2007-07-18

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat! Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Az országot járva több anyukával találkoztam, különösen faluhelyt, akiket súlyos gondként terhel, hova fog járni gyermekük iskolába, óvodába. Megszűnt, és összevont iskolák tucatjaival lehet találkozni. Református iskolarendszerünk igyekszik teljes erővel fenntartani magát. Amikor anyagi erőről van szó, néha túlhangsúlyozzák ennek a 26 középiskolának a jelentőségét, de valóban megtartó erő lehet ez a mintegy két tucat iskola. Dr. Kálmán Attila korábban az oktatási tárcában dolgozott, jelenleg a Tatai Református Gimnázium Igazgatója. A Técsőn megtartott Református Középiskolák Találkozójáról beszél.

Dr. Kálmán Attila: A Kárpát-medencében 41 magyar református középiskola van. Ebből 26 van itt az anyaországban, 9 Erdélyben, 4 Kárpátalján és 2 a Felvidéken. Ezek tizenkettedik alkalommal rendezték meg a találkozójukat, Técsőn a Felső-Tiszavidék központjában, egy gyönyörű szép fekvésű kisvárosban, Hollósi Simonnak és a kazettás mennyezetéről híres református templomnak a városában. Csodálatos élmény volt a számunkra, 38 középiskola 150 diákja és tanára vett részt. Érdekes volt együtt énekelni, roppant nyújtották még a zsoltárokat, de akkor is szép volt. és a Himnuszt amikor énekeltük itt az olyan megható volt, hogy sokunknak könny szökött a szemébe.

Fekete Ágnes: Diákok is részt vesznek ezen a találkozón?

Dr. Kálmán Attila: Hogyne! Minden iskolából két diák, és két tanár, amiből az egyik lehetőleg az igazgató. Nagyon szép kirándulásaink voltak, voltunk Európa közepén, ez Aknaszlatina és Rahó között van valahol félúton. Érdekes, hogy 1887-ben az Osztrák-Magyar Monarchia mérnökei mérték meg és most műholddal újramérték és 5 méter eltérés volt csak. Onnan voltunk Kőrösmezőn, egyik legkeletebbre lévő olyan város, ahol még magyar iskola van. Igazság szerint nem is igazi magyar iskola, csak egy családnál jönnek össze egy lelkes tanító néninél vasárnaponként, onnan a Tatár-hágóra mentünk és az új síparadicsomba óriási befektetések vannak. A munkácsi várat örömmel tapasztaltuk, hogy hozzák helyre, hogy a magyar emlékeket is megőrizték, vagy felelevenítették, jól esett olvasni ukrán és magyar felirattal egy Kazinczy emléktáblát, Petőfi emléktáblát, Rákóczi és Zrínyi Ilona emlékeit, azt, hogy a koronát itt őrizték hosszú időn keresztül, és egyébként is egy kulturáltabb környezet lett végre. Onnan mentünk Szojvára, ahol 1944 őszén malenkij robotra elhurcolt magyarokat pusztítottak el szinte tudatosan. 1988-ban tatai gimnazistákkal voltam ott vagy 45-50 fővel, és öreg bácsik nekem négyszemközt amikor sorba álltam a tejért elmondták azt a sok szörnyűséget, ahogy kihajtották őket oda, és kint feküdtek a hideg esőben a földön, mert nem jutott mindenkinek az épületben hely, és ott pusztultak el különböző járányokban, meg a fagyban, több tízezer ember volt eltemetve a buszpályaudvar alatt. De mikor kértem őket, hogy jöjjenek és mondják el a gyerekeknek, azt mondták, hogy azt már nem vállalják. Négyszemközt elmondják, de azt nem. 88-ban odamentünk a buszpályaudvarhoz, tudtuk, hogy alatta van a tömegsír, oda mentünk az egyik magas fa alá, a leghosszabb fiú nyakába vette a legkisebbet, egy kis koszorút tettünk fel az ágakra, megfogtuk egymás kezét, elmondtuk nagyon csenden a Miatyánkat, és eldúdoltuk nagyon csendben a Himnuszt. Én állítom, hogy ha egy órás előadást tartottunk volna, nem lett volna olyan emlékezetes a gyerekeknek. Érd ekes volt most, közel húsz év után visszamenni ugyanoda, tizenöt-húsz hatalmas fekete gránittábla van a falon, belevésve minden faluból az elhurcoltak neve. Innen mentünk a Vereckei-hágóra, amikor korábban jártunk ott akkor még élet volt ott, büfé volt, árusítottak dolgokat, most semmi nincsen, teljesen elhagyatott, azt az utat kivonták a forgalomból, egyetlen élő emberrel nem találkozunk a környéken. Az emlékművet továbbra sem engedték befejezni, nagyon reméljük, hogy előbb-utóbb javul annyira a magyar-ukrán kapcsolat, hogy engedélyezni fogják. Igen sokat köszönhetünk Ambrus Pálnak, a Técsői Gimnázium igazgatójának és kollégáinak, szinte a semmiből teremtették elő azt a csodálatos vendéglátást, amit erejükön felül vállaltak, minden tanár, diák az iskolából ott volt és segített, és nagyon megható volt az ő kedvességük. Meg kell emlékezni Dr. Szőllősi Tiborról, Kárpátaljának a szenvedélyes kutatója, aki olyan lendülettel és szeretettel beszélt a városáról és a Felső Tiszavidékről, szinte minden fáról-fűről kerékvető kőről tudott regényeket mondani.

