2008-01-23

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Ez a hét az egyetemes imahét, amikor szerte a világon a keresztyének együtt imádkoznak az egységért. Hazánkban az ünnepélyes megnyitóra az elmúlt vasárnap este Budapesten, a Pozsonyi úti református templomban került sor. Az épületben az istentisztelet kezdetekor már nem volt ülőhely. Bölcskei Gusztáv református püspök és Bábel Balázs kalocsai érsek mondtak beszédet, valamint útjára indították a Biblia évét. Mai műsorunkat ennek az ünnepi hétnek szenteljük. Először egy bencés szerzetest, Kiss Domonkost hallhatják, aki a keleti és nyugati közeledésről beszél. Először arról a nagyon érdekes belga kolostorról kérdezgettem, ahol a szerzetesek a keleti és nyugati szertartást együtt ünneplik.

Kiss Domonkos: Úgynevezett kétrítusú monostor, amelyben a szerzetesek két rítusban élnek: latin és a bizánci rítusban. A ma működő ortodox egyházak hagyományai alapján élnek egy közösséget alkotva. Egy apátjuk van, a jelenlegi apát bizánci rítusú. Az istentiszteleteket, imaórákat külön végzik: a latin rítusúak a latin templomban, a bizánci rítusúak a bizánci templomban. Bizonyos ünnepeket azonban közösen ünnepelnek: a karácsonyt az egész közösség latin rítusban ünnepli, a húsvétot pedig bizánciban. Közösen dolgoznak, együtt esznek, és a vendégeket is együtt fogadják. Egyéb elkülönülés nincs.

Fekete Ágnes: Ez egy jel akar lenni, amely arra mutat, hogy lehetséges ez az egység?

Kiss Domonkos: Igen. A ’20 években indult útjára ez a közösség, akkor, amikor a keleti egyházakról nyugaton még nagyon keveset tudtak. Az alapító atya azt látta meg, hogy ahhoz, hogy a Római Egyház a keleti egyházakkal ki tudjon engesztelődni, az kell, hogy nyugati keresztyének újra megismerhessék a keleti keresztyének lelki kincseit. Elég sok szenvedéssel járt, és nagyon sok gyanakvás vette körül őt, azzal vádolták, hogy kriptoortodox. Messze előrébb látott a koránál, és az ortodox egyházakat testvéregyházként kezelte. Eredetileg ortodox népesség egy része csatlakozott a Római Egyházhoz, és Rómával egy úgynevezett uniót hozott létre: ezeket az egyházakat nevezzük görög katolikus egyházaknak. Ezeknek az egyházaknak a léte az ortodox egyházak számára nagyon nagy gondot jelent.

Fekete Ágnes: Az a gondjuk, hogy a pápa alá, Rómához tartozva működik egy ortodox rítus?

Kiss Domonkos: Igen.

Fekete Ágnes: A péteri principátus a legnagyobb különbség közöttük, ugye?

Kiss Domonkos: A péteri szolgálat mibenléte a kérdés az ortodox egyházak számára, de nem ez az egyetlen. Több évszázadra tehető a szakadék, az iszlám előretörése megakadályozta azt, hogy érintkezésbe kerüljenek a nyugati és a keleti keresztyének. A szétválás a gondolkodásmódot is természetesen eltérő utakra vezette.

Fekete Ágnes: A péteri problémán kívül még mi az, ami ilyen alapvetően különböző?

Kiss Domonkos: Az egyik a filioque-kérdés. A Szentlélek származásáról a nyugati keresztyénség azt tartja, hogy az Atyától és a Fiútól való. A hitvallás eredeti szövegváltozatában azonban csak az Atyától való származás szerepel. A Fiútól való származás később került be a szövegbe, amit az ortodox teológusok gyakran fel is emlegetnek. Az eredeti Nicea-Konstantinápolyi hitvallást a 800-as években változtatták meg.

Fekete Ágnes: Ennek sokkal inkább az a lényege, ha jól értem, hogy az ortodox gondolkodás inkább monarchikus.

Kiss Domonkos: Sokan messzemenő teológiai következtetéseket tudnak ebből elvonni. II. János Pál az ellene elkövetett merénylet utáni első pünkösdkor az eredeti görög nyelvű hitvallást mondta el, ami a filioque-t nem tartalmazta. Nagy horderejű volt ez akkor.

