2008-02-13

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Mostanában sok szó esik arról, hogy az egészség pénzügyi megközelítése óhatatlanul előnyt ad a tehetségesebb és gazdagabb embereknek. Valóban azt tapasztaljuk ezekben a hónapokban, hogy a sérült, érdekeiket gyengébben képviselő emberek rettenetesen sok nehézséggel néznek szembe. Mai műsorunkkal azt a gondolatot szeretnénk megerősíteni, hogy a sérült emberek értékesek. Ennek a gondolatnak a nagy atyja Jean Vanier, egy kanadai származású ember. Először haditengerészként szolgált, majd a filozófia doktora lett Torontóban. Amikor egy értelmi sérülteket gondozó intézményt meglátogatott, nagyon megérintette, ezért 1964-ben megalapította a Bárkát Franciaországban, ahol két, intézetből kihozott fiatallal elkezdett együtt élni. Ma a világ szinte minden táján vannak Bárka közösségek, köztük Magyarországon is, Dunaharasztiban. Jean Vanier néhány hete Magyarországon járt, és a következőkről beszélgettünk.

Fekete Ágnes: Immár 43 éve alapította a Bárkát, mi változott azóta?

Jean Vanier: Minden ugyanaz és minden megváltozott. Minden ugyanaz, mert amikor elkezdtem az együttélést Raphaellel és Philippel, igyekeztem, hogy egy kicsit belekóstoljanak a szabadságba, hogy kifejezhessék vágyaikat, hogy egy kicsit nyitottabban éljenek, ezek a célok ma is a Bárka alapját adják. Mi változott azóta? Három dolognak a komolyan vétele: Az első, hogy nagyon sok jót tettek velem a sérült emberek. Segítettek abban, hogy a lényegre figyeljek. A lényeg nem az, hogy elérjünk valamit, hanem a kapcsolat. Rendkívül sok és mély élmény köt hozzájuk és nagyon sok társukhoz. Ez a kapcsolat életet adott nekem és nekik is. A második dolog, amit felfedeztem, ez az evangélium lényege. Mi az evangélium üzenete? Ezt úgy fogalmaznám meg, hogy minden ember értékes. Minden ember megtalálhatja az utat, amely a szeretetben való növekedés felé vezet a kapcsolatokon keresztül. Azok az emberek, akik valamilyen fogyatékossággal élnek, segítenek abban, hogy felfedezzük az evangéliumot. És mit jelent ez a felfedezés? Amikor egy közösségben együtt élünk olyan emberekkel, akik néha lelki, néha fizikai szenvedések között élnek, azt fedezzük fel, hogy kapcsolatunk azáltal növekszik, hogy megértjük egymást. Növekszik, ha tisztelettel meghallgatjuk és gyengéden megérintjük egymást, jelen vagyunk egymás számára. Az egész evangélium arról szól, hogyan van Isten jelen az életünkben. Mert Isten hihetetlen nagy tisztelettel hallgat meg, és hihetetlen gyengéden érint meg minket. A Bárka nagyon sokat adott nekem, nem azért, mert valami jót tehettem, hanem mert az evangéliumot jobban megérthettem. A harmadik dolog, hogy a fogyatékos emberek sebezhetőek, sőt, jelenlétük folyamatosan a sebezhetőségről beszél. Ez Isten jelenlétének a jele. Egyre jobban felfedezem, mennyire sebezhető az Isten. Milyen pici az Isten! Mennyire maga az alázat! Isten térdre esik előttünk. Isten nem töri ránk szívünk ajtaját. Ő vár ránk. Mélységes tisztelettel vár. Az Istenről való látásunkban észre kell vennünk, hogy Isten az, aki szenved. És mi nem nagyon engedjük be ezt az Istent a lelkünkbe! Istent tehát egyre inkább szenvedőnek és sebezhetőnek látom, ezek a gondolatok foglalkoztatnak. A legutóbb azt fedeztem föl, hogy mennyire Isten kezében vagyunk! Mennyi butaságot csináltunk a Bárkában! Isten mégis megtartott minket. Az, hogy a Bárka él és létezik, egy csoda számomra.

Fekete Ágnes: Mondta beszédében, hogy a verseny kultúrájában élünk. Hogyan érti ezt?