Fekete Ágnes: Egy ottani presbiter?

Dr. Kálmán Attila: Egy ottani presbiter, nyugdíjas orvos, sose felejtem el mikor 88-ban jártunk arra diákcsoporttal, nagyon beteg volt és a felesége mondta, hogy most ne zavarjuk, mert magas lázzal fekszik, napok óta ki nem kel az ágyból. Mikor meghallotta, hogy ott vagyunk Tatáról ötven diákkal azonnal kiugrott az ágyból elmúlt a betegsége és jött és szenvedélyesen vezetett végig a városon. Kárpátalján négy református iskola van, Nagyberegen, Nagydobronyban, Tivadarfalván és Técsőn, különösen a técsői azért jelentős, mert az egész Felső Tiszavidéken ahol szórványban élnek a magyarok és egy-egy gyerek van csak. Ha nem jönne ide, és nem tanulna itt magyar középiskolában akkor teljesen elveszne a magyar értelmiség számára. Egyáltalán továbbtanulási lehetősége is minimális lenne. És az itt végzett diákoknak több mint 80%-át fölveszik főiskolára, egyetemre. Néhány évvel ezelőtt Nagyberegen voltunk a gimnázium vendégei és meghatott mindnyájunkat, hogy miközben létminimum alatt élnek az ottani kollégák, a tizedikből egy tehetséges volt diákjukat támogatták, aki Kijevben orvosi egyetemre járt. És azt mondtam, hogy ez olyan példája a szeretetnek és a keresztény segítőkészségnek, amit nagyon jó lenne, ha követnének sokan.

Fekete Ágnes: Az is a célja, hogy valami közös ügyet megfogalmazni.

Dr. Kálmán Attila: Igen

Fekete Ágnes: És akkor egy ilyen fogalmazvány is született.

Dr. Kálmán Attila: Tehát minden ilyen alkalommal kiadunk egy zárónyilatkozatot és egy állásfoglalást. Megkérdezzük, hogy különböző országtestekben, tehát Felvidékben, Erdélyben, Kárpátalján, anyaországban mik azok a legégetőbb problémák, amik most foglalkoztatják és nehezítik az iskolák helyzetét.

Fekete Ágnes: Mi az ami leginkább változott tavaly óta?

