2007-01-24

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Az ökumenikus, magyarul egyetemes imahetet ünnepeljük. A különböző keresztény-keresztyén felekezetek együtt imádkoznak mindenütt az egységért. Azt tapasztalom, hogy minél hűségesebben hisz valaki Krisztusban, annál kevésbé kérdések ezek a történelmi különbségek. Most az ünnep jegyében egy ilyen emberrel beszélgetünk. Tímár Ágnes cisztercita szerzetes mintegy 6 évet ült börtönben. Nemrég megjelent egy könyv Utak és útvesztők címmel, amelyben összefoglalja Lénárd Ödön jezsuita pap írásait, egybegyűjtve, mit is jelent a keresztény hit számára az üldözés időszaka. Amint elmondja, többek között azt, hogy Krisztus hitében egyek voltak a börtönben a legkülönfélébb felekezetű emberek. A könyvet egy hónap alatt elkapkodták, nemsokára újra kapható majd a Kairosz kiadó gondozásában. Tímár Ágnest hallják.

Tímár Ágnes: Állandóan és alapvetően a hitünkről van szó. Mi mindig másról beszélünk: politikáról, eredményességről, arról, hogy megéri-e vagy sem, a mi lett volna, ha típusú dolgokról, arról, hogy végül is a megalkuvók mentették át a hit számára a jövő feltételeit. Ez tévedés. Mindig arról van szó, hogy hiszünk-e vagy sem. Ha hiszünk Istenben, történhet velünk bármi, mert ha máshol nem, a túlvilágon ez teljesen világos lesz majd. A besúgók mindig azzal védekeznek, hogy nem adtak le olyan jelentést, ami ártó lett volna valakinek is. Aki végigjárta az ÁVH kihallgató-rendszerét, az jól tudja, hogy közömbös jelentés nincs. Ha azt jelentették rólad, hogy milyen színű zokni volt rajtad, akkor üvöltve rugdosták a széked, amikor nem akartál mondani semmit, mondván, hogy még azt is tudják, hogy milyen zokni volt rajtad.

Fekete Ágnes: Tehát félelmet keltettek, ez volt a dolog lényege.

Tímár Ágnes: Igen. Azt a benyomást akarták kelteni, hogy mindent tudnak. Nem véletlenül került bele az evangéliumba Péter esete, és ez megerősít bennünket: még árulás után is lehet valaki az egyház talpköve.

Fekete Ágnes: A könyv elején van egy történet valakiről, aki Rómában van, és pontosan ennek a bibliai történetnek a hatására elhatározza, hogy hazajön Magyarországra.

Tímár Ágnes: Egy magas beosztású agrárszakemberről van szó, aki éppen Rómában tartózkodott, amikor elkezdődtek a földművelésügyi minisztérium perei. Egy rejtjeles táviratban figyelmeztették Budapestről, hogy ha hazajön, egészen biztosan letartóztatják majd. A kinti partnerek felajánlották, hogy megfelelő egzisztenciát biztosítanak a számára. A felesége is vele volt, gyermekük nem volt. A városban járt-kelt céltalan, gondolkodott, nem tudta mitévő legyen. Egyszer csak a Quo Vadis kápolna előtt találta magát. Rögtön tudta, hogy mit kell tennie. Hazajött, és tényleg elítélték 6 évre. Így történt.

Fekete Ágnes: Mert a Quo Vadis kápolna Péternek erre a döntésére utal. Amikor a keresztények Rómában meg akarták menteni, egy látomásban Krisztus jött szembe vele. Péter megkérdezte tőle: Uram, hova mész? Mire Ő azt mondta: Megyek újra megfeszíttetni magam, mert te elmész.

Fekete Ágnes: Ez azért döbbenetes, mert a mai fogyasztói világ arról szól, hogy éljük túl a dolgokat. Hogyan éljünk jól? Ma semmi nem erről szól, és ez a kontraszt nagyon nagy.

Tímár Ágnes: Mindent letagadnak. Az október 23-ai események résztvevői már nem igen emlékeztek az ötven évvel ezelőtti eseményekre, nem voltak szemtanúk. De amikor velük is hasonlók történtek, akkor megtapasztalták, hogy ilyen van. Amikor pár nap múlva a környezetük azt is letagadta, ami velük történt, megkérdőjeleződik minden, ami a saját egzisztenciális helyzetét jelenti valakinek. Ami rövidtávon tönkretesz bennünket, az hosszútávon meggyógyít. Ha másutt nem is, de az örök életben biztosan meggyógyít. De a hívők dolgai már ezen a földön is elrendeződnek, és ez ad egy olyan fajta belső békességet és nyugalmat, amit semmi más nem tud megadni.