Jean Vanier: A kommunizmus végével a szabadság robbanását élték át az emberek. A kommunizmus idején azt élték meg az emberek, hogy valaki ül a hátukon, valaki lenyomja őket. Mindenkit figyeltek. Minden volt kommunista országnak megvan a maga története. Azonban a szabadság robbanása nagyon hamar odavezet, hogy csupán az egyéni érvényesülést keresi az ember. A kommunizmus végével az emberek elvesztették a közös jó értelmét. Egy bizonyos értelemben beszélt a kommunizmus a közjóról, de az inkább a párt java volt. De az utána történt robbanásból hamar az lett, hogy már csak az egyéni érvényesülés és a gazdaság számított. Nagyon hamar a kapcsolatok kérdése elé került a gazdasági kérdés Ugyanakkor látom, milyen fontosak a kapcsolatok a magyar gondolkodásban! De most olyannak kell lenni, mint az amerikaiak, ugyanarra a tévére van szükség, kell a szépség, kell az erő, és így tovább! És a versenynek ebben a kultúrájában a gyengék szükségszerűen félre lesznek tolva. A keresztények kérdése tehát, hogy hogyan változtathatnánk a verseny kultúráját a befogadás kultúrájává. Nem olyan egyszerű rátalálnunk erre az útra. Ha elmélyítjük hitünket, elmélyítjük kapcsolatainkat is. Ugyanakkor a verseny kultúrájában egyre nehezebb kapcsolatainkat megélnünk! A másik magától ellenséggé válik a versenyben. Látjuk, milyen nehéz, hogy a családok együtt maradjanak. Minden elkötelezettség megkérdőjeleződött. Nincs elég lelkész, nincs elég pap, ezek mind feszültséget teremtenek. Újból fel kell fedeznünk a befogadás kultúráját! Ebben a kultúrában mindenki ugyanolyan értékes, a leggyengébbek és a legerősebbek egyaránt.

Fekete Ágnes: Most egy sérültekből alakult együttest hallhattunk, a Nemadomfel zenekart. Nemrég jelent meg egy CD lemezük a neves EMI kiadó gondozásában. A nyári Csillagpont Református Ifjúsági Találkozón beszélgetett Dely Gézával és az együttes tagjaival Vörös Virág.

Dely Géza: Jellemző a fásultság, a fáradtság és a reménytelenség. Ez egy olyan emberekből álló csapat, akiket a társadalom fogyatékosoknak titulál. Az az üzenetük, hogy ők nem adják fel, és ez példaértékű. A fogyatékos emberekkel kapcsolatban általában sajnálatot, szánalmat éreznek az emberek. Nem szükségszerű, hogy ez így legyen, őket ugyanis nem jellemzi az az érzés, hogy saját magukat sajnálják. Sőt, a nem adom fel életérzést náluk hitelesebben senki nem tudja képviselni a társadalomban. Sokat adhatnak az embereknek. Van egy olyan programunk, amelynek keretében munkahelyeket teremtünk fogyatékos emberek számára: ez legfőképpen társasházak takarítását, gondnoki feladatok ellátását jelenti. Ezeket a feladatokat nagyon jól el tudják látni a megváltozott munkaképességű emberek. Ez igazi integráció: a fogyatékos emberek szolgáltatnak, mint ahogy az együttes is szolgáltat. Nem mások segítségére várnak és szorulnak, hanem a maguk értékeit megkeresve és felhasználva ugyanolyan hasznos tagjaivá válnak a társadalomnak, mint bárki más. Az alapítványunk életfilozófiája: megkeresni ezt az összefüggést a fogyatékos emberek között.

Vörös Virág: Milyen fogyatékkal élőket foglal magába az alapítvány, illetve a zenekar?

Dely Géza: Van egy látássérült, egy mozgássérült társunk, és értelmileg akadályozott emberek vesznek még részt a munkánkban. A nem adom fel lelkület nem sajátítható ki egy társadalmi csoport számára, hanem mindenki számára felvállalható életforma. Ha valaki kapott valamit az élettől, függetlenül attól, hogy sokat vagy keveset, abból a maximumot hozza ki – a nem adom fel lelkület erről szól. Jézus is beszél erről a talentumokról szóló példázatban: igaz, hogy mindenki eltérő számú talentumot kapott, de nem az a lényeg, hogy ki mennyit kapott, hanem hogy hogyan használja fel, hányszorosát adja vissza. Valakinek az értékét az fogja megadni, hogy még ha fogyatékosként született is, és kevés lehetősége van a kibontakozásra, nem bújik el, hanem megteszi a magáét, és ezzel sokkal több lelki értéket teremt a világban, mint az, aki sokféleképpen tud sikereket elérni a mai viszonyok között, de a helyzeteket elherdálja. Előnyük is van, mert ezt az érzést senki nem tudná jobban képviselni. Van egy olyan dolog az életben, amit az értelmileg akadályozottak tudnak a legjobban képviselni.