Dr. Kálmán Attila: Szűkülnek a lehetőségek a mozgás terek, nagyon félünk a különböző törvénytervezetektől, az elmúlt években kialakult egy tervezhető állapot, amelynek az volt a lényege, hogy amit az előző évben az önkormányzatok országos átlagban a saját iskoláikra támogatásként adtak, azt megkapták kiegészítő támogatásként az egyházak is. És attól félünk, hogy most ezt át akarják formázni

Fekete Ágnes: Tehát a félelem a leginkább az ami…

Dr. Kálmán Attila: Tehát a félelem, a bizonytalanság. Eötvös József azt mondta, hogy az iskola és a fa akkor fejlődik jól, ha békén hagyják, ha nyugodtan hagyják. Állandóan változnak a törvények, bizonytalan a támogatási rendszer, nehezen kiszámítható előre, hogy mit fogunk csinálni jövőre, vagy azután. Mondjuk a fa kidöntése az robajjal jár, de a növekedés az csendben van mindenképpen. Ez fontosabb lenne sokminden másnál.

Fekete Ágnes: Amennyire én tapasztalom, a kisiskolákat éri legjobban a megszorító intézkedés.

Dr. Kálmán Attila: Kisiskolák bezárása, az nem csak az egyházat érinti. Na de érdekes módon sok kis település azért hogy megmentse az iskoláját szeretné átadni az egyháznak. Az egyház, egy nagyon kis létszámú iskolát is, ha van honnan átcsoportosítania, akkor meg tudja menteni egy-két évig. Mert ha egy településtől elveszik az iskolát, akkor az azt jelenti, hogy a fiatalok onnan elmennek. Valamikor a 60-as években mint egy ezer kisfaluban szüntették meg az iskolát. Akkor az Antall-kormány idejében 280-at visszatelepítettünk, azoknak a nagy része azóta újra megszűnt. Az emberek menekülnek be a városba és ez azért katasztrófa, mert a földnek a megtartó képessége megszűnik. Pártszempontokból lehet, hogy előnyös, mert kiszolgáltatott tömeggel sokkal könnyebben el lehet bánni, mint egy olyan tömeggel, akinek van egzisztenciája és biztonsága, saját véleménye, meggyőződése van, gyökerei vannak, az ilyen embert nehezebb manipulálni.

Fekete Ágnes: Egy tudatos, mondjuk olyan manipulálható tömeg gyártás is folyik az oktatási rendszer átalakítása mögött.

Dr. Kálmán Attila: Negyedikben, hatodikban, nyolcadikban és tizedikben van úgynevezett kompetenciamérés. Ennek az a lényege, hogy alkalmazni tudja a tudást a gyerek. Részben helyes, hogy tényleg az ember olyan ismereteket tanuljon, amit a gyakorlatban tud alkalmazni. Ugyanakkor viszont igazi komoly probléma megoldásról mélyebb tudásról eltereli a figyelmet, mert az, hogy én egy csekket ki tudok tölteni, vagy egy grafikont le tudok olvasni, ez nem igazi intelligencia, nem igazi kreativitás, nem igazi tudás. Ez az általános színvonalnak a romlásához fog vezetni, hogyha ez a kizárólagos cél. Ha a minőség lehetőségét az igényességet vissza fogják mint ahogy az egyetemen főiskolán is visszafogják, járatják velünk a "Bolognát", ahogy szokták mondani. Megint a minőség rovására megy.

Fekete Ágnes: Tehát, hogy minél általánosabb, legyen a rendszer, mindenki beférjen ugyanabba, hát aminek következtében éppen a színek nem tudnak kijönni.

Dr. Kálmán Attila: Például földrajzból, vagy történelemből olyan feleletek vannak, hogy kézbe adják a gyereknek az atlaszt, aki tud olvasni, ismeri a színeket, ismeri a térképjeleket, az egyetlen szó tanulása nélkül sikeresen át tud menni az érettségin.

Fekete Ágnes: Mit tud egy református iskola tenni ebben az ügyben, mert az ember eléggé könnyen elkeseredik, amikor ezt látja.

