2008-12-10

Adventi gondolat

A büszkeségről…

Megkértem Istent, hogy vegye el a büszkeségemet, de Ő azt mondta: NEM! Azt mondta, hogy a büszkeséget nem Ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt.

Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt mondta: NEM! Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke amit nem kapni, hanem megszerezni kell.

Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de Ő azt mondta: NEM! Azt mondta, csak áldását adhatja, a boldogság rajtam múlik.

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól, de Ő azt mondta: NEM! A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól és közelebb visz Hozzá.

Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de Ő azt mondta: NEM! Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom, de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni, úgy, ahogyan Ő szeret engem. Erre azt felelte: látom már kezded érteni.

Kértem erőt… És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet… És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.

Kértem bátorságot, És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.

Kértem adjon szeretetet… És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.

Kértem kegyelmet… És Isten adott lehetőségeket.

Semmit sem kaptam, amit akartam és mégis megkaptam mindent, amire szükségem volt!

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Advent az egyetlen ünnepünk, amiben kifejezetten az időt ünnepeljük. Arra gondolunk ilyenkor, hogy Isten nem azonnal jön el. Ahogyan 2000 évvel ezelőtt sok száz éven keresztül volt előkészülete, úgy ma is van értelme annak, hogy várakozunk. Ma időutazásra hívjuk kedves hallgatóinkat. 60 évet utazunk vissza. 1948-ban vagyunk, az ország megbolydul, kitelepítések, betelepítések. Az ideérkezők között számos református ember volt, akik új gyülekezeteket alapítottak. Az országszerte 1948 sok egyházközség alapítási ideje. Most egyet mutatunk be, a budaörsit. Csákány József és felesége 90, illetve 87 éves korukban emlékeznek vissza arra, hogyan indult el a budaörsi református eklézsia.

Csákány Józsefné: 1917-ben jött át az édesanyám Csehszlovákiából, ami most Szlovákia, az Érsekújvár melletti Pervetéről. Ma ezt úgy mondják, hogy a zöld határon szökött át. Az édesapám akkor itt volt vasutas, és ő már nem mehetett át. Kivett egy helyiséget, csak egy kis szobát, aztán üzent az anyámnak, hogy jöjjön. Ö ott hagyta a házat, földet, mindent. Eljött egy batyuval parasztasszonyként bő szoknyában, mert akkor még úgy jártak.

Fekete Ágnes: Miért jöttek el a szülők? Trianon miatt?

Csákány Józsefné: Le volt zárva a határ, és apám már nem tudott visszamenni, de nem is akart. Hát akkor anyám meg a batyuba – mert bőrönd akkoriban nem volt – becsomagolt a gyerekeknek egy kis holmit, ennivalót, és a Dunán, ladikon hozták őket át. Apám érdeklődött a faluban, hogy van-e ott református. A férjemék még nem laktak itt akkor. Harmadik osztályos korában kerültek át ide, Budaörsre.

Fekete Ágnes: Most hadd mesélje el Ő is, hogy volt ez? Hogy kerültek át?

Csákány József: Vasutas volt az én édesapám is. Áthelyezték Budaörsre.

Fekete Ágnes: Hogy tudtak itt életet kezdeni?

Csákány Józsefné: A szülők valahogy spóroltak, vettek egy házat, nagy telek, kert volt hozzá. Az édesapám kereste, hogy itt Budaörsön van-e református. Pár magyar ember, ha volt… Egy párat felkeresett, hogy alakítsanak egy kört. Hát mi reformátusok hova mehetnénk? – kérdezte. "Nem mehetünk be mindig Pestre, ha templomba akarunk menni. Valamit próbáljunk itt csinálni!" A Budai család volt református még. Aztán édesapám megismerkedett Tóth Lajos őrnaggyal, aki katonalelkész volt, és dr. Koncz Árpád ügyvéddel is. Elmentek együtt Budafokra, ahol Demjén István volt a lelkész akkor.

Csákány József: Ott voltam én cserkész.

Csákány Józsefné: Amikor iskolába járt. Szóval apámék beszéltek a tiszteletes úrral, s kérdezték, hogy mit lehetne csinálni? Akkor tudtuk meg, hogy az állomásfőnök – a Csirke – is református.

Csákány József: Csirke Lajosnak hívták.