Fekete Ágnes: A könyvben írja is, hogy nem cserélne senkivel. Azaz ennek így kellett történnie.

Tímár Ágnes: Az a látás, ami bennünk az események során összeállt, semmivel sem pótolható. Az évtizedek múlásával a testvéreinktől szenvedjük el ugyanazt, amit az üldözőink oldaláról elszenvedtünk, és ez azért nehezebb. Nem csak akkor volt nehezebb, amikor hazajöttünk, és félelmében mindenki átszaladt az utca másik oldalára, ha látott minket. Nem hogy nem segítettek, hanem megismerni sem mertek. De hogy most, amikor már nincs mitől félniük, még mindig csak elkenik az eseményt, és úgy csinálnak, mintha mi lennénk hülyék. Az is döbbenetes a számomra, hogy úgy rendezik a dolgokat, hogy azokat kell védeni, akik támadtak, akik eladták magukat, akik elaljasodtak. Akiket meghurcoltak, mintha ma is támadnák, és nem tudom, hogy ez miért van. Azt tudom csak gondolni, hogy a hit és a hitetlenség áll szemben egymással. Nem lehet félig a hitetlenség oldalára állni. Az ellenfeleink végig tudták, hogy ez így van, és ezért volt olyan fontos, hogy valaki az oldalukra álljon. A következő lépések így egyre könnyebbek voltak. Az egyik lépés a következőt készíti elő. A kereszténységben, az evangéliumban az a legnagyobb segítség, hogy abban látszik, hogy nincs az emberi életnek egyetlen olyan pillanata sem, amikor nem lehet megállni és megfordulni. Minél később fordul meg az ember, annál több energiát kíván, de megállni és megfordulni mindig lehet. Jó az igaz dolog mellett megmaradni. Lehet, hogy egy darabig kellemetlen, de utána akkora örömöt és békességet hoz. Olyan ez, mint amikor egy kisgyerek hazudozik a szüleinek, de egy idő után megáll és bevallja, megkönnyebbül és boldog lesz. Ezt minden anya tudja. Ez az emberi természet. Ilyennek teremtett bennünket az Úr Isten.

Fekete Ágnes: Ugyanakkor ezt sokan ki is használják. Ez a nehéz ebben a lengyel esetben is. Egyfelől alig várják, hogy valakire lecsaphassanak, végre legyen valaki, aki támadható. Elő lehessen húzni egy terhelő bizonyítékot róla, és azt lebegtetni a világsajtóban, mintha az lenne a hír. A másik oldalon meg ott áll egy gyenge ember. Én így látom ezt.

Tímár Ágnes: Igen. De a gyenge ember mellé felsorakozik aztán az egész kereszténység ereje, mert a bűnbánat és az igazság olyan erő, amit semmihez nem lehet hasonlítani. Fantasztikus, hogy a gonosz mennyire kihasználja az emberi gyöngeségeinket. Ha elindulunk Krisztus után, akkor az az út végig járható.

Zene

Fekete Ágnes: Hogy készült ez a könyv?

Tímár Ágnes: Ez egy örökség. Lénárd Ödön meghalt, mielőtt befejezte volna ezt a könyvet. Ennek a munkáját rám hagyta. Nem tudom, hogy ki fedezett fel kit: én csodálkoztam-e rá, és gondoltam először azt, hogy ettől az embertől érdemes kérdezni, vagy fordítva, a tanárember nézett rá egy fiatalra, akin azt látta, hogy senkije és semmije nincs, és megpróbált segíteni. Akkor kezdődött el, amikor 16 éves voltam. Elvitt az édesanyjához, a testvéreihez, és a család engem, hogy így mondjam, örökbefogadott. A hatvan évből 20-at börtönben töltött, és én is 5 és fél évet. Egyformán gondolkodtunk, ha beszéltünk egy dologról, egyeztettünk, kiegészítette.

Fekete Ágnes: Nagyon jó a könyvben az, hogy van egy menete, de mégis szemelvényekből áll össze.

