2007-09-05

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Az idén kicsit savanyú szájízzel baktattunk az első tanítási napra a gyerekekkel. Az iskola kerítésén két reklám éktelenkedett, jelezve, hogy a föld alól is pénzt kell előteremtenie az intézménynek. Fájdalmasan érintett ez a látvány. Mélyen megvetem a plakátokat, amelyek ma már nem tájékoztatni, hanem manipulálni akarnak. Ez az egész világ idegen számomra a szent oktatás világától, beszennyezi a pénzügyi gondokon való örökös tépelődés a valóban fontos dolgokat. Nyáron voltunk egy várban, amit magánkézben, pénzügyi számítások miatt tart fenn egy vállalkozó. A termekben rossz és pongyola szövegeket lehet olvasni, egy rettenetesen giccses és történelmi hamisításokkal teli játékot, inkább bohózatot láttunk. Ez lesz egy történelmi emlékből, amit eleink a vérükkel védtek, amikor az anyagi javak veszik át az irányítást. Nem működik az a társadalom, amely nem tart fenn a pénz által érinthetetlen területeket.

Első riportunkban egy ilyen segítséget nyújtó szervezetről, a Családjainkért Alapítvány kezdeményezéséről lesz szó. Szűkös körülmények között élő diákok megsegítését célozzák. Az Esélyt a képességeknek program a Nagycsaládosok Országos Egyesülete támogatásával működik, vezetője, Balogh László közgazdász.

Balogh László: Van egy kislány, aki egy vidéki városból származik, két testvére van. Nehéz anyagi körülmények között élnek, nem is tudnám elmondani, hogy mennyire. Amikor ellátogattunk hozzájuk, az édesanyja elővett egy dossziét, amelyben a kislány okleveleit és díjait tartotta, amelyeket különböző tanulmányi versenyeken nyert. Minden édesanya büszke lenne, ha ilyen eredménnyel tanulna gyermeke. Ennek a kislánynak lehetősége nyílt arra, hogy angolt tanuljon, ami a további lehetőségeit bővítené. Egy nagyon tehetséges kislányról van szó, Renátának hívják őt, de rajta kívül is még rengeteg ilyen tehetség van.

Ha körbenézünk, látunk itt egy lógót a táblán, amin egy felkelő naphoz hasonlatos gyermekfej látszik nevető szájjal és szemekkel, vidám, elálló fülekkel, a napsugarak pedig a tudást, a képességeket jelképezik. Az olvasható alatta: Esélyt a képességeknek. Mindez kifejezi ennek a programnak a gondolatát és szándékát. Azt szeretnénk, ha jó képességű gyerekek, akik normál körülmények között jól teljesítenének, tovább tudnának tanulni, jobb szakmát tudnának választani, hogy boldogulni tudjanak. Ne akadályozza ebben őket az, hogy olyan anyagi vagy családi körülmények között élnek, ami nem teszi ezt számukra lehetővé. Ez a program 2005-ben indult el, a belépési életkor 10 év. Negyedikes, ötödikes gyermekeket keresünk. A programba való felvétel egy döntésen alapul, amelyet hosszú utánajárás után hozunk meg: referenciát, ajánlást kérünk az osztályfőnöktől, meglátogatjuk a tanárokat az iskolában, beszélgetünk a szülőkkel, a gyermekeknek kell egy jelentkezési fogalmazást beküldeniük a jelentkezési anyaggal együtt. A jelentkezők közül 15-20 gyermeket választunk ki, akiket elviszünk egy úgynevezett "Üdülj és okosodj!" táborba.

Fekete Ágnes: Hol volt ez a tábor?

Balogh László: Eddig minden évben egy nagyon kedves barátunk meghívását élveztük őriszentpéteri házában. Bakó József önzetlenül és szeretettel ajánlotta fel házát erre a célra. Nagyszerű körülmények között tudunk ott együtt lenni a gyerekekkel. Mindig jól érezzük magunkat.

Fekete Ágnes: Az idei tábor is nagyon jól sikerült.

