2008-03-19

Fekete Ágnes: Áldás békesség, szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Nagyhét van. Ezekben a napokban Krisztus szenvedésén gondolkodhatunk. A falusi nép életében mindig mélyen élt húsvét üzenete. A halál és a feltámadás az élet üzenete volt. Ezt üzenték a tojások, a kisze báb és minden olyan szokás, amiről most Hegyi Füstös Ilona beszél, a szentendrei Skanzen-Múzeum munkatársa. Ő szervezi azt az istentiszteletet, amit most már hagyományosan tartanak a skanzen Mándról idetelepített, gyönyörű kazettás templomában Húsvét vasárnap, 11 órakor. Tvorasek Tamás járt Hegyi Füstös Ilonánál.

Hegyi Füstös Ilona: Nagypénteken a reformátusok is böjtös ételt fogyasztottak, például mákos gubát vagy savanyú levest. Az 1700-as évektől kezdve a nagyhétre jellemző szokássá vált, hogy amikor elhallgatnak a harangok a katolikus vidékeken, akkor a zajkeltéseket különféle eszközökkel, kolompokkal végezték. A reformátusok a gyerekeket énekeltették ilyenkor, és ezt "bőrharangnak" nevezték el. A gyerekcsapatok énekelték el a megadott időben azokat a mondókákat, amelyek találóak voltak. "Karácsonykor kalácsot, húsvétkor husikát, pünkösdkor kenyeret, azt is csak akkor, ha lehet." Ez a mondóka kifejezte azt is, hogy pünkösdre az éléskamra általában kifogyott. Ha búza volt még, akkor a kenyér jelentette a legfőbb eledelt. A húsvéti szokásokhoz kapcsolódik egy, még a török korra visszavezethető szokás, a türkölés. Ez egy olyan tojásjáték, amit a kisfiúk a böjti időszakban játszottak: kinyújtott karral, tojásokkal a kezükben vívtak egymással. A tojásokat összeütötték, és az győzött, akinek ép maradt a tojása. Egy szólás-mondásunk is származik a török időkből, ami szintén a húsvéthoz kötődik: "meglesz a török húsvétján". Ez azt jelenti, hogy soha sem fog megtörténni valami, hiszen a mohamedánoknál nincs húsvét. Húsvét vasárnapjának délutánjától újra szabad volt a mulatozás, ami a böjti időszakban nem volt megengedett. Böjtben csak az egyszerűbb vonulós, énekes szokásokat gyakorolták még a református vidékeken is. A lányok Húsvétkor énekelve vonultak vissza a falujukba, zöld ágakból kaput tartottak egymásnak, és azt énekelték például, hogy "bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak jöjjetek rajta". Az aranykapu kimondottan a fényt, a Napot jelenti, és Jézus eljövetelére utal.

Azok a legények, akik házról-házra megöntözték a virágot, vagyis a lányokat, és megkínálták őket itókával, a nap végén egy józansági próbát tartottak egymás között. Ez úgy történt, hogy keresztbe tett botokat táncoltak át, a négy térfélre tojásokat helyeztek el, és az volt a legbelevalóbb legény, aki egy tojást sem tört össze tánc közben.

A reformátusoknál a legáció adománygyűjtő szokás. A fiatal teológusokat vidéki gyülekezetekbe küldték, hasonlóan ahhoz, ahogy ma is működik ez az intézmény. Ezek a diákok leginkább a református kollégiumokból kerültek ki. Húsvét hétfőn a délutáni istentiszteletet ők tartották. Az adománygyűjtést a kollégium számára végezték, de a falu közössége őket is megvendégelte természetesen. Egy kicsit tréfás módon történt ez, ugyanis ivópróbának vetették alá őket, ami azt jelentette, hogy a pohár aljára egy pénzérmét helyeztek, és ha egy hajtásra itta meg az itókát az illető, akkor megkapta az érmét.

Az úrvacsorához kapcsolódó szokás, hogy a presbiterek a megmaradt kenyeret és bort, az áldást és az áldomást, ünnepélyes keretek között fogyasztották el. Ezzel arra emlékeztek, amikor Jézus az 5000 embert megvendégelte, és a maradékokat összegyűjtötték. Ezt a szokást maradékszedésnek nevezik.