Csákány Józsefné: Így az édesapám összeszedte az embereket. "No, akkor fiúk, alapítsunk egyházat!" – mondta a tiszteletes úr.

Fekete Ágnes: Az elején mindig családoknál volt az összejövetel?

Csákány Józsefné: Igen, mindig családoknál. Aztán egyszer Húsvétkor, amikor már többen voltunk, mondtuk az állomásfőnök-úrnak, a Csirkének, hogy kellene hely. Akkor volt első-, másod- és harmadosztályú várótermem, ami fapados volt. Ő az első osztályú várótermet átadta nekünk. Mindnyájan odamentünk, és voltunk vagy húszan gyerekek. Több gyerek volt, mint ma, ugye. Aztán az apám elment nyugdíjba. Akkor azt mondta, hogy kocsmát fog nyitni a repülőtéren. Én, mint gyerek odajártam követ szedni, vödrökkel mentünk és szedtük a követ, kerestük a pénzt.

Fekete Ágnes: Fizettek azért, hogy követ gyűjtöttek?

Csákány Józsefné: Fizettek. Azért kellett, hogy be tudják füvesíteni a területet. Nemzetközi repülőtér volt Budaörsön. Apám kocsmát nyitott, és jóba lett a százados úrral, aki parancsnok volt. Voltak ott még katonák, repülősök. Egyszer a repülőtéren, a szabad ég alatt tartottuk az istentiszteletet. A katonák is ki voltak vezényelve, már aki ugye református volt, s mi is odamentünk. Akkora a svábokat már elűzték. Az én apám már előbb tudta, hogy kitelepítés lesz. Annak a háznak, amelyiknek a helyén most az imaház áll, a gazdáját ismerte az apám, Müller Andrásnak hívták. Elment hozzá, és azt mondta: – Ide figyelj András! Tudod, hogy a telepítési listán vagy? Azt mondja erre ő: – Igen, Pali bácsi, bár a Jóisten adná, hogy ne vinnének el! Azt mondta erre apám: András, te rendes ember vagy. Mit szólnál hozzá, ha én ezt az épületet a református egyháznak elfoglalnám? Megigényelnénk. Azt mondta erre: Boldog lennék, legalább tudnám, hogy jó helyre került az épület. Nem akárki bitorolná, amit én keservesen építettem. Mikor kitelepítették, egy szál ruhában menekült el. Az oroszok közben fölgyújtották a repülőtéren a házunkat, kizavarták az anyámat és a testvéreimet. Én itt laktam lent, a faluban, de a férjem a fronton volt. Az anyámék odamenekültek hozzánk. Csak egy kis pénzük marad, meg néhány ékszer, amit anyám ki tudott menteni. Akkor idejöttek apámék, újból megnyitotta a vendéglőt. Egyszer betért hozzá Virág Béla esperes úr a feleségével. Az apám nagyon beszédes volt, sajnos én is az vagyok. Mondta, hogy Felvidékről telepítették őt át, és kapott itt lakást. Arról beszélgettek, hogy milyen jó lenne Budaörsön egy önálló egyházközség, nem kellene Budafokhoz tartozni. Apám mondta, hogy épület már van is, három hétig ott is aludt, hogy őrizze.

Fekete Ágnes: Azért, hogy ne foglalja el senki?

Csákány Józsefné: Igen, hogy nehogy valaki elfoglalja. Szegény édesanyám a szemére is vetette, hogy nem vigyáz a családjára, hiszen akkor az oroszok még komoly veszélyt jelentettek. Volt, hogy bekopogtattak valahova, aztán elzabráltak valamit. Édesapám erre mindig azt mondta, hogy ő egész éjjel imádkozik, és nincs okunk a félelemre, mert Isten úgyis megsegít bennünket. Szóval Virág esperessel megegyeztek, hogy odaköltözik Budaörsre a családjával, a reformátusok pedig megválasztják lelkésznek.

Fekete Ágnes: Tehát ő egy felvidéki lelkész volt, csak átdobták a határon.

Csákány Józsefné: Igen, a határon átdobták. Ő kapott itt egy lakást. Odamentek lakni, s akkor elkezdték felkutatni, hogy kik vannak Felvidékről. A Kovácsék, a Zsujtai bácsiék, a Göncék, az apám jobban tudta, hogy kik voltak még. Azért keresték ezeket az embereket, hogy alakuljon meg az egyház. A vendéglő tánctermében volt az istentisztelet. Főztünk is, utána mindig együtt ebédeltünk. Egy idő után választottak három vagy négy presbitert. A férjem akkor jött haza a fogságból, 1948. május 29-én. Őt is megválasztották presbiternek. Először az édesapám lett a gondnok, de ő 1954-ben meghalt.

Fekete Ágnes: Az első időben az istentisztelet még nem nála volt.

Csákány Józsefné: De, ő csak egy szobát foglalt el és a konyhát. A másik két szobánál kibontottuk a falat, ott volt az istentisztelet. Mellette volt egy kis helység, ahol most prédikálnak, az volt az iroda.

Fekete Ágnes: Az alsó és a felső rész akkor még nem volt meg?

Csákány Józsefné: Nem, az akkoriban lomtár volt. A padokat és a székeket mi hordtuk össze, akinek volt felesleges, az adott. Ha egy széket, hát egy széket. És elkezdtek szállingózni az emberek Budaörsre, mert megtudták, hogy itt működik egy gyülekezet. A Guett család is beköltözött, akiknél a családfő katonatiszt volt. Ők is bekapcsolódtak a gyülekezet életébe. Apám szerzett még egy boros pincét is az egyháznak, illetve földet, amin szőlőt és gabonát termesztettünk. Később ezektől meg kellett válnunk.

Fekete Ágnes: S hogy volt az, hogy az egyházban mindig tetszettek takarítani?

Csákány Józsefné: Nem volt pénz a takarításra, ezért az asszonyok gyakran összejöttek és kitakarítottak. Mindenki ingyen dolgozott: mostuk az ablakot, sikáltuk a padlót, volt egy szobafestő is, ő ingyen kifestette az imatermet. Nagyon áldozatkész presbiterek szolgáltak itt akkor. Tamás bácsi például minden áldott vasárnap reggel elment egy vagy két órával hamarább, hogy az utcát eltakarítsa.

Csákány József: A sok levél ugye hullott lefelé.

Csákány Józsefné: A sok levél, meg minden. A járdát letakarította. Azt nézte, hogy mit tud segíteni az egyháznak, mert szegények voltunk.

Fekete Ágnes: Amikor 1848 után jött az államosítás, meg ezek a nehezebb időszakok, nem bántották magukat?

Csákány Józsefné: A munkahelyemen tudták rólam, hogy klerikális vagyok. A vendéglőt kisajátította a tanács, mindenünket elveszítettük.

Csákány József: Ügyesen kilesték azt is, mikor szállították a sört.

Csákány Józsefné: Kivették az összes pénzt a kasszából, leszedték az abroszokat az asztalokról, mindent elvittek. Ma már nem áll az az épület, lebontották. Az apámat, mint klerikális reakcióst tartották számon. Hála Istennek, nem bántottak bennünket, igaz, apámat ki akarták telepíteni. Megvádolták, hogy azt állította Sztálinról, hogy bankrabló volt. Be is hívták a tanácsházára, de ott találkozott egy nyomozóval, aki korábban járt hozzá a repülőtérre is, és ő segített apámnak ezt az ügyet elsimítani. S akkor, hála Istennek, nem lett semmi baj se. Nálunk minden áldott este bibliaolvasás volt. Mi, gyerekek, sokszor unalmas találtuk ezt, de csöndben kellett lennünk, míg apám felolvasott. Nyolcan voltunk testvérek, és bizony sokszor történt, hogy összenéztünk, elnevettük magunkat. Ilyenkor apám feltolta a szemüvegét a homlokára, ránk nézett, és csak annyit mondott: "Nem vigyorgunk!"

Fekete Ágnes: Szintén 60 éve történt az iskolák államosítása. Több konferencia is megemlékezett erről. Most Tímár Ágnes ciszterci szerzetest hallják. Ő erről egy könyvet adott ki a Kairosz kiadónál posztumusz Lénárd Ödönnel, aki a küzdelem miatt 6 év börtönt is kapott. A könyv címe: Istennel vagy Isten nélkül.