Tímár Ágnes: Az, hogy tanár volt, érződik a könyvön is: elmondott törvényszerűségeket példákkal igazolja. Meg akarta fogalmazni azt, ami velünk, keresztényekkel ezekben az évtizedekben történt. A dolog azért nem lineáris, az élet előre és visszalép, ismétlődnek történetek, és ahogy ő saját anyagot hoz, az visszaadja ennek a kornak a hangulatát. Ha valaki a saját életéről beszél, az egyszerűbb, mert letagadhatatlan, hogy megtörtént. Több száz hiteles példát lehet hozni, és mi megmaradtunk a magunké mellett, hogy senki ne érezze azt, hogy őt kiszolgáltatták. Minden felhozott példának levéltári igazolása van.

Fekete Ágnes: Van egy érdekes mondat az elején: Ez Lénárd Ödön története. Ezt egy társadalomtól nem lehet elvárni, mindenkitől nem lehet elvárni.

Tímár Ágnes: Mégis el lehet várni, mert Krisztus meghalt mindegyikünkért egyenként. Nekünk magunknak kell megélnünk a saját életünket becsületesen, tisztán. Nem lehet azt mondani, hogy ez engem nem kötelez. Az elmúlt időben nagyon sokat foglalkoztatott az 5000 ember megvendégelésének története. Amikor Jézus elindult a keresztútján, hol volt az ötezer férfi? Ha ez az ötezer férfi, az asszonyokról és gyermekekről nem beszélve, nem csinál mást, csak hangtalanul megy a keresztet cipelő Krisztus mögött, mit tudott volna csinálni az a néhány római katona? És nem kellett volna, hogy vele haljon meg, csak vele együtt végigjárni azt az utat. De nem voltak ott. Ahol baj van, ott vákuum támad, mindenki elmegy. Az egyik legsúlyosabb élményem azt volt, amikor 1961-ben letartóztattak bennünket, és másnap összehívták a püspöki kart. Én nem tudtam erről, de pár nap múlva felolvasták nekünk az elítélő körlevelet, amit a püspöki kar adott ki, mondván, hogy nem csak az állam ellen, hanem az egyház ellen is cselekedtünk. Nem hittem el, azt mondtam, hogy lehetetlenség, nem igaz. Amikor a levéltárban kutattam, és megtaláltam ezt a körlevelet, az nagyon nehéz pillanat volt. Nagy csalódás volt, hogy ez megtörtént, de akkor sem csalódik az ember az Istenben, az egyházban, hogyha ez lehetett. Az egyház is emberekből áll, és nem tudom, nem ismerem azokat a személyi összetevőket, ami miatt elad. Ha újra eljön Krisztus, talál-e a földön hitet? Kell, hogy találjon. Ez nem számok kérdése. Én nem tudom, hogy mi lesz, hogy apokaliptikus vég felé közeledünk, nem tudom. De azt tudom, hogy igent és nemet lehet mondani tegnap, ma és holnap. Ezen múlik az emberi élet igaz volta. Kell tudni nemet mondani. Aki ki tudja mondani az igent az Isten mellett és a nemet a kísértésre, az megkönnyebbül és boldog lesz.

Érdekes ez a lengyel történet is. Valaki azért írta alá a besúgást, mert külföldön akart tanulni. Nem feltétlenül külföldön kell tanulni, de kereszténynek megmaradni feltétlenül kell. Tiszteletre méltó, hogy nem az első lépésben, ahol könnyebb lett volna, hanem egy második, harmadik lépésben áll meg az ember és tudja azt mondani, hogy így történt, és ezt nagyon sajnálom. Ez belőlem tiszteletet vált ki. Nincs az a pont, ahol nem lehet megállni.

Fekete Ágnes: Miért nem találunk olyan embert, aki azt mondja, hogy ez történt, sajnálom?

Tímár Ágnes: Azért van. Amikor a Miklós Imrével felvett interjút végigolvastam, mintha egy elsőáldozó kisfiú mondaná el az élményeit. Ha megnézzük a levéltári anyagot, látjuk, hogy milyen módszeresen, következetesen akarta tönkretenni a hitet.

Fekete Ágnes: Ő volt az Állami Egyházügyi Hivatal utolsó vezetője.

