2009-04-01

Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola diákjai, Debreczeni Tibor, Maruzsenkszki Erna, egy sérült ember és az édesapja, Bödecs Pál, Joó Sándor (archív)

Fekete Ágnes: Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest az adás szerkesztőjét hallják. Egy bő hét válasz el minket Húsvéttól. Számomra ez a legkedvesebb ünnep. Annyi síkja van, eljuthatunk a legmélyebb vallomástól, a legnagyobb fájdalmak letételétől a mindennapi élet locsolkodós öröméig. Mai műsorunkban egy régi igehirdetést is hallhatnak Joó Sándortól, és fiatalok útkeresését. Sérült gyerekekről és egészségesekről is lesz szó. Először hallgassuk meg a kérdésekkel teli fiatalokat. Nemrég egy darabot adtak elő a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskolások a budapesti Szilágyi Dezső téri gyülekezetben. Mélységek és magasságok voltak abban a darabban, amelyet Debreczeni Tibor Húsvétkarácsony címmel írt. Hallhatják majd Halász Istvánt, Düh Klaudiát, Tischler Imrét, a szereplőket, és a rendezőt Debreczeni Tibort.

Rövid részlet a darabból:

Mester, jövök, mond meg, mit tegyek! Mondd meg, hogyan mentsem meg magam, mit mondjak!
Semmit, csak azt, amit három nappal ezelőtt kellett volna mondanod, amikor Pilátus kiállt a tornácra és megkérdezett benneteket, hogy kit engedjen szabadon: Barabbást, a gyilkost vagy a Názáretit.
Én bolond, Barabbást kiáltottam, aki ide juttatott.
Jól van, most hát kelj fel, jöjj velem, ne törődj semmivel, ne figyelj senkire, csak rám! És amikor én intek neked, kiáltsd teljes szívedből, teljes erődből, teljes lelkedből, hogy a Názáretit! De úgy kiálts, mintha azt kiáltanád: az életemet!

Szereplő1: A főszereplő elmegy a paphoz koldusként, ahol találkozik azzal, hogy Jézus megszületett és meghalt értünk, ez eljut a szívéig, és egy olyan folyamat indul el, amit a társai nem tudnak megérteni, nem tudják elfogadni. A színjátszás engem személy szerint nagyon mélyen érint, ebbe a darabba a jelenlegi lelkiállapotomban bele tudtam helyezkedni. Először Karácsonykor adtuk elő, és akkor inkább komikusnak tűnt. Mostanra érett meg bennem.

Szereplő2: Mint mindenki életében, az én életemben is nagyon sok probléma történt. Ezek elindítottak bennem egy olyan folyamatot, aminek eredményeképpen sokkal inkább bele tudom élni magam ennek a történetnek a mondanivalójába, a belső forrongásba, amiről szól. A történet elején a koldus nem tudja elfogadni azt sem, hogy egy papnál van, azt pedig végképp nem, hogy meghalt érte valaki. Csak a balhé érdekli. A darab eleje erős, mély magmás, a végén pedig a nyugalom uralkodik. Átlátható, hogy honnan hova jutott el a főszereplő. Úgy ahogy ő is, én is a megtérés útján vagyok: hiszek Krisztusban, hiszem a feltámadás utáni életet, de számomra nehéz elfogadni, talán azért is, mert a 21. században élek, hogy ingyen kegyelemből váltott meg. Ennek le kell tisztulnia bennem, mert a világban minden kerül valamibe, de az örök élet, a kegyelem ingyen van. Ez számomra nagyon mély.

Szereplő3: Drámapedagógiára kezdtem el járni, ahol szituációs játékokat játszottunk. A tanár úr ott kérdezte meg, hogy nem szeretnék-e irodalmi színpadra járni. Gyerekkoromban mondtam néhányszor verseket a gyülekezetben, de igazából nem volt nagyon kedvem. Ő persze egyre inkább győzködött, mígnem ennek a félévnek az elején teljesen véletlenül bennragadtam a teremben. A tanár úr magához hívott, én pedig gondoltam, hogy megint meghív, így is volt. Éreztem, hogy rá akar beszélni, és végül is megígértem, hogy fél ötre visszamegyek, és megnézem, hogy mi is történik. Beültem csendesen, ő pedig egy idő után megkérdezte, hogy szeretnék-e egy verset. Ha már ott voltam, gondoltam magamban, mondhatok egy verset is. Adott egyet, párszor elolvastam, aztán elmondtam. Azóta vagyok tagja az irodalmi színpadnak.

Rövid részlet a darabból:

Így szólt a kedves, fiatal kalauzhoz: Kalauz úr! Ha ma este hazamegy, ölelje meg nagyon a feleségét! Dicsérje meg, ami éppen rajta van, akár még az ócska pongyoláját is! Ha így szólnék, ugye, bolondnak tartanának?