Dr. Kálmán Attila: Nincs annyira kiszolgáltatva. Én soha olyan szabad nem voltam, mint amióta református iskola igazgatója vagyok. És olyan munkatársaim vannak Pápán is, Tatán is, akiket nem kell hajtani. Mert azt mondják, hogy amelyik kutyát ütni kell az sose fogja meg a nyulat. Legfontosabb az, hogy legyenek jó kollégiumok, legyenek jó internátusok. Bár megmondom őszintén, hogy a család semmivel sem pótolható. Jézus Krisztust sem egy kibucba tették, hanem egy családba. És azt tapasztaltam, hogy egyházunkon belül is, de gondolom azon kívül is vannak nagyon sokan elkötelezett emberek, akik erre a célra szívesen áldoznak nem csak pénzt, hanem időt, fáradtságot is. Még nem találkoztam olyan tudóssal, művésszel, akit ha meghívtam volna nem jött volna el szívesen diákok közé. A legtöbben térítésmentesen legfeljebb útiköltséget kértek. Vagy még azt se.

Zene

Fekete Ágnes: Egy olyan református intézményt mutatunk most be, ahol szintén foglalkoznak oktatással. Felnőtt értelmi fogyatékos emberek foglalkoztató házát hozták létre Kömlődön. A volt iskola egy jeles tanára Kerényi Béla lett az otthon névadója. Miklósné Sebestyén Katalin beszélt az itt dolgozó embereken túl Szemeti Ferenc lelkésszel, Auerné Böröczki Erzsébet igazgatóval, és Bogáth István gondnokkal.

Szemeti Ferenc: Az értelmi fogyatékos gyermekek az alapfokú intézményekből kikerülnek, vagy a családhoz kerülnek vissza, vagy pedig különböző nagy létszámú zárt intézményekbe. Egész országos szinten nincs megoldva ezeknek az embereknek a helyzete, ekkor döntöttük el, hogy ebbe az irányba fogunk elmozdulni, kiírtak egy olyan pályázatot, ami fogyatékos embereknek a nappali intézményére szólt, akkor összedugtuk a fejünket, hogy mit is kellene csinálni és úgy döntöttünk, presbiteri határozat is erről szól, hogy megpályázzuk ezt a lehetőséget. Elég nehéz időszakokat éltünk át, ugyanis "sikerült" olyan kivitelezőt kiválasztani -pedig közbeszerzés volt-, aki bizony nem fizette az alvállalkozóit, sorra tönkre mentek ezen az építkezésen. Kész isteni csoda hogy egyáltalán megépült ez a ház, egy éves késéssel.

Miklósné Sebestyén Katalin: Azt mondta, hogy sok-sok nehézséggel kellett szembenézniük és mégis úgy beszél róla, mint hogyha ez valami nagyon szép, időszak lenne akár az ön, akár a gyülekezet életében is. Mitől szép ez mégis?

Szemeti Ferenc: A szépsége abban van, hogy az Úristen nagyon nagy terheket rótt ránk és ezt meg tudtuk oldani, tehát nap mint nap ezzel foglalkoztunk, gyötrődtünk, görcsöltünk, hogy hogyan lehetne tovább, hogyan lehetne az anyagi problémákat áthidalni, kiküszöbölni. Napról-napra készült tégláról-téglára. Az egész gyülekezet lelkén viselte ennek az épületnek a sorsát, gondolok itt a tereprendezésre, vagy a parkosítási munkálatokra is. A legtöbb segítséget ugye akkor kaptuk, amikor a (erről elég nehéz beszélni, mert november harmadikán adtuk át ünnepélyesen az épületet és aznap éjjel el is öntötte a víz, egy csapnak az eltörés után 38m3 víz ömlött be az épületbe, közel 4 millió forintos kár keletkezett az épületben.), azon a reggelen amikor ez a vízbetörés megtörtént, akkor éreztük azt, hogy a gyülekezet tényleg összefog, mert egy félóra leforgása alatt 30-40 ember volt itt a házban, a parkettát az összeset föl kellett szedni. Én büszkén és bátran mondom el, hogy a minden napi imádságaimba foglaltuk ennek az intézménynek a felépülését, mert anélkül biztosan nem tudtuk volna ezeket a nehézségeket áthidalni, hogy folyamatosan fenn tudjuk tartani, ezért bizony elég komoly nehézségeket és gyötrelmeket kell megélnünk. Működési engedélyünk 40 főre szól és 25-en vagyunk. Most csak szabad helyek vannak, nagyon jó családi légkör alakult ki.