Tímár Ágnes: Én ezt az egész történetet végigéltem, méghozzá a magunk oldaláról, és láttam, hogy milyen küzdelemmel próbálta annak idején az Egyház megmenteni az iskoláit, mert azokban a jövőt látta. 1945-ben, amint itt a kommunista párt elhelyezkedett, és a szovjet hatalom Magyarországot teljesen elfoglalta, azonnal hozzáfogtak az iskolák elvételének az előkészítéséhez. Egy hallatlan élet-halál küzdelem volt, ami gyakorlatilag 1948 nyarán ért véget azzal, hogy a Parlamentben megszavazták az államosítás törvényét.

Fekete Ágnes: Az emberben óhatatlanul felvetődik a kérdés: akkor volt értelme ennek a küzdelemnek?

Tímár Ágnes: Mindenképpen.

Fekete Ágnes: Tehát a vesztett csatának is van értelme?

Tímár Ágnes: Mindenképpen. Egyáltalán, az igazságért és a saját emberi jogainkért való kiállásnak, mindig van értelme. Még akkor is, ha eleve vesztésre ítélt küzdelemről van szó – hiszen egy óriási szovjet hatalom állt a magyar kommunista párt mögött – érdemes volt ezt végigküzdeni. A Szülőszövetségen keresztül ezrek tiltakoztak a Minisztérium döntése ellen, és mindent megtettek, hogy megmaradjanak az iskolák. Az államosítás törvényét június 16-án szavazták meg, és 17-én letartóztatták Lénárd Ödönt, aki az egész küzdelemben mindvégig a törvényesség keretein belül maradt. Amikor megszavazták a törvényt, a még el nem küldött tiltakozó leveleket – ez körülbelül kétezer volt – visszafogta, és nem engedte postára adni, mert már megszavazták a törvényt. Akkor is értelme volt, ha ő ezért hat évet töltött börtönben. Az igazság mellett kiállni akkor is értelmes, ha azért az embert lefejezik, vagy bármi történik. Én akkoriban másodéves egyetemista voltam, és az egész küzdelmet teljesen végigéltem. Tudom, hogy mi történt, percről percre az egész hogyan zajlott le. Kijött egy sajtótörvény, amely szerint cenzúra nélkül nem lehetett semmit sem kiadni. Még a püspöki körleveleket is cenzúráztatni kellett. Ez ellen tiltakozott ugyan a Magyar Püspöki Kar, viszont egyetlen nyomda sem vállalta, hogy cenzúra nélkül kinyomja a püspöki körleveleket. Akkor készítettek stencilezett körleveleket, amelyek katasztrofálisan néztek ki, ötven példány után már minden festékes volt, olvasni pedig nem lehetett azokat. Erre Lénárd Ödön elment, és vett egy Rudaprint gépet, ami akkor a legmodernebb technológia volt. Alumínium lemezre lehetett rágépelni a szöveget, és akár rajzolni is lehetett rá színessel. Így húzták le azután az Újszövetségi leveleket és a püspöki körleveleket is. Hogy nehogy lefoglalják a postán a kiküldött összes körlevelet, ha lehetett, személyesen adtuk át a címzetteknek. Nagyon emlékszem rá, ahogy a körlevelekkel teli aktatáskákkal elindultunk, és a vidéki postát megosztva, kis mennyiségben adtuk fel kisebb postákon, Budapest külterületén.

Fekete Ágnes: Milyen hatása volt ennek?

Tímár Ágnes: Óriási hatása volt, mert a szülők ténylegesen felfogták, hogy a gyerekeik jövőjéről van szó, és mindent megtettek, amit lehetett. Miután Lénárd Ödönt elítélték, három másik papot is elítéltek, sokakat pedig, akik a Szülőszövetség helyi vezetői voltak, kitettek az állásukból. Volt, akit internáltak. Mindegy, akkor is megérte, mert valahol az igazság megéri, akármi történik utána. Az eredmények nem rövidtávon jönnek be. A történelemben harminc vagy hatvan év nem idő, és az igazságnak mindig időre van szüksége, de hosszú távon mindig az igazág maradt fent. Csak rövidtávon kellemetlen néha. Én magam sem vagyok handabandázó természetű ember, ami igaz az igaz, és kész. Abból pedig az ember nem enged, akármi következik is. De ez nem azt jelenti, hogy az ember zászlót lobogtat, és kiabál, vagy tojást dobál, hanem hogy az igazság mellett kiáll. Ha elveszíti az állását, elveszíti az állását, ha börtönbe csukják, börtönbe csukják, de az igazság hosszú távon mégiscsak meghozza a maga gyümölcseit.