Fekete Ágnes: Érdekes, hogy az ökumenikus szó ortodox talajról jött. Egy ortodox kifejezést használnak most az egész ökumenikus mozgalomra.

Kiss Domonkos: Igen. Az ortodox teológiai gondolkodásban ez egy nagyon fontos kifejezés, hiszen az ortodox egyházak a Bizánci Birodalom egyházai. De akkor még egységes volt a világ: egy birodalom, egy császár, egy osztatlan egyház. Ez az egység, az oikumene, mint vízió van előttük mindig.

Fekete Ágnes: Személyesen miért érezte azt, hogy fontos ez a párbeszéd? Miért tartotta fontosnak, hogy ebben bármilyen szerepet is vállaljon Magyarországon?

Kiss Domonkos: Nem nagyon tudom megmagyarázni ennek az indítékait. Egy gyerekkori álomra szoktam hivatkozni, ami inspirált, és az, hogy bencés szerzetes lettem, még inkább megerősítette ezt a korán kialakult érdeklődésemet. A bencés szerzetesség, amelynek gyökerei a 6. századra nyúlnak vissza, egy egységes, osztatlan egyházban jött létre. Ezért van bennem – mint egy normális bencés szerzetesben általában – egy bizonyos természetes fogékonyság kelet iránt.

Fekete Ágnes: Vajon a keletiekben is van egy ilyen fogékonyság?

Kiss Domonkos: Igen, én azt gondolom, hogy van. Ünnepe is van, tiszteletben tartják. Szent Benedek pedig közös szentje a keleti és nyugati egyházaknak.

Fekete Ágnes: Ha nem titkos, akkor megkérdezem, hogy mi volt ez az álom.

Kiss Domonkos: Búcsúszentlászlón laktam, ahol a templomnak van egy románkori része. Gyermekkoromban azt álmodtam, hogy ott két pap liturgiát végez, de nem úgy, ahogy azt megszoktam. Mindketten szakállat viseltek, díszes, aranyos ruhákba voltak öltözve és tömjéneztek. Sokáig nem tudtam hová tenni ezt az élményt, mert nem tudtam elhelyezni a saját, valóságos tapasztalataim között. Aztán egyszer csak láttam egy keleti rítusú liturgiáról egy képet, és felismertem az álomban látott embereket. Az egyik pap volt a másik pedig diakónus, és együtt végezték a liturgiát.

Fekete Ágnes: Ezt a gondolatot a protestánsokra is tovább lehet gondolni, még akkor is, ha ez egy teljesen másfajta nyitás?

Kiss Domonkos: Hogyne. Diák bartátikörömben volt egy protestáns barátom, aki evangélikus létére egy református gyülekezetbe járt, és minden vasárnap elmentem vele az istentiszteletre. Reggel 8-kor volt a bencéseknél a diákmise, és utána két éven át mindig elmentünk Szabadhegyre, az ottani református gyülekezetbe.

Ötödéves teológusként hívtak be bennünket katonának, de nem akkor, amikor a többieket is, hanem a rendes bevonulás időpontja után néhány hónappal. 13 teológus vonult be akkor egyszerre: adventisták, baptisták, evangélikusok, reformátusok, volt piarista, bencés és görög katolikus. Mivel bennünket sokkal később hívtak be, ezért az alapképzésen nem mentünk keresztül, de a bevonulásunk után pár nappal az ezredünk gyakorlatra ment. Mivel mi nem mehettünk, ezért kivezényeltek bennünket a kékhegyi repülőtérre dolgozni addig, amíg a hadgyakorlat tartott. Egy rendes főtörzs fogadott bennünket, aki minden nap kiadta a munkát, és legközelebb másnap reggel találkoztunk vele. Élelemmel elláttak bennünket, de egyébként nem nagyon foglalkoztak velünk, teljesen magunk voltunk. Természetesen ahol 13 teológus-jelölt összeverődik parázs teológiai viták támadnak pillanatok alatt. -A főapátúrral együtt voltunk katonák.- A viták folytán a fakivágás természetesen rettentő módon haladt. Az első két nap után Szilágyi Pál nagytiszteletű úr felvetette, hogy miután kiderült, hogy milyen jól tudunk vitatkozni, ki kellene deríteni, hogy tudunk-e együtt imádkozni is. Ez nagy kihívásnak számított, ami elől természetesen nem lehetett kitérni. Este összeültünk imádkozni, akkor tartottam életem első igehirdetését is. A János evangéliumából Nikodémus történetét választottam az igehirdetés alapjául, de már nem emlékszem, hogy mit mondtam. Ettől kezdve megszűntek a teológiai viták, és egy olyan fantasztikus egység jött létre közöttünk, ami még máig is létezik, pedig vannak olyanok, akikkel azóta sem találkoztam. Biztos vagyok benne, ha találkoznánk, akkor sem lenne semmi probléma, ugyanott folytatnánk, ahol abbahagytuk. Ez azóta néhányszor ki volt próbálva. Bár szétszóródtunk, de az egység és az összefogás, ami ott kialakult, mindmáig működik. Ezt neveztük mi kékhegyi pünkösdnek.

