2008-05-14

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Pünkösd ünnepe volt. Úgy is mondjuk néha, az egyház ünnepe. Mai műsorunkban éppen ezért az egyházról lesz szó. Ennek a témának az ihletője az is, hogy ebben az évben lesz a Magyarországi Református Egyházban választás. Választások alkalmával két irányba szoktak elmozdulni az emberek válaszai. Az egyik, hogy ne haragudj, nekem erre nincs időm. Amikor valami nem pénz és nem hatalom, az emberek általában eldobják maguktól a felelősséget. A másik emberi válasz, hogy megindul a harc néhány elképzelt tábor között. Voltam egyszer egy egyházi mozgalom, közösség választásán, ahol megdöbbentő módon sem így, sem amúgy nem történt. Egyszerre kiállt közvetlenül a választás előtt az 5 jelölt, akik elmesélték mi történt bennük. Megdöbbentek és teljesen alkalmatlannak találták magukat akkor, amikor a jelölés megtörtént. Magukba fordulva kiandalogtak a teremből, és azt vették észre, hogy az összes jelölt ugyanígy van ezzel. Elhatározták, hogy összeülnek, és megbeszélik ők, a jelöltek a dolgokat. Végül kialakítottak egy programot, és azt mondták: valójában mindegy, kit választanak, mivel a közösség megbízott bennük, mind vállalják, ha éppen őket akarják megválasztani. Valami döbbenetes volt ez az élmény, hogy sem a nyuszi módon való meghunyászkodás, sem hatalmi harc nem volt, hanem mindenki az adott közösség bizalmát, akaratát és javát figyelte akkor. Végül egy papírra fel kellett írni a megválasztott vezető számára, hogy ki miben tudná segíteni a munkáját. Hiszen egyedül egy vezető sem tehet semmit. Olyan jó érzés töltött el mindenkit, hogy íme így is lehet vezetőt választani. Mintha nem is a földön történt volna. Most egy olyan egyházi tisztségviselőt hallhatunk, aki elbúcsúzik tisztétől. Dr. Nagy Sándor, a Zsinat világi elnöke, a Dunamelléki Egyházkerület főgondnoka volt hat évig. Először a választás folyamatáról kérdeztem.

Nagy Sándor: A Magyarországi Református Egyházban háromévenként van tisztújítás. Egyszer a presbitereket választjuk meg, majd a következő alkalommal a közegyházi vezetőket. Az egyházi vezetésnek nálunk is négy szintje van: egyházközség, egyházmegye, egyházkerület, zsinat. Ebben az évben az egyházmegye, egyházkerület, zsinat tisztségviselőit választják meg a presbitériumok.

Fekete Ágnes: Tehát a felső három szint újul meg.

Nagy Sándor: Több olyan kollégám is van, akik helyébe szintén más jön, de sokan vannak, akik szerintem ismét megkapják majd a bizalmat. A püspökök között is van olyan – a dunántúli -, aki többé nem újraválasztható, mert háromszor hat év a megengedett maximális időtartam, amit egy személy egy tisztségben eltölthet.

Fekete Ágnes: Hogy történnek a választások?

Nagy Sándor: Nem a gyülekezet összes tagja, hanem a szavazati joggal bíró egyházfenntartók közössége által választott presbitériumok szavazhatnak a felsőbb tisztségekre. Az evangélikusoknál a gyülekezetek választják meg az összes tisztségviselőt. A presbitériumok titkosan szavaznak, a választásuk eredményét küldik tovább a választási bizottságoknak.

Fekete Ágnes: A titkos szavazás kötelező?

Nagy Sándor: Igen, személyi kérdésekben a szavazás titkos.

Fekete Ágnes: Mikor lesz ez a választás?

Nagy Sándor: A negyedik negyedév elején lesznek a jelölő közgyűlések.

Fekete Ágnes: Azt mondta, hogy megválik a tisztségétől. Miért?

Nagy Sándor: Egyházmegyei gondnokként fejeztem be hat évvel ezelőtt. Akkor úgy gondoltam, hogy elég idős vagyok ahhoz, hogy átadjam a helyemet, de miután mások megkerestek, vállaltam ezt a tisztséget. 73 éves korban ez azonban már nem újítható meg, amit helyesnek is tartok. Hiszen mi, presbiterek azt mondjuk, hogy a lelkész 70 éves koráig tudja kellőképpen ellátni a rá bízott feladatokat. Fontos, hogy mi se akarjunk ennél tovább megválasztatni.

Fekete Ágnes: Úgy érzi, hogy lejárt ez az időszak?

Nagy Sándor: Természetesen lejárt.

Fekete Ágnes: Hogyan tekint vissza erre a hat évre?

Nagy Sándor: Számomra egészen különleges lehetőség volt ez a hat év. Én műszaki ember vagyok, és ha jól tudom, akkor ezt a tisztséget még soha nem töltötte be műszaki beállítottságú ember. Ez csak azért fontos, mert ez egyben azt is jelenti, hogy nem vagyok egy humán gondolkodású ember, kicsit kakukkfióka vagyok ebben az együttesben. Tőlem nem várhatták, hogy hatalmas teológiai értekezéseket írok majd. Következőképpen foglalom össze ezt a hat évet: az őrhelyemen álltam. A közösség nagy bizalommal tüntetett ki, és ha egyetlen szót sem szóltam volna, csak itt lettem volna, máris teljesítettem volna ezt a tisztségemet. De azért szóltam néhány szót. Az őrhelyemen állás mellett még egy tisztségem volt: békességszerzés.

Fekete Ágnes: Ez nagy dolog, mert valljuk be, hogy olyan korban élünk, amikor minden kis szálka oda kerül, ahova kerülnie "kell".

Nagy Sándor: Igen. Szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani P. Tóth Béla egyik előadásának vázlatát, ami olvasható a Dunamelléki Egyházkerület honlapján is. A nárcisztikus személyiségről beszélt. A legtöbben, akik ezt elolvassák, magukra ismerhetnek. Mi is, akik a Református Egyházban vezetők vagyunk, individuális emberek vagyunk.

Fekete Ágnes: A "nyakas kálvinista" kifejezés is erre utalhat esetleg?

Nagy Sándor: Ez a kifejezés erősen népies megközelítése a jelenségnek.

Fekete Ágnes: Azt jelenti, hogy "tudom, hogy mit akarok, és abból nem is engedek".

Nagy Sándor: Nagyon sokunkban már eleve bennünk is van a nárcisztikus személyiség, ami önközpontúságot és exhibicionizmust jelent. Ráadásul van bennünk egy óriási érzékenység arra, ha ezek a tünetek másokban jelentkeznek. Az ember Isten Lelkétől vezetve egyre inkább megtalálja ennek a személyiségnek a kezelési módját, de nem tud megszabadulni attól a gondolattól, hogy talán nem jól végzi a feladatait, nem ismerik el a munkatársai. Ez önkéntelenül is úgy hathat, hogy ellenségkép alakul ki bennünk. Ha valamitől szenvedtem az elmúlt hat év alatt, akkor az ez volt. Olyan esetekben, amikor erre senkinek semmi oka nem volt, ellenség-képzés történt. Kívánom, hogy Isten tanítson bennünket egymásban bízni, egymásra támaszkodni, hogy az ellenség-képzés eltűnjön az egyházból.

Fekete Ágnes: Igen. De mi a gyógyszer? Visszatekintve erre a hat évre, mit tud javasolni? Hogyan lehet elérni, hogy ne az ellenségek hangsúlyozásából álljon az egyházi közéletünk?

Nagy Sándor: A módszer nagyon egyszerű. Amikor erre megvan a kísértés, ezen túl kell lépni, ami nem könnyű egy adott pillanatban, de eltelik egy-két óra, nap, és a helyükre kerülnek a dolgok.

Fekete Ágnes: Most a sértődésekre gondoljunk?

Nagy Sándor: Nem csak a sértődésekre, hanem az aggályokra is. Gyakran előfordul, hogy valaki úgy érzi, hogy ki akarják golyózni, el akarják lehetetleníteni. Nem kell ezekkel a dolgokkal foglalkozni, hiszen egyszer úgyis a helyükre kerülnek majd. Nem mondom, hogy ezeknek az érzéseknek soha nincs alapjuk, ha van, akkor segíteni kell rajta, ha lehet. Ami pedig az intézkedéseket jelenti, ott soha nem állhat az egyén a középpontban. Valljuk meg őszintén, hogy ez sem egy könnyű feladat. Most olvasom a Kálvin emberi arca című kiadványt, amiből kiderül, hogy amikor egyszer Kálvint megkérdezték, hogy az adott politikai helyzetben, ami akkoriban meglehetősen zavaros volt, mi a teendő, azt mondta, hogy nem tudja megmondani, legszívesebben behunyná a szemét, hogy semmit se lásson. Úgy érezte, hogy hiába van nyitva, úgysem tudja, hogy mit kell tenni. Az egyház már régóta van hasonló helyzetben: a külső körülmények olyan zavarosak, hogy a saját politikáját sem tudja folytatni, akarva-akaratlanul hektikus tényezők keverednek a stratégia mellé.

Fekete Ágnes: Kálvin is elfogadta, hogy vannak helyzetek, amikor nem látunk jól.

Nagy Sándor: Így van. De amikor egy ilyen helyzet véget ér, akkor át kell állni. Ha eljön az idő, akkor az egyháznak észre kell vennie, és meg kell adnia azokat a válaszokat, amelyeket csak ő tud megadni.

Fekete Ágnes: Dr. Szilágyi Sándor, a presbiteri szövetség főtitkára.

Szilágyi Sándor: Érdekes módon, nem mindig a legjobb igehirdetők lesznek a legjobb egyházi vezetők. Az egyház vezetéséhez nagy adag diplomáciai érzékre, egyensúlyozásra van szükség. A világ örökölte azt a racionalizmusból fakadó hozzáállást, amit az elmúlt rendszer is gyakorolt az egyház felé: aki a bűneimet a szememre veti, annak viszonzásképpen én is beolvasok. Sok emberben megcsontosodott az egyházzal szembeni védekezésre való hajlam. Erre is gondolnia kell egy egyházi vezetőnek, és ki kell védenie. Az igazságot úgy kell képviselni, hogy abból ne keletkezzenek médiabotrányok, feszültségek, félreértések. A presbitereket arra szeretnénk nevelni, hogy önállóan gondolkodjanak ezekről a kérdésekről. Sok presbitérium a lelkésztől várja, hogy megmondja, kire kell szavaznia.

Fekete Ágnes: Ez sokszor valóban így is működik.

Szilágyi Sándor: Így van, és ennek több oka is van. Sok presbiter nem ér rá arra, hogy nyomon kövesse az egyházi élet eseményeit. Különösen nehéz ez akkor, ha püspököt vagy egyházkerületi főgondnokot kell választania, hiszen a legtöbb esetben a jelöltek nem is az adott egyházmegyében élnek. Honnan lehet azt tudni, hogy Tolnában nincs alkalmas személy a püspöki tisztségre, ha valaki csak a Budapest-Déli Egyházmegyét ismeri? Magyarországon csak az "létezik", akire a média a figyelmet irányítja, pedig rajtuk kívül vannak mások is. A Presbiteri Szövetségben arra törekszünk, hogy megismertessük a presbitériumokkal azokat a személyiségeket, akik kulcsszereplői az egyházkormányzati választásoknak. Fontosnak tartjuk, hogy az emberek meggyőződhessenek a jövőbeli vezetőik hitelességéről.

Fekete Ágnes: A presbiterek általában nem is érzik magukat döntési pozícióban.

Szilágyi Sándor: Ennek évszázados hagyományai vannak. A presbiter ahhoz szokott hozzá, hogy ha a templomtetőn egy cserepet meg kell igazítani, egy iskolának segítséget kell nyújtani, akkor kinyitja a pénztárcáját, illetve a munkaerejét adja. De hogy abba is belegondoljon, hogy hogyan tud ez az egyház felemelkedni jó vezetőkön keresztül, egy új feladat a presbiter számára.

Fekete Ágnes: Az országban egyébként is nagyon kevés a vezető ember.

Szilágyi Sándor: Az is probléma, hogy azt, akiben az emberek a vezetésre való rátermettséget felismerik, irigylik. Kevés az igazán hiteles és rátermett ember. Az előző rendszer nem nagyon szerette az önállóan gondolkodó embereket. Ez egy kicsit az egyházunkba is átszűrődött. Az emberek jobban szeretik az állóvizet. Minden tisztújítás felhoz olyan rátermett embereket, akik hitelesek, és nem minden áron való vezetést akarnak megvalósítani, hanem Isten akaratát az egyházon belül.

Fekete Ágnes: Dr. Buda Béla pszichiátert is megkérdeztem, vajon ő, aki szakmai szemmel is és egy kicsit belülről is látja a Református Egyházat, mit gondol az egyházi vezetőválasztásról.

Buda Béla: Azért nem könnyű jó vezetőt találni, mert nincsenek tiszta vezetési viszonyok. A vezetők általában egyben beosztottak is egy nagyobb rendszer keretén belül. Ha a rendszer rossz, kóros, akkor nem lehet jó vezető senki. A nyugati országokban, a nagy rendszerekben kimondott az, hogy a csúcsvezető szimbolikus szerepkör. Ezzel együtt még lehet nagy jelentősége a személyének, mert ha van koncepciója, ha valóban akar valamit, ha tud inspirálni, ha a személyiségének olyan kisugárzása van, akkor nagy dolgokat tud alkotni. 20 évvel ezelőtt jelent meg a The Pursuit of Excellence című amerikai könyv. Bestseller lett, én angolul olvastam, ezért nem is tudom pontosan, hogy hogyan fordították magyarra a címet. Ez a kifejezés azt jelenti: a kiválóság megvalósítása. 20 olyan emberről szólt, akik különleges látomásukkal újraszerveztek nagy cégeket, és a korábbi eredményekhez képest nagy növekedést értek el. Az okozott nagy meglepetést akkoriban, hogy a vezetők egymáshoz kötöttségét, kölcsönösségét, kiszolgáltatottságát először kérdőjelezték meg.

Fekete Ágnes: Mégis el kell fogadnunk ma, hogy a vezetők valamilyen szinten szimbólumok?

Buda Béla: Igen, legalább is nagyon korlátozott lehetőségekkel bíró emberek. Minden országban van egy csomó olyan nehézség, amit nem lehet egy ember erejével, vezetésével megoldani. Egy nagyobb vezetői szervezet sokat tud tenni, ha összhang uralkodik a tagjai között. Egyetlen vezető akkor tud nagyot alkotni, ha éppen normál körülmények vannak. Legtöbbször azonban katasztrófákhoz kell valahogyan igazodni. Amikor igazodni kell, akkor nehéz megítélni, hogy vajon más ember tudott-e volna mást csinálni. Az én véleményem, ami a szakirodalomra támaszkodik, mivel mániákus olvasó vagyok, az, hogy az egyház beszorított, de ugyanakkor szabad is. Nagy erőket tud megmozdítani. Ha egy kis közösségben az embereket mozgósítani tudja, akkor ott nagy dolgok születnek. Külön erőket rejthet magában az, hogy itt az átlagembernél erősebb hitbeli meggyőződések működnek. Lélektanilag ez azt jelenti, hogy a személyiség – mint egy nagyon nagy tükör – sokkal több energiát tud fókuszálni, és ezért sokkal hatékonyabbá válik, sokkal erősebb motivációkat szabadít fel önmagából. Ezt a típusú késztetést nem várják el a világi vezetőktől.

Fekete Ágnes: A hit elvállalása segíthet, erő lehetne a vezető-választásban is.