Vidékenként változott az, hogy hogyan vágták fel az úrvacsorai kenyeret. Van olyan vidék, ahol a kenyérhéja edényként szolgál, a belsejét pedig hosszú csíkokra szelik. Soha nem szabad az úrvacsora kenyeret kockára vágni, hiszen Jézus azt mondja: "Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik." A lelkész töri meg a kenyeret, amikor az úrvacsorát osztja.

Faluhelyen még egyéb, a sákramentumokhoz kapcsolódó szokások is ismertek voltak. A kereszteléskor megmaradt vizet például csak virágra volt szabad önteni. Ez is arra utal, hogy a szent jegyeket nem szabad elherdálni, mert szentek.

Egy nagyon kedves háromszéki locsolóverset idézek fel:

"Eljöttem hezzátok ifjú létemre, hogy harmatot öntsek e szép növendékre, mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben, nem virágzik szépet nekünk jövendőre. Virágozzék ékes-kékes liliomot, és nyerjen az egektől ékes koronákot."

Fekete Ágnes: Jézus, a kereszt nem csak a hívő embereknek, de azok számára is üzenet, akik egyszerűen emberi értelemmel, de értelemmel nézik az életüket. Csernus Mariann így vall magáról, és a létbe vetett hitéről. A Magyar Színházban április 16-ra még műsorra tűzték azt az estet, amelyen a Vizsolyi Bibliából mond részleteket. Arról kérdeztem először, hogyan jött ez az ötlet, hogy a Bibliát elvigyék a színházba.

Csernus Mariann: Az ötlet nem az enyém volt, hanem Szántó Tiboré, aki a Helikon igazgatója volt a nyolcvanas években. Egyszer váratlanul megjelent a lakásomon, letette a kétmázsás kötetet, és azt mondta, hogy csináljak belőle valamit. Olyan abszurdnak tűnt ez a mondat, hogy egyszerűen fel sem fogtam. Amikor elment, neki is álltam. Először a betűkkel kellett megismerkednem. Ezek a betűk akkor nekem szinte semmit sem mondtak. Egy csoda tárult fel előttem, és ezt a csodát Károli Gáspár tette az asztalra.

A nyarat az Őrségben töltöttem, van ott egy házam kerttel. Levittem magammal ezt a kötetet, és a hosszú nyár alatt végigolvastam. Lenyűgözött, beleszerettem. Ki akartam belőle hozni valamit. Arra gondoltam, hogy az első rész az ember történetéről fog szólni. Isten megteremtette az embert, az ember bűnbe esett, Isten kiűzte az Édenből azzal, hogy csináljon, amit akar. Ezzel kezdődik el az ember története. Ennek a történetnek a során érkezünk el ahhoz a személyhez, akit Jézus Krisztusnak nevezünk, és aki számomra a legnagyobb ember. Ő többet tudott az emberről, és többet is akart volna az embertől, ezért megfizetett.

Nem szabad ennyi mindent várni az embertől, nem szabad elvárni, hogy szeressük egymást, mert mi nem szeretjük egymást. Nem szabad elvárni az embertől a bocsánatot, mert nem bocsátunk meg egymásnak. Sok elvárással élt, és vállalta azt, amit vállalt. Számomra nála univerzálisabb és nagyobb alak nem volt a Föld történetében. Van egy csodálatos ikonom, néha megállok előtte, és megkérdezem tőle, hogy vajon érdemes volt-e.

Fekete Ágnes: Ebbe azért benne van a válasz is.

Csernus Mariann: Elgondolkodunk-e azon a mondaton, amely így szól: "Ezeket parancsolom néktek, hogy ti egymást szeressétek. Ha ez világ titeket gyűlöl, tudjátok, hogy engemet gyűlöl előbb tinálatoknál. Emlékezzetek meg az beszédről, amelyet szólottam néktek! A szolga nem nagyobb az ő uránál. Ha engem háborgatnak, titeket is háborgatnak. S mindezeket mívelik az én nevemért, mert nem esmérik azt, ki engem elbocsátott."

Erről van szó.

Fekete Ágnes: Ezek szerint a Biblia elkezdett dolgozni egy kicsit.

Csernus Mariann: Nagyon elkezdett dolgozni, én pedig megszerkesztettem a műsort még a nyáron. Amikor már láttam magam előtt, hogyan fog kinézni, akkor megkérdeztem Székely Gábort, hogy kellene-e nekik ez az előadás. Azt kérte, hogy legalább mondjak belőle valamit, mielőtt válaszolna. Mondani akkor még nem tudtam semmit, felolvastam. Felolvastam pár részletet, és azt felelte, hogy kell a műsor. Szeptemberben álltam neki a tanulásnak, decemberig minden nap kétszer két órát tanultam.

