2009-01-07

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Az év első műsorában szeretnénk együtt gondolkodni a jövőről. Számos rémlátomásról hallunk itt is – ott is. Úgy tűnik, hogy a mai társadalmi élet már nem sokáig tartható fenn. Vajon hogyan gondolkodik minderről egy hívő fizikus? A Fenntartható Fejlődés Kutatóközpont munkatársát, Hetesi Zsoltot hallják.

Hetesi Zsolt: Mennyi időnk van? Legfeljebb négy ? öt év, aztán valószínűleg megszűnik a rendszeres olajellátás, ha nincs szerencsénk, akkor a nagy hálózati rendszerek súlyos nehézségek elé néznek. Ez alatt a világhálót, a villamoshálózatot, a vízhálózatot és a gázhálózatot értem. Az ezzel kapcsolatos könyvünk most jelent meg Az utolsó kísérlet címmel. Azért ez a címe, mert ez tényleg az utolsó kísérlet. Egy olyan társadalmat alakítottunk ki, amelyiknek a fogyasztás az istene az Atyaisten helyett. Ennek az a következménye, hogy a társadalom helytelen értékrendek mentén kifosztja a bolygót, tönkreteszi az élővilágot, és feléli a jövőt az erősforrások, nyersanyagok tekintetében az utódok elől. Ebből az fog következni, hogy ez az életforma fenntarthatatlanná válik, azért mert olyan körülményeket teremt magának, amelyek tulajdonképpen a saját sírját ássák meg. Ez nincs már messze. Nem csak nyugtalanít bennünket ez a kérdés, hanem nagyon mélyen bele is ástuk magunkat. Létrejött ez a kutatócsoport, ami igyekszik hiteles hang lenni a tudományos területen. Az emberek tájékoztatásán túl még az is feladatunk lenne, hogy megtervezzük Magyarország számára azt a pályát, amely a jövőben egy fenntartható út. Tettünk már ebbe az irányba lépéseket, végeztünk számításokat, és ki merem jelenteni, hogy lennének még mentőcsónakok. Ha a mai szélsőségesen szabadelvű, fogyasztóközpontú és növekedésre ráirányított társadalomra gondolunk, akkor láthatjuk, hogy nagyon sok sebből vérzik. Egy állandó növekedést kíván meg, mikor az erősforrások végesek. Az erőforrások egyszer el fognak fogyni, és ez nagyjából most van. Nem biztos, hogy pontosan így van, de én úgy érzem, hogy a diagnózis, amit felállítottunk a világról, mint betegről, helyes. Nagyon sajnálom, mikor az emberek azt mondják erre, hogy mi tévedünk, mert ez biztos nem így van.

Vörös Virág: Úgy tapasztalja, hogy egy átlagember nincsen a probléma tudatában?

Hetesi Zsolt: A reklámok arra vannak létrehozva ? ezt olyan emberek csinálják, akik értenek hozzá ? hogy az emberek tudatállapotát módosítsák, és már nem fogják fel, hogy mi történik velük. Azt hiszik, hogy ez így van rendjén. Azt hiszik, hogy a fogyasztás örömforrás. Napközben hajtják a kereket, hogy pénzt kapjanak, és valószínűleg azt a vacakot gyártják, amit délután megvesznek. Vagy olyan szolgáltatásokat nyújtanak, amelyek csak az úgy nevezett GDP-t növelik, de valódi termelés nem áll mögötte. De ha egy térség nem tudja önmagát eltartani, akkor abban a világban, ami ez után az utolsó kísérlet után akármilyen módon, de következik, nem fog megállni. Vannak olyan kistérségek, ahol egyáltalán nincs élelmiszeripar. Vannak olyan kistérségek, ahová a szállítás már nehezen menne, ha kiesnének a kamionok. A vallásos emberek nyitottabbak erre a gondolkodásra. Ők érzik azt, hogy nem úgy élünk, ahogy az Isten megkívánja tőlünk, ahogy a Szentírás mondaná. Aki felelősen gondolkodik, az valahogy érzi, hogy nem lehet úgy élni, ahogy élünk, megértik a folyamatokat, és könnyebben tudnak lépni. Mert aki nem érti, hogy mi történik, nem tud helyes válaszokat adni, legfeljebb véletlenül. Most éppen egy olyan gazdasági válság van, amit az olaj hiánya robbantott ki. Ezt a mondatot egy felelős gondolkodónak, aki ért ehhez, ki kell mondania. Azt is, hogy úgy tűnik, jövőre még komolyabb nehézségekkel fogunk szembenézni.