Balogh László: Ez volt az a tábor az eddigi táborok története során, ahonnan a legnehezebben akartak hazamenni.

Fekete Ágnes: És hogyan tovább?

Balogh László: Ezek közül a gyerekek közül a szűkös anyagi lehetőségeink szerint kiválasztunk tartós támogatásban, kvázi ösztöndíjban részesített gyermekeket. Erre tavaly került először sor. Aláírtunk a szülőkkel egy támogatási szerződést, amelyet 8 vagy 9 éven át szeretnénk velük fenntartani. Ez azt jelenti, hogy 14 éves korukig követjük nyomon és támogatjuk a fejlődésüket. Ebben a szerződésben évente meghatározzuk, hogy milyen fejlesztési célt segítünk: nyelvtanulást, matematikai képzést, esetleg más művelődési vagy ismeretszerzési lehetőséget. Havonta átlagosan 5000 Ft-nyi támogatási összeget tudunk nyújtani a gyermekeknek, ami igen szerénynek mondható.

Fekete Ágnes: Valamilyen szellemi támogatást is kapnak az anyagi mellé?

Balogh László: Most nagyon jó, hogy erre rákérdezett, mert sokszor például arra van szükség, hogy a szülőket segítsük abban, hogy felmérjék, hogy a gyermekeik milyen képességűek, melyeket kellene támogatni. Nagyon fontos, hogy együttműködünk a szülőkkel és a gyermekek pedagógusaival, ezért egy állandó dialógust tessék elképzelni. Vissza kellene kanyarodnom az eredeti elképzelésekhez, amelyek úgy szóltak, hogy a gyerekek mellé keresünk patrónus családot. Ezt az eredeti koncepciót elvetettük aztán.

Fekete Ágnes: Miért?

Balogh László: Mert lehetnek hátulütői, gondoljunk esetleg a markáns szociális különbségekre. Valakit segít, mondjuk egy jobb módú család, és a nyolcadik látogatás után hazamegy a gyerek, és azt mondja az édesanyjának, hogy ő inkább ott szeretne lakni a másik családnál. Ilyen helyzeteket nem szeretnénk, ezért egy olyan megoldást választottunk a tavaly elindult támogatási programban, amiben egy személytelen alapítvány áll szemben a gyermekkel, ugyanakkor arra határozottan gondolunk és szándékunkban áll, hogy olyan családokat keresünk, akik rejtett módon egy gyermek mögé állnak.

Fekete Ágnes: Szerintem nagyon sok ember támogatna szívesen egy-egy gyermeket, de olyan bizalmatlanság van ma bennünk, hogy nem hisszük el, hogy a pénz mindig eljut oda, ahova küldjük.

Balogh László: Rátapintott a legkritikusabb kérdésre, ami a harmadik éve folyó alapítványi munkánk legfontosabb építőköve és területe talán: a bizalom felépítése. Kevés elmondani egy alapítványról, hogy minden szerzett forint jól hasznosul, és akik ebben dolgoznak döntően – kivéve a szükséges és menthetetlenül megfizetendő szakmai munkát, ami időnként felmerül – társadalmi munkában végzik a munkát. Itt sem a kuratórium tagjai, sem az alapítványi programban munkát végzők nem vesznek fel támogatást. Azzal a céllal hozta létre az alapítványt a Nagycsaládosok Országos Egyesülete, hogy a nagycsaládokat segítse: szerény lehetőségek között átmeneti szociális segélyeket nyújtson többgyermekes családoknak, mondjuk egy közműszámla kifizetési nehézsége esetén.

Fekete Ágnes: Ma már tényleg sok olyan család van, aki nem tudja kifizetni a számláit. Ez azt jelenti, hogy önökhöz fordulhatnak?

Balogh László: Igen. Kapunk ilyen megkeresést a Nagycsaládosok Országos Egyesülete ajánlásai alapján, elég sok ilyen esettel találkozunk. Az egyik kereső kiesése, munkanélkülivé válás, a gyermek valamilyen betegsége jelentős anyagi terheket ró a családra. Nem kell nagyítóval keresni azokat a helyzeteket, hogy valaki 200 000 Ft-os számlát kap az áramszolgáltatótól azzal a felszólítással, hogy fizesse ki, különben rövid határidőn belül kikapcsolják a szolgáltatást. Ezeken, fájó szívvel, sokszor nem tudunk segíteni, hiszen korlátozottak a lehetőségeink, de nagyságrendileg esetenként 10000-30000 Ft-nyi összeggel szoktunk hozzájárulni a problémák orvoslásához. Ez vissza nem térítendő segély.

Fekete Ágnes: Talán az egyházközségek találkoznak emberekkel, előbukkanhat egy ilyen helyzet.

Balogh László: Szeretettel hívom a református közösségeket, hogy gondolkodjanak el ezeken a lehetőségeken, amelyeket szeretettel ajánlok. Ha van egy jól működő református közösség valahol, amely vállalja, hogy támogat egy gyermeket, tegye meg. Tudom, hogy vannak Kárpátaljára irányuló patrónuskapcsolatok a református egyházban, amelyek szintén fontos és nemes dolgok. Itthon is találunk olyan gyermekeket, akik szintén rászorulók. Lehet segíteni nekik, és megismerkedni egymással. Lehetőség van találkozásra, beszélgetésre, a körülmények alapos megismerésére. Ebbe belefér az is, hogy elviszik egy nyári táborba a gyermeket, egy közös nyaralásra. A másik a szakmai munka, pedagógus munka. A gyermekek fejlesztőprogramjához nagyon is szükségünk van szakemberekre. A fejlődés nyomon követése, a gyermekek látogatása, a tanárokkal és a családtagokkal való kapcsolattartás sok energiát és időt igénylő feladatok, amelyeket nem tudunk honorálni, de a költségeket természetesen megtérítenénk.

Fekete Ágnes: Gondolom, arra is szükség van, hogy az, aki a bázison dolgozik, a szükséget szenvedő gyerekeket észrevegye.

Balogh László: Igen. Mindig azt kérem, hogy nyitott szemmel nézzenek körül. Csak annyi gyermeket veszünk fel a programra, amennyinek a támogatását finanszírozni tudjuk, mert nem szeretnénk egy év múlva senkinek sem azt mondani, hogy eddig tudtuk csak támogatni. Inkább kevesebbet veszünk fel, de őket szeretnénk végigkísérni a kitűzött korig. Az e-mail címünk: [email protected]. A 06-70-332-3515-ös számon is elérhetőek vagyunk.

Fekete Ágnes: Gondolom, hogy nem csak azért foglalkoztatják a nagycsaládok, mert három gyermeke van, hanem mert fontos üzenet az, hogy a nagycsaládok egy kicsit az ország megtartói is.

Balogh László: Állítólag gyerekbarát társadalom vagyunk, amit sajnos a nagycsaládok nem mindig éreznek. Az értékrend, amit a mai társadalmi, gazdasági helyzet sugall, az nem gyerekbarát. Nem feltétlenül azt sugallja, hogy a nagycsalád nagy érték. A családok szolidaritást, segítséget, a saját önző érdekek háttérbeszorításának értékét adják tovább, és természetesen ebben szeretnénk segíteni mi is. Nem véletlenül ebben a körben keressük először azokat a gyermekeket, akiken mi szeretnénk segíteni. Erősíteni azt a tudatot, hogy érdemes sok gyermeket vállalni, hogy van ebben a társadalomban szolidaritás, hogy vannak olyanok, nem is kevesen, akik terheteket vállalnak az ország és a társadalom érdekében. Ha a népesség fogy, akkor egyre súlyosabb körülményekkel fog szembenézni ez a társadalom. Ennek a felismerése előbb-utóbb majd csak teret nyer.

Ha ez most nem is ismert, az utóbbi időben jaj-kiáltásként ható élőláncos tiltakozás lesz szeptember 8-án a Nagycsaládosok Országos Egyesülete és sok más szervezet országos felhívása nyomán. Ha valaki kinyitja a szemét, láthatja, hogy hatalmas problémákat eredményeznek ezek a családokat súlytó megtakarítások és anyagi nehézségeket megteremtő intézkedések. Én találkoztam olyan nagycsaláddal, amely 7 gyermeket nevel 56 négyzetméteren. Az édesapa, aki nagyon családcentrikus és szereti a gyermekeit, elmondta, hogy ebben az országban nem érdemes igazán gyermekeket nevelni, mert semmilyen segítséget nem kapnak. Nagyon rossz, ha az emberek így látják egy országban a helyzetüket, és ha egy civil kezdeményezésen keresztül, ettől eltérő, pozitív üzeneteket tudunk a családoknak a segítés formájában adni, akkor ezzel ahhoz járulunk hozzá, hogy ennek az értéknek, értékrendnek az elismerését a családok felé közvetítjük.

Fekete Ágnes: Aki szívesen támogatna egy-egy gyermeket, keresse fel a www.eselytakepessegeknek.hu honlapot, de mi is szívesen segítünk. Az iskolakezdés nem csupán a családok pénztárcáját kezdi ki, de a tanárok lelkére is nagyon nagy terheket helyez. A gyúrói iskolaigazgatóval beszélgettem, akit református hite erősít meg abban, hogy ne adja fel a hitet akkor sem, amikor sírva kellett saját hetedikes osztályát elbocsátania a szomszédos faluba, mert nem engedélyezték a hetedik és nyolcadik osztály megtartását. Vinisné Hegedűs Jolánt hallják.

Vinisné Hegedűs Jolán: Gyúró érdekes település annak ellenére, hogy egy 1200 lelkes falu. Van itt református, evangélikus és római katolikus templom, és a háborúig ez a kis település a három felekezet iskoláját is fenn tudta tartani.

Fekete Ágnes: Hogy tartották fenn?

Vinisné Hegedűs Jolán: Úgy hogy szorgalmas parasztemberek éltek a faluban, és volt föld. Gazdaságilag mindhárom felekezet olyan erős volt, hogy a saját iskoláját működtetni tudta.

Fekete Ágnes: Tanítói földek is voltak?

Vinisné Hegedűs Jolán: Igen. A tanítóknak, az egyháznak és a településen élők legnagyobb hányadának is volt földje. Aki nem tudott megélni a földből, mert nem volt neki annyi, az eljárt a módosabb gazdákhoz bérért dolgozni.

Fekete Ágnes: Döbbenetes, hogy akkor három iskolát fenntartott a falu, most pedig egyet sem tud.

Vinisné Hegedűs Jolán: Igen. A gazdasági lehetőségek mások voltak abban az időben. Az igények és az elvárások is kisebbek voltak, de amire kellett, arra megtanították a gyermekeket.

Fekete Ágnes: A háború után alakult ki a jelenlegi helyzet? Az egy állami iskola?

Vinisné Hegedűs Jolán: Igen. Az addigi iskolákat megszűntették, és megalapították az elemi népiskolát. Az állami általános iskola 1945-ben indult.

Fekete Ágnes: Ez az iskola a mai napig folyamatosan működött?

Vinisné Hegedűs Jolán: A ’80-as években két éven át csak 1-4. osztály működött, de előtte és utána is folyamatosan nyolc osztállyal működött az iskola. Miután a szülők kiharcolták, hogy visszakerüljön a nyolc osztály, felépítették ezt a paneliskolát a régi katolikus iskolához. Többször is volt olyan időszak, hogy kevés volt a gyerek, majd utána megint több, hullámvasútszerűen. De mindig átvészeltük ezeket az időszakokat. Ha az oktatási kormányzat nem kényszerített volna bennünket erre, nekünk is el kellett volna gondolkodnunk azon, hogy a csökkenő létszám, csökkenő finanszírozás, milyen válaszlépéseket igényel. Abban gondolkodtunk, hogy részben osztottá alakítjuk az iskolát, ami azt jelenti, hogy a készségtárgyakat összevontan tanítják az első két osztályban (rajz, testnevelés, technika, ének), és felmenőben ugyanígy, csak a matematika, magyar és környezet tárgyak maradtak volna önállóak. Ezzel a törvénymódosítással megszűnt ez a lehetőségünk is.

Fekete Ágnes: Az lenne a jó, ha minden iskola egy kicsit maga is dönthetne a saját maga sorsáról.

Vinisné Hegedűs Jolán: Igen, mert ha már a helyi tanterv megalkotását ránk bízza a kormányzat, akkor azt hiszem, hogy ezekben a dolgokban is kikérhetné a véleményünket, vagy egy kicsit ránk bízhatná a döntést, hiszen mi is látjuk, hogy kevesebb a gyermek, a bőrünkön tapasztalhatjuk a gazdasági nehézségeket. Mi is gondolkodunk azon, hogy hogyan lehetne jó iskolát minél olcsóbban működtetni.

Fekete Ágnes: És hogyan lehetne?

Vinisné Hegedűs Jolán: Például időlegesen részben osztottá alakulni, de hogy ne tartsuk helyben mind a nyolc osztályt, az nem jó.

Fekete Ágnes: Most mi a helyzet a hetedik-nyolcadikos évfolyammal? Miért kellett nekik elbúcsúzniuk?

Vinisné Hegedűs Jolán: Fájó szívvel búcsúztak el. Voltunk már egy látogatáson tavasszal, amikor kiderült, hogy nem tudjuk megtartani a hetedikes, nyolcadikos osztályokat.

Fekete Ágnes: Busszal járnak át?

Vinisné Hegedűs Jolán: Igen.

Fekete Ágnes: Miért tartja ezt rossznak?

Vinisné Hegedűs Jolán: Először is azért, mert harminc gyerek jár egy osztályba. Másodszor azért, mert 15 éves koruktól kezdve úgyis utazniuk kell, állandóan az időre figyelni, a buszhoz kötődni. Itt adott egy védett környezet, mint a legtöbb falusi iskolában: minden szülőt minden pedagógus ismer. Külön oda tudunk figyelni a gyerekek személyes problémájára. Talán egy kicsit tovább maradhat gyermek. Most pedig egy pedagógus figyel 27 gyermekre, pedig amíg külön voltunk, addig két pedagógus figyelt rájuk. Több energiát tudunk fordítani a lemaradókra, ha kevesebb a létszám. Az is könnyebben kiderül, ha valaki tehetségesebb, mint az átlag, mert nem mindegy, hogy egy pedagógus 27 felé vagy csak 15 felé figyel.

Fekete Ágnes: A református egyházközség Gyúrón mekkora? Jár oda rendszeresen?

Vinisné Hegedűs Jolán: Igen, templomba járó ember vagyok a családommal együtt. Mindhárom felekezet az iskolában tartja a hittanóráit tanítás után. Nagyon jó a kapcsolatunk a lelkészekkel, fiatal lelkészek szolgálnak a gyülekezetekben, akik bekapcsolódnak az iskolai programjainkba. Rendszeresen meghívjuk őket, heti kapcsolatban vagyunk egymással.

Fekete Ágnes: Akkor ez egy nagyon jó kis közösség.

Vinisné Hegedűs Jolán: Igen. És ezért sajnálom, hogy megpróbálják ezt a jó kis közösséget ilyen módon szétszakítani.

Fekete Ágnes: És ez az államnak olcsóbb?

Vinisné Hegedűs Jolán: Talán egy pár forinttal, de annyit mi is tudtunk volna spórolni azzal a megoldással, amiről már beszéltem. Ezzel a megoldással iskolabusz-normatívát kell fizetnie, a bejáró tanulók után is normatívát kell fizetnie. Nem tudom, hogy az oktatást szabad-e ilyen módon mérni, hogy a gyermekek oktatása és nevelése, ezeknek a minősége múlhat-e pár millió forinton.

Fekete Ágnes: Hogyan lett tanár?

Vinisné Hegedűs Jolán: Én azon elvetemültek közé tartozom, aki már gyermekkorában is erre a pályára készült, és érettségi után egyenesen főiskolára mentem, majd friss diplomával a kezemben kezdtem el tanítani. Ráadásul nem szerettem volna a gyúrói iskolában dolgozni, mert mint minden fiatal, én is szerettem volna kipróbálni egy kicsit magam, de az élet úgy hozta, hogy itt kaptam állást, és azóta itt ragadtam. Ez a 27. tanév, amit ebben az iskolában elkezdtem. Most gondolkodom azon, hogy váltani kellene.

Fekete Ágnes: Miért?

Vinisné Hegedűs Jolán: Mert ez a pálya már nem az a pálya, amin én 25 évet ledolgoztam. A tavalyi év is már nehéz volt lelkileg. Az elején még reménykedtünk, amikor pedig elkezdtünk számolgatni, akkor kiderült, hogy már azt a tanévet sem tudjuk megtartani, kénytelenek voltunk lépni. Nehéz volt végigcsinálni.

Fekete Ágnes: Tényleg szörnyű, ha az ember tanítani akar, és pénzszámolás lesz az egészből.

Vinisné Hegedűs Jolán: Vezetőként mást sem csináltam az utóbbi időben, mint számoltam. Azért is volt ez lelkileg olyan nehéz, mert megéltem olyan korszakokat, amikor az iskola fejlődött. Minden évben gyarapodtunk valamivel: térképekkel, számítógépekkel, kézilabdapályával. Mindig tudtunk javítani egy kicsit az oktatás színvonalán. Most egy kicsit úgy tűnik, hogy amiért 25 éven át dolgoztam, az értelmét veszíti.

Fekete Ágnes: Azért csak nem?

Vinisné Hegedűs Jolán: A remény hal meg utoljára. Most abban a stádiumban vagyunk, hogy még reménykedünk. Még nem adtuk fel teljesen, de már megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy váltani kellene.

Fekete Ágnes: Ha mindezeket lebontjuk, akkor mit tart szépnek mégis a tanári pályában? Gondolom, hogy valami azért vonzza, és ez valószínűleg nem a pénzszámolás.

Vinisné Hegedűs Jolán: Nem. A pénz semmi esetre sem. Amikor még nem voltam igazgató, akkor sem jelentett semmit nekem. Az a szép, amikor egy régi tanítvány diplomát kap, vagy kiváló szakember lesz belőle. Előfordult már az is, hogy egy középiskolából jött vissza egy elismerő levél a tanítványaink kapcsán. Olyan is volt, hogy egy elsős gimnazista tanítványom szép eredményt ért el egy matematika versenyen, és a középiskola igazgatója megköszönte a munkámat, hiszen a gyerek előtte nyolc évig ebben az iskolában tanult. A tudása nagy részét még nem abban az iskolában szerezte meg. Egy érdekes beszélgetés során, amit egy érettségire készülő diákkal folytattam, aki szintén gyerekkora óta elhívást érez erre a pályára, megkérdezte tőlem ez a lány, hogy mit csináljon, mert a mai világban mindenki ostobaságnak tartja, hogy tanítónő szeretne lenni. Mondtam neki, hogy ha most lennék 18 éves, véletlenül sem mennék pedagógusnak, de ő csak menjen, mert valakinek az én unokáimat is tanítania kell.

Fekete Ágnes: Csak az kellene, hogy a pedagógusok tényleg örüljenek annak, hogy pedagógusok lehetnek.

Vinisné Hegedűs Jolán: Én remélem, hogy a mi kollégáink elsősorban nem a saját bánatukat sírják el, hanem igyekeznek a gyermekek örömeivel és bánataival foglalkozni. A bánat azonban egyre több, a gyerekeknek pedig lelki segítségre is szükségük van, és ezt is fel kell vállalnunk.

Fekete Ágnes: Itt van valamilyen jelentősége a hitnek? Mondta, hogy gyakorló református.

Vinisné Hegedűs Jolán: Úgy érzem, hogy a nehézségek áthidalásában nagy segítségemre van, mert erőt ad. Amíg azt a hitemet nem veszítem el, hogy engem az Úr állított ide, addig nincs baj.

Ének: Semmit ne bánkódjál Krisztus szent serege

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Péter első levele 2. fejezetének 2. versét:
"Mint most született csecsemok, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek; mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr."

Az elmúlt héten elmentünk Kárpátaljára, a Vereckei hágóra, ahol nagyon elszomorító látvány fogadott. Nem is a félbemaradt emlékmű rázott meg igazán, hanem az előtte található útjelző tábla és egyéb bódék. A táblákon az a felirat állt, vesszen Trianon. Alatta magyarországi termékek műanyag és egyéb csomagolóanyaga, egy kupac magyarországi szemét. Szégyenszemre mondom, nem volt nálam egy nagy nejlon zsák, hogy összeszedjem a hulladékot. Mert magam sem lelkesedem Trianonért, nyilván egyetlen jóérzésű magyar sem örül annak, ami van, de mintha belül veszítenénk el önmagunkat. Ahogyan Ravasz László nagyon régen megmondta, Erdély azé, aki teleszüli, a Vereckei hágó is talán azé igazán, aki képes tisztán megőrizni. Az ember mindig belül vész el. Ott veszünk el, hogy már nem vágyunk a tiszta tej után. A hamisítatlanság talán már nem vonz, és fel sem tűnik az, amikor a dolgok összekuszálódnak, amikor nem a megfelelő dolog kerül oda, ahova kellene. Péter apostol azt írja, nem mindegy, hogy min növekszünk. Ma a világkorszakunk fő jelszava a növekedés, a gazdasági fejlődés. Ha egy cég ezt nem tudja felmutatni elvész. A nemzetközi vállalatok ezt ki is mondják. Az a cápa, amelyik nem úszik, elsüllyed. Menni kell, haladni kell, mert különben végünk. A régi dolgokat ki kell dobni. Minden azt diktálja, hogy meg kell újulni, át kell alakulni, mert úgy nem jó, ahogyan van. Csak az a baj, hogy a fejlődés önmagában a legnagyobb baj forrása is lehet. Mint a rákos sejtek, gyönyörűen fejlődnek az emberben, tökéletesen szaporodnak, csak éppen nem lehet megállítani a fejlődést, és ez a biztos halálba vezet. Pontosan a rákos daganatnak az örök fejlődésre kárhoztatott hibája érződik ma mindenütt. Sajnos érezhetjük ezt magunkon is, amikor nem tudunk megálljt parancsolni vágyainknak, életterünk növekedésének. Nem mindegy, hogyan és min növekszünk. A tiszta tej olyan, mint a gyógyszer a csecsemőnek. A tiszta gondolatok, tiszta élet és környezet olyan, mint a tej a társadalomnak. Emlékszem, ezelőtt húsz évvel, amikor Franciaországban tölthettem egy évet, hazajöttem, nehezen találtam meg a helyemet itthon. Kérdéses volt a lelkészi szolgálatom is. Azt éreztem, hogy talán inkább takarítónak kellene elmennem, mert arra van e kicsiny hazában a legnagyobb szükség. Annyira koszosnak és rendezetlennek tűnt minden. Végig futott az agyamon, hogy mit szólnának, ha felszállnék egy vonatra, és csak úgy elkezdeném takarítani. Vagy az utcán – azzal tölteném a napokat, hogy szemetet szedek. Talán ennek volna a legtöbb értelme. Most húsz év után valami hasonló érzés fogott el. Biztos vagyok abban, hogy ha mindenki a tiszta és hamisítatlan tejre vágyakozik a lelkében, ha elkezdi keresni azt, ami tiszta és szent, akkor meg fog változni ez az ország, akkor szebb és igazságosabb lesz minden. Azt szajkózzuk, hogy rossz a világ -ami igaz is-, ahelyett, hogy ebből az Igéből azt mondogatnánk, hogy jó az Úr. A Jóságos Isten megújulásra hív a tiszta és hamisítatlan tejjel, amit kínál. Ezt a vágyat adja meg a Mindenható.
Ámen