Vörös Virág: Az előbb említetted a zenekar sikereit.

Dely Géza: Az elmúlt évben több mint 80 alkalommal kértek fel bennünket, ami azt jelenti, hogy hetente két-három alkalommal szolgál a zenekar.

Vörös Virág: Az alapítvány is hasonló sikerekről számolhat be?

Dely Géza: Az alapítvány 2005-ben alapult, ma körülbelül 30 embert foglalkoztat. A fogyatékkal élőket sokkal komolyabban kellene partnerként kezelnünk.

Vörös Virág: Tervezitek, hogy kiadtok egy cd-t.

Az együttes egyik tagja: Igen. Az emberek csodálkozással fogják észrevenni majd, hogy saját dalokat képesek írni a fogyatékos emberek.

Vörös Virág: Térjünk vissza egy kicsit a tegnapi koncerthez! Volt érdeklődés?

Az együttes másik tagja: Ajjaj.

Vörös Virág: Milyen érzés ennyi ember előtt játszani?

Az együttes másik tagja: Jó.

Vörös Virág: Elmondanád, hogy a hétköznapokban milyen nehézségekkel nézel szembe?

Az együttes másik tagja: Sokan mondják, hogy látszik rajtam, hogy sérült vagyok, de én ezzel nem foglalkozom. Ha valaki bosszantani akar, az úgyis bosszantani fog. Nekem nem az a feladatom, hogy én is bosszantsam őt, hogy hőzöngő legyek. Inkább finoman meg szoktam kérni, hogy ne tegye. Általában könnyen kezelhetőek ezek a helyzetek.

Dely Géza: Igaz, hogy egyre kevésbé értékközpontú a világ, egyre kevésbé figyelnek az igazi értékekre és egymásra az emberek, én mégis azt érzem, hogy a fogyatékos emberek felé, talán éppen amiatt, mert eddig ez egy ismeretlen világ volt, megnőtt a figyelem: nagyon sok cikk, film foglalkozik velük. Ma sokkal toleránsabb a világ a fogyatékos emberekkel szemben, mint korábban. Ez annak is következménye, hogy megismerték az emberek ezt a világot, hiszen sokkal könnyebben elfogadunk valamit, ha ismerjük. De maga a világ egyre kevésbé értékközpontú. Az elfogadás lépcsőzetesen alakult ki: az első lépcsőfok az elzárkózás, az irtózat volt. Most már elfogadóak az emberek, de az alapvető attitűd, hogy aki fogyatékos, azt sajnálni kell – holott, ha mindenkinek szárnya lenne, akkor mi is fogyatékosnak minősülnénk és annak is éreznénk magunkat. Ez mind viszonyítás kérdése: nagy lelkierő kell hozzá, de el lehet vonatkoztatni arról, hogy mindig másokhoz mérjünk egy-egy teljesítményt. Az a fontos, amire a Biblia is felhívja a figyelmet: ha kaptam valamit, akkor abból a maximumot kell kihoznom. Ha így gondolkodom, akkor semmi sajnálatra méltó nincs abban, hogy valaki kevesebbet kapott. Bárkit hasonlíthatnánk egy-egy zseniális képességű emberhez, és a teljesítményeik összehasonlítása elvezethet oda, hogy egy átlagos képességű ember fogyatékosnak érezze magát. Fontos azonban, hogy ne essünk át a ló másik oldalára: azért senki ne álljon színpadra ennek az együttesnek a keretei között, mert fogyatékos. Az előadói tehetség megmutatni való, a fogyatékosság önmagában nem. Az életben millió hely van, ahol ki lehet bontakozni, éppen ezért van az alapítványnak is többféle programja. Azok is bontakozzanak ki és érjenek el sikert, akiknek nincs előadói tehetségük! Fontos, hogy mindenkinek értékeljék a tehetségét. Mindenkinek van valamihez tehetsége. A zenekarnak van olyan tagja, aki zeneileg nem tehetséges, de nagyon jó gondolatai vannak, nagyon jól tud beszélni. Tegnap Kókai Bálint mondott néhány szót a saját érzéseiről, arról, hogy mit jel ent fogyatékosnak lenni, ezt hogyan éli meg. Fontos tudni, hogy ezek nem betanított szövegek. Ő ezt ilyen mélyen éli meg. Az beszéljen erről, aki tud erről beszélni. Az egyik dal bekerül most a kereskedelmi rádiókba is. Soha nem adom fel a címe. Erre az üzenetre minden embernek szüksége van. Ma mindenki valaki más akar lenni, másmilyen akar lenni. Mindenki legyen olyan, amilyen, vállalja fel magát, és hozza ki ebből a maximumot. Sajnos nem egy ilyen világ felé haladunk, de haladhatnánk. A Nemadomfel együttes tagjai jelek a mai világban.