Ebben az évben a keszthelyi evangélikus gyülekezet hívott meg bennünket az imahétre, január 24-én megyünk el hozzájuk.

ének

Fekete Ágnes: Mostanában sokat hallhattak Vértesaljai Lászlóról, aki böjtöt kezdett az elszegényedő Magyarországért. Amit katolikusként elkezdett, azzal az egységért is tett valamit. Az ökumené kérdéséről, a közös hűségről és felelősségről beszélgettek Vörös Virággal.

Vértesaljai László: Ez Jézus kérése, tehát nincs alternatívánk. Az egyház még meg sem született, és Jézus már imádkozik: "Add Atyám, hogy egyek legyenek!" A gyökerekhez való visszanyúlás a hagyomány szálain keresztül a kinyújtott kezeket jelenti, amelyek megérinthetik egymást. Onnan újra visszatérve tudnak elkezdeni olvasni, megérteni már évszázadok óta meglévő keresztyén tanítást, dogmákat. Ez alakít és formál bennünket. Ha növekszik bennünk a krisztusi mivolt, akkor növekszünk egymásban is.

Arra gondolok, hogy az egyház egy hatalmas nagy test, egy élő organizmus, amellyel Jézus azonosul, pedig mindannyian bűnös emberek vagyunk. Bűnös emberek közössége is az egyház. Nyilvánvaló, hogy nem tud mindenki minden feladatot, szerepet betölteni. Van, aki azt a feladatot kapja, hogy inkább építsen, vagy keressen újat, fusson előre, a másik pedig inkább arra kap ösztönzést, hogy őrizzen. A hagyományőrző és -ápoló a maga értékmentését ajánlja fel, amivel kisegíti a talán túl gyorsan előrefutót. Úgy kell befogadni a másikat, mint ahogy a szervátültetés alkalmával a test befogadja a szervet. Ne legyen a katolikus egy idegen elem a másikban, ne vesse ki azt, és fordítva! Az emberi test is olyan a maga öntudatlanságában, hogy valami sikerül neki, valami nem. Bízom abban, hogy jó úton járunk. Meg kell nyílnom, és el kell fogadnom, hogy a krisztusi megváltás bennem a megváltott embert újból megszülje napról-napra. Csak akkor lehet hiteles, ha bennem, a lelkem mélyén ott van az együtt szenvedés, az átszenvedő mozzanat. E nélkül egy komoly jövő teljesen elképzelhetetlen. Ebben nincs alternatíva, mert Krisztus kereszt nélkül, szenvedés nélkül, és a keresztyén a szenvedő Krisztus nélkül elképzelhetetlen.

Vörös Virág: Szerintem a legtöbb ember fejében ez úgy van, hogy akkor enged szívesen, ha a másik is enged egy kicsit.

Vértesaljai László: Igen. Sokkal inkább prófétai, mint demokratikus módon. Biztos, hogy volt az ősegyháznak egy olyan pillanata, és remélhetőleg a mostani egyháznak is van ilyen pillanata, amikor egy test és egy lélek vagyunk, de a 11 apostol között sem volt soha maradandó jelleggel ilyen egység. Én ezt embertelen igénynek tartom: nem lehetséges, hogy dalolva, szívpengető érzelmek húrjain egyek legyünk. Ez nem megy. Egy becsületes, tisztességes, bekérdezős, őszinte válaszú "keressük egymást" hitelesít bennünket.