Tímár Ágnes: Az ember azon is elcsodálkozik, hogy a kérdésfeltevő keresztény miért megy bele ebbe a játékba? Egy halála előtt álló embert, élete utolsó szakaszában nem lehet megkönnyebbíteni azzal, hogy igazat mondjon? A kérdések feltevésében is van valami, ami nagy felelősséget rejt. Az, hogy egy-egy ember tönkrement a börtönben és utána már nem tudta jól folytatni, ez inkább megérthető és mentegethető, mint amikor az ország főpapjai nem állnak ki a hit mellett és nem állnak ki az övéik mellett.

Fekete Ágnes: Szerepel a könyvben egy megdöbbentő mondat, az evangélium legkevésbé betartott mondata: Ne ítéljetek! Ez a szál végig ott fut a könyvön, és megdöbbentő.

Tímár Ágnes: Feltétlenül, mert a tények megállapíthatóak, de hogy miért, hogyan és milyen együtthatókkal, ezt csak az Úr Isten látja át. A tényeket azért meg lehet állapítani, és meg kell állapítani!

Kérdezd meg azt az embert, akinek mind a két szemét kivitte a gumilövedék, hogy kivitte-e a szemét a lövedék! Kivitte. És előtte mit csinált? Azért az megállapítható, hogy kiment a szeme. És az is, hogy ha valaki elveszíti az önuralmát, és maga elkezd ütni. Megállapítható, hogy ki miért felelős. Előfordul, hogy a gyerekek elkezdenek radírt lopni az iskolában, és ezt a kérdést a szülőnek meg kell oldania. Ki lehet húzni a gyermeket abból a szakaszból, csak nem durván és igaztalanul, hanem jól kell csinálni. Egy társadalommal is így lehet bánni. Ha megnézzük a Cyprián-történeteket, az elbukottakról elmondják abban az időszakban is, hogy voltak emberek, akik nem tudtak megállni, és a keresztény közösség megállapodik önmagával, hogy ezt a kérdést hogyan kezelje, és nem lökik el azt az embert, aki bűnbánattal néz arra, amit tett. De minden megbocsátás első feltétele a beismerés és bánat. Nem tudok megbocsátani annak, aki tagadja azt, amit megtett. Ha valaki belém döf egy kést, és a kés a hátamba áll, de nincs olyan valaki, aki ezt belém döfte, akkor kinek bocsássak meg. Ezek a dolgok nagyon egyszerűek tulajdonképpen, ha így nézzük őket. Akkor lesz bonyolult, amikor vezet bennünket egy elképzelés arról, hogy hogyan másszunk ki ebből, hogy kenjük el.

A ’61-es jegyzőkönyveinket egy Bartos István nevű őrnagy írta mindig alá. Hogy ez volt-e az igazi neve, nem tudom. Valószínűleg nem, de ez mindegy a történetben. 2003 karácsonyán bementem a váci kórházba, ott töltöttem a Szentestét és a Karácsonyra virradó éjjelt. Azt gondoltam, a börtönökben és kórházakban ezek a legnehezebb idők. Biztos van haldokló, aki mellett egyszerűen csak ott lehetek a családja helyett. Egy nénit találtam az egyik kórteremben, aki nagyon rosszul volt. Kért egy korty vizet, adtam neki. Csendben, hangtalanul imádkoztam, és mellette maradtam. Jött a nővér valamikor fél kettő előtt, és valami miatt rákiáltott: Bartos néni. Megállt bennem az ütő. Ők rajtunk keresztül találkoztak a Krisztussal, a kereszténységgel. Abban az időszakban engem kétszer is bevittek, és nem lehetett tudni, hogy hányszor lesz ez még így. Mindig könnyebben viszik az embereket. Azt gondoltam, hogy ez lesz a sors.

Fekete Ágnes: Oda-vissza a börtön és az otthon között?

Tímár Ágnes: Igen. És még jó, ha van közben vissza.

Fekete Ágnes: A bűn annyi volt, hogy szerzetesi életet éltek.

Tímár Ágnes: Másodszor azért ítéltek el, mert teljesen gyanútlanul azt feleltem arra a kérdésre, hogy mi különbség van a ’61 előtti és mostani életünk között, hogy semmi, ugyanúgy élünk. Ebből arra következtettek, hogy mi ugyanúgy folytatjuk az államellenes összeesküvő életünket, amiért egyszer már elítéltek. Mit lehet erre mondani?

Fekete Ágnes: Keresték azt a mondatot, amibe bele lehet kapaszkodni. Gondolom, hogy a protestáns egyházakra gyakorlatilag ugyanez igaz.