Vörös Virág: Ilyen mértéktelen kizsákmányolás mellett mire jut még idő? Mi lehet még megoldás?

Hetesi Zsolt: Az biztos, hogy a túlzott városiasodást vissza kell fogni, és a visszájára kell fordítani. Ahhoz, hogy egy toronyházban működő életvitelt tudjon valaki folytatni, rendkívül sok erőforrásra van szükség. Sokkal többre, mint mondjuk egy vidéki ház esetében. A huszadik emeltre föllőni a vizet vagy fölvinni oda a villanyt, gázt sokkal bonyolultabb dolog, mint ugyanezt megtenni mondjuk egy földszintes ház esetében. Ráadásul a városok egyáltalán nem önellátóak. Hiszen a városok rengeteg erőforrás-bevitelt igényelnek. Kívülről hoznak be mindent: élelmiszert, szolgáltatáshoz szükséges dolgokat, nyersanyagokat, mindent. Mindehhez még hozzájön, hogy általában a városok jelentik a legsűrűbben lakott részeket, így általában ezeken a területeken a felhasználás is nagyobb. Az Egyesült Államok elnökét tájékoztató kutatócsoport, amelynek Robert Hursh volt a vezetője, írt egy jelentést, ami szerint az olajkitermelés tetőzése ? vagyis amikor a legtöbbet hozzuk ki a földből ? előtt 22 évvel kell elkezdeni felkészülni. Az olajkitermelés tetőzés most nyáron volt, 2008 júliusában. Mindenki emlékszik, hogy mit csináltunk mi 1986-ban éppen. Az biztos, hogy nem erre készültünk, tehát le vagyunk maradva. Most már tűzoltómunkát végzünk, illetve azt kell elérni, hogy a lehető legkevesebb zökkenővel álljon át a világ egy olyan gazdaságmodellre és társadalmi berendezkedésre, amelyik nem függ ennyire az olajtól. Ez vagy fájdalmas módon fog történni, tehát csináljuk tovább azt, amit most, és a természet majd elintézi, vagy amit tudunk, megteszünk. De most már – hogy így fogalmazzak ? az a fal, ami előttünk tornyosul, a világot jelképező kocsi féktávolságán belül van. Most már biztos, hogy nekimegyünk és ütközünk, csak az nem mindegy, hogy már most elkezdünk fékezni és lassítunk. A gazdaság vezetői, irányítói miért nem eszerint cselekszenek? Valószínűleg azért, mert az egész világ úgy van berendezve, hogy aki hátat fordít a versenynek, az kiszálláskor sokat veszít, hiába áll át egy új területre. Szerintem a gazdasági élet nagy résztvevői általában építik azt a fajta jövőt akár a családjuknak, akár egy új vállalkozásnak, amelyik majd abban a világban fog működni, tehát két lábon igyekeznek állni. Csak azt nem teszik a kirakatba. Amikor egy kicsi társadalomban végtelen soknak tűnő erőforrás van – ez volt az ősközösség ? akkor a társadalmi hálózatok teljesen véletlenszerű hálót alkotnak, tehát a kapcsolódási pontok véletlenszerűek. Ha csökkennek az erőforrások és központosodik a társadalom, akkor úgynevezett skálafüggetlen elosztást kapunk, ilyen a mostani társadalom is, ahol egyenlőtlen a javak eloszlása, tehát a gazdagok sokat birtokolnak, a szegények kevesebbet. Hogyha még ehhez képest is elkezdjük csökkenteni a társadalom rendelkezésére álló erőforrásokat, akkor a hálózatkutatás eredménye szerint úgy tűnk, hogy ez egy központosuló hálózathoz vezet, amiből könnyen kialakulhat egy önkényuralmi rendszer.

Vörös Virág: Egy átlag magyar polgár mitévő legyen?