Buda Béla: Ezt én is így látom. Aki hittel bír, hiteles ember. A hiteles szó a hit szóból, a hittel bírásból származik. Aki hisz, annak hiszünk. Ezt nevezi a szakirodalom kongruensnek: arra figyel, hogy az összes kommunikációs csatorna egymással összhangban működjön. Az ember úgy kommunikál, mint egy zavaros demokrácia parlamentjében, ahol 8-10 párt időszakos koalíciója működik, és ritka az, hogy kis többségnél többet el lehet érni, akkor az az ember mindig fél szívvel kommunikál. Az ilyet a másik ember spontán megérzi. Olyan neuronok vannak az agyunkban, amelyek felfogják a másik mimikájának és hanghordozásának a rezdüléseit, és ugyanazokat a belső húrokat megszólaltatva leolvashatóvá teszik, hogy mi megy végbe a másikban. Ezek automatikusan működnek. Azok esetében, akik hisznek, nagy koalícióról vagy kétharmados többségről beszélhetünk. Ez kihat a kommunikációra, és ezért jobban át is mennek a dolgok. Azok az emberek, akiknek feladatuk lenne, hogy ezzel egy kicsit komolyabban foglalkozzanak, nem nagyon szeretnek ezzel a lehetőséggel élni, mert a valódi hit hiánya is észrevehetővé válik. A kóros hitformák, a megszállottak mutatják, hogy milyen félelmetes hatást tud elérni valaki, ha tényleg hisz abban, amit csinál. Ezek a kóros hitek, veszélyek nem gyakoriak. A hit kommunikációs erejének a lehetőségeket viszont nagyon nehéz kimeríteni.

Fekete Ágnes: Mit gondol, milyen egy jó egyházi vezető?

Buda Béla: Nem tudom. Nagyon zavar a gyakorlati ismeretek hiánya. Én leginkább módszertani ismeretekkel foglalkozom. Ha felelnem kell valamit erre a kérdésre, akkor azt mondom, hogy az a jó vezető, aki segíti a körülötte lévő embereket abban, hogy az egyházi és vallásos létüket újragondolják, újrafogalmazzák.

Fekete Ágnes: A Református Egyház választásain kicsit kitekintünk, és egy ökumenikus találkozóról számolunk be. Szegeden rendezték meg az Ökumenikus Lelkészkörök Találkozóját. Zalatnay Istvánnak, az erdélyi gyülekezet lelkészének, egyben pápai teológiai tanárnak a beszámolóját hallják.

Zalatnay István: Szegeden tartották az Ökumenikus Lelkészkörök Országos Találkozóját. Én először voltam ezen a találkozón, de ez egy több évre visszanyúló esemény. Engem Marton Zsolt, a Központi Papi Szeminárium egyik vezetője hívott meg, aki régi jó barátom még abból az időből, amikor Dányon volt plébános. Dányszentkirályon nekünk is volt egy leányegyházközségünk, így éveken át egy helyen szolgáltunk. Ezen a találkozón olyan lelkészkörök vesznek részt, amelyekben a különböző felekezetű lelkészek egyébként is rendszeresen találkoznak, közös alkalmakat tartanak.

Fekete Ágnes: Sok ilyen működik az országban?

Zalatnay István: Úgy tűnik, hogy egyre több, egyre erősödik ez a mozgalom. Ott, ahol van erre valóságos igény, megtalálják egymást a lelkészek. Amikor elmentünk Szegedre, nekem nagy élmény volt látni, hogy 150-200 lelkész gyűlt össze. Ráadásul ebből az alkalomból használták először az új, szegedi Katolikus Házat. Ez egy katolikus központ, aminek a kialakítását nem olyan régen fejezték be. Az első alkalom ebben a katolikus központban egy ökumenikus rendezvény volt. Délelőtt Zámbó András református lelkész tartott előadást. A találkozó egész programja a Biblia Évéhez kapcsolódott. Arról beszélgettünk, hogy a Biblia, a bibliaolvasás milyen szerepet játszik az ember életében. András a maga lelkészi szolgálatának a mélységeiről beszélt, nagyon hiteles volt. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek az alkalmak nem tudományos műhelyek. Sokkal inkább az érezhető, hogy a különböző felekezetű lelkészek számára élmény az, hogy egy más hagyományú lelkésszel olyan testvéri közösségben lehetnek együtt, amit sokszor még a saját gyülekezetében is csak szeretne. Az azonos felekezetű lelkészeknek megvan a saját belső világuk jó és rossz értelemben egyaránt. Amikor különböző felekezetű lelkészek találkoznak, akkor mindenki igyekszik – jó értelemben – megszépülni egy kicsit. Saját magából többet kell adnia, mint akkor, amikor a már régóta, már a diákcsínyjeiről is ismert másik lelkésszel van együtt. Nagyon jó volt ezt megtapasztalni. Különlegesen érdekes volt a délutáni program. Ottmaringból, egy bajor kisvárosból érkezett hozzánk egy katolikus lelkész és egy protestáns diakónus, teológus, hogy beszámoljanak arról a több évtizedes tapasztalatról, amit azóta szereztek, amióta egy katolikus és egy protestáns közösség eldöntötte, hogy közösen élnek. Döbbenetes volt hallani, hogy az évtizedes együttélés hogyan és mit érlelt meg.

