2007-12-19

MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK ÁLDOTT SZÉP KARÁCSONYT KÍVÁNUNK, IMÁDKOZZUK EGYÜTT:

Urunk! Bár szeretni a legegyszerűbb, bár nem kell hozzá semmi, csak önmagunkat adnunk, mégis ebben vagyunk a legtökéletlenebbek.

Bár mi magunk vagyunk a legtörtékenyebbek, egy fuvallat elvihet, mégis, magunkat adjuk a legnehezebben.

Urunk, emeld fel ezt a két nehézkedést ezen a Karácsonyon! Hadd engedjük át magunkat Neked és feleinknek! Hadd váljunk táplálékká, életté mások számára. Szereteteddel tölts meg, hogy csorduljon belőle másoknak is.

Ha egyedül vagyunk, akkor imáinkkal, ha együtt vagyunk tetteinkkel szeretnénk egymásnak támogatóivá válni. Ámen

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Advent, a várakozás ideje van. De mire várunk valójában? Mai műsorunkban erről a kérdésről szeretnénk talán egy kicsit szokatlan módon gondolkodni. Irodalmárok mondják majd el, milyen érdekes, hogy az utópia, a szép jövőt lefestő irodalmi műfaj, mára kihalt. De ezelőtt egy megélt utópiáról hallunk. Faludy Sándor, Faludy Györgynek, a neves költőnek az unokája. Angliában él, egy szerzetes közösség mellett működő teológiai kollégiumban tanul. Ami számomra megszégyenítő volt vallomásában, hogy ő a legjobban az úrvacsorát, az eucharistiát, Krisztus földi, megtestesült asztalközösségét várja az ünnepben.

Faludy Sándor: Faludy Sándor vagyok, Faludy Györgynek, a költőnek az unokája. Az apám, Faludy András az egyetlen gyermeke ennek a házasságnak. Angliában nőttem fel, és van egy húgom, Emily, ő művész lett.

Fekete Ágnes: A család nem beszél magyarul?

Faludy Sándor: Nem. Mindenki hálás volt Nagy Britanniának, hogy befogadta, otthont adott. Azok között, akik 1956-ban kivándoroltak, nagyon általános jelenség volt, hogy angolul beszéltek. A nagyapámat kiutasították Magyarországról. A felesége, a nagymamám angol volt.

Fekete Ágnes: Szeretne megtanulni magyarul? Faludy Sándor: Nagyon szeretnék, de lassan megy, mert enyhén diszlexiás vagyok. Nyelvet tanulni igazi kihívás a számomra. De az étteremben már tudok rendelni!

Fekete Ágnes: Bemutatná azt a közösséget, ahol él?

Faludy Sándor: Most lelkész-gyakornok vagyok az Anglikán Egyházban. Következő évben lesz a felszentelésem. A Feltámadás nevű kollégiumban élek, amely közvetlenül egy protestáns szerzetes közösség mellett működik Észak-Angliában, Murfieldben. Ők a Jó testvérek közössége, akik rendszeres imádságban és bibliatanulmányozásban élnek együtt. Befogadnak teológusokat, akik egy kollégiumban mellettük élnek 3 évig. Ők gyülekezeti szolgálatra készülnek. A szerzetesek közössége anglikán. Az angol egyházban egyébként női szerzetesek is vannak. A 19. század végén alapították a kolostort Murfieldben, a kollégiumot pedig 1902-ben. A kolostor legfontosabb tevékenysége az oktatás, de nagyon sok politikai kérdésben is állást foglalnak, szerepet játszanak. A dél-afrikai apartheid idején a közösség néhány tagját be is börtönözték. Nagyon fegyelmezett életet élnek: minden reggel 7 órakor istentisztelettel kezdik a napot, azután napközben is van imaóra, és mielőtt aludni mennének, este negyed 10-kor egy liturgiát tartanak. Ebben a diákok is többnyire részt vesznek. Ami a legjobban jellemzi Murfieldet, az a csönd. Nagy csendek vannak. Ez megdöbbentő és idegesítő is lehet először. De ha az ember több órát eltölt ott, akkor a csenddal, mint baráttal találja magát szemben. Így sokkal jobban lehet imádkozni, tisztábban lehet gondolkodni, felszabadulni Isten jelenlétében. Ezt nagyon értékelem Murfieldben.

Fekete Ágnes: Gondolja, hogy ez a közösség valamiféle minta lehet a világ számára?

Faludy Sándor: Van egy víziójuk az emberiségről: az emberi közösség igazából Krisztus megtestesülésében válik legteljesebbé. Mert Krisztusban látjuk, hogy Isten elfogadja az emberi természetet. Ezért egy szerzetes közösség értékes ajándékot adhat a társadalomnak, azoknak az embereknek, akik azzal küzdenek, hogy apró részekre van szabdalva az életük.

Fekete Ágnes: Mostanában sokak nagyon pesszimista látomásokat mondanak a világról.

Faludy Sándor: Mi keresztyének sokszor keresztül mentünk a pesszimista látásokon. De mindent megkaptunk ajándékul ahhoz, hogy a világba nagyszerű megújulást hozzunk. Nem csupán a saját erőnkben és képességeinkben bízhatunk, hanem a rajtunk kívül álló kegyelemben is.

Fekete Ágnes: Egy ilyen közösségben akar élni?

Faludy Sándor: Nem, ezen a nyáron valószínűleg – befejezve az egyetemet – egy saját gyülekezetben fogok szolgálni.

Fekete Ágnes: Murfieldnek Dietrich Bonhoefferrel is volt kapcsolata.

Faludy Sándor: Igen, a 30-as években itt tartózkodott. Az itteni tapasztalatok adták az alapját, modelljét annak, amit a Gemeinsames Leben, Szentek közössége című művében megírt, és Finkenwalde-ben megélt. Ott teológus hallgatók éltek imádkozó testvéri közösségben. Itt tanulta meg a napközi imádságok rendjét, a csend fontosságát.

Fekete Ágnes: Hogyan ünnepli karácsonyt?

Faludy Sándor: Én a családommal, a szüleimmel leszek, és a gyülekezetben együtt ünnepelünk éjfélkor. Murfieldben reggel úrvacsorával fognak ünnepelni. Ünnep előtti éjjel virrasztás lesz, és az ünnepi liturgia után valószínűleg egy kevés borral koccintanak majd. A kollégiumban ilyenkor nincs senki, mindenki hazautazik. De volt közös karácsonyunk, közismert énekeket énekeltünk, és azután a helyi szanatóriumba is elmentünk énekelni.

Fekete Ágnes: Hogyan ünnepli személyesen a karácsonyt? Hogyan látja ezt helyesnek?

Faludy Sándor: Elsősorban akkor tudunk nem fogyasztói módon ünnepelni, ha hálát adunk a közösségért, amit valójában Krisztus emberré válása jelent. Ennek a legfontosabb jele az eucharisztia, ezt én éjfélkor fogom Karácsonykor ünnepelni.

Fekete Ágnes: Nagyapjáról szólna végül néhány szót?

Faludy Sándor: Amikor gyerek voltam, gyakran láttam őt, amikor Angliába járt, és ilyenkor sok időt töltöttünk együtt. Voltunk együtt Budapesten is. Utoljára 2005 őszén Londonban találkoztunk, együtt ebédeltünk. Nagyon elcsodálkozott azon, hogy lelkész leszek. Élénk vitát folytattunk a Szentháromságról. Azt hiszem, megértette, milyen fontos nekem a hit, ez adja az egész élet értelmét, ezért leszek lelkész. Nem tudott eltávolodni a saját meggyőződésétől. Mindenfajta eszmei sablontól idegenkedett. Nem utolsósorban azért, mert végigélte a sztálinizmus okozta szenvedéseket. Nagyon mély emberi érzései voltak, de nehéz lenne őt bármiféle hitvallási szempont szerint jellemezni.

Fekete Ágnes: Mire is várunk? Sokan félnek a jövőtől. Ezt a félelmet számos irodalmi mű egészen különös ihletettséggel írta meg. Az egyik ilyen Madách: Ember tragédiája, azon belül is a híres falanszter jelenet. Erről Alexa Károly irodalomtörténésszel beszélgettem.

Alexa Károly: Tény, hogy Madách falanszter-jelenete a magyar irodalom legutópisztikusabb darabja. Világvége hangulatban íródik, ami azt jelenti, hogy ebben a korszakban még volt egy bizonyos hit az emberekben arra nézve, hogy a világ megismerhető, feldolgozható, feltárható. Manapság azonban az értelmiség elemi szintű ismeretekkel sem rendelkezik a természettudományokról. Világvége hangulatot inspirálhat manapság az a sokféle kósza hír, ami a Föld vegetációjának elpusztulásáról, az energiaháztartás borzalmas állapotáról, az ózonpajzs kilyukadásáról hallunk. Tébolyító személyes tapasztalat, hogy Ausztráliában a békák napszemüvegben mászkálnak a mezőkön, mert olyan erős a napsugárzás, hogy kiégne a szemük tőle. Katasztrofális látvány az ilyesmi. Olyanfajta látomás, amelyet például Jókai vagy Madách meg mert magának engedni, eléggé elképzelhetetlen manapság.

Fekete Ágnes: Annyi mondat van ebben a darabban, ami szinte megvalósult. "Az eszme nálunk a megélhetés." Vagy az elején, amikor leírja, hogy megszűnnek a nemzetek, és létrejön egy nagy egység. Néha úgy tűnik, mintha a mai korról írt volna Madách.

Alexa Károly: Így van. Madách korának jellemző vonása az volt, hogy a nagy romantikus láz lecsillapodásával, a forradalmak elcsitulásával az értelmiség visszavonult, és elkezdett azon gondolkodni, hogy az eszmék lángoló világa, amelyben ők is részt vettek, véget ért. Igazából minden olyan eszme, amiért ők éltek és haltak, a szabadság és az egyenlőség eszméje, kudarcot vallott. Mert hogyan is működik az egyenlőség eszméje? Mi kell hozzá? Kiderül, hogy az egyenlőség eszméjéhez vagy valamilyen elképesztő szegénységre van szükség: azaz, amikor a megélhetés legprimitívebb szintje válik fontossá. Vagy egy olyan diktatórikus rendszer szükséges, amely egyformára gyúrja az embereket. A szabadság értéke elveszett, mert bár az ember gyakran hangoztatja a jelentőségét, és elmondja akár önigazolásképpen is, ráadásul a média a "légy önmagad!", és hasonló súlytalan jelszavakkal próbálja az embereket manipulálni, de igazából a szabadságnak nincs értéke. Az ember jól elvan abban a langyos melegben, amit a tévé és a hűtőszekrény közötti tér nyújt a számára.

Fekete Ágnes: Ez a falanszter jelenet lényege, nem? A szabadság értéke megszűnik.

Alexa Károly: Illetve nosztalgiaként jelen van. A mindennapi élet méltó elviseléséről van szó. Ma sokan azt gondolják, hogy akkor van szabadság, ha felállhatok, és azt tehetem, amit akarok.

Fekete Ágnes: A méltóság egy nagyon fontos szó. Amikor azt mondják, hogy légy önmagad, akkor ebből a fajta szabadságból éppen a méltóság hiányzik.

Alexa Károly: Így van. A méltóság a kulcsszava a létezésnek. Az egész világ össze tud forrni a nyugatias, amerikai álszabadságban, és a keleties despotikus szisztémában – az utóbbi felerősíti az előbbit, és ez nyomja alá a kis nemzeteket. Ebben a közegben nagyon nehéz utópikus, költői látomásokat kicsikarnia az embernek magából. A 19. század boldog "Verne Gyulái" könnyen megbirkóztak egy ilyen feladattal.

Fekete Ágnes: Az ember tragédiája is egy negatív látomás.

Alexa Károly: De ott van Éva, aki mindig továbbítja a jövő felé az gyermek születésének lehetőségét, a rugalmasság szépségét, a dallamokat. Ezek mindig szemben állnak az elnyomással, a hatalom alá vetéssel. Lucifer senki mástól nem fél, csak Évától.

Fekete Ágnes: A falanszter jelenet nem az utolsó, van még tovább is.

Alexa Károly: Igen, még egy lépés lejjebb, a jégvilág közepébe. Éva még mindig őrzi a maga édenkori emlékét, de egy ember alatti lényként működik és viselkedik, szemben Ádámmal, aki egy idő után megfigyelő. Mint öregedő férfi van jelen a jelenetek sorában. Utána nem sokkal jön az Éden kert, az ébredés állapota. Ebben az álom és az ébrenlét közötti fázisban elkezdenek emlékezni arra, amit láttak. Felteszik maguknak a kérdést, hogy van-e lehetőség a túlélésre. Ádám úgy érzi, hogy nincs, és megint Éva az, aki új lendületet ad: anyának érzi magát, ami azt jelenti, hogy hiába pusztul el Ádám, a fajtája fennmarad – a primitív, egyszerű, Istenre nem figyelő akaratod ellenére is.

Fekete Ágnes: Azért ez egy gyönyörű dolog a teológiai vitától függetlenül is. Az egész problémát, azt, hogy mi lesz a Földdel, mi lesz velünk, a hit keretében helyezte el. Mégiscsak egy isteni történetbe rakta bele.

Alexa Károly: Ez a fajta megérzése, ihletettsége, ahogy a világ sorsát a gondviselő akarat közegében gondolja végig, mindenfajta személyesen átélt emberi nyomorúságok, világtörténeti tapasztalatok, a világ teljes szkepszisével együtt és ezek ellenére, megdöbbentően szép dolog. Talán Goethe példája nyomán nem tudta másként látni a világmindenséget, csak úgy, hogy valamilyen erő van benne minden pillanatban.

Fekete Ágnes: Adventben óhatatlanul az ember egy kicsit tovább is gondolja azokat a kérdéseket, hogy mire várunk, és hogy merre tart a világ.

Alexa Károly: Sokkal inkább mint az év más heteiben, az ember megtalálja minden nap azt a néhány percet, amikor lerakja a kezéből a könyvet, vagy kikapcsolja a televíziót, vagy az utcán baktatva lenéz a földre, és elkezd azon gondolkodni, hogy mi végre van ez az egész.

Fekete Ágnes: Miért is élünk a földön? Mire várunk? Mindannyiunkban ott él ez a kérdés. Mórusz Tamás, aki az első utópiát megírta egy boldog szigeten való életre vágyott. Ebben a vágyában benne volt az Isten utáni szomjúsága. Ma ez a vágy már nem él az emberekben. Nem születnek utópiák. Talán ez a hiány írja le legjobban korunk álomtalanságát. Furcsa módon ma senki sem retten bele abba, amit az utcán olvashat Huxley szép világára utalva: eljött a fjordok világa. Pintér Károllyal, a Pázmány Egyetem tanárával Vörös Virág beszélgetett.

Pintér Károly: Az utópia gyökerei mindenképpen a teológia világában keresendők. Tágabban fogalmazva a mennyország, az ígéret földje, az Atlantisz, és még számos hasonló néven ihletett boldog világ képzete. Egy magyar származású amerikai filozófus, Molnár Tamás is megírta Az utópia örök eretnekség című könyvében: az utópia nem más, mint a tökéletlen ember törekvése arra, hogy megteremtsen ezen a világon valamit, ami valójában nem erre a világra való. A mennyország lehozatala a földre nem megvalósítható, és nem is szabad, hogy valaki erre törekedjen. Mórusz Tamás 1516-ban írta meg az Utópiát, az újkor hajnalán. Egy szójátékkal alkotta meg ezt a szót. A toposz görög szóhoz tett hozzá egy fosztóképzőt, egy "u" betűt, ami nemet jelent a görögben. A toposz jelentése hely, ennek tagadása: egy nem létező hely, "sehol-ország". Az ember utazik, utazik és utazik, és egyszer csak eléri Utópiát. Bár ezen a földön van, de tőlünk mégis elérhetetlen messzeségben. Ez a fajta kettősség, ez az ellentmondás a mű egészére jellemző.

Vörös Virág: Végig az volt a benyomásom, hogy ez az Isten Országa iránti vágy. Akár így is lehet értelmezni ezt?

Pintér Károly: Persze. Én azt mondanám, hogy az utópia ennek a vágynak a testet öltött valósága. Mi mindig azt mondjuk, hogy létezik egy ilyen "boldog-ország". A következő kérdés az, hogy milyen ez az ország? És jön a csapda. Mert ami az egyik ember utópiája, az a másik ember számára akár anti-utópia is lehet. Ahol valaki nagyon boldognak érezné magát, legalább is úgy gondolja, az a másik ember számára maga lenne a pokol. Mórusz az ideális világot egy szerzetesrendben találja meg, amely ezen a szigeten él. Számos tudós megállapította, hogy Utópia tulajdonképpen úgy néz ki, mint egy hatalmas kolostor. Mindenki egyenlő, magántulajdona szinte senkinek nincs, mindenki dolgozik, fizikai és szellemi tevékenységet egyaránt végez, közösen étkeznek. A közösségi életmód, leszámítva azt, hogy nők és gyerekek is vannak, azaz családokban élnek, meglepően emlékeztet arra, ahogy a szerzetesek élnek. Ami a későbbi utópiákban nagyon sokáig fennmarad ebből: az az egyenlőségre való törekvés, és minden utópia a 18. század végéig valahogy úgy képzeli, hogy az utópikus közösségeknek közel kellene lenniük a természethez. Konkrétan a földből kellene élniük.

Vörös Virág: És mi a helyzet a disztópiával? Jól mondom? Így kell kiejteni ezt a szót?

Pintér Károly: Magyarul igazából nincs erre megfelelő szó.

Vörös Virág: Sokkal több a negatív utópia.

Pintér Károly: A boldog sziget, a kis közösség valahol az erdő vagy a puszta közepén már nem győzi meg az embereket, nem hihető, nem ad egy olyan élményt, amivel az emberek nagy többsége azonosulni tud. A 20. század két nagy anti-utópiája Huxleytól és Orwelltől származik. Az előbbinek Szép új világ, az utóbbinak 1984 a címe. Mind a kettő H. G. Wells utópiájának ellenhatásaként született. Huxley meglátja az egyébként gazdag és jómódú, a ’20-as évek izgalmait élő Amerikában a hittől, Istentől és az erkölcstől elrugaszkodott világ gyökerét. Ő egyébként egy zseniális parodista volt. Istent Forddal váltja fel a Szép új világban. Az angolban ez egy szójáték, hiszen a Lord jelenti az Urat, és így a Lord és a Ford viccesen egybecsengenek. A jövőbeli emberek a Szép új világban Fordban hisznek, aki a technicizált világ egyik atyja, az autó megteremtője. És istenüket a "T" betűben tisztelik, amely tulajdonképpen egy kereszt, amelynek levágták a tetejét.

Vörös Virág: Az a döbbenetes, hogy olyan jól felvázolta ezeket a folyamatokat, hogy 2007-re elérkeztünk oda, hogy azt éljük, amit ő az 1920-as években vízióként megértett.

Pintér Károly: Így van. A II. világháború után Huxley művét idejétmúltnak gondolták, hiszen nem erről szólt a világ. 1945 után Orwell volt az aktuális szerző. Ő a tökéletes totalitárius államot vázolta fel. Műve egyértelműen a hitleri Németország és a sztálini Szovjetúnió által ihletett rémlátomás, de a ’90-es rendszerváltás után Orwell kiment a divatból, és ismét Huxley került a figyelem központjába. Kelet-Európában ez sokkal jobban érzékelhető, mint Nyugat-Európában, hiszen mi itt egyszerűen egy új világban találtuk magunkat, amelyben hirtelen a Huxley-féle látomások lettek az uralkodók és aktuálisak. A mindent elárasztó reklám, és az, hogy a gyerekeket már az óvodában hipnopédiával arra tanítják, hogy inkább dobjon el valamit, mint megjavítson, helyenként hátborzongató hűséggel képezi le a mai Kelet-Európa világát.

Vörös Virág: Hogy létezik az, hogy egy ember ezt majdnem száz évvel ezelőtt meglátta?

Pintér Károly: Mert ez olyan régóta megvan. A modern fogyasztói társadalmat az Egyesült Államok találta ki az első világháború után. "Fizess havonta egy kisebb összeget, és két év múlva tiéd lehet az autó! Sőt, most rögtön odaadjuk az autót, és majd két év alatt kifizeted." Ez a fajta világ egyfelől jómódú, másfelől még jobb módúnak akar látszani, mint amilyen, harmadrészt pedig beindítja azt a hihetetlen reklámgépezetet, aminek a mai napig Amerika az első számú ötletadója, iskolája. Huxley ezt gyönyörűen meglátta, és britként kellő távolságtartással, talán egy kis lenézéssel is figyelte. Igazi zseniként ezt egy olyan látomásba fordította át, amely annak ellenére, hogy idejét múlt, mégis időtlen: bár Huxley-nál nincs tévé, de az az elgondolás, hogy embereket gyárban futószalagon gyártanak, úgy állítják őket elő, hogy különböző társadalmi osztályok lelkes tagjai legyenek, egy borzalmasan valós dolog. Nyilvánvalóan akkor még senki nem tudta, hogy mit jelent a klónozás és a genetikai beavatkozás, de Huxley-t olvasva végigfuthat a hátunkon a hideg. Azt hiszem, hogy az utópiák addig voltak széles körben elfogadottak, amíg az utópiák mögött álló erkölcsi világkép nagyjából egységes volt. Ez Nyugat-Európában természetesen a keresztyén erkölcsiséget jelentette. Abban, hogy a 19. században az utópia olyan ellentmondásossá válik biztos, hogy része van annak, hogy a keresztyén világkép egyre inkább megkérdőjeleződik. Hogy csak egy példát mondjak: gondoljunk a marxizmusra! Az utópia relativizálódik. Bizonyos világképű embereknek ez tetszik, másoknak az tetszik. Ez odáig fajul, hogy a 20. században már nem tudnak igazából utópiát írni, születtek viszont rész-utópiák, környezettudatos utópiák. Eleve nem abból indulnak ki, hogy ez a világ olyan lenne, amiben az emberiség jól érezné magát, hanem abból, hogy bizonyos emberek jól éreznék magukat. Egy olyan korban élünk, ahol az értékek pluralitása adottság. Ezt lehet nem szeretni, lehet gyűlölni is, de ez akkor is így van. Számos olyan erkölcsi érték is van, amely a korábbi idősz akokban megkérdőjelezhetetlen alapigazságnak számított, ma pedig nem az. Egy ilyen világban az utópia hamvában halt kísérletnek mondható. Azt hiszem, hogy a modern világ legnagyobb problémája az Istentől való elszakadáson túl az individualizálódás. Ez alatt elsősorban az emberi kötelékek meglazulását értem. Az pedig tény, hogy én még olyan utópiát nem olvastam, amely ne itt kereste volna a társadalom boldogulásának útját. A közösség megteremtése és a közösségi szellem fenntartása minden utópista központi gondolata volt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács evangéliuma 2. részéből:
"Nem volt helyük a vendégfogadó háznál."

Hallottuk az előző beszélgetésben, hogy a nincs hely, valójában az utópia szó szerinti fordítása. Az a hely, ami nincs, az elképzelt szép jövendő az utópia. Mennyire egybecseng ez azzal a mondattal, hogy nem volt hely a Messiás számára. Nincs hely, nincs befogadó készség, nem helyezhető el világunkban az ő valósága. Nyáron megdöbbentő módon éltük át ezt az élményt. Kárpátaljára utaztunk a családdal, és a határról visszafordítottak. Éjjel egy óra volt, a gyerekek aludtak, a vámos pedig közölte, hogy hiányzik a kocsit tulajdonló cég bejegyzési papírja. Valóban nem tájékozódtunk eléggé a szükséges iratok felől, nem volt mit tenni, visszafordultunk, és abban reménykedtünk, hogy majd reggel elküldik nekünk távírón a papírt. Eszembe jutott, hogy nem messze van egy egyházi szállás, ott biztosan meghúzódhatunk reggelig. Igen ám, de a szálló tele volt. Még a lelkészlakon is voltak, a vezető nem volt ott, és a biztonsági őr, bár látta, hogy igazat mondhatok, nem engedett be. Így szépen a három gyerekünkkel bekucorodtunk a templomkert fái alá, és vártuk a hajnalt, szemben a szállodával. Olyan furcsa érzés volt. A pazar hotellel szemben ott aludtunk hálózsákjainkban a templomkertben. A szerencsétlenség érzése teljesen eluralkodott bennem, de aztán ez a mondat az eszembe ötlött: nem volt számukra hely. Valami különös jó érzés fogott el. Micsoda kegyelem, hogy megsejthetem, persze nagyon távolról csupán azt, ami 2000 éve történt, már nem bántam a történteket. Tényleg, valami csodát kaptunk ezzel. Hiszen hány ember él úgy a saját bezárt világában, hogy fogalma sincs azokról, akik az érem másik oldalát látják. Egy lelkész nem tudja, milyen őt magát hallgatni. Soha nem tudtam volna meg, milyen érzés csövezni gyerekekkel a templom udvarán. Sőt az volt a benyomásom, mintha mindenütt és mindig ugyanaz történne, mi csak részt veszünk benne. A kegyelem az, ha a jó oldalon leszünk részesei a történetnek. Nincs hely. Nincs tér. Nincs lehetőség a jót megélni. Pedig annyi jó emberi mozd onsági őr, és másnap különösen jó szándékkal segítettek az emberek. Minden megoldódott végül. És egészen biztosan az első karácsonykor is az emberek segítőkészsége miatt találtak mégis helyt az istállóban Máriáék. Mégis valahogy az egész egy nagy kuszasággá alakul. Az egészben végeredményben mégsincs hely a jó, az igaz, az isteni jövevény számára. Vajon miért? Mert elvesztettünk valamit abból a nyitottságból, amivel képesek lennénk befogadni Istent. Elvesztettük a várakozás képességét. Elvesztettük azt, hogy ne egy meghatározott jóra várjunk, hanem arra a jóra, amit Isten ad. Utópiákat gyártottunk, elképzeltük a szentet és a nagyszerűt, de nem vettük észre azt, aki valóban eljött, aki bekopogtatott hozzánk, ahogyan Tolsztoj Panov apójához eljött Jézus egy-egy szerencsétlen emberben. Lehet, hogy nincsenek nagy álmaink. Lehet, hogy nehéz karácsony elé nézünk. Talán szomorkodunk azon, hogy nincs hely sem számunkra, sem az ünnep számára. De mi lehetünk hely, mi teremthetünk magunkban űrt a megtestesült Isten számára. Isten adjon így szép Karácsonyt mindenkinek!
Ámen