Vörös Virág: A közös útkereséseknél, illetve a megoldások keresésénél a legfontosabb talán az, ha az ember magában kezd el keresgetni, magát kezdi el alakítani. Ugyanez a megfontolás áll a majdnem karácsony óta tartó éhségsztrájkja mögött is?

Vértesaljai László: Igen, de ez először nem volt ennyire tudatos, mint most. 29 napja böjtölök – ezt a szót jobban szeretem használni. Testemben és lelkemben élem meg ezt a redukálást azért, hogy a lényegre tudjak figyelni. Nem eszem, mert az én Uram is ezt tette. Ezen az úton olyan belső átalakuláson mentem keresztül, amikor "énebb" lettem magamnál. Ez egy csodálatos belső alakulás. Most már sokkal jobban értem, hogy miért böjtöl olyan sok keresztyén, miért böjtölt az Úr Jézus, miért volt az Ő népe ilyen böjtös. Azáltal, hogy én nem ettem, a lelkem több táplálékot kapott. Nagyon szép mondása az észak-afrikai Tertullianusnak a II. század végéről, hogy üdvösségünk sarokpontja a test. Ideje van annak, hogy a testemet odarakjam, és ideje van annak, hogy visszavegyem. A keresztyén ember felel, a Logoszra felel, az Isten előtt felel. Nekünk felelnünk kell ebben az országban magyarként is, ha kell az utcán is, politikailag is. Egyiknek és a másiknak is a hiánya számomra bűn.

Vörös Virág: Bízik abban, hogy túl az egyéni lélekfejlődésén, az önmunkálása a másikat valóban egy válaszra kényszeríti? Hiszen ehhez egy olyan partner, aki nyitott erre. Én sajnos úgy látom, hogy jelen esetben a partner szántszándékkal süket.

Vértesaljai László: Én elkezdtem böjtölni.

Vörös Virág: Konkrétan milyen céllal?

Vértesaljai László: Azért, hogy kialakuljon bennem egy mélyebb reflexió, egy mélyebb felelősségtudat kialakítása és kimunkálása, illetve szolidaritás a rászorulókkal szemben. Ez elgondolkodtató lehet bármely magyar ember számára. Én nem azt kérem, hogy legyen velem szolidáris, hogy értsem meg engem, vagy írjon alá valamit. Nem kezdtem aláírásgyűjtésbe, de bennem ez egy reflexív folyamat. Mit jelent a reflex szó? Szó szerint latinul: visszahajlok önmagamba, és megkeresem azt, ami bennem van, ami bennem történik. Választ keresek. Ha bárki ebben az országban megpróbál visszahajolni magába akár az én, akár a más példájára, akkor már megérte. Kinek-kinek a saját szintjén születhet meg ennek következtében egy-egy döntés: akár az Istenre vonatkozó, akár a közössége felé, akár a politika világa felé. Már ez óriási eredmény lenne. Én nem azt várom, hogy amit én gondolok, azt mások fogadják el, és tartsák jónak. Én az önreflexiót kérem az emberektől: magyar nyelven végzett önreflexiót. Keressünk választ azokra a kérdésekre, hogy mi a hazám, ki az Istenem, ki a magyar embertestvérem! Ezeket mindig becsülettel végeztük el.