Fekete Ágnes: Mit mondtak?

Zalatnay István: Volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy a terem eltűnik, és nagy távlat nyílik meg előttünk. Arról beszéltek, hogy az együttélésük első stádiuma után, ami érdekes és izgalmas volt, nagyon szerették egymást, jött a második fázis egy csomó feszültséggel. Minden emberi kapcsolatban így van ez: az ember rájön, hogy a másik tényleg más, és nehéz együtt élni. Elbizonytalanodtak, de rájöttek arra, hogy amikor elkezdték az együttélést, azt azzal a meggyőződéssel tették, hogy az egyház Urának, a közös Uruknak ez az akarata. Ameddig ezt az Isten vissza nem vonja, és mást nem mond, addig nincs más lehetőségük, mint hogy ezen az úton együtt menjenek tovább. Ebben tényleg benne van az ökumenének egy sokkal mélyebb szintje. Azon már azért mi is túl vagyunk, hogy ez egy külső kényszer lenne. Van ennek egy élményszintje: érdekes, jó. De van egy mélyebb szint is, ami meg is jelent ezen a találkozón: ez a legszentebb kötelességünk. Furcsán hangzik, de azt lehet mondani, hogy ha különvették volna a különböző felekezetű lelkészeket, és azok vannak együtt, akkor három klasszissal kevesebb történt volna, mint így, együtt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Szavát Pál apostol kolosséiakhoz írott leveléből, a 3. fejezet 13. versét!

"Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is."

Talán nem sokszor gondolunk bele abba, vajon miért akarta Isten, hogy legyen egyház. Hiszen sok vallásban nem szükséges, hogy az emberek a hitüket együtt gyakorolják. A keresztyén hitet mi miért éljük meg együtt az egyházban? Nem elsősorban azért, mert jó együtt, nem azért mert szebb az ének, hatékonyabb együtt tevékenykedni vagy imádkozni. Hanem azért, mert vannak dolgok, amikről másként nem tudna Krisztus beszélni a világnak.

Ilyen dolog a szeretet és a megbocsátás. És éppen ez a két dolog az, amivel kapcsolatban azt olvassuk a Szentírásban, úgy tegyétek, ahogyan én is. Úgy szeressetek, úgy bocsássatok meg. Magyarán ez két olyan érzés, olyan cselekedet, amelyen keresztül, mint valami ablakon keresztül Isten fénye áramlik be a világba. Úgy nem fogunk imádkozni, mint Krisztus, és sok mindent nem fogunk úgy tenni. De megbocsátani nem lehet másként, mert ha másként tesszük, a nap nem süt át az ablakon.

Beszélhetek én egyedül otthon, egy karosszékben szépen a megbocsátásról, de ez csak a közösségben válik hitelessé. Ezért az üzenetért vagyunk mi igazán egyház. Ezért a megélt valóságért akarta Isten, hogy együtt legyünk, és ne magányos hősökként éljük meg a hitünket.

A mártíraktákban , az őskeresztyén vértanúk történeteiben van egy nagyon érdekes rész, amikor odamegy egyik ember a másikhoz és bocsánatot kér, de az nem bocsát meg neki. Mivel nem volt erre képes, ezért nem volt képes arra sem, hogy megvallja hitét, és mindent elveszített. A bűnbocsánatra való képtelenség teljesen kiürítette a lelkét.

Biztosan nem véletlen, hogy Wajdának a lengyel tisztek kivégzéséről szóló alkotása, a most játszott "Katyn" című film úgy végződik, hogy egyik katona a Miatyánk kérését mondja, mielőtt lelőnék: Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Mert nincs más megoldás. Az élet alapvető történésének nincs más katarzisa, jó végkicsengése, mint a megbocsátás. Ha ezt nem tudjuk gyakorolni, mi is elveszítünk mindent.
Ámen