István: Van egy nagyon komoly főnökasszonyom, Reginának hívják, aztán a Bogáti Ildike, Nikolettet tudom bemutatni, Hetti barátnőmet tudom bemutatni,

Miklósné Sebestyén Katalin: István, maga miért szeret itt lenni?

István: Én azért szeretek itt lenni, lehetőségek vannak, hogy a kertet művelni, egyéni imádkoztatás van, csendes napokat tartani

Fiú: Számítógépezni a többieket meg fogom tanítani, a lányok pedig csomagolni fognak, a fiúk pedig elkezdenek papírkártyákat nyomtatni.

Miklósné Sebestyén Katalin: Te honnan jöttél ide?

Lány: Oroszlányról.

Miklósné Sebestyén Katalin: És hogyan tudsz idejönni Oroszlányról? Tömegközlekedéssel?

Lány: Busszal.

Miklósné Sebestyén Katalin: Ki hoz téged?

Lány: A sofőrbácsi. Van a Zsolti bácsi. Nagyon korán kelek.

Miklósné Sebestyén Katalin: És akkor az jó, hogy egy kicsit így mosolyogva fogadnak, segítenek és akkor könnyebb már egy picit…

Lány: Már könnyebb egy picikével. Utána vagy lemegyünk a kertbe… Hű de jó meleg volt máma! Kapálgatunk, gyomlálgatunk, ki hogy tud.

Miklósné Sebestyén Katalin: Mit csináltál?

Lány: Szőnyeget textilből, ingekből, régebbiből.

Miklósné Sebestyén Katalin: A rendszerváltás után kapták vissza azt a bizonyos iskolaépületet, amelyben most a fogyatékosok nappali foglalkoztatója kap otthont. Hogyan került önökhöz vissza ez az épület?

Bogáth István: Nehezen és romos állapotban. De hála Istennek azóta aztán a problémánk megoldódott. Ennek az érdekessége az, hogy a presbitérium tagjai kivétel nélkül abban az iskolában volt annak idején diák. Egyöntetűen, név szerinti szavazásnál úgy döntöttek, hogy igenis visszakérik és majd remélik, hogy meglesz a funkciója is.

Miklósné Sebestyén Katalin: Milyen térséget és kiket, milyen jellegű fogyatékkal élőket vesz célba és gondoz ez az intézmény?

Auerné Böröczki Erzsébet: Középsúlyos értelmifogyatékosokat, felnőtt fogyatékosokat. 16 éves kortól jöhetnek ide. Oroszlány és kistérsége, Tata, Tatabánya és kistérsége, Mór és kistérsége jár ide, Kisbér és kistérsége.

Miklósné Sebestyén Katalin: Hogyan tudnak eljutni ide a gondozottak?

Auerné Böröczki Erzsébet: Olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Oroszlány város önkormányzata biztosít a számunkra egy buszt. Környező falukból is vannak. A református egyház szellemében működünk, tehát minden reggel azzal kezdjük, hogy van egy kis reggeli áhítat, közös éneklés, ezek a felnőtt fogyatékos emberek általában nem olyan körből kerülnek ki, ahol a vallás mindennapi dolog, de annyira megszokták ezt tulajdonképpen rövid idő alatt, hogy igénylik. Hát hogyha véletlenül mi valamilyen oknál fogva azonnal nem jelenünk meg, amikor ők már ide érkeznek, akkor mindig szólnak, hogy most már menjünk és imádkozzunk közösen. Ezen kívül részt vesznek minden féle-fajta házimunkában. Várják a dicséretet, az elismerést.

Miklósné Sebestyén Katalin: Láttam itt szövőszékeket, meg mindenféle kézműves termékeket a fenti foglalkoztatókban.

