták, görcsöl, vagy állandó félelemben van. Eszembe jutott, hogy amíg a gyerekek még kicsik, döntés előtt egy pillanatra mindig odanéznek a szüleikre, hogy mit szólnak hozzá. Hallottam egy aranyos kérdést egy gyermektől, amikor vendégségben volt a szüleivel, és ismeretlen étellel kínálták. Azt kérdezte az édesanyjától: "Szeretem én ezt?". Jobban bízott az anyjában, mint magában. "Sejtem, hogy mi lenne a megoldás, de szerinted mi a megoldás, Atyám?" Boldog ember az, aki él ezzel a lehetőséggel. És akkor nem kell róla elmondani, hogy a szennye most is ott van a ruhája szélén, és szörnyű mélyre süllyedt, mert nem gondolt a jövőjére.
Ámen