2007-10-10

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Mostanában számos évfordulót ünnepelnek országszerte. A sok megemlékezés kettős érzést vált ki az emberből. Vajon miért kell állandóan a múltba tekintenünk? Ugyanakkor soha ennyire nem éreztem azt, hogy szélfútta levél az, akinek nincsenek apáról fiúra szálló történetei A Budafoki Református Gyülekezet 80 éves templomára emlékezik. Nagy Péter lelkipásztor és Németh Géza gondnok fognak beszélni. Először az istentiszteletből hallunk egy részletet, amikor a gyerekeknek szólt a prédikáció:

Nagy Péter: Kérném szépen a gyermekeket rövid tanításra. Áldás békesség! Tudja-e közületek valaki, hogy ki építtette ezt a templomot? Ki? Hát valaki építette az biztos. Demjén Istvánnak hívják, ott van az emléktáblája. És ott van az is, hogy ugye idén nyolcvan éves a templom, tehát 1927-ben épült. Azért emlékezünk többek közt, hogy ti megismerjétek, hogy az előttünk lévők mit csináltak. Egyetlen egy történetet mondok el, hogy milyen volt ez a Demjén István nevű lelkész, vagy Demjén Pista bácsi, ahogy a legtöbben még emlékeznek rá a régiek. Nagyon sok szegény ember volt azokban az időkben is itt Budafokon is és mindenhol Budapesten. És a Demjén Pista bácsi -akkor még volt egy parókia, ahol most a villamos jár ott volt a lakás-, szépen ebédelgetett. A feleségét Irénke néninek hívták, behozta a levest, letette a tálat az asztalra, aztán kiment, hogy behozza mondjuk a rántott húst és addig egy szegény ember megállt az ablak alatt, Pista bácsi fogta, fölkapta a lábast úgy ahogy volt mindenestül, és kiadta az ablakon. Gyorsan csinálta, nehogy az Irénke néni megakadályozza ebben. Mert megesett a szíve azokon akik szegények, akik éheznek, vagy éppen fedél sincs a fejük felett. Ilyen ember volt az aki többek között itt templomot épített, amiben most itt vagyunk.

Németh Géza: A reformátusok kitalálták, itt Budafokon, mikor nagyon kevesen voltak, hogy ők gyülekezetet akarnak még 1899-ben és akkor egy Hegedűs Sándor nevű körállatorvos elment a budai lelkészhez -aki akkor Hajpál Benő volt-, felhívta, hogy tartson itt istentiszteletet, meg valahogy szervezze meg a hitoktatást. Ő kijött és akkor elkezdődött egy szervezés. 1910 körül alakult anyaegyházzá az egyházközség. 1914-ben választották meg az első lelkészt. A gyülekezetnek saját magának kellett saját magát fenntartani és komoly áldozatot is hozni. A templomépítésnél voltak olyan pontok, mikor presbiterek váltót írtak alá a bankok felé a saját teljes vagyonukkal feleltek, hogy az egyházközség visszafizeti az építési kölcsönt. Hát azért megnézném, hogy ma vajon hány presbiter lenne erre hajlandó, hogyha éppen templomépítés közepében vannak. Ez nyílván azt is jelentette, hogy átgondolták, hogy mit csinálnak és volt egy komoly szervezés, például az egy nagyon fontos sarokpont volt, hogy nem volt osztályharc a gyülekezetben. A nagyon szegén emberek is adták a kétkezi munkájukat ahogy tudták, a vagyonos emberek pedig adták az odafigyelésüket, a munkájukat. Hegedűs Sándorról még annyi fontos, hogy örökös tiszteletbeli főgondnokká választották. Ő szervezte a harangokra a gyűjtést. Kulcsember volt dr. Takács Pál orvos, aki harminc éves kora körül már egy nevezetes ember volt Budafokon. Most se jellemző, hogy harminc éves emberek tekintélyesek, vagy az egyházban presbiterek ő pedig már akkor abban az egyházban presbiter volt. Ő adományozta az egyik harangot, 56-ban őt kérték fel nemzeti bizottmányi elnöknek. Az lett a vége, hogy halálra ítélték, utána ezt életfogytiglanra változtatták és ebből hat évet leült. És nem csinált semmit, itt nem volt lincselés, nem lőttek agyon senkit, egyszerűen csak elvállalta a dolgot és valószínű, hogy a másik oldal -mondjuk így, hogy nem az Isten országát szolgáló emberek- nagyon jól tudták, hogy kit kell "kilőni". 77-ben meghalt magára maradva, megkeseredve, nem lehet tudni, hogy pontosan mi törté nt, énnekem az a sejtésem, hogy az hogy ővele így el tudtak bánni és nem állt oda valahogy jobban senki sem mögé és magára maradt, az egy oka lehetett annak, hogy a háromezer fős gyülekezet -ami még 52-ben Demjén István alatt háromezer fős volt vagy még nagyobb-, oda jutott, hogy amikor 62-ben Táncos Zoltán idekerült a család beszámolása szerint kilenc fő hallgatta a bemutatkozó igehirdetést. E mögött nyílván komoly munka volt egyházon belül is, meg kívül is. Dr. Takács Pál egyike az egyház azon mártírjainak, akikről méltatlanul elfeledkeztünk. Mi még abban a szerencsés időszakban voltunk, hogy a Demjén István korszak munkatársi köréből néhány embert megismerhettünk. Sose felejtem el Parti Mária nénihez én úgy kerültem el, hogy akkor kicsik voltak a gyermekeink, Karácsonykor kitaláltuk, hogy az lenne a jó, hogyha idős néniket meglátogatnánk, vagy bácsikat akiknek nincsen családja és akkor viszünk egy fenyőágat, meg kis almát, vagy narancsot. Vagy énekelünk egyet, vagy beszélgetünk velük. 3-4-5 címet végiglátogattunk egy délután, amíg az angyal szorgoskodott a lakásban. És így kerültünk el a Parti Mária nénihez és ott derült ki, hogy ő diakonissza volt. Nagyon szegényen élt, nagyon egyedül, de átsütött azon a szegénységen az a lelkesedés, az a fiúi erő, ami Krisztus vitézein szokott átsütni. Mikor kérdeztük, hogy mi van vele, meg hogy van, azt mondta nem nagyon tud semmit, "nem olvasom 52 óta a Reformátusok Lapját, meg az ilyen hivatalos akármit, amikor a Demjén tiszteletes urat az egyházi újságban megrágalmazták, azóta én ezt nem olvasom" -mondta ő ezt 88-ban!-"most már nem tudok lemenni a templomba se, de azért a Mártika eljön, meglátogat és milyen aranyos, hogy maguk is meglátogattak". Így beszélgetünk egy kicsit. Nekem nem is esett le a tantusz, hogy most egy református szenttel van szerencsém beszélni, csak évekkel később mikor kiderültek a történetek. Megvoltak a hitvallók, de a hitvallók nincsenek fölemelve. Most hallottam például egy erdélyi lelkészről Sas Kálmánról, akit Érmihályfalvár onlőttek 56 után. Én igyekszem az ilyesmire figyelni és soha nem hallottam a nevét. Én úgy vélem, hogy Demjén István is egy ilyen lelkész, akit még ha nem is lőttek agyon, de aktív korszakában lehetetlenné tettek. És mindazt amit fölépített azt tulajdonképpen néhány utódja tíz év alatt teljesen szétverte. Egyszerre vannak jelen azok az emberek, akik szétverték az egyházat, még élnek, és már esetleg meghaltak azok aki meg építettek. Ez a dolog valahogy nincsen helyretéve, hogy azok akik szétvertek, legalább az életük vége felé mondják azt, hogy bocsánat. Még kvázi tiszteletet is követelnek maguknak, mondván, hogy hát ők "valamit csináltak és ezért maradt meg az egyház". Tehát ez egy olyan feszültség, amit itt ebben a kis gyülekezetben is nagyon erősen érez az ember.

Fekete Ágnes: Tehát a nyolcvan évből egy nagyon nagy részre nehéz emlékezni.

Németh Géza: Nem az a cél, hogy a nyolcvan év kapcsán kvázi botrányokat gerjesszünk. Az a cél, hogy mik azok a pozitív üzenetek a nyolcvan évből, amire lehet építeni. Kiderült, hogy Demjén István szimbóluma volt egyfajta munkának, ő is abba a sorba illeszkedik akik közül egy-két embert már kezd az egyház újra fölfedezni, Demjén István is ebben a sorban az egyik. Albertfalva, Kelenvölgy, Budafok, Budatétény, Nagytétény, Törökbálint, Budaörs, meg azt hiszem Érdhez is volt valami köze. Tehát egy ekkora területen hatással tudott lenni. Utána 1920-ban trianon után elment az elődje Amerikába, ide került 22-ben és két év alatt 1500 főről 3000-re nőtt a gyülekezet létszáma. Két év után elkezdtek templomépítésen gondolkozni, el is kezdték és három év alatt megcsinálták. És ha ma belegondolok, hogy vajon egy ekkora épületet ha most mi -igaz, hogy most csak 400-an vagyunk a névjegyzékben, de a XXII. kerületben 5600 ember vallotta magát reformátusnak a népszámláláskor-, vajon hogyan csinálta ő, ezeket a dolgokat azért érdemes lenne átgondolni és valószínűleg azok sem voltak olyan kifinomult lelkek, 95%-uk munkásember volt. Ott sem csak a szöveg, sőt biztos, hogy nem a szöveg számított, hanem valami egyebei is tudott az az ember Krisztus szeretetéről. Balatoni telket vett, ott nyaraltatta a gyerekeket. Ipolydamárdon birtokot vett, ahol szintén nyaraltatott. Cserkész csapatnak ő volt a vezetője, a cserkészekkel elment, kivitte a cserkészeit a felszabadulás után 1938-ban felszabadult területekre, akkor az egyik tiszántúli faluban a lelkész megrökönyödött, hogy hogy-hogy a lelkész ott a tornateremben kényelmetlenkedik a szalmán és miért nem megy be a parókiára aludni. Akkor ő elmagyarázta neki hogy ő a cserkészparancsnok és neki a cserkészeivel kell lenni. Akkor dr. Székely Sándor volt a hitoktatója és a beosztott lelkésze Demjén Istvánnak, akinek volt három tanár szakja földrajz, biológia, talán latin, azon kívül meg volt a hitoktatói végzettsége és a holland teológiai végzettsége. Ilyen szintű emberekből épített fel egy csapa tot, ezekkel persze sokra lehetett jutni. Jó kapcsolatot tartott a kubikus bácsikkal is, a szegényembereknek odaadta a levest a vasárnapi asztalról, úgyhogy a felesége már külön őrző szolgálatot szervezett a vasárnapi ebédre, de ugyanakkor jó kapcsolata volt a Gamma gyárból a vezérigazgatóval aki református volt, vagy a katolikus Csonka testvérekkel, akiknek az édesanyja volt református és állást tudott szerezni, ha erre szükség volt. Most ahogy próbáljuk lassan fölfejteni a történetet, kiderül, hogy tulajdonképpen mindaz a módszertan amit itt hoznak nekünk, hogy az amerikaiak fölfedezték, meg így, meg úgy, az ott van a szemünk előtt nyolcvan évvel ezelőtt, hogy voltak házi bibliakörök, imakörök, hogy külön kinevezett olyan presbitert, aki a családok lelkigondozásáért volt felelős. Bibliaórák után, vagy közben volt ruhavarrás, zokni stoppolás, tehát nagyon szépen a lelki és a társadalmi szükségleteket kiegyenlítette. Ezeket a történeteket kellene szépen fölfejteni.

Nagy Péter: Működött színjátszó kör is, itt van a mai napig is megvan a színpad. Kirándulások voltak. A gyerekek elmondják -az a néhány öreg cserkész-, hogy ők praktikusan itt laktak éjjel-nappal és Demjén etette is őket, minden pénzét rájuk költötte. Ők nem is gyűjtöttek se vagyont, se lakásuk, semmik nem volt amikor itt voltak. Nem egy szigeten élt, hanem nagyon-nagyon jól kapcsolódott bele a civil társadalomba, írtak neki mindenféle kérő leveleket, tehát állásokat szerzett, szervezte itt a letelepedéseket és én feltételezem ezt, hogy az ő ajánlása az egy garancia volt. Persze trianon után ő maga is menekült. Ugye Bánátból elűzött lelkész, tehát azért itt a magyarság gondolat is nagyon erőteljes, nem véletlenül Magyar Feltámadás neve van a templomnak.

Fekete Ágnes: Hányban költöztek innen el?

Nagy Péter: 52-ben kényszernyugdíjazták pártutasításra és ki is telepítették, élt még tíz évet, mert 62-ben halt meg.

Fekete Ágnes: Ő egy ellenálló ember volt.

Nagy Péter: Szerintem nem tudta földolgozni, elviselni az oroszoknak a bejövetelét, Ő már a szerbiai tapasztalatoknak után volt. Ez a mondása, hogy "nem vágatom le a szakállam, amíg az oroszok ki nem mennek az országból élő tiltakozás volt. Ez ugye fényképeken is látszik, hogy hatalmas pátriárka szakálla volt. Tehát minden gyülekezetnek kell egy saját történetének lenni, jó történetnek, amivel a bárhonnan érkező tagok, akik ide bekapcsolódnak azonosulnak, mert onnantól kezdve lesz az övé a gyülekezet. Mindenki az ami a története. És mi az én történetem? Elsősorban az, amivel én azonosulok, amit én kaptam. Különben egy szélfútta levél lesz ebben a világban.

Fekete Ágnes: Milyen megemlékezések lesznek?

Nagy Péter: Jövő vasárnap, 21-én lesz a nagy ünnepély, rajzpályázatot is hirdettünk a templomról, akkor fogunk eredményt hirdetni és az egykori szolgálók is itt lesznek majd. Keddenként van úgynevezett Budafoki Esték, jövő kedden lesz a templom imádatnak a helye, amelyet id. Háfensein Károly tart, Szűcs Ferenc rektor úr és Előd Ákos építész fognak tartani. 13-án szombaton tartunk egy sportnapot, amely egész napos lesz, 22-én is lesz gyermeknap, az hétfőre esik, amikor hittanverseny lesz és aztán ifjúsági evangelizációval bezárul.

Fekete Ágnes: Akkor az összes ünnep végül is a gyerekeket is és a felnőtteket is érinti, családi jellegű.

Nagy Péter: A gyülekezet egészét, igen, reménység szerint egy családok közötti versenyt is fogunk majd tartani. Váltófutást -persze nem kell súlyos távolságokra gondolni! Ilyenkor terített asztalhoz is ülünk, ami nagyon sokat javít a hangulaton is.

Fekete Ágnes: Minden budafokit és mást is szeretettel várnak.

Nagy Péter: Így van. Ha valaki meghallja, aki valamikor itt konfirmált, várjuk, hogy jelentkezzen.

Zene

Fekete Ágnes: A Baár-Madas budapesti református gimnázium 100 éve alapult. Most először nem a múltról, hanem a jelenről lesz szó. Néhány diáktól kérdeztem meg, mit jelent számukra egy 100 éves iskolába járni. A diákok után Tombor László igazgatót hallják.

Lány1: Az, hogy száz éves -ide járok két éve-, nekem ez túl sokat nekem nem mond, vagy annyira nem érzem át ennek az egésznek a súlyát.

Fiú1: Én például már tíz éve ide járok, mi voltunk az első általános iskolai osztály. Így, hogy régebb óta járunk ide, így szerintem jobban átérezzünk, hogy száz éves. De igazából mi is csak tíz évet láttunk belőle.

Fekete Ágnes: Tíz év a száz évből.

Fiú1: Igen. Tulajdonképpen minket is lehetne ünnepelni.

Fekete Ágnes: És milyen volt ez a tíz év?

Lány2: Elsőben csak tizenheten indultunk, minden évben jöttek új gyerekek.

Lány3: Én is harmadikban csatlakoztam.

Lány2: Igen, és akkor így végül is már így egész szép szám lett. Aztán páran elmentek hetediktől…

Lány3: Kiegészültünk. Van egy új osztály, nagyon jó osztály.

Fekete Ágnes: Igen? Szeretitek?

Fiú1: Különös összességet alkotunk így együtt. Amivel nem hasonlít semmilyen más osztályhoz. Például a tanárok is mindig különlegesnek tartják a mi osztályunkat. A 11. B akivel kezdtünk ezt a tíz évet teljesen más, elkülönülő osztály ebben az évfolyamban is.

Lány3: Barátságok megmaradtak és keletkeztek.

Fiú1: Az, hogy száz éve alapították ezt az iskolát, de a szüleink például nem járhattak a Baár-Madasba. Legfeljebb a nagy illetve dédszüleink. Az a baj ezzel a századik évfordulóval, hogy kicsit rányomja a bélyegét ez a negyven év és így nem lehet átérezni.

Fekete Ágnes: Neked a nagymamád ide járt?

Fiú1: Igen. Amikor ez még leánygimnázium volt, a harmincas években, akkor ő ide járt igen.

Fekete Ágnes: Hogy hívják?

Fiú1: Filep Judit

Fekete Ágnes: És ő mit mesélt erről?

Fiú1: Elmesélte, hogy mennyire máshogy nézett ki például az épület. Mennyivel szigorúbb volt. Egyenruha volt. Akkor járt ide amikor az Áprili Lajos volt az igazgató és így arról is mesélt.

Fekete Ágnes: Jó dolgokat mesélt?

Fiú1: Igen, abszolút pozitívakat, igen. Most volt osztálytalálkozójuk is és volt egy unoka, aki ide járt és nekem kellett fogadni az ő osztálytársait itt az iskolában.

Fekete Ágnes: Azért ez nagyon jó nem? Hogy nemzedékről nemzedékre, tehát mégis ennek a negyven évnek az ellenére vagy egyfajta összetartás a régiek és az újak között.

Fiú1: Volt mégegy egyébként, egy másik lány. Ő is ugyanígy a nagymamáink osztálytársai voltak.

Fekete Ágnes: Milyen ez a Baár-Madas?

Fiú1: Annyira nem szigorú, mint mondjuk hetven éve nyílván, de azért valamennyire szigorú. Erős iskola. Mindig jó eredményeket érünk el.

Lány4: Mint egyházi iskola azért bizonyos elvárások vannak, de ez nem olyan dolog, amit ne lehetne teljesíteni. Annyira nem fajulnak el a diákok. Nincs az a lazaság, mint más helyeken. Szerintem ez jó.

Fekete Ágnes: Hallotok más iskolákról, hogy mégis mi a különbség?

Fiú1: Hogyha valakinek valamilyen baja van azt nyugodtan megbeszélheti, mondjuk tanárokkal is például.

Fiú2: Egy közösséget épít ki. Ide a diákok nem azért jönnek be, hogy bejöjjenek és délután utána menjenek a barátokkal ücsörögni. Az ember itt találja meg a barátját az iskolában, meg az osztályában. A Baár-Madas egy társaságot, közösséget hoz létre. Valamelyik nap jártam erre szombaton és láttam egy osztálytalálkozót -szerintem tíz évesek lehettek korukból ítélve-, azt néztem, hogy körülbelül húszan jöttek össze. Szerintem ez egész jó szám tíz év után.

Lány4: Az érettségizettek is rendszeresen visszajárnak tanároktól segítséget kérni például könyvtárban. Olyan tanár-diák kapcsolatok is kiépülnek, hogy számítanak rájuk még a főiskolán is, egyetemen is.

Lány3: Főleg inkább csak képeket láttunk az iskolában régi tesiórákról és nagyon rendezett és komolyan folyt az óra. Volt egy kis tó is az udvaron. A tanárok is szoktak mesélni a régi időkről, leginkább a földrajztanárunk.

Fekete Ágnes: Miért ő?

Lány3: Itt volt az újraindításakor is, mindig szívesen emlékeznek vissza. Amikor ide jöttünk 9-ben, meg az érkező osztályok azok elmennek a Kerepesi úti temetőbe az alapítóknak a sírjához.

Fekete Ágnes: Melyik a legjobb tantárgy nektek?

Lány4: A tesi.

Lány3: Megszerettem itt a földrajzot. Nagyon jól tanított a tanár úr, mert felkeltette a figyelmünket.

Lány4: Én a matekot szeretem meg a fizikát, sokat segített, hogy vannak fakultációk és akkor sok érdekes dolgot lehet megtudni. Tehát nem csak az anyagot.

Lány3: A nyelveket is szeretem, főleg a németet. Nagyon függ attól, hogy milyen tanár, mert egy rossz tanár eléggé "visszanyomhat" a tantárgyhoz.

Lány4: Művészettörténetben is jó eredmények vannak.

Lány2: Kötelező -idézőjelbe téve-, mert a tantervbe be van építve a hétfő reggeli istentisztelet, időnként persze van olyan, hogy ha aznap egy nagyon komoly témazárót írunk, mondjuk történelemből, akkor persze az osztály előveszi a füzetét, de úgy általában azért figyelnek.

Lány1: Ez úgy van, hogy én is sokszor elterveztem, hogy most tanulni fogok és nem fogok odafigyelni, de úgyse sikerül, mert mindig valami miatt odafigyeltem.

Tombor László: 1907. október 12-én indult meg a tanítás a Baár-Madas iskolában, akkor az volt a neve, hogy Felsőbb Leányiskola és Nevelőintézet. Még csak tizenkét diáklány volt aki elkezdte, a két adományozónak Baár Jánosnak és Madas Károlynak a nevét viseli, akik külön-külön alapítványt tettek. Ebben az időszakban a leánynevelés alap vagy középfokú oktatása még nem volt annyira elterjedt és úgy gondolták, hogy ez a terület az, amelyet érdemes támogatni. Érdekessége Baár János személyének, hogy ő egy katolikus polgár volt, református barátai voltak, a Református Egyháznak adta lényegében a vagyonát. A következő évtizedekben látványosan fejlődött, előbb bérelt épületben folyt a tanítás, majd 1930-tól itt a Lórántffy Zsuzsanna utcában Medgyaszai Istvánnak egy csodálatos épülete készült el akkor, amelyik a kor oktatási igényeit tökéletesen kielégítette, de ha ma körbejárjuk, akkor ma is gyermekbarát épületről van szó. Az iskolának a fénykora a 30-as évektől tekinthető. 1945 után általános iskolával is bővült a gimnázium, 1948-ban az általános iskolai részt államosították, 1952-ben pedig a református gimnázium is megszűnt létezni. Az épület létezett, a szellemisége a Baár-Madasnak létezett, és 1990-ben már egy új helyzetben elsőként indulhatott meg az oktatás a református gimnáziumok közül itt a Baár-Madasban. 1997-től már általános iskolai része is van.

Fekete Ágnes: Sőt most már egy óvoda is van nem messze.

Tombor László: Igen. Bár az nem tartozik az iskolánkhoz, a fenntartónk közös.

Fekete Ágnes: Oktatási centrum lett ez.

Tombor László: Így van! Van hat évfolyamos képzésű gimnáziumi osztályunk, nem is egy, hanem kettő, és van egy négy évfolyamos gimnáziumi osztályunk, illetve tavaly és ebben az évben nyelvi előkészítő öt évfolyamos képzést is indítottunk, jövőre a hat évfolyamos osztályainkon belül szeretnénk tagozatokat indítani, matematika, illetve nyelvi kommunikációs tagozatot.

Fekete Ágnes: Az ünnepségre kit és mikor várnak?

Tombor László: Az egész év a centenárium jegyében zajlott. Október 12-én délelőtt kerül sor az iskolának a felújított tornatermében az ünnepi istentiszteletre, meg az emlékműsorra, délután külön osztály és évfolyamtalálkozókat szervezünk, nagyon sokan élnek még szerencsére a háború előtti illetve az 52 előtti időkből, ők rendszeresen visszajönnek az iskolába, és nagyon-nagy támaszaink ők. 13-n 16 órakor Deák-téri evangélikus templomban lesz egy jótékonysági koncert, amelyen fellép Fassang László orgonaművész, aki iskolánknak volt diákja. Este pedig egy bál lesz azon öregdiákok számára, akik 90 után végeztek és reméljük, hogy egymásra találnak a különböző évfolyamoknak a diákjai, adott esetben a tanárai.

Zene

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Jakab apostol levele 4. fejezetéből:

"Nem tudjátok-e, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? .Az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád. Engedelmeskedjetek azért az Istennek; álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek."

Mostanában ahova megyek, megkérdezik tőlem: te a rádióban dolgozol? Még a gimnáziumban is megállított az egyik baár-madasos diák, hogy miért szűnt meg ez és ez a műsor. Közvetítésekkor szabályosan lerohanják a kocsit, és értetlenül megkérdezik tőlünk, miért változott meg a szignál, miért változott meg minden? Sokan azt mondják, ők már nem hallgatnak rádiót.

Ilyenkor nagyon zavarba szoktam kerülni, és kezdem magyarázni, hogy én egy kis ember vagyok, és semmiről nem tehetek, és semmit nem tehetek.

Azért a lelkiismeretem nem nyugszik. Hiszen az élet egyéb területein is feltesszük a kérdést – Mennyire védhetjük meg lelkiismeretünket azzal, hogy nem tehetek róla?

Így ír Dietrich Bonhoeffer az "Ellenállás és megadás" című művében: "Sokszor gondolkodtam már arról, vajon hol van a határ a sorssal szemben való szükséges ellenállás és az önmagunk éppen olyan szükséges megadása között. Don Quijote jelképe az ellenállás folytatásának egészen az értelmetlenségig, sőt az őrületig. Az ellenállás itt elveszíti valós értékét és fantasztikus világba menekül. Sancho Panza az adott világgal elégedett és ravasz módon kiegyezik."

Engedelmeskedjetek az Istennek és álljatok ellene az ördögnek – írja az apostol. Ez könnyű is volna, ha egy fekete, szarvas ördög jönne velünk szemben. De a dolgok elrejtőzve kerülnek elénk. Valami történik, és nem valaki elénk áll. Roppant nehéz lebontani a dolgok mögöttes tartalmát. A minap egy lelki gyakorlaton mondta valaki: ez olyan, mint egy agymosás. Nem tudom, az illető megértette-e a választ: amikor tévét nézel, akkor is mossák az agyadat, folyton-folyvást mossák, de nem mindegy ki és mivel mossa. Nem könnyű a dolgokat így lebontani: ennek ellene állok, ennek megadom magam.

Az, hogy ma Magyarországon mindenki a maga bőrét félti, és nem érzi a felelősségét abban, ami köztereken történik, nagyon fájdalmas. Mégsem hiszem, hogy az a megoldás, hogy egy-két ember, úgymond feláldozza magát a tömeggel szemben. Itt önmegtagadással és odaadással egy másik világot kell építenünk. Nincsen recept arra, mikor kell ellenállnunk, mikor kell megadni magunkat. De az biztos, hogy mind a kettőre szükség van. Az ellenállásnak is magunkban kell először megszületnie. Álljatok ellene az ördögnek, amelyik elkeserít, amelyik csak földi szinten tudja értelmezni az eseményeket. Álljatok ellene az ördögnek, amelyik csak a pénzt látja mindenben, amelyik hol a teljes bizonytalanságot érezteti, hol magabiztos álmegoldásokat mutat. Jó lelkiismerettel meg kell fogalmaznunk magunkban, hogy milyen értéktelenségeket vetünk el, és meddig tart ez a felelősségünk. Ha minden hivatalnok a lehetetlen helyzetben is kedves az emberekkel, és igyekszik jót tenni, ha minden tanár nap nap után a jót tanítja, akkor elfut az ördög. Isten országát kell építenünk azon a helyen, ahol élünk. De nem szabad azt a délibábot kergetnünk, hogy karddal ki tudjuk űzni az ördögöt. Az ördög legfeljebb elfut, ha nem hagyunk neki életteret.

Mert a kevélyeknek való ellenállás ellentétpárja nem az, hogy fogcsikorgatva tesszük a jót, hanem a kegyelem. A magától jövő jó. Ahogy olvastuk: Isten a hatalmasoknak ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Nekünk Isten ellenállása és megadása egyensúlyában kell élnünk.
Ámen