Szereplő4: Egy picit kilóg a darabból ez a szereplő, mert az összes többi közvetlenül Istenhez beszél. Benne már inkább azt láthatjuk meg, hogy az Istenben való hitnek melyek a következményei. Végig arról beszél, hogy miből állna egy embernek mosolyt adni, vagy segíteni a boltban pénzzel. Azt láthatjuk, hogy ez mégsem működik, mert ha lenne is az emberben ambíció, kinevetik. Húsvét annak az ünnepe, hogy Isten feláldozta Jézust a keresztfán. Ha valaki ezt elfogadja, akkor ez a gyakorlatban is megvalósul. Ettől kezdve változik az ember élete, amely változás abban is megmutatkozhat, hogy másképpen kommunikál az emberekkel. Kitisztul a kommunikáció. Észreveszi a másik embert.

Vörös Virág: Ezt te tapasztalod az életedben?

Szereplő4: Igen. Amit mondtam, nem egy előre betanult szöveg, tényleg így gondolom. Nálunk, a családban senki nem hívő. A nagyanyám katolikus volt, de nem gyakorolta a vallását, csak megkeresztelték. Az édesanyám beíratott ugyan hittanra, de csak azért, mert úgy gondolta, hogy az alapvető műveltséghez tartozó ismereteket tanulhatok ott, és ez jól fog jönni. Elég sokszor hallhattam a megtérés szót, de érdekes módon nem emlékeztem rá akkor, amikor később előkerült. Rákérdeztem egyszer, amikor már igazán érdekelt, hogy mi az a megtérés. Egy lány elmondta, és éreztem, hogy ez az, amit akarok. Most fogom befejezni a főiskolát tanító-hittanoktató szakon, és továbbmegyek a teológiára, lelkész szakra. Már kaptam annyit, hogy másoknak is tudok adni belőle.

Rövid részlet a darabból:

A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy Húsvétkor az elítéltek egyikét szabadon engedjük. A nép Barabbást kívánta, és engem megfeszítettek, de vissza kellett térnem a halottak közül, mert láttam, hogy a nép nem tudja, hogy mit cselekszik. Kérdezd meg hát őket újra!

Kit engedjek mármost szabadon? Barabbást, a gyilkost vagy a Názáretit?

Zúgás támadt a tömegben, és mint a mennydörgés, úgy zúgott fel a sokaság, és azt kiáltotta: Barabbást!

Szereplő4: Éppen gyakorlatra járok, és ötödikes gyerekeknek tanítom a húsvéti történetet az Újszövetségből, és meglepődve tapasztalom magam is, hogy mennyi mindent rejt magában. Kis morzsákra lehet lebontani a történetet, amelyek önmagukban sem nagyon férnek bele a tanóra idejébe. Vettük például Júdás árulását, és nagyon sok minden előkerült a történet kapcsán. Júdás volt csak az áruló? Péterrel együtt a többi tanítvány is. Az utóbbi időben életté vált számomra ez a történet: valahogy összecsúsznak a dolgok, hihetetlenül egymásba esnek az ószövetségi próféciák és az újszövetségi történések. Nem olyan régen olvastam, hogy a páska bárányt pénteken délután vágták le a jeruzsálemi templomban, és Jézus is akkortájt halt meg a kereszten. Olyan könnyen kimondjuk, hogy Isten Fia meghalt a világ bűneiért, és persze az én bűneimért is, bár ezt már egy fokkal nehezebb kimondani. Ha szembesülünk azzal a szokással, hogy egy állatot megöltek azért, hogy az embernek megmaradjon az élete, akkor a sokszor hallott történet, szenvedés, halál, feltámadás, sokkal közelebb kerül hozzánk. Van olyan, amit nem lehet elégszer hallani, mert bár már 100-szor hallottuk, de éppen százegyedszerre áll össze a kép.

Debreczeni Tibor: A Húsvétkarácsony Czakó Gábor novellája, egy megtérés-történet. A színpadra írt darab Dsida és Ady verseivel végződik. A darab elejébe beleszövődik Karinthy Barabbása, ami az emberi gyarlóságot fogalmazza meg. Ha tömegben vagyunk, akkor a tömeg hatására Barabbást mondunk. Nem biztos, hogy az igazi énünk fogalmazódik meg Barabbásban. Megvan a lehetőség arra, hogy mint ahogy a Húsvétkarácsony főszereplője, a kallódó, munkanélküli férfi, úgy mi is rádöbbenjünk az élet értelmetlenségére.

Vörös Virág: Miért a Húsvétkarácsony lett a címadó?

Debreczeni Tibor: Mert úgy gondolom, hogy ez egy találó címösszetétel, hiszen a Húsvéttal valamiképpen a megváltás gondolata fogalmazódik meg, a Karácsonnyal pedig a születés, ami összefoglalja azt a küldetést, amivel az ember a földre érkezik. Az ember megszületik, és remélhetőleg a Húsvétot is megéli.