Fekete Ágnes: Ez esetben milyen gyümölcsöt hozott meg?

Tímár Ágnes: Nem tudom azt mondani, hogy a most meginduló iskolákat, mert csupán 220-230 iskoláról van szó, akkoriban azonban, mielőtt elvették a katolikus iskolákat, több mint 2300 intézmény működött. De mégis, a hitet nem csak a templomban, hanem az iskolában is tovább lehet adni, mert a hitünk megmutatkozik az összes területen. Nem csak a hittanórákon, hanem más tantárgyak esetében is.. Ha azt gondolom, hogy a keresztyénség vetése a mártírok véréből táplálkozik, akkor ez a vetés mégis csak ki fog sarjadni. Amennyire úgy néz ki, hogy egy apokaliptikus vég felé megy a társadalmunk, nem csak itt, hanem Nyugaton is mindenfelé, annyira biztos az, hogy a keresztyénség az utolsó pillanatig megmarad. Az a kis keresztyén mag pedig, ami megmarad, életet és hűséget hordoz. Ez számomra nem kétséges.

Fekete Ágnes: Most a Kálvin kiadó két könyvét ajánljuk figyelmükbe. Az első Fekete Károly írása, Példázatos szavak – életes példák címmel.

Fekete Károly: Nem akartam, hogy a könyv regényszerű, nagy folyam legyen, hanem inkább gondolatébresztő, afféle meditatív gondolatok gyűjteményének szántam én ezt, ami biztosan sokaknak találkozik a gondolatával. Én ezt megpróbáltam kimondani, leírni. Talán a lelkek összerezdülése sokkal fontosabb, mint a könyv mérete, vagy hogy ez egyvégtében olvasható-e vagy sem. Hogyha gondolatokat ébreszt, akkor elérte a célját. Én ez a könyvet olyanoknak szántam, akik szeretnek gondolkodni, akik keresik azt a spirituális mélységet a léleknek a táplálására, ami nélkül az ember nem ember. Fontos, hogy ez a gondolatébresztés ne erőszakoltan történjen. Nem akar mindenáron kényszeríteni senkit, csak türelmesen és a lehetőséget előadva, hogy lehet ezt az utat is választani, vagy lehet így is gondolkodni dolgokról. Ezt a lehetőséget feltárva adom az olvasók elé, aztán majd eldönti ki-ki, hogy ezt hogyan tudja beépíteni a maga gondolataiba. Ha az emberrel türelmesen bánnak, akkor talán van lehetősége arra, hogy leessen a tantusz.

A másik könyv, Zámbóné Tóth Emese Tiétek a mennyek országa című írás.

Zámbóné Tóth Emese: Legfontosabb az, hogy kimozduljunk az előre megtanult formális imádságoknak a világából. Legyünk túl a betanult szövegeken. Az a cél, hogy az olvasók bátran az életük bármilyen kérdésével, problémájával, vagy akár örömével merjenek Istenhez fordulni. Nincsenek olyan témák jönnek elé, amiket nem lehet az Isten elé vinni. Arra is igyekeztem figyelni, hogy a különböző családi hátterű gyerekeknek a gondolatai is megjelenjenek benne, és így mindenki bátorítást kapjon arra, hogy ezen a nyomon elindulva a saját személyes problémáit is meg merje fogalmazni. Témák köré van szedve a könyv: család, iskola, barátok. Kimondják ezekben az imádságokban a gyermekek az időnként nem annyira ildomos gondolatokat is, amelyek viszont gyakorlati, úton-útfélen megjelenő problémák. Nincs minden kérdésünkre válasz, ahogy a felnőtt életünkben sem kapunk minden imádságban megfogalmazott kérdésre választ. Isten elé tárjuk a kérdéseinket, és aztán bízunk benne, hogy egyszer majd megoldódik vagy választ kapunk rá, de nem megy ez csettintésre. Hat gyermekünk van, most már a legkisebb is hét éves lesz lassan, a legnagyobb pedig érettségizni fog. Szerettük volna az esti áhítatokat úgy megtartani, hogy megszólalhatnak, és ők is azt érezzék, hogy lehet imádkozniuk.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Jelenések könyve 3. fejezetéből:
"Íme, eljövök hamar: tartsd meg, ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat."