Hetesi Zsolt: Nézzen körül, hogy mennyire függ külső erőforrásoktól. Ha az élelmét irdatlan messziről szállítják, és egy nagy áruházban szerzi be, akkor az rossz. Ha van valamennyi földje, az jó, ha egy panelban lakik az nem jó, ha egy olyan házban lakik, ami már kétszáz éve is állt, akkor az jobb. Minél inkább függünk külső erőforrásoktól annál rosszabb. Ha okosak vagyunk, lehetne például világhálónk, lehetne nem hordozható, de vezetékes telefonrendszerünk, és egy minimális televízió vagy rádióadás. Nem kéne arra visszatérnünk, hogy például lovakkal műveljük a földet, vagy ilyesmi. Hogy ki milyen károsodásokat fog szenvedni ebből a személyes életére nézve, azt persze nagyon nehéz megmondani, de akkor teszünk jót magunkkal, hogyha minél inkább képesek vagyunk lemondani a modern társadalom nyújtotta vívmányokról. Most nem arra gondolok, hogy egyáltalán ne üljünk autóba, csak szokjunk hozzá a gondolathoz, hogy milyen lesz, ha az egyszer nem lesz, és akkor kevésbé vagyunk sérülékenyek.

Vörös Virág: Nekem paradox módon az volt az érzésem, hogy ez azért magában hordhatja a megoldást is.

Hetesi Zsolt: Akik átélik ezt a hatalmas tapasztalatot, amilyen talán még soha nem volt az emberiség életében, mert most az egész bolygót érintő változások előtt állunk, azok levonják a megfelelő következtetéseket, és egy olyan világrend alakul ki, amelyik természetközelibb és emberközpontúbb. S talán istenközpontúbb is. A fogyasztói társadalom megszűntével eltűnnek a lélekromboló reklámok, megszűnik az emberek fogyasztóvá silányítása, megszűnik az, hogy az ember egy árucikk, és megszűnik az is, hogy csak a munkájára van szükség, és alapvetően a világot a pénz, és a haszon hajtja. Valószínű, hogy az emberek rádöbbennek, hogy a természetes értékük a közösség és az egymásra és a természetfelettire hangoltság. S ha az ember helyén van a társaival, helyén van a szeretetkapcsolataiban, és helyén van az Istennel való viszonyában, akkor valószínűleg a természethez való viszony is alapvetően megváltozik.

Vörös Virág: A személyes hite hogy munkál önben?

Hetesi Zsolt: Azt olvashatjuk a Jakab levélben, hogy aki tehetné a jót, de nem teszi azt, bűne az annak. Engem ez hajt. Az egyházaknak van olyan szervezete az országban, amelyik többé-kevésbé lefedi az egész országot. Közösség-magok léteznek, amelyekre lehet építeni akkor is, amikor a hálózati szerkezet a nagy társadalomban megváltozik. A fogyasztói társadalom egyénekre igyekszik lebontani a társadalmat, illetve megszüntetni a társadalmi kötődéseket, mert az egyén sebezhető. A közösség kevésbé az. Ez egyedül nem fog menni, ez csak közösségben fog menni.

Fekete Ágnes: Megkérdeztük, vajon mi Bölcskei Gusztáv püspök úr véleménye minderről.

Bölcskei Gusztáv: Gyerekkorunkban, ha odahaza eljött a tél, akkor a négy szobából csak egyben vagy kettőben fűtöttünk. Ez egyben azt is jelentette, hogy ott volt mindenki. Ha minden szobát lehet fűteni, akkor lehet, hogy az emberek is távolabb kerülnek egymástól. A gondolkodás irányának a megváltoztatására van szükség ahhoz, hogy tudjunk a saját szokásainkon változtatni. Mert lehet nagy elméleteket nagyon riasztó statisztikákkal alátámasztva előtárni, hogy ez így nem mehet tovább, a kérdés az, hogy mi milyen árat vagyunk ezért hajlandóak megfizetni. Ismertük, és talán még ma is ismerjük a puritán életformát, egy olyan önkorlátozó életformát, ami máshová helyezi az élet hangsúlyait. A természetrombolás olyan méreteket öltött, hogy lassan valóban odajutunk, hogy az alapvető életfeltételek vannak veszélyben. Ennek most Magyarországon egyik eklatáns példája az ivóvízbázis elherdálása, ami ellen minden gyerekeiért vagy unkáiért aggódó embernek fel kellene emelnie a szavát, hogy ezt ne tegyék, és ne tehessék meg. Hallottam egyszer egy nagyon szemléletes példát: ha egy békát beleteszünk egy lavór vízbe, és szép lassan elkezdjük melegíteni a vizet, a béka jól érzi magát, lubickol, s a végén megfő. Míg, hogyha forró vízbe dobjuk bele, megpróbál kievickélni, és talán sikerül neki. Ez az esély, mert hogyha nem vesszük komolyan ezeket a jelenségeket, akkor lehet, hogy túl késő van. Jó lenne, ha minél többen döbbennének rá, hogy ez valóban egy fenntarthatatlan fejlődés és állapot. Talán egy osztrák gazdasági szakember fogalmazta ezt úgy meg, hogy meg kellene már mondani a magyaroknak, hogy tényleg válság van, mert nem látszik a szokásaikon. Egy olyan országban, ahol a Statisztikai Hivatal szerint körülbelül már hárommillió embert érint az, hogy nem tudja a hiteleit visszafizetni, és reménye sincs rá, hogy máshonnan olyan anyagi eszközökhöz jusson, amelyekkel ebből ki tud lábalni, a puritán életmódnak, szokásoknak az előtérbe állítása az, amivel rá lehet ébreszteni embereket a járható útra. Ezt nyilván el lehet, el kell kezdeni egyházi iskolákban, gyülekezeti közösségekben. Ha nincsenek ilyen közösségek, akkor persze, hogy az emberek maguktól nem fogják megváltoztatni a szokásaikat. Óriási gőzzel folyik az ellenpropaganda, tehát amelyik próbálja elbagatellizálni ezt a dolgot, de én azt hiszem, hogy nekünk azzal a realitással kell mindig szemlélnünk az életünket, amelyikben azért a legfontosabb és legnagyobb realitás az élő Istennel való számolás. Innen nézve kerülhetnek azok a dolgok a helyére, amelyekről most azt gondoljuk, hogy ha ezeket elveszítjük, akkor vége a világnak. Ebben a kijózanodásban lehet segítség az Egyház a maga üzenetével és a maga életstílusával.

Fekete Ágnes: Végül néhány ember véleményét megkérdeztük egy istentisztelet után. Rátky Annát, Jenei Viktóriát és Golarits Zsigmondot hallják.

Vörös Virág: Milyen érzéseitek vannak ezzel kapcsolatban?

Rátky Anna: Én is sokat hallottam erről, de úgy érzem, hogy a Föld pusztításának is egyszer vége lesz.

Jenei Viktória: Egyértelműen apró feladataink vannak, tehát az, hogy mindenki ültessen egy-egy kis fát. Lehet, hogy ez nevetségesen picinek tűnik, de nem pici, mert tíz év múlva már meg lesz a sok kis fa, ami az oxigént termeli számunkra.

Golarits Zsigmond: Valahol meg fog maradni az emberi élet is, még akkor is, ha nagy butaságot csinálunk. Ha odafigyelünk, akkor felkerülhetünk mi is Noé bárkájára, és átvészelhetjük azt a pusztítást, amit a környezetünkben nem megfelelően működő rendszer okoz. Tényleg az a fontos, hogy ne karba tett kézzel várjunk egy kívülről jövő segítséget, hanem tegyünk is valamit. Ugyanakkor hinnünk kell abban, hogy nem csak azok a tényezők vannak, amiket ki lehet számolni, meg lehet mérni, hanem az Isten igenis segít.

Jenei Viktória: Talán most nem lesz annyira ostoba az emberiség. Azt olvastam, hogy volt egy falu népe, aki nem akarta bevezetni az elektromos áramot, viszont a napelemet igen. Az áramot a vezetékék miatt nem akarták, azért mert az arra szálló nagy testű madarakat, a darvakat stb. veszélyezteti.

Vörös Virág: Milyen érzéssel tekintetek a közelgő évre? Mit vártok, mit reméltek, mit éreztek?

Golarits Zsigmond: Én azt hiszem, az a legfontosabb, hogy szélesre tárt tekintettel, mindent figyelembe véve, erkölcsösen és okosan vezessük a saját életünket.

Jenei Viktória: Az a legfontosabb, hogy segítsünk mindenkinek, és egyfajta szeretetlégkört teremtsünk magunk köré, mert visszatérve a hétköznapokra, úgy tűnik, hogy nehezebb időket fogunk átélni. Úgy gondolom, hogy nagyon is össze kellene fogni a szeretetben mindenkinek, aki hívő.

Rátky Anna: Én most jöttem haza Brüsszelből a hagyományos ifjúsági világtalálkozóról. Körülbelül huszonhét ezren voltunk. Együtt huszonhét ezer ember a legkülönfélébb szokásokkal, a legkülönfélébb országokból érkezett, és egyetlen egy valakiért volt ott. Akkor éreztem azt, hogy Krisztus minden egyes embert várt. S én ezt tovább szeretném adni másoknak, hogy akkor is, ha teljesen kilátástalannak érzik az életüket, ott van Krisztus, és ott van az Isten.

Fekete Ágnes: Mivel egy döntés folytán elmaradt az év utolsó református adása, így most látogatunk el egy istentiszteletre.
Szűcs Ferenc, a Károli Egyetem volt rektora tartotta most vasárnap az Érd parkvárosi református istentiszteletet. Ebből hallgatunk részleteket János evangéliuma 4. részéből, a samáriai asszony történetét magyarázta.

Szűcs Ferenc: Hogy is jött létre ez a találkozás egy nagyon szerencsétlen életű asszony és Jézus között? Ne tévesszen meg bennünket, hogy öt férje volt és a mostani, akivel együtt élt, már nem is férje. Ez nem azt jelenti, hogy ő házasságtörő asszony volt, hanem a mózesi törvények szerint, amelyek Samáriában is érvényben voltak, a férfiak bizony elég könnyedén utcára tehették a feleségüket, valólevelet írhattak akármilyen kis oknál fogva. Ez az asszony ötször tapasztalta meg azt, hogy nem kellesz, nem vagy jó semmire. Lehet, hogy egy kicsit ügyetlen volt, nem tudta jól menedzselni az életét. Ötször mondták neki azt, hogy nem kellesz. Hatodszor már meg is elégedett azzal, hogy nem kötöttek vele házasságot. Ötszörös kudarc, ötszörös újrakezdés. Nem csoda, hogy nem akart találkozni senkivel. Akkor jött, amikor tikkasztó meleg volt, egyedül. A magányosságnak a képe ez, ami nem azonos az egyedülléttel. Az egyedüllét egy állapot, a magány egy belső lelki elszigeteltség. Kányádi Sándornak, egy erdélyi költőnek egy verssora jut eszembe: ?nem kellünk mi senkinek?, és egy ilyen mondat is van valahol benne ?a nem kellésekbe, jaj beleszomorodtam.? Igen, az ember a legjobban a nem kellésekbe szomorodik bele, és erre legtöbbször önmagunknak a leértékelésével felelünk. Nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom a mi mai magyar társadalmunk is egy kicsit ilyen. Azért vagyunk egyre rosszkedvűbbek, azért nem bízunk igazán a jövőben, mert hiányzik az a fajta biztonság, amire az embernek szüksége van akár a társas kapcsolatokban is. Nem véletlen, hogy az emberi kapcsolatok legsérülékenyebb része mindig a család, a házasság. Jézusban az áll előttünk, aki találkozni akar ezzel a magányos, kilátástalan életűnek tűnő emberrel. Az első meglepetés talán az életében ennek az asszonynak, hogy először döbben rá, hogy valaki nem azt kéri, amije nincs, hanem amije van. Van egy korsód. Van egy zsineged. Eddig talán azzal voltál elfoglalva, hogy mi az, ami nincs, amit már elvesztettél, vagy ami még nincs. Ami jó volna, ha lenne. Ady Endre így foglalja össze ezt az élethelyzetet, hogy ?batyum a legsúlyosabb nincsem?. Ez a hiánybeteség, amit a matematikában mínuszjellel szoktak jelölni. A negatívumok nem csak számok lehetnek. Az életünk előtt is ott van egy negatív jel, és nagyon sokszor ettől a negatív jeltől negatív életérzéseink támadnak, és így viszonyulunk a környezetünkhöz. És bizony azt mondhatjuk, testvéreim, hogy ez a hiánybatyuból származik leginkább. S most Jézus arra döbbenti rá ezt az asszonyt, hogy van valami, amit megtehetsz. Nem a lehetetlen kéri Jézus Krisztus ebben az esztendőben sem tőlünk, hanem azt, amink van. Sokunkban él az a téves kép Istenről, hogy Ő olyasmit kér tőlünk, amire mi képtelenek vagyunk. Hogy olyan nehéz dolgokat kér tőlünk, amiket az ember nem tud teljesíteni. És lám ez a szerencsétlen, magányos ember most azt éli át, hogy tud valamit adni ennek az ismeretlen embernek. Persze az is nagyon meglepő számára, hogy pont azon a földön történik ez, ahol azóta sem ismeretlen a nemzeti ellentét. Akkor a samaritánusok és a zsidók között volt, most a palesztinok, és a zsidók között van ugyanígy. Olyan ez minthogyha egy gázai arabtól kérne egy zsidó rabbi valami hasonlót. De éppen ez a kérés jelenti azt a kapcsolatot. Azt a nagyon vékony zsineget, ami az élő forrást és a szomjas embert össze tudja kapcsolni. Elkezdenek beszélgetni vallásról, hagyományról. De nem ez az igazán lényeges, mert Jézus nem egy új vallást hoz, hanem meg akarja elégíteni az embert. Azért kér valami megtehetőt, hogy valami olyasmit adjon, amit csak Ő adhat. De ehhez kapcsolat kell. Ehhez kell az a vékonyka szál, aminek nem szabad elszakadni, amin keresztül Isten bevon bennünket az Ő közösségébe. Nagy dolog az, hogy azt kéri, egy kisgyermeket hozzunk el megkeresztelni? Vagy olyan nagy dolog az, amikor kézen fogjuk a kicsi gyereket, és elhozzuk a hittan órára? Nagy kérés, hogy áldozzunk azért, hogy legyen templom, legyen gyülekezeti élet? Azt gondolom, hogy nem, mert mi ennyit tehetünk. Ez viszont rajtunk áll. A többi az Isten ajándéka. A pünkösdi Lélek kiáradása nincs a mi hatalmunkban. Az Egyháztól mindig csak azt kéri számon az Úr, hogy hirdesse az Igét alkalmas és alkalmatlan időben, de megújulást, az áldást, azt Ő adja. Miközben a samáriai asszony vizet ad Jézusnak, aközben elkezdődik az életének, az összekuszált magánéletének a rendezése. Nem úgy, hogy Jézus a távollévők ellenében neki ad igazat, és azt mondja neki, hogy együtt érzek veled. Nem kezdi kibogozni, hogy ki is volt a hibás igazán. Csak ennyit mond: hívd ide férjedet. Meggyógyulhatott a múltja. Ő maga el tudta rendezni a múltját. Ma sokat beszélünk az önismeretről, és ez valóban nagyon fontos. A Biblia nem elégszik meg ennyivel, hiszen az önismeret az eljuttathat oda, hogy én már nem vagyok képes semmire. A Szentírás azt mondja, hogy ismerd meg Krisztust, és Krisztusban ismerd meg önmagadat. Mert Ő az a tükör, amiben egyszerre látjuk Isten arcát és a mi istenképűségünket. Ebben az esztendőben ünnepeljük mi, reformátusok Kálvin János születésnapját. Legnagyobb művét, A keresztény vallás rendszerét ezzel a mondattal kezdte Kálvin János: ?Minden bölcsességnek a forrása az, hogy Isten és önmagunkat megismerjük.? Nos, ha ezt a tükröt nézzük, a samáriai asszony számára a környezete egy görbe tükör volt. Abba ő szüntelen azt látta, hogy ötször siklott ki az élete. De egyszer Jézus odaállt elé, és benne nem csak önmagát ismerte meg, hanem megismerte a könyörülő Istent is. Ez a kettős ismeret ennek az egyébként hiteltelen asszonynak a szavait nagyon hitelessé tette. Annyira hitelessé, hogy kezdtek hinni neki. Jaj, annak a hitnek, és az mindig kiskorú hit marad, ami az emberek rábeszélésére, emberi hangulatokra épül. Vagy éppen valakinek, egy szeretve tisztelt vezetőnek a tekintélyére épül, de nincs mögötte szilárd meggyőződés. Egyik kedves énekünk szerint: ?ha nem Te szólsz Uram, a szó fülig, ha érhet, de szívig nem mehet?. A forrás sohasem az emberi magatartás. Sohasem az, amit az emberek mondanak, gondolnak Istenről, hanem mindig az, amit Isten jelent ki önmagáról. És az a forrás kétezer év óta nem apadt el, amit Jézus ennek az asszonynak megmutatott. Nem az egyház a forrás. Az egyház a korsó akar lenni, amelyik törékeny. Sokszor kicsorbult, de mégis a friss forrásvizet szeretné eljuttatni azokhoz, akik úgy jönnek, mint a szomjúhozó szarvas a patakra, ahogy kívánkozik. Adja Isten nekünk ezt a szomjúságot és adja azt, hogy megtaláljuk mindig a kapcsolatot, mert ezt jelenti a hit! Isten így áldja meg ezt az új esztendőnket szerte ebben a hazában, hogy a sok?sok magános, elkeseredett, élete értelmét vesztett ember megtalálja Jézus Krisztusban a múltjának a lezárását, az új életnek a lehetőségét, hogy megmerítkezzen a reménységben, a vigasztalásban, az erőben.
Ámen