Mindig voltak prófétái a magyarságnak, nem a nép végezte el demokratikusan ezt az önreflexiót. Ma sem így történik ez. Mindig voltak, vannak és lesznek a Lélek adta próféták, Semmelweisek, Ady Endrék és Luther Mártonok, akik reflektálnak, és akikben a közösség önmagát felismeri. Ez egy nagyon komoly politikai álom az én részemről, hogy az önértelmezés előbb-utóbb az utcán vagy éppen a Parlamentben egyszer csak átcsap. Az elaltatás és becsapás, az önreflexiótól való megfosztottságunk olyan méreteket öltött, hogy ez már tarthatatlan. Amit én kérek és sürgetek, példaként a többiek elé állva, hogy minden ember a maga módján, legyen katolikus, evangélikus, református, zsidó vagy nem hívő, végezze el azt, amit én megpróbálok elvégezni. Tényleg katolikus vagyok-e? Tényleg magyar vagyok-e? Mert ha nem, akkor legyek jobb katolikus, legyek jobb magyar! Rögtön egy sereg kapcsolódási pontom van a többiekkel. Egy nem hívőtől is elvárom, hogy a súlypontot helyezze ő is az önértelmezésre. Mindenki a teljesebb, egy csupaszságig menő jobbik énjét vállalja el. Az egymásra mutogató kezek nagy erdeje akkor majd lehanyatlik, mindenki magára mutat. Nem csak az egyházban vagyok kész a másik kezének a megszorítására. Egy becsületes, átgondolt, reflexív kézszorításra hívom az embereket. Meg lehet térni vallásilag is, és politikailag is. Aki erre kész, az nekem társam.

Vörös Virág: Amit az ökumenizmusról mondott, miszerint talán nem is olyan nagy baj, hogy nincs egy rózsaszín, nagy egység, politikailag is érthető?

Vértesaljai László: Persze, én hiszem azt, hogy az egyházak ilyetén meglétében van egy üdvös, termékenyítő erő, hiszen a vallási életben is megjelenhet egy olyan tisztességtelen és kizáró gondolat akármelyik oldalról, ami politikai síkon is megjelenik.

Az én egyetlen, igazi ellenségem a világban a becstelenség. Ezt a becstelenséget akartam leböjtölni, ami a testemre rárakódott. De a böjt lemarta a testemről, meg lehet tisztulni a bűn hatásától. Vesszen, hulljon, pusztuljon a becstelenség, és legyen helyette felelős vállalás!

Vörös Virág: Mi volt az a pont, személyes élmény, amikor úgy érezte, hogy akkorára nőtt a becstelenség, ami már radikális megoldást igényel?

Vértesaljai László: Az öszödi beszéd. Csak magamról tudok szólni: akkor engem egy halálos tőrdöfés ért, és nem gyógyították meg ezt a szót azóta sem. Ha ebből meg nem tisztulunk, akkor nem tudunk továbblépni. Bárki számára lehetséges a megtérés. Itt van egy olyan sebe ennek a népnek, amely úgy látszik magától nem tud meggyógyulni. Azon morális tekintély jegyében, ami egy evangélikus, egy református, egy baptista, egy metodista, egy hetednapos adventista és egy katolikus egyházi vezetőt erre küld az ökumené jegyében, az ország előtti felelősséggel ezt eddig úgy érzem nem tették meg. De én ezért nem perelek, hanem szeretném kirimánkodni. Úgy várnék egy egységes, felelősséget vállaló hangot! Nagyon nagy szükségünk lenne rá, mint ahogy ez a magyar történelemben előbb-utóbb mindig megérkezett. Ez az én reményem alapja. A belső összefogás lendíthet túl bennünket ezen a harapófogó helyzeten.

Vörös Virág: Hogyan érzi magát testileg, fizikailag? Hogyan bírja a böjtöt?

Vértesaljai László: Isten csodája az, ami bennem történik. 29 napja keményen böjtölök, azaz nem eszem szilárd táplálékot, csak vizet vagy gyümölcsteát iszom. Mindez azt eredményezte, amit most testemben, lelkemben érzek: egészséges, józan és megfontolt vagyok. Pár nap múlva abbahagyom a böjtöt, mert nem szándékom az öngyilkosság. Nem tehetem meg, és nem is akarom megtenni, mert Az, Aki engem teremtett, erről engem nem kérdezett meg, és az élet törvényével ruházott fel. Ha megkérdezik, hogy milyen lélekkel hagyom abba, akkor azt kell válaszolnom, hogy bizonyos szempontból inkább a külvilág az, ami arra késztet, hogy abbahagyjam. Édesanyám és az engem szerető emberek unszolnak, hogy hagyjam abba. Az én keserű böjtöm legyen másoknak dolce vita, édes élet! Ezt szeretném, ezt akarom.

ének

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács evangéliuma 5. részéből.