Vörös Virág: Tehát Karácsonya mindenkinek van, de Húsvétja nem mindenkinek?

Debreczeni Tibor: Így van. Ebben a műsorban, éppen az utolsó blokkban, a viszony fogalmazódik meg. Az ember útkeresését akartam megfogalmazni, a rádöbbenést arra, hogy e nélkül nehezen fogja megtalálni magát a világban. E nélkül kóvályogni fog.

Fekete Ágnes: Lehetne a kereszt és a feltámadás jele a következő beszámolónk. Egy 12 sérültet ápoló lakóotthont nyitottak meg Kiskunhalason Benjámin néven. Maruzsenszki Ernát, a Pedagógiai Szakszolgálat vezetőjét, egy apukát, egy sérült embert és Bödecs Pál, lelkészt hallhatják.

Maruzsenkszki Erna: Még megnézem Tamás szobáját, mert azóta nem láttam nem láttam, mióta beköltözött.

Sérült ember: Ez egy fülhallgatós rádió.

Fekete Ágnes: Szeretsz rádiózni?

Sérült ember: Persze.

Fekete Ágnes: Te honnan kerültél ide?

Sérült ember: Hát, Kecskemétről.

Fekete Ágnes: Intézetben voltál ott vagy a szüleidnél?

Sérült ember: A szüleimnél.

Fekete Ágnes: Értem. És most már önálló életet kell kezdeni?

Sérült ember: Igen.

Fekete Ágnes: Honnan jött az ötlet, hogy egy ilyen otthont létrehozzanak?

Maruzsenszki Erna: 2000-ben indult el Halason a Pedagógiai Szakszolgálat, ahol halmozottan sérült gyermekeket láttunk el. Ahogy múltak az évek, kiderült, hogy ha felnőnek a gyerekek, a családok már nem lesznek fogadóképesek. Úgy gondoltuk, hogy jó lenne a gyerekek számára egy lakóotthon.

Édesapa: Érdekes módon bár mi helybéliek vagyunk, majdnem lemaradtunk erről az egészről, mert nem tudtunk róla.

Fekete Ágnes: Az egyik gyermekük sérült.

Édesapa: Így van, a két fiunk közül a fiatalabb sérült. Két éves korában baleset következtében elveszítette a látását.

Fekete Ágnes: Hogyan történt ez a baleset?

Édesapa: Két éves korában kiesett a második emeletről, és fejjel a betonra érkezett. Ki akart nézni, szerintem. Hogy hogyan tudott kiesni, még most is egy talány a számunkra. Szellőztetés után nem húztuk be az ablakot, odatolt egy fotelt, felállt rá, és kiesett. Sajnos se egy ág nem volt, ami felfogta volna az ütést, se hó, se szalmakazal.

Fekete Ágnes: Gondolom, hogy nem kis feladat feldolgozni egy ilyen tragédiát.

Édesapa: Ezt szerintem nem is lehet feldolgozni, ezzel együtt kell élni. Sok szervezést igényel az életünk. Ha elmegyünk valahova, el kell gondolnunk előbb, hogy hogyan jutunk el odáig, ki viszi, ki hozza haza, ki segít. A feleségem 150 cm magas, a vonat lépcsője néha homlokmagasságban van. Oda fellépni, onnan lelépni, a fiunkat felsegíteni, télen fagyban csúszkálni nagy kihívás.

Fekete Ágnes: Az, hogy ez egy egyházi intézmény, jelent valamit?

Édesapa: Az a helyzet, hogy ha a szülő eljut odáig, hogy a gyermekét valahol elhelyezze, falakba ütközik mindenfelé. Nem tudja, hogy merre induljon el. Persze ajánlanak az emberek legalább 17 különféle intézetet, de sorra derülnek ki a kizáró okok.

Fekete Ágnes: Az egyházban találtak leginkább segítségre?

Édesapa: Csak ők segítettek. A mi esetünkben csak egyházi vonalon volt segítség. A mi problémánk megoldódott. Jó, hogy vannak egyházi intézmények, szerintem, és sajnálom, hogy kevés van belőlük. Nagyon nehéz sérült emberként élni, illetve sérült gyermeket nevelni. Csak hogy egy hétköznap dolgot említsek, már az utazás is nehézségeket okoz. Nem állítom, hogy ujjal mutogatnak, de sok furcsaságot megtapasztal az ember. A társadalom nem túl elfogadó a fogyatékosokkal szemben. Nem mondanám, hogy megvetéssel kezelnek egy-egy embert, de nagyon kérdéses a hozzáállás. A juttatásokkal kapcsolatban például azt tapasztaltuk, hogy bár járnak, de rendkívül körülményesen lehet hozzájuk jutni.

Fekete Ágnes: Egy halom papírmunka, sorbaállás mindenütt.

Édesapa: Igen, közben kiderül, hogy a fogyatékossági támogatás nem jár a vakoknