2007-12-05

Fekete Ágnes: Áldás Békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest az adás szerkesztőjét hallják. Nemrég egy katolikus pappal beszélgettem hivatásunkról, életérzésünkről. Elmondta, gondoljak bele, hogy lehet úgy élni, hogy ha egy nővel kezd el beszélgetni, akkor azt mondják, szeretőt tart. Ha egy gyereket megcirógat, akkor pedofil. Ha egy férfival barátkozik, akkor meg homoszexuálisnak tarthatják. Sokszor nem gondolunk bele, milyen nehéz terhet hordoznak azok az emberek, akiktől társadalmunk várja, hogy a szentségest elhozza és megélje. A református lelkészeken sem kisebb a teher, mert családjuk van, a világ terheit éppúgy hordják, mint mások, de sokkal nagyobb elvárások kíséretében. Ezért kell szembesülnünk a ténnyel, számos lelkész megbetegedik, számos lelkész nem válik példaképpé. Erről a nehezen feldolgozható kérdésről Buda Béla pszichiáterrel beszélgettem.

Buda Béla: A segítés, a más problémájának az átvétele, a lelkigondozás nagy lelki teher. Az orvosok gyakori reakciója, hogy kemény embert játszanak, mondván, hogy ők már mindent láttak, mindent tudnak, nekik már semmi meg sem kottyan, közben pedig élettani mérésekkel is igazolni lehet, hogy nincs olyan kérges szívű orvos, aki egy haldokló vagy szenvedő mellett ne szenvedne maga is. Csak elfojtja a dolgot, ha nem néz ezzel szembe. A szakmákban az az álláspont ma, hogy a segítőket veszélyeztetettnek kell tekinteni, és segítséget kell nyújtani nekik. A lelkészek különösen nehéz helyzetben vannak, mert a hit által adott szerep komoly belső terhet jelent: állandó belső önvizsgálatot, kételyeket, szüntelen elégedetlenséget saját magával, a tenni vagy nem tenni, mondani vagy nem mondani konfliktusát. Az is kérdés, hogy meddig terjedjenek a kompromisszumok, mit kezdhet az ember a sikertelenségekkel, hiszen ha a lelkész azonosul valakivel, és nagyobb mértékben, mint egy világi segítő, akkor nehezen tudja tisztázni magában, hogy ő mindent megtett-e, nem mulasztott-e, nem késett-e. A periculum in mora az orvosoknál is állandó probléma, mert a késlekedésben veszély van. Mikor hogyan és kinek kell szólni probléma esetén? Iszonyú sok dilemma van, ami a lelkipásztorokkal való hétköznapi beszélgetésben előjön. És ezeken túl ott van még a magánélet, a házasság és a család.

Fekete Ágnes: Nem beszélve arról, hogy nem egy olyan társadalmi közegben élünk, amelyik nagyon várná a prófétákat, hogy így fogalmazzam.

Buda Béla: Nem, és nem csak a szocialista időkre volt jellemző, hogy egy kicsit kritikusan nézték a lelkipásztorokat, és aránylag könnyen megszólták őket. Emlékszem, hogy gyerekkoromban én magam is kritikusan néztem a lelkészeket, mert több erőt szerettem volna látni bennük. Azt szerettem volna, hogy vezérlő minták legyenek számomra, és nem tudtak azok lenni, mert lehet, hogy nem is lehetséges ez, mégis szükség van rá. Riadtan látom, hogy most ugyanilyen kritikusak. Szerintem, egy lelkipásztor a látható helyzete miatt egy csomó igazságtalan elvárásban és kritikában részesül, és ezek visszacsatolódnak. Úgy megy elöl, egy nagyon fontos lángot hordozva, hogy közben minden oldalról rángatják, segítséget nem nagyon kap senkitől.

Fekete Ágnes: És a világ nem is erről szól. Mi is a számok bűvöletében kezdünk élni óhatatlanul.

Buda Béla: Ez nagyon nehéz, mert versengés van, és ebben a versengésben a lelkipásztor valamiképpen mindig alulmarad a fogyasztói lelkület és a teljesítmény-elv világában. A lelki princípiumok egyre komolyabb homály-helyzetet, vakfoltot jelentenek az emberek számára. Nagyon érdekes az, amit a saját szakmámban látok. Én vallásos közegben nőttem fel, és elég sokat tanulmányoztam a Bibliát, még görögül is megtanultam, a hébert is elkezdtem. Most ámulva látom, hogy a világi emberek a spiritualitást szinte egyházra, a keresztyén korpuszra való visszautalás nélkül fedezik fel a pszichológiában. Az univerzummal, a természettel szembeni alázat ma nagyon is tudatos. Éppen egy konferenciáról jövök, ahol drogbetegek gyógyításáról, segítéséről volt szó, amiben a spirituális értékek, a spirituális dimenzió bekapcsolása a terápiába egyfajta újdonság. Ebben a helyzetben lelkipásztornak lenni sokkal nehezebb. Évszázadok óta lehetett valaki nem vallásos, de akkor is viszonyítási rendszer volt számára a vallás. A lelkészeknek – szerintem – egy járulékos dilemmája, hogy hogyan lehet elvinni az emberek közé ezt a hírt, hogy itt van valami más világ is, hogyan lehet az evangéliumot mai kódban továbbadni. Ezek borzasztó nagy dilemmák, mégis nagyon sokan megkísérlik, és vitézül küzdenek. Modern sziszifuszként maguk köré gyűjtenek fiatalokat, akik aztán néha visszaesnek, és mégsem maradnak meg. A sikerek rejtettek, a kudarcok manifesztek. Horatius írta, hogy az elrejtett erény alig különbözik valamiben a titkolt gyarlóságtól. Az egyházban nagyon sok lelki patológia is helyet talál. A nagyobb tolerancia miatt sok olyan ember helyet talál az egyházban, akikkel nehéz hangot találni. Vannak olyan gyülekezetek, ahol nagyon nehezen lehet néhány emberrel kijönni. Ehhez jön hozzá, hogy a lelkészt is érheti lelki betegség.

Fekete Ágnes: Jó lenne, ha a lelki betegségekről is beszélnénk egy kicsit, mert nagy vita övezi őket. Értelmezhető-e a lelki betegség?

Buda Béla: A biológiai kutatások látványos fejlődése, a gyógyszerek megjelenése eltereli a figyelmet az egzisztenciális vetületekről, és vannak tartós hiányok: érzelmi, szociális, intelligenciát érintő hiányok, de ettől még lehetnek akár segítő foglalkozást is űzők, ha ezt tudatosítják. Azt hiszem, hogy a lelkészek között inkább az a gond, hogy nem mernek ezzel szembenézni, vagy esetleg nem is tudnak. És itt lehet annak szerepe, hogy a lelkészi gondolkodás, a vallásos lelkület kínál egy csomó megbeszélési-értelmezési formulát, de ezek valószínűleg nem elegendőek a felmerülő nehézségek és problémák teljes körére.

Fekete Ágnes: Ez a kérdés odavezet, hogy milyen kapcsolat lehet a teológia és a pszichológia között.

Buda Béla: Szerintem lehet egy igazi párbeszédes kapcsolat. A pszichológiának nincs naturalisztikus alapja, tehát nincs olyan, amilyen a korai freudizmusban volt. Az európai jog nem mondja azt, hogy ha engem valaki meg akar ölni, akkor nekem jogom van megölni a másikat. Egy összetett mérlegelési folyamatot ír elő, amiben egy nagyon mély humanizmus van. Ha úgy tetszik, akkor visszatalálunk ugyanoda, ahonnan elindultunk: ha megütnek, akkor nincs jogom visszaütni. Ez ma már pszichológiailag is alakot ölt.

Fekete Ágnes: Komlósi Piroskával, a Károli Egyetem Kommunikáció Tanszékének tanárával, aki pszichológus, ugyanezekről a kérdésekről beszélgettünk. Közös gondolkodásunk egészen a mostani ünnepig, Adventig vezetett el.