Tímár Ágnes: Itt a hitről és a kereszténységről van szó. Én egyre inkább azt gondolom, hogy ez a történelmi formáció, ami kialakult, az az idő előre haladtával össze fog mosódni, és a Krisztus-hitben fog feloldódni. Én nem kívánok belemenni dogmatikai különbségek vitájába, teljesen mindegy, messzemenően nem arról van már szó. Aki beleszületett egy református családba, református hitbe, egy református ifjúsági közösségben nőtt fel, annak a hitnek a struktúrája kötelezi őt. És nem lenne szabad abból kimozdítani akarni, maradjon meg benne. De messzemenően a Krisztusról, a hitről van szó, és ezzel szemben a hitetlenség és a hitetlenek világa áll keményen és konokul. És kínál mindent, ami az ösztönöket kiszolgálja: karriert, pénzt, nőt, és nem tesz boldoggá.

Fekete Ágnes: Gyakorlatilag az egyházüldözés korszaka hasonló módszereket tartogatott minden egyház számára.

Tímár Ágnes: Teljesen, és nem is érdekelte őket, hogy ki hova tartozik. Ezért a börtönben egy zárkában voltak zsidó rabbik és katolikus papok, református és evangélikus lelkipásztorok. Ezek együtt voltak, egymást segítették, egymás támaszai voltak.

Zene

Fekete Ágnes: Az egyetemes imahéthez kapcsolódik következő riportunk is. A Nemzeti Múzeumban egy református fotóművésznek a bakonybéli bencés szerzetesekről készített képei láthatók. Asztalos Zoltánnal először a vendégkönyvet lapozgattuk a kiállításon, amely még egy hónapig látható.

Fekete Ágnes: "Nagyon örülök, hogy nyugdíjasként Magyarországon is megélhettem egy ilyen színvonalas kiállítást." "Szívet, lelket gyönyörködtető." "Rácsodálkozhattam, megnyugodhattam." "Elcsendesedhettem. Ideje volt."

Asztalos Zoltán: Régóta vagyok kapcsolatban a bencés szerzetesekkel. Egy év alatt másfél, két hónapot töltöttem el velük folyamatosan, és ez alatt velük együtt éltem a hétköznapjaikat, és fotóztam azt, amit mások talán nem láthatnak. Nagyon nagy élmény volt, hogy igazából megtapasztaltam a csendet, a szeretetet és sok olyan dolgot, ami hiányzik a mindennapjainkból. Amikor júliusban egy hosszabb időt ott töltöttem, volt egy nagyobb felhőszakadás, és hajnalban fantasztikus köd borított mindent, a nap pedig átsütött a ködön. Lerohantam a kertbe, és akkor készült ez a kép, ami a mai napig varázslat számomra.

Fekete Ágnes: Mint egy madzag, úgy jön át a fény a sötétbe.

Asztalos Zoltán: Mennyei fény, fentről jövő világosság. Gyermekkoromban puritán egyszerűségben éltük meg az ünnepeket, ők pedig nagyon sok szimbólumot használnak, amit reformátusként nem is ismerek. A képen azt láthatjuk, hogy a szentmise végén a híveknek kenyeret osztanak. A szeretet-lakoma képe.

Fekete Ágnes: Itt a gyertyaöntést láthatjuk.

Asztalos Zoltán: Gyertyaöntést és a műtárgymásoló műhely munkáját.

Fekete Ágnes: Levendulák lógnak mindenhol.

Asztalos Zoltán: A gyógynövénytermesztés és feldolgozás is a profiljukba tartozik.

Fekete Ágnes: Egyébként nagyon ötletes a kapu, ahogy bejövünk. Az egész jól ki van találva.

Asztalos Zoltán: A másik érdekesség, amikor a domonkos atya készít édességet Húsvétra főtt búzából és különböző főtt magvakból. A mise után osztják ki ezt is.

Fekete Ágnes: A falusi asszonyok segítenek.

Asztalos Zoltán: Lekvárt is főznek, ezt is árusítják a boltjukban, illetve más helyeken is. A bencések jelmondata: Ora et labora! Imádkozzál és dolgozzál. Ez kedvesen hangzott a szívemnek. Én a debreceni református gimnáziumba jártam, aminek a homlokzatán Orando et laborando a felirat. Ők nagyon komolyan veszik, hogy az imádság és a munka a mindennapjaik része. Ez a kép az egyik testvér édesanyjáról készült, aki éppen meglátogatta őt.