Az élet egyik legfurcsább érzése, hogy nincsen jelen. Amint kimondtam azt, hogy most, már a múlté. Mintha nem lenne más dolgunk, minthogy minden pillanatot szinte átdobjunk a jövőből a múltba. És mégis, nekünk ebben a feszültségben, itt és most kell élnünk, és jót tennünk. Két végletet látunk magunk körül. Vannak, akik a jelenért feláldozzák a jövőt. Ilyen a hegedülő tücsök, aki csak azt hiszi el, ami most van. De a politikában és a közélet más területein is vannak emberek, akik annyira nagynak látják a bajt, hogy annak megoldásáért képesek háttérbe szorítani azt, hogy mindennek mi lesz hosszú távon a következménye. Mostanában nyomásnak vagyunk kitéve, mert mindenünnen harsogják: tegyél már valamit, mert nagy a vész! Mindenképpen cselekedned kell! Ha most nem, ha te nem, akkor utánunk talán már késő lesz, akkor minden sokkal rosszabb lesz. Sürgetik a jelen iránti felelősséget, és feláldozzák ennek az érzésnek az oltárán a jövőt. Nincs idő várni. De ott vannak azok az emberek, akik a jövő oltárán áldozzák fel a jelent. Gondolhatunk a mese két főhőséből a hangyára is. Nekem nagyon szeretett nagymamám, akitől megtanultam egy kicsit spórolni, jut az eszembe, akinél csak összeaszott és megkeseredett édességeket lehetett enni, mert ha friss volt, akkor mindig a régit kellett először megenni, így mindig csak állottat kaptunk. De gondolhatunk a nagy ideológiamesterekre, akik elképzelik a jövőt, felállítnak elméleteket, és mindenkit igyekeznek a szerint nevelni. Már föl sem tűnik nekik, hogy semmi köze a valósághoz annak, amit mondanak, hogy senkinek nem jó, ők azonban váltig ragaszkodnak elképzelt jövőjükhöz. Feláldozzák a jövő oltárán a jelent. Valójában már nincs mire várni. Advent e két végletből szeretne kiszabadítani minket. Van idő várni, és van mire várni. Hogyan tanulhatnánk ezt meg? Hogyan lehetséges az, hogy ne áldozzuk fel se a jelent, se a jövőt? A Biblia válasza nagyon érdekes: Úgy, hogy egy kicsit kilépünk az idő dimenziójából. Nincs idő. Nincs semmi, csak Isten és én. Koronát tett a fejemre a Mindenható. Kincset adott át, ami nálam van, és ez mindennek a foglalata. Most már mindegy mi volt és mi lesz. Valahogy el kellene jutnunk erre az érzésre, hogy kiszálltunk az időből. Persze itt is vannak végletek, vannak révületben élő, mámoros hívők. De ennek ellenére – csak az időből egy pillanatra szinte kitekintve – láthatjuk helyesen az időt. A szerelmesek nem tudják az időt. Akit nagyon nagy baj ért, az elveszti az időérzékét, az élet nagyon mély érzései sokszor maguktól is kizökkentenek a menetrendből. Akár így, akár úgy, de ha megéreztük, hogy Isten megajándékozott minket egy idő fölötti léttel, akkor megtanulunk várakozni. A Jelenések könyve így mondta ezt: "Ímé eljövök hamar: tartsd meg, ami nálad van." A jelenben minél jobban ragaszkodom Istentől kapott kincseimhez, az ő szeretetéhez és hűségéhez, annál jobban látom, hogy Ő eljön hamar. Az, Aki megteremtette az időt, Aki minden gond és minden megoldás mögött ott áll, Aki nem siet, és nem késik, eljön hozzánk. Aki ezt a világot megteremtette, Akinek a tenyeréből szinte kigurult, Az vissza is gurítja oda. Adja Isten, hogy átminősítve az idő határait, megtanuljunk a jelenben élni! Nem a jövő kárán, nem a jelen kárán, hanem Isten idejében, Aki nem késik, és nem siet, hanem eljön.
Ámen.