"És lőn, hogy mikor az egyik városban vala, ímé vala ott egy poklossággal teljes ember: és mikor meglátta Jézust, arczra borulva kéré őt, mondván: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem! Jézus pedig kinyújtván kezét, illeté azt, mondván: Akarom, tisztulj meg. És azonnal eltávozék tőle a bélpoklosság. És ő megparancsolá néki, hogy azt senkinek se mondja el; hanem eredj el, úgymond, mutasd meg magad a papnak, és vígy áldozatot a te megtisztulásodért, a mint Mózes parancsolta, bizonyságul ő nékik."

Nyáron történt velünk, hogy egy táborba mentünk. Egy olyan közösséggel voltunk, akiket nagyon szeretünk, semmi képen nem szerettük volna kihagyni ezt a nyaralást. Igen ám, de az indulás előtti napon a lányunk elkezdett hányni. Utána hamar rendbe jött, amúgy is elő szokott ez vele fordulni, gondoltuk, nem nagy baj, elmegyünk. Úgy gondoltuk, az a becsületes, ha megmondjuk, mi történt, különösen, hogy közben én is elkezdtem émelyegni. Igyekeztünk nem pusziszkodni az emberekkel, a gyerekek kezét állandóan mostam, mint egy mérgezett egér jártam a hipós üvegekkel a fürdőket, és valami egészen furcsa érzés uralkodott el rajtam, amit azelőtt nem éreztem. Egyre jobban féltem, mit szólnak mihozzánk, talán jobb, ha hazamegyünk. Meg is kérdeztük, mit tartanak jónak. Persze a táborozók is kellemetlenül érezték magukat, mert szerettek, de felelősek is voltak. Végül is karanténban maradtunk egy napig, nem adtuk tovább a vírust. De én saját magamról megdöbbentő dolgokat tudtam meg. Azelőtt nem tudtam, milyen érzés az, amikor valami mély kétség miden kapcsolatra ráül. Milyen érzés az, amikor minden tekintet mögött valami mást is érez az ember.

Sokan élnek ilyen kétségek között állandóan. Hálás vagyok – így utólag, – hogy ebbe az érzésvilágba kicsit belekukkanthattam. A leprások azok az emberek, akiknek az egész életük, minden kapcsolatuk többről szól. Minden rájuk meredő tekintet valami mást is üzen, mint ami első pillantásra látszik. Ebbe az érzésbe teljesen bele lehet görcsösödni. Amikor elnézem a koldusokat, az aluljáróban élőket, az útszéli lányokat, mindig megdöbbenek azon, hogy ők már megszokták. Teljesen azonosultak furcsa életállapotukkal, és ott és úgy élnek, amilyen szerepet a társadalom – saját magukkal karöltve – nekik kiosztott. Mint a leprások, akik távol jártak a többiektől, akik soha nem közeledtek senkihez, mert ez volt a rend.

Jézus úgy gyógyítja meg ezeket a bélpoklosokat, hogy megérinti őket. Az akkor fertőzőnek hitt emberhez nyúl Jézus, átlépi a rend korlátait. Ezek a leprások azért gyógyulhatnak meg, mert nem görcsösödtek bele állapotukba. Megközelítik Jézust, nem félnek tőle, mernek kérni a Mestertől. Valami nagyon nagy határátlépés, áttörés történt itt.

Jézus határátlépései mégsem forradalmiak. Távol állt ez tőle. Nem azt mondja, most menj és mondd el mindenkinek, hanem hogy menj, mutasd meg a papoknak úgy, ahogyan a rend kívánja. Ha valaki véletlenül meggyógyult, ezt kellett tennie. Nem arra kéri őket Jézus, hogy a gyógyítás különlegességét őrizzék, hanem éppen a titokzatosságát. Ne mondják el senkinek.

Egyetemes imahéten így hív Jézus bennünket határátlépésekre. A szívünk mélyén hív arra, nyíljunk meg a másik számára. Legyünk jelen a másik életében, találkozzunk szenvedéseivel, vele magával. De nem forradalomra hív, mert az mindig rombol és pusztít. Határátlépőkként is, a másikat már a szívünkben hordozva, fogadjuk el Jézus parancsát: menj el a papokhoz, mutasd meg magad! Nehéz parancs. Legalább olyan nehéz elfogadni az adott rendeket, mint átlépni azokat. Erre a kettős bölcsességre hív bennünket Jézus.
Ámen