Fekete Ágnes: Farmerkabátos ruha?

Asztalos Zoltán: Ez a munkaruha. Szertartásokon használatos ruhák is láthatóak. Itt látható az ebédlő. Egyszerű faasztalok, fatányérokkal. Az egyik testvér által készített poharakat, tányérokat láthatjuk.

Fekete Ágnes: Azt tapasztalom, hogy a szerzetesség egészen különböző típusú embereket eggyé tud tenni.

Asztalos Zoltán: Nagyon nyitottak. Nem csak katolikusok, hanem más vallásúak is megfordulnak náluk. Nyáron találkoztam evangélikus és református diákokkal, akik kirándultak, és közben bejöttek a kolostorba. Nagy szeretettel fogadták őket.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács evangéliuma 9. fejezetéből:

"Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét, és kövessen engem!"

Nemrég sokkoló hatás ért. Megkaptam számítógépen azt a fényképet, amelyen egy éppen a földre bukó éhező szudáni kislány és mögötte egy dögkeselyű látható. Kevin Carter, a fotográfus díjat kapott a képért, később öngyilkos lett. Mint kiderült, ennél borzasztóbb képeket is készített pl. kivégzésekről. Miután egy barátját megölték, óriási pénzhiánnyal is küszködve, a lelkiismeretétől űzve öngyilkos lett. Uram Isten! Micsoda világban élünk. Tudtam én, hogy amíg e kényelmes székben beszélek vagy hallgatok, nagy valószínűséggel éhen halnak emberek. De hogy ezért még pénzt is lehet kapni! Hogy az egyik öngyilkos lesz, elveri a pénzt, a másik egy sivatag közepén éhen hal. Elhessegetjük magunktól ezt a valóságot, nem akarjuk elhinni, hogy mások bőrén élünk jól, de tessék itt van ez a kép. Dolgozza föl mindenki magában, hogy bizony e világban jutalom jár azoknak, akik szép fényképeken rögzítik mások szenvedését. Abszurditás.

Az embernek szerintem csak két út adatott, hogy erre a tényre válaszoljon: Az egyik, hogy úgy tesz, mintha nem volna. Pontosan ez a lelki mechanizmus tartósítja közöttünk a besúgó világot. Lapozunk egyet, és úgy teszünk, mintha a bűn nem volna bűn. Skizofrén világot alkotunk magunk körül, még a kérdéseinkkel is takargatjuk az árulásokat. És mivel minden mindennel összefügg, éppen így hessegetjük el azt a tényt, hogy a gazdag világ a szegény világ nyakán él. Nem igaz, nincs közöm hozzá, mert nem látom – mondjuk sokan, miközben a lelkünk mélyén pontosan tudjuk, amikor megvásárolunk akárcsak egy kiló narancsot is, hogy ez így van.

A másik lehetséges út szerintem csak a hité. Ha valaki komolyan veszi világunk valóságát, akkor szerintem csak a hitben élve maradhat józan. Hiszen Isten tartja kezében még ezt a világot is. Ha ezer és ezer kilométerre is, de imádkozhatom másokért. Lélekben összekapcsolódom az afrikai, ázsiai és más keresztyénekkel. Tudom, mivel hiszek, hogy ha itt böjtölök, ha itt megtagadom magam, ha itt helyesen és igazul cselekszem, az rájuk is hat. Isten a maga egészében kezében tartja a világot. Bár messzire is ellátok, de rám itt bízott egy utat. Isten éppen itt, éppen az én keresztem alá helyezett, itt és most cselekedhetek, követhetem őt. Ez a hit óriási értelme: egyetemes, egybeköt, és erőt ad az igazság meglátásához. Mi sokszor egy elképzelt múltbeli vagy távoli igazságról gondolkodunk. Elmélázunk szegény afrikaiakon, pedig az a valóság itt él közöttünk. A mi kérdésünk, hogy itt képesek vagyunk-e felvenni a keresztet. Azzal, hogy megtagadjuk magunkat, hogy nem az érzékeink szerint döntünk, hogy nem adjuk át magunkat e konzumvilágnak. Ez pontosan olyan nehéz, mint minden önmegtagadás, legyen az a börtön, vagy más emberpróbáló valóság. Tőlünk itt és most kéri Krisztus: tagadd meg magad és kövess engem!
Ámen