Fekete Ágnes: Most egy budapesti óvodába látogatunk el, ahol beszédükben és egyéb képességükben akadályozott gyerekeket nevelnek. Nehezen találnak befogadásra munkájukkal a szélesebb társadalmi közegben, mert ugye nem kifizetődő egy ilyen óvoda. Dr. Kopt Miklósné, a Beszélj Velem Alapítvány óvodájának igazgatójával, és Pollner Zsófiával, az óvoda egyik munkatársával beszélgettem.

Dr. Kopp Miklósné: Az alapítvány 1996-ban jött létre egy olyan édesanya kezdeményezésére, akinek a kisfia súlyos beszédhibával él. Hároméves korában nem tudott még beszélni, és emiatt nagyon nehezen találtak helyet a gyermeknek. A szülők létrehozták ezt az alapítványt azzal a céllal, hogy minél több, hasonló helyzetben lévő gyermeknek legyen helye.

Fekete Ágnes: Biztos, hogy jó-e különválasztani a problémás gyermekeket?

Dr. Kopp Miklósné: Kezdetben integrációban gondolkodtunk, de ahogy egy szakember is megfogalmazta, a normalitás abnormális dolog. Azok közé a gyermekek közé, akikkel látszólag kevesebb gond van, teszünk be sajátos nevelési igényű kisgyermekeket. Gyógypedagógusként vallom, hogy az integráció előszobája a szegregáció. Nem mondhatjuk könnyelműen, hogy integráljuk a sérültet, a szülőket, a családot, mert először fel kell őket készíteni ugyanúgy, ahogy a befogadó közeget is fel kell készíteni a befogadásukra. A pénz nem minden, de egyelőre pénzünk sincs. Ráadásul nem is szerencsés rákényszeríteni ezt a kollégákra. 30 éve vagyok kapcsolatban óvónőkkel, tanítókollégákkal, és tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy előbb át kell állni lelkileg és szakmailag is. Nem véletlen, hogy ilyen óvoda, amilyen a miénk is, nem sok van az országban.

Fekete Ágnes: Magyarul, ennek az óvodának nincs finanszírozott formája?

Dr. Kopp Miklósné: Semmilyen kiegészítő támogatás nem jár nekünk. Amikor óvónőt kerestünk, eljött egy aranyos kolléganő, aki nem is lakik messze, megállapodtunk. Délután visszahívott azzal, hogy fél a fogyatékos emberektől. Nem kezdtem el megmagyarázni neki, hogy azok, akik hozzánk járnak, nagyon aranyosak. Pedig amikor tévéfelvételt készítettek nálunk, az ismerőseim is megnézték az adást, és utána megkérdezték, hogy a felvétel kedvéért kiválogattuk-e a kevésbé sérült gyermekeket. Annyira jó benyomásuk alakult ki a gyermekekről, hogy el sem tudták képzelni, hogy nem estek át semmilyen válogatáson. Itt védett környezetben vannak, a fogyatékosságukat megtartva, mert az nem nőhető ki. A játszótér a mi kontrollunk – mindig ezt mondom. Amikor bekerülnek hozzánk a gyermekek, a szülők rendszeresen arról számolnak be, hogy a gyermekeikkel senki nem játszik a játszótéren. Miután nálunk eltöltenek egy-két évet, beáll a változás. Játszanak a sérült gyermekkel, ez az integráció. A szülők általában nem is akarnak váltani, nem akarják átvinni a gyermekeiket olyan óvodába, ahol ép gyermekekkel együtt lehetnének a gyermekeik. 10 év alatt talán egy szülőpáros mondta, hogy ők megpróbálják a nagy létszámú óvodát, de ha nem menne, akkor visszajönnének. A nagycsoport után, a beiskolázás előtt a szülői munkaközösség rendszeresen azt jelzi, hogy mindannyian itt maradnak. Viccesen azt szoktam felelni erre, hogy nyugdíjas-klubot nem nyitunk.

Pollner Zsófia: Azok, akik egy másik óvodában már próbálkoztak, de nem sikerült, kudarcélménnyel jönnek, ők nagyobb szeretet igényelnek. Feléjük igyekszem nagyobb szeretettel fordulni, és a hit az, amiből erőt tudok meríteni. Reggel azt kérem, hogy legyen annyi szeretetem aznapra, amennyit én is kapok Jézustól, és tudjam ezt továbbadni.

Fekete Ágnes: Mert néha nehéz.

Pollner Zsófia: Igen. Mindennapos az, hogy valaki rosszkedvű, sírós. Mindig reménykedem, hogy nem haraggal jönnek, mert akkor sokszor meg kell fogni a kezüket, hogy ne csapjanak.

Fekete Ágnes: Amikor bent voltam a csoportodban, egy kisfiú akkor is a lábadnál ült.

Pollner Zsófia: Az a kisfiú azon igyekszik, hogy kapcsolatot teremtsen, csak nem tudja, hogy hogyan. Ha szeretne egy játékot, akkor nem tudja, hogyan kérje el, csak elveszi. Ezeket a helyzeteket úgy kell megoldani, hogy elkerüljék azt, hogy egymásnak essenek. Meg kell tanulniuk, hogy hogyan kezeljék egymást, hogy szeressék egymást.

Fekete Ágnes: Miért vonzódsz hozzájuk?

Pollner Zsófia: Egy értelmileg sérült gyerekben sokszor nagyobb szeretet van, mint egy felnőttben. Ha rossz napja is van, a mosolya többet számít. Van bennük valami, amit az épek nem tudnak.

Fekete Ágnes: Egy jó értelmű egyszerűség.

Pollner Zsófia: Igen. Amikor köszönsz, és repül feléd a gyermek, azt semmivel sem lehet összemérni. Egy ölelés, egy szó, egy dicséret nagyon sokat tud jelenteni.

Fekete Ágnes: Jellemző, hogy azok, akik hittel tudják élni az életüket, akik hisznek, azok könnyebben észreveszik ezt, nem?

Pollner Zsófia: Igen. Valahol olvastam, hogy egy fogyatékos emberek számára közelebb van Isten, mert vannak területek, amelyek bezáródtak előttük, és nekik meg kell küzdeniük a pillanatért. Egy fogyatékos gyermeknek kétszer annyit kell küzdenie azért, amennyit az ép társa pillanatok alatt megtanul. Ehhez forrás kell.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács evangéliumának 5. fejezetéből:

”Amikor az egyik napon tanított férfiak ágyon hoztak egy béna embert, és igyekeztek bevinni és letenni eléje. Mivel a sokaság miatt nem találták módját, hogyan vigyék be, felmentek a háztetőre, és a cseréptetőn át eresztették le ágyastól Jézus elé a középre. Ő pedig látván hitüket, így szólt: "Ember, megbocsáttattak a te bűneid." Erre az írástudók és a farizeusok elkezdtek tanakodni: "Kicsoda ez, aki így káromolja az Istent? Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?" Jézus átlátta gondolataikat, és így válaszolt nekik: "Miről tanakodtok szívetekben? Mi könnyebb: ezt mondani: Megbocsáttattak a te bűneid, – vagy pedig ezt mondani: Kelj fel és járj? Azért pedig, hogy megtudjátok: van hatalma az Emberfiának bűnöket megbocsátani a földön: Neked mondom, – így szólt a bénához, – kelj fel, vedd az ágyad, és menj haza!" Ez pedig szemük láttára azonnal felkelt; fogta ágyát, amelyen feküdt, és Istent dicsőítve hazament. Ámulat fogta el mindnyájukat, és dicsőítették az Isten, megteltek félelemmel, és ezt mondták: "Hihetetlen dolgokat láttunk ma!"

Böjt van. Az igazi böjt a Biblia szerint az, ha az elesetteknek segítünk.

Amikor Jean Vanier említett beszédein ott voltam, este egy ünnepet tartottunk, és egy ping-pong asztalt arrébb kellett vinni. Négyen fogtuk meg, egyikünk mozgássérült volt, hárman lányok, vicces menet volt. Nyilván azért vittük négyen, mert mindenki szeretett volna segíteni. Ahogyan botorkáltunk át a terem másik végébe, az elülsők megszólaltak: szinte toltok minket, alig kell vinnünk. Egy pillanat alatt előttem volt ez a bibliai kép, megélhettük azt, amit a négy barát érezhetett. A közös segítés hihetetlen erejével viszik Jézus elé barátjukat. Megállíthatatlanok. Eszesek, kicsit olyanok, mint Erdély székelyei: soha nem adják fel, csavaros eszükkel kitalálnak valamit, ami az élet felé vezet.

Mi magyarok nagyon nehezen rendeljük magunkat egy közös akarat alá. Mindenki magát akarja megvalósítani. Ma különösen divatja van annak, hogy "én megmutatom". Járom a magam útját. Persze biztosan mindenkinek egyszer ki kell próbálnia azt, hogy a maga lábán is megáll, de ha nem érezzük meg a közös akarat erejét, nagyon-nagyon gyengék maradunk.

Mostanában sokat beszélgetünk otthon erről a témáról: Vajon mennyire tudjuk magunkat a másik akarata alá rendelni? Fontos kérdés, érdemes magunktól megkérdezni: Képes vagyok-e örömmel, egy célért, nyafogás nélkül a közös akarat alá rendelni magam?

Kevés helyen tudom annyira teljes valójában elképzelni Jézust, mint itt. Abban egészen biztos vagyok, látom őt, ahogyan mosolyog. Az kizárt, hogy ezt mosoly nélkül kibírta bárki. Ez a négy ember mosolyra tudta Jézust fakasztani. Mi, akik talán csak egy ping-pong asztalt vittünk, mosolyra fakasztottuk a Teremtőt, az biztos. Mert ezek a dolgok nem önmagukról szólnak, mint ahogy az életünk sem önmagáról szól. Minden mögött van valami. Az életünk csupán jel. Nem azért élünk itt, hogy itt minden megtörténjen, ami jó, nem azért, hogy behabzsoljuk a világot, hogy a teljességet itt elérjük. Egy másik világról vagyunk jelek. Híradás vagyunk Isten országáról. Jézus mondhatná az embernek csak úgy, menj el, meggyógyultál. Egy mai gyógyító ezt tenné. "Menj, élj boldogan!" De Jézus a szívről akart tanítani. Jézus sosem marad a felszínen. "Megbocsátattak bűneid, eredj el!"

Kérjük Istent, hogy adjon bölcsességet a dolgok mélyére látni, érzékenyen élni! Nem csak a tetőről az orrunk elé lógatott embert meglátni, hanem egyszerre a farizeust, a barátokat, annak az embernek a lelkét, a teljes összefüggést. Uram, óvj meg a felszínességtől! Add, hogy ahogyan Te képes voltál ilyen mély emberi érzéseket látni egy egyszerű gyógyításban, úgy lehessen ez a mi életünkben is!
Ámen

Böjti gondolat

"A kísértés hirtelen kapja el a kegyes embert… abban az órában, amikor a legkevésbé várja… Hirtelen vettetik szívembe a kétségbeesés magja, hirtelen minden bizonytalanná válik, tetteimnek nincs többé értelme. Hirtelen rég elmúlt bűnök életre kelnek bennem, mintha ma történtek volna, kínoznak és elítélnek. Szívem megtelik hirtelen mélységes szomorúsággal? Ez a sötétség órája, amelyben védtelen prédája vagyok a Sátánnak… Krisztus, aki mindennél jobban megkísértetett, arra hív minket, hogy imádkozzunk az isteni végzet ellen. Ne nyugodjunk bele sztoikusan abba, hogy a kísértésnek ki vagyunk szolgáltatva? hanem meneküljünk az isteni szabadságba, ahol Isten az ördögöt a lába alá veti. (D. Bonhoeffer: A kísértés)