1589-90-ben Károli Gáspár másfél év alatt képes volt ezt a csodát az asztalra tenni. Nehéz volt, nem is tudtam vele naponta négy óránál többet foglalkozni. Januárra úgy éreztem, hogy tudom, ezért a Katona József Színház februárra műsorra tűzte a darabot, ott mutattam be először. Azóta körülbelül kétszázszor adtam elő országszerte. A múlt évben az igazgatóm megkérdezte, hogy lenne-e kedvem felújítani, én pedig habozás nélkül igent mondtam. Azt is megkérdezte, hogy hány próbára lenne szükségem. Egyre sem, feleltem, hiszen azóta is tudom, és olyan erősen él bennem a szöveg, hogy naponta elmondom. Ezzel fekszem, ezzel kelek. Az idegeimben van.

Fekete Ágnes: Annyira különös, mert úgy tűnik, hogy a Biblia nem csak hit által tud hatni az emberre, élni tud az emberben.

Csernus Mariann: Óriási hatása van.

Fekete Ágnes: Ez is egyfajta hit, nem?

Csernus Mariann: Az ember történetében valami hatalmas dolog történik. Szándékosan nem használom a történelem szót, mert az egy másik dolog. Dávid, Isten választottja megérkezik, és róla már következtethetünk Jézusra, mert 14 nemzedékkel később bekövetkezik a babilóniai fogság, és újabb 14 nemzedék múlva megszületik Jézus.

Közben jönnek-mennek az alakok, nem az születik meg, aki várnak, Isten azt mondja, hogy az erősebb lesz alul, a kisebb fog uralkodni az erősebben.

Idézek egy részt, amelyet nagyon szeretek: Ábrahám könyörög Sodoma és Gomora megmaradásáért, alkuszik.

Isten pedig így felel: Vajon eltitkoljam-e Ábrahám elől azt, mit akarok cselekedni. Az Ábrahámtól, kiből nagy és hatalmas nép származik, és akiben megáldatnak az földnek minden népei. Mondá azért az Úr: az Sodomának és Gomorrának kiáltásai, mivel hogy megsokasodott, és az ő bűnök igen megnehezedett, alámegyek most, és meglátom, ha az énhozzám jutott kiáltás szerint, valóban úgy cselekedtenek. És hozzájárulván az Ábrahám monda: Avagy elveszted-é az igazat is az hazuggal egyben? Talán vannak ötven igazak abban az városban. Avagy elveszted-é és nem kedvezél az helnek az ötven igazakért? Távol légyen tőled, hogy ilyen dolgot cselekednél! És monda az Úr: Ha találok Sodomában, az városon belül ötven igazat, mind az egész helnek megkegyelmezek azokért. De Ábrahám nem nyugoszik, folytatja. És monda Ábrahám: Talán az ötvennek lészen öt híja. Elveszted-é az egész várost az ötért? És monda az Úr: Nem vesztem el, ha találok ott 45-öt.

Lesrófolják 10-ig, és Istent szinte már megüti a guta Ábrahám merészsége miatt. "Nem vesztem el az tízért, és elméne az Úr, minekután elvégezte volna Ábrahámmal való beszélését."

Kiderül sajnos, hogy tíz igaz ember sincs Sodomában. Mégis el kell pusztítani. Ezek őrületes drámai pillanatok. Szinte azt kell mondanom, hogy el kell játszani, persze anélkül, hogy az ember bohóckodna. A szövegben, a vitában érzékeltetni kell azt, hogy az öreg Ábrahám alkuszik. Nem akarja, hogy minden pusztuljon el, Sodoma és Gomora, de minden hiába, mert nincs tíz igaz ember.

Az ember ilyenkor felteszi a kérdést, hiszen minden szimbolikus az életben: Van tíz ember? Tudnék tíz olyan embert mondani, aki igaz?

Fekete Ágnes: Minden tovább él, és szimbólummá válik egy kicsit.

Csernus Mariann: Természetesen.

Fekete Ágnes: Ehhez a szimbólumhoz van a két kő?