Komlósi Piroska: A pszichológusok képzésében Magyarországon egészen a legutóbbi időkig nyoma sem volt a spiritualitás utáni vágynak, mint olyannak, amivel a pszichológiának foglalkoznia kellene.

Fekete Ágnes: Korábban egy ateista pszichológia volt uralkodó, de nem csak Magyarországon. Ma viszont az ellenkezőjét tapasztaljuk: azt látjuk, hogy a pszichológia bekebelezi az emberek számára a transzcendens vágyat. Éppen a hit oldaláról jelenik meg a félelem, mert minden lelki kérdés, mindent meg kell és meg lehet magyarázni.

Komlósi Piroska: Ez a pszichológia teljes félreértelmezése. Szó nincs erről. Attól, hogy minden lelki dolog, van moralitás. A morál is a lélek egy fontos terméke, működésmódja. Azért, mert valami a lelkünkből indul el, még felelősséggel tartozunk azért, amit a felszínre engedünk, ahogy a felszínre engedünk dolgokat. A pszichológia segít is abban, hogy a belső késztetéseken az emberek uralkodni tudjanak, azokat fegyelmezni tudják, analizálni tudják, hogy az a környező társadalom számára elfogadható legyen. Freud, aki karakterénél fogva istenellenes volt, egy nagy korszakot nyitott az 1900-as évek elején. Ő a hitről csak elutasítóan tudott nyilatkozni – leegyszerűsítve mondom, és a pszichológiának azt az irányzatát, amelyik a 20. század elején jelentkezett például Jung személyében, Freud irányzata a peremre akarta szorítani. Ennek következtében az ő hatása volt a legerősebb az elmúlt században, és csak a posztmodern erők hozták előtérbe azt, hogy a transzcendencia igényével egyre többen és többet foglalkoznak.

Fekete Ágnes: Az előbb szóba került a vágyak morális visszafogása. Mostanában elég nagy hangot kapott a gyermekek agressziója. Az ember félelemmel és megdöbbenve hallgatja a hírekben, hogy lövöldöznek, és még sorolhatnám.

Komlósi Piroska: Én a családokkal foglalkozom, és arra kell felfigyelnem, hogy a gyerekek otthon mit látnak, a család az indulatok fegyelmezése tekintetében milyen modelleket mutat fel. Régen domináns volt a "nicht vor dem Kind" felfogás. A szülők ne a gyerekek előtt intézzék el a konfliktusokat. Ezt sokáig egy hamis polgári viselkedésnek minősítették, most pedig láthatjuk, hogy ez a felfogás tartást várt el a szülőktől, önfegyelmet, a feszültségek kontrolálását. Amikor pedig a konfliktusok a gyerekek számára már nem olyan megterhelők, akkor rendezzék el a szülők egymás között a dolgokat. Erről ma már szó sincs, az önfegyelem, az önkontrol megszűnt értékként létezni. Mindenki egy olyan fogyasztói értékrendbe kénytelen belenőni, amiben az az uralkodó, hogy most érezd jól magad, tedd, amit akarsz, menj a vágyaid után.

Fekete Ágnes: Láttam egy döbbenetes plakátot, szerencsére csak egy helyen, egy ifjúsági bankkártyát a "Hallgass az ösztöneidre!" felszólítással reklámoztak. Még csak nem is burkolják a céljukat.

Komlósi Piroska: Pontosan erről beszélek. Egy totális ellenkampány jellemzi az egész világot. Az önfegyelem, az önkontroll, az önkritika, az önmérséklés áll ennek a kampánynak a célpontjában.

Fekete Ágnes: Hogyan jut el egy gyermek oda, hogy elkezd lövöldözni? Gyógyszerekről is beszélnek.

Komlósi Piroska: Érdekes ez a gyógyszerkérdés. Egyrészt lehet tudni, hogy a Szcientológiai Egyház komoly kampányt indított az ellen a gyógyszer ellen, amivel a hiperaktív gyerekeket kezelik.

Ha egybeesést találnak ilyen gyógyszert szedő gyerek és egy agresszív cselekményt között, akkor azt lehet megállapítani, hogy a gyermek személyiségében zavar található az agresszió kezelésével kapcsolatban, az ezzel járó tünetek csökkentésére adják ezt a gyógyszert. Amíg az orvosok beállítják a gyógyszert, addig előfordulhatnak olyan rövid szakaszok, amikor a gyógyszer szervezetből való kiürülése és a következő tabletta hatása között a gyógyszernek nincs kontrollhatása, és ebben az időszakban agresszívvé válhat. Amikor azonban a gyógyszert jól beállítják, akkor ilyen időszak már nincs. Ez nem mellékhatása a gyógyszernek, hanem a gyógyszer beállításának velejárója. Az antidepresszánsokkal is óvatosan kellene bánni, de ezekkel szemben is extrém kampányt indítottak. Ki vagyunk szolgáltatva olyan autentikusnak gondolt híreknek, amiket manipulatív módon gyártanak.

Fekete Ágnes: Hogy jut el egy gyerek odáig, hogy puskát fog és lelő valakit? Ilyen esetben talán egy skizoid állapot is előáll.

Komlósi Piroska: Nem gondolom. Sajnos puskához ma szinte bárki hozzá tud jutni, és a televízióban egy csomó lövöldözést lát. Az élet szerves része lett a lövöldözés. Ráadásul elég valószínű, hogy ezek a gyerekek otthon, a családban nem kaptak erőteljes, hatékony, megerősítő hatásokat arra nézve, hogy a dühöt ne azonnal reagálja le. Az az apa, aki azonnal csap, aki azonnal ordít, az az anya, aki azonnal lereagálja a dühét, azt közvetíti a gyereknek, hogy ne számoljon ötig, amíg elkezd reagálni, vagy hogy ne próbálja meg kulturált hangon rendezni a konfliktusait. Ehelyett az artikulátlan kiabálást, ordítást, hisztériát közvetíti.

Fekete Ágnes: Egy ismerős anyuka szokta mondani a gyerekeinek, ha felbosszantják, hogy hét türelme van, most egyet elfogyasztottak. Nála megjelenik az, hogy van a türelemnek határa.

Komlósi Piroska: Pontosan ez az. Meg kell erősítenie a gyermekét abban, hogy van benne türelem, és hogy ez érték. Ha anyának hét van, akkor a gyerekben kialakul az, hogy benne is van legalább három-négy. Szellemes, nagyon tetszik ez a megoldás.

Fekete Ágnes: Ádvent van, és Ádvent a türelem ünnepe is, mert arról gondolkodunk ebben a négy hétben, hogy várakozunk. Ami eljön, az a várakozásban fontossá lesz.

Komlósi Piroska: Nagy ajándéka az emberiségnek, hogy várakozhatunk, reménykedhetünk, vannak biztató, erőt adó reménységek. Ez élteti az embert. Itt szokott felvetődni az embereknek egy szerencsétlen működése: van egy viszonylag konkrét fantáziánk arról, hogy mire van szükségünk, mi lesz a jó, mire várunk, és ha ez a dolog nem így jelenik meg, akkor nem tudjuk felismerni benne azt a jót, amit kaptunk. Az ádventi történet is erről szól: az emberiség lelkesen üdvözölte a szamárháton bevonuló Krisztust, aztán pedig nem ismerte fel, hogy Ő a Megváltó, és egyfajta csalódottsággal, haraggal fordultak ellene. Nem tudhatjuk, hogy az életben milyen formában, milyen módon kapjuk meg azt, amit várunk: a jót, a segítséget, a megerősítést, a társat. Sok dolog tölt el várakozással, és egyre toljuk magunk előtt a vágyainkat, és nem vesszük észre, hogy más színben, más formában már megjelent a jó. A karácsonyról is ezt gondolom. Tudatosabban kellene arra gondolnunk, hogy a karácsonyra készülődve, az Ádvent reménységében fontos lenne átélni azt, hogy ami van, az a mi karácsonyunk, ami van, az a mi szeretetképességünk. Vannak olyanok, akik a karácsonyt rezignáltan emlegetik, az öngyilkosságok száma ilyenkor magasba szökik. Az üresség-érzést ilyenkor gyakrabban érzik az emberek, amit kapunk, azt nem tudjuk jó szívvel fogadni, nem tudjuk meglátni benne a jót. Egy csalódottságra hangolt, elégedetlen szemlélet válik uralkodóvá. Arról nem is beszélve, hogy az öngyilkosságok mögött a magány érzése nagyon erős.

Fekete Ágnes: Itt tud segíteni talán a hit.

Komlósi Piroska: Szerencsére a családomtól én megkaptam ezt a mintát. Ez egy élő, közös ajándék. Nagyon szép karácsonyaink voltak, és ezt generációról generációra továbbvisszük, mert fontos megőrizni.

Fekete Ágnes: Mitől volt szép?

Komlósi Piroska: Az egésznek emelkedett hangulata volt: énekeltünk, Igét olvastunk, örültünk, hogy együtt vagyunk. Nekem ez volt a Karácsony.

Fekete Ágnes: Híreink élén egy beszámolót hallanak Dr. Nagy Istvántól, aki a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Karának igazgatója. December 12-én lesz nyílt napjuk.

Nagy István: Délelőtt 10 órakor kezdődik, és három harminc perces bemutató órát tartunk. Ezek között lesz egyházi, közismereti és készség óra. Ezeket az órákat természetesen a tanárok tartják majd a jelenlegi elsőéveseknek. A diákok aztán elmondják, hogy mit is tanulnak, bemutatják a szakokat, a diákéletet. Alapos tájékoztatást nyújtunk a felvételi rendjéről, ami változik az idén is. A hallgatóknak természetesen lehetőségük lesz kérdezni, és az internátust is megnézhetik. A jó hír, hogy mindenkinek tudunk internátusi ellátást biztosítani, jól felszerelt a kollégium. Nehéz kivédeni a romlást, minőségi oktatással lehet valamennyire ellensúlyozni, de a hallgatók befogadóképessége nagy mértékben romlott. Emberléptékűek vagyunk, ismerjük a diákokat, nálunk a hallgató nem csak egy szám, igyekszünk az egész embert látni. Ha jól emlékszem, akkor Zala megye kivételével mindenhonnan vannak diákok.

Vörös Virág: Az egyházi jelleg hogyan nyilvánul meg?

Nagy István: Minden területen megnyilvánul, már a felvételi kritériumok között is jelen van. A nappali tagozatos hallgatók két szakot végeznek, ezek közül az egyik mindig egyházi. A diákok tudják, hogy hova jönnek, általában azért is jönnek hozzánk, mert ilyen iskolában szeretnének tanulni. Nincsenek fegyelmezési problémák. Vasárnap esténként van az internátusban istentisztelet, amit a tanárok egy része tart, ezen a diákok fakultatív alapon részt vehetnek.

Vörös Virág: Ha valaki érdeklődne, akkor hogyan juthat további információkhoz?

Nagy István: Például az iskola honlapján, vagy ha a telefonon érdeklődnek, akkor is nagyon szívesen állnak rendelkezésre a tanulmányi osztályon. A telefonszám: 53/350-885.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát, Mózes 1. könyve 3. részének 1. versét.
"A kígyó pedig ravaszabb volt a kert minden állatánál. Ezt mondta Évának: Csakugyan a kert egy fájáról sem ehettek?"

Nemrég az utcán merengve járkáltam, és a szemem elé ötlött egy plakát, amely egy katolikus iskolát reklámozott. Egy fiatal, jóképű pap volt az előtérben, és a háttérben fiatal lányok. Mintha a tudatom alól jöttek volna elő gondolatok, azonnal az jutott eszembe, nézve a plakátot: na ez a pap is nyilván azért szeret ezen az udvaron "tanároskodni", mert ott vannak azok a fiatal lányok. Megdermedtem a saját gondolataimtól. Én, aki nagyon sok remek papot ismerek. Én, aki tudom, hogy mennyire tudatosan oltják bele a lelkünkbe, hogy azok is csak emberek, hogy nem igazi az a szentség, ez csak mese. Igen, éppen az én agyamon futott át ez a gondolat egy ártatlan plakát láttán. Azért volt ez az élmény számomra érdekes, mert szembesülnöm kellett azzal, hogy engem is mennyire meghatároznak azok a képi üzenetek, amikkel körülvesznek minket. Óhatatlanul belénk oltják a kérdést, görbévé teszik az egyenest: Vajon tényleg? Biztosan? Hihetetlen erővel ólálkodik körülöttünk valaki vagy valami, ami megbontja azt, ami addig egész volt. Én nem szerettem az ördögökről szóló meséket. Az különösen taszított mindig, amikor az egyházban az ördögről és nem a megváltásról hallottam a beszédet. Mostanában mégis egyre jobban szembesülnöm kell azzal, hogy tényleg van egy olyan erő, amelyik befolyásol minket, és szedi szét lelkünk egységét. Vajon mit akar tőlünk igazán elrabolni a Gonosz? Nem szemből támad, mint a mesebeli sárkány, aki a kezünkből veszi ki a kincset, nem fedi fel igazi létét, nagy titokzatosság övezi. Azt sem mondja meg, hogy mit akar. Éva egyszer csak egy beszélgetés közepén találja magát, aminek egyetlen tétje az, hogy a megértett szavak értelmüket veszítsék. Ezt akarja igazán: hogy ne legyenek szavaink. Ne legyen Igénk. Babits Mihálynak van egy nagyon érdekes prózai műve: a Tímár Virgil fia. Mintha jelképesen a mai korunkat írná le benne. A ciszterci szerzetes által felnevelt diák megtagadja jótevőjét, nemet mond az egyházi közegre, és egy hajón elutazik újságíró apjához, aki addig nem törődött vele. Ezt olvassuk: "Vitányi Vilmos típusa volt annak a modern újságíró intelligenciának, mely mindenhez tud egy kicsit, és semmit sem vesz egészen komolyan, mindenről van apercue-je, de semmiről sincs véleménye, sőt a véleménytelenséget elvvé és a fölényes intelligencia egyetlen kritériumává magasítja." Egyik rádióműsorunk után telefonált egy hallgatónk. A műsor Székely Lajosról szólt, aki egy vers lemásolása miatt 1956 után a Duna deltában raboskodott. Azt fejtette ki, hogy sokkal reálisabb lenne a műsor, ha egy szekus vagy ÁVO-s tisztet is megszólaltatnánk, hogy ő is elmondja véleményét. Elvégre – a "beszéljük meg!" elve alapján – a pártatlan médiának feladata, hogy mindenkit meghallgasson. Az ember elképzeli, ahogyan feltámadnak a lelőtt emberek, és az őket lelövő emberekkel szépen megvitatják a dolgok állását. Faramuci világban élünk, annyira beteljesedett Babits művének gondolata, tele vagyunk emberekkel, akiknek benyomásuk van a dolgokról, fecsegnek, hozzászólnak, de nem akarnak érteni. Szétszedik a világot darabokra, de összerakni nem tudják. Advent van. Azt ünnepeljük, hogy Valaki eljött, hogy összetegye a világot. A Megváltó nem elmondta, hogyan kell jól élni, hogyan kell a világot egységessé tenni, hanem eljött közénk az egység forrásaként. Létével egybetette azt, amit mi szétdaraboltunk. Ma, amikor nem a szavak lettek hűtlenek hozzánk, hanem mi veszítettük el értelmüket, érdemes meglátni Krisztust, aki életével az elvesztett szavakat Igévé tette.
Ámen

Adventi ima
-Uram, én nem értem. Én igazán igyekszem. Úgy várlak, ahogyan azt hiszem Te szeretnéd. Most, Adventben még imáim is rendszeresek, minden mozdulatom, mindenem Rád figyel. Még a munkámat is érted, Veled végzem. Igazán béke van bennem. Pontosabban lenne. A párom… ő viszont… Nem is tudom. Mintha nem is lenne Advent, csak a szürke hajtás. Szerintem ő nem is gondol Rád. -És tőle megkérdezted, hogy mire vár?"