Auerné Böröczki Erzsébet: Nagyon sokan vannak olyanok már akik úgy kerültek ide hozzánk, hogy tudnak szőni. Nagyon ügyesek a gondozónőink, tehát az ő segítségükkel és heti 2-3 alkalommal. Tehát nyilván ez mindig időjárás függő is, mert ha olyan az idő, hogy nem lehet kimenni kertészkedni, akkor bent maradnak és akkor különböző manuális tevékenységeket végeznek és nagyon aranyos kis dolgokat tudnak közösen előállítani.

Miklósné Sebestyén Katalin: És hogy alakult, hogy ön lett itt a vezető? Mi az a személyes szál, ami idehozta?

Auerné Böröczki Erzsébet: Hát tulajdonképpen ez a saját gyerekem. Tehát tulajdonképpen én a pedagógus pályára is úgy kerültem, hogy született egy értelmi fogyatékos gyermekem és ez nagyon megváltoztatta az életünket, és több mint egy évtizedig egy kisegítő iskolában tanítottam. Aztán amikor sor került arra, hogy ez az intézmény lassan-lassan beinduljon -ugye voltak itt takarítási munkák és más egyebek-, hát mi is szorgalmasan átjártunk segíteni, mert tudtam, hogy az én fiam is olyan korosztályba került, huszonkétéves, hogy ki fog maradni az általános iskolából. És hát nyílván itt jó helye lesz, mert én mindenképpen hivatásomnak éreztem a munkámat, és mindenképpen szerettem volna csinálni. Most hogyha őt napközben nincs hova elhelyezni, akkor egyvalakinek fel kell áldoznia magát és az nyilván azért általában minden családban az anya. Hát aztán a véletlen hozta azt, hogy én legyek ennek az intézménynek a vezetője, mert aki volt egy hónapig ő úgy döntött, hogy ez neki nem megy. Fiatal volt -ahogy nekem elmondta-, és túl nagy falatnak érezte ezt az egészet. És akkor csomó véletlen sorozat az amiért kértek engem arra föl, hogy nem vállalnám-e el ennek az intézménynek a vezetését.

Miklósné Sebestyén Katalin: Akkor ez egy kicsit olyan, mint hogyha a saját terveit valósíthatná itt meg?

Auerné Böröczki Erzsébet: Énnekem azért volt egy ilyen vágyálmam, hogy majd egyszer egy ilyen intézményt fogok vezetni és magunk sajátos eszközeivel tehát Oroszlány városon belül azért mi megpróbáltunk mozgolódni és mindig kaptunk ígéretet az éppen illetékes önkormányzattól. Ez a remény úgy éltettett is engem is és úgy gondoltam, hogy hát jó akkor most elhozom ide a saját gyerekem, az összes ismerősöm. Titkolt szándékom az volt, hogy jó akkor el leszünk itt addig amíg majd Oroszlányban nem lesz és akkor majd visszamegyünk. Így döntöttem amellett, hogy én ez elvállalom, mivel hát eddig is ez volt az életem, de most teljes egészében. Másokért, akik ránk vannak utalva, lehet tenni.

Miklósné Sebestyén Katalin: Éneklés volt, meg jönnek-mennek ki-be az irodából az emberek, valamiféle ilyen családias hangulat van itt.

Auerné Böröczki Erzsébet: Ugyanúgy, mint nekünk ép egészséges embereknek, nekik is meg kell élniük a saját maguk konfliktusait. Azt, hogy ki mennyire tud kihez alkalmazkodni. Annak ellenére, hogy sokáig voltak otthon és csak a szülők környezetében nagyon rövid idő alatt megtanultak egymáshoz alkalmazkodni. Elfogadni egymásnak a rigolyáit, a rossz hangulatát, a rosszkedvét, a jókedvét. Ezáltal váltunk olyan kis családdá. Én nagyon szerettem volna, hogy az legyen. Mindig úgy képzeltem el, hogy ezt az irodaajtót sose zárjuk be. Tehát nem csak a saját gyerekem elől nem akarom bezárni, hanem ide mindenki be szokott jönni. De van amikor csak arra vágynak, hogy mi szeressük őket.

Zene

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Példabeszédek könyve első fejezetének harminckettedik verséből!
"Mert az együgyűeknek pártossága megöli őket, és a balgatagoknak szerencséje elveszti őket."

Nemrég egy családnak szerettünk volna segíteni. Összedugtuk a fejünket, kitaláltunk egy közös tervet, de végül is ott hagytam minket a feladatokban és kiderült: nem tudtunk segíteni. Sokszor tapasztaltam ezt: van amikor és akiken nem lehet segíteni. Rettenetesen letöri ez az embert. Valakinek el is panaszoltam ezt a tapasztalatomat, szinte felsírt belőlem: de hát nem látja a saját érdekét? Mire egy megszívlelendő mondatban kaptam választ: Az már nagyon nagy dolog, amikor az ember a saját érdekét felismeri. Azóta is ezen gondolkodom. Valójában az a dolgunk a Földön, hogy a saját érdekünket felismerjük. Persze az érdek alatt nem a pillanatnyi szükséget értem, hanem az amire valóban szükségünk van. Vajon megkérdezzük-e magunktól, hogy mi kell az életünkhöz? Először is mennyei áldás. Ennivaló. Födél a fejünk fölé. Békesség. Emberek boldog mosolya. Értelmes tevékenység és célok. Mi nem ezeket szoktuk megfogalmazni, hanem a szerencsénket keressük. Különleges boldogságra, önmagunk újszerű felfedezésére, fantasztikus dolgokra vágyunk, mert akarva-akaratlanul átvesszük a körülöttünk látott fogyasztás tempóját. A balgatagok szerencséje elveszíti őket – olvastuk. Valahogy ez történik körülöttünk. "De hátha nyersz, hátha kapsz valami különöset!" – csábítanak bennünket mindenütt. Mindig nagy nehézség megértetnem a különféle boltokban az eladókat, hogy nem akarok nyerni. Köszönöm szépen, semmiféle szelvényt, sorsjegyet és egyebet nem kérek, hiszen én már nyertem eleget. És ha szétnézünk az emberek lelkében, családjában, munkájában, hatalmas szerencsétlenségtömeget látunk. Elveszít minket a szerencse. Mert nem azt az egyszerű kérdést tesszük föl: "Mi is az elemi érdekünk ezen a Földön?". Az, hogy egy ügyünk legyen. Az, hogy leegyszerűsödjünk az élet alapkérdéseire. A felolvasott példabeszédnek olyan különös az eleje: az együgyűeket megöli pártosságuk. Valaki vagy együgyű, vagy pártos. Az egy és a pár valahogy nem illik össze. Ha egy ügye van, ha tényleg rájött, hogy nem is kell olyan sok dolog az élethez, akkor hogyan pártoskodhat? Ez a körülöttünk zajló élet nevetséges kifordított kabátja. Sajnos az együgyűek valójában nem egy ügyűek. Mert ha felismertük, hogy mi az élet lényege, ha látjuk, hogy nem a nagy szerencse az, amiért érdemes ezt a néhány évtizedet itt a Földön leélni, hanem azért, hogy Isten áldását megtapasztaljuk, akkor nem leszünk pártosak. Akkor tudunk hallgatni, tudunk néha visszavonulni, tudunk kevesebbet akarni. Mai műsorunkban együgyű emberekről is szó volt. "Értelmükben akadályozott embereknek" szokás őket hívni. Én sokszor tapasztaltam, hogy ők a maguk együgyűségében okosabbak nálunk. Mert pontosan tudják az érdekeiket. Nem kápráztatja el őket semmi más érdek. Arra a kérdésre, hogy miért szeretsz itt lenni, a kömlődi otthon dolgozója azt válaszolta: mert itt dolgozik az X., meg az Y. és végig sorolta a munkatársakat. Ezért érdemes itt élni. Úgy tűnik sajnos az okos együgyű ember pártoskodik, a valódi együgyű ember pontosan tudja, hogy egy jó ügy van. A szeretet útja nem a pártoskodás, hanem Krisztus kegyelmének a megtalálása. Ezt adja meg nekünk Isten!
Ámen