Csernus Mariann: Van itt egy nagy kockakő, amire néha leülök, hiszen a darab két órás. Persze vannak olyan részek, amelyeket nem lehet ülve elmondani. János apokalipszisét, amikor jönnek az angyalok, és Isten haragját zúdítják a földre, azt nem lehet ülve elmondani. Megérdemelnénk, ha így lenne, mondom én ma, az öltözőben. Nagyon megérdemelnénk.

A létnek, a létért való küzdelemnek, szeretetnek, gyűlöletnek, örömnek, halálnak, vállalásnak, áldozatnak a léttörténete ez.

És akkor adva van gönci prédikátorként Károli Gáspár, akinek az alakját, akármennyire is szeretném, nem tudom elképzelni. Milyen ember lehetett, aki egyszer csak leül, és azt mondja:

"Tekintetes és nagyságos uraknak, vitézlő nemes népeknek és az Isten házában munkálkodó prédikátoroknak! Nagy gondviseletlenség volt azért -mondja – holott minden nemzetség nyelvén van az Biblia könyve, az magyar nemzetség arról ennyi ideig gondot nem viselt. Nem tudom, hogy az prédikátorokat vádoljam-e vagy az fejedelmeket."

Ez olvasható az elöljáró beszédben. Göncön elkészíti a Vizsolyi Biblát, ami a magyar nyelvnek remeke. Többször is megkérdezték különféle riportokban, hogy miért nem egy könnyebb szöveget választottam, hiszen azóta többször is megújították az eredeti szöveget. Engem ebben ez érdekelt. A nyelvnek egy fantasztikus és felséges csodája a Vizsolyi Biblia.

Fekete Ágnes: Mai műsorunk ugyan nem a hónap utolsó adása, mégis mivel nagyhét van, most látogatunk el egy istentiszteletre. Literáty Zoltán a budapesti teológián mondta el igehirdetését, amely a virágvasárnapi eseményeket, azon belül is Jézus Jeruzsálem fölötti kesergését magyarázta. Lukács evangéliuma 19. részében olvassuk:

"Amikor közeledett, látta a várost, és sírt azon. Vajha megismerted volna te is a te mostani napodon, amik a te békességedre valók. De most elrejtettek a te szemeid elől."

Literáty Zoltán: Jeruzsálem, a békesség városa, ezt jelenti a neve.A reggeli napfény a háta mögött ragyog. Jól megvilágítja a várost. Erről a helyről – mai szemtanúk szerint is – tökéletes a rálátás, gyönyörű a látkép. Jeruzsálem teljes ragyogásában és varázsában bontakozik ki Jézus szeme előtt. Összemosódott házak, végtelen labirintusban kanyargó utcák, porszemnyi, nyüzsgő emberek, a város egybemosódó, monoton hangja. Jézus pillantása a legközelebbi házra esik, az Úr Házára. A nap kezdetén készülődő papok, pénzváltók, kereskedők, mind-mind serénykednek az Úr szolgálatában, a bárányok sem hallgatnak, az ökrök bőgnek, a galambfiókák röpködnek, a pénz csörög. Nem sejtik még, ma nem királlyá koronázás lesz a templomban, hanem prófétai ítélet: "az én házam imádság háza legyen, ti pedig rablók barlangjává tettétek". De most Jézus körül rajong a tömeg. Felsőruháikat az útra terítik, úgykövetik őt, a szamárháton érkező Békesség Fejedelmét. Micsoda felfokozott messiásvárás ez. A Messiás, aki az Úr nevében jön, itt van. Jézus nem szól semmit. Ez a tömeg – mai szóval – fesztiválon érzi magát, ahol végre hódolhat valaki előtt. De a fesztiválok elmúlnak. Királyt várnak. Királyt, aki Dávid trónjára ül. Királyt, aki megvédelmez, aki enni ad, aki előtt hódolni lehet. De Jézus mintha meg sem hallaná. Gondolatai messze előtte járnak. Megáll. Ahangzavar el sem éri őt. Rátekint a városra. Ő itt nem király! Ő próféta. S a próféták sírnak. A prófécia, amit hirdetnie kell még neki is nehéz. "Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől." Olyannyira súlyos, hogy teljesen megindul e szavak kimondásakor. Nem pusztán megsiratja, magatehetetlenül és beletörődve, nem pusztán elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában, hanem érzelmei meggátolhatatlanul kifakadnak belőle. Mint amikor az ár elindul, s nem tudja senki útját állni. Mint amikor a föld megindul, s nincs erő, ami megakadályozhatná, olyan erővel tör fel Jézusból e keserű sírás. Ismerős a saját életünkből, ugye? De láttuk-e már Jézust így magunk előtt? Ilyen felindultan, sírva, igazi prófétaként? Jézus sír. Nem maga felett, hanem a város felett. Tudja, hogy mi vár rá, mégsem önmagát sajnálja, hanem ezeket az embereket. A szenvedés útján így szól oda az Őt sirató asszonyokhoz: "Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok". Pedig sirathatná magát. Jézus a vesztőhelyére tart. Számára nem fesztivál van itt virágvasárnap, nem parádé, nem dicsőséges királyi bevonulás. Jézus szembenéz a várossal, amely megöli a prófétákat. Sír, mert már itt és most tudja, hogy ez a város elszalasztotta felismerni a békességre vezető utat, nem ismerte fel meglátogatásának idejét. Nem ismerte fel Jézust. Jézus bevonulása pont ezáltal lesz tragédia. Ott a megoldás, de nem ismerik fel. Ott az élet, de halál lesz belőle. Éppen ebből a tragédiából nő majd ki Jeruzsálem tragédiája is. "Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét". Jeruzsálem az ősi város. A földdel lesz egyenlő. A templomból, mely 46 esztendeig épült, s Heródes alatt bővült, kő kövön nem marad. A nép mely benne lakik, messze szétszóratik. Mert nem ismerte fel meglátogatásának idejét. Jézus próféciája csaknem 2000 éves. De igaz. Még ma is igaz. A templomból a siratófal maradt. Népe szétszóratott. S a békesség útját ma sem találják. Talán megértjük Jézus mélységes megrendülését és felindulását, mert ha látta maga előtt azt a sok veszedelmet, kínt és fájdalmat, amit ennek aszeretett városnak át kell élnie, akkor nem is tehetett másképpen. Jeruzsálem nem ismerte fel Jézus látogatásának napját, ezért meg kell ismerje földre tiprásának és kiürítésének napját. Korábban többször is előfordult, hogy a várost kifosztották, népét fogságba vitték, a templom kincset újra és újra mindig kirabolták, de Kr.u. 70-ben valamivel több, mint 3 évtizeddel e próféciát követően Titusz római hadvezér hosszú ostrom után előbb elfoglalta Jeruzsálemet, majd újabb embertelen ostromló pusztítás után a templom erődítményét is. Valóban kő kövön nem maradt, Jeruzsálem a földdel lett egyenlő. A zsidók nem léphettek be a városba ezután. Testvérek!Emberélet, család, gyülekezet, egyház, ország, nemzet, civilizáció, magaaz élet csak akkor maradhat fenn, ha felismeri Jézus meglátogatásának idejét. Igaz ez még a csodálatos kövekből faragott és épített templomokra is. Amely gyülekezet képes felismerni meglátogatásának idejét, és képes rálépni a békességre vezető útra, annak még a legnagyobb üldöztetések között is megmarad a háza. Jeles történetek bizonyítják ezt a magyar reformáció korai évszázadaiból. De az a közösség, mely képtelen a békesség útját felismerni és Jézus látogatásának idejét elvéti, annak temploma is, országa is, nemzete is elvész hihetetlen gyorsasággal. Vajon Jézus sír fölöttünk is? De Jézus nem csak megsiratja a várost, nem csak szembenéz vele, nem csak rátekint a magasból, hanem Jézus be is lép abba a városba, mely megöli a prófétákat. Nem akart öncélú mártír lenni, hanem azt akarta, hogy az elmulasztott lehetőség, a békesség útjának felismerése ne vesszen el. Ezért ment Jeruzsálembe, hogy mi is felismerhessük a békesség útját. Jézus lenézett a városra, könnyei abbamaradtak, majd tovább indult szamarán és megérkezett a háborgó "béke városába". Azzal vádolták, hogy Ő az oka a város békétlenségének. Néhány nappal később miközben a délutáni napfény a háta mögött ragyogott, s nagyon jól megvilágította a várost, Jézus a magasból újra lenézett a városra, a látkép tökéletes volt. Könnycseppjei már elapadtak, vércseppjei még hullottak. Nem sírt már, csak imádkozott. "Atyám, bocsáss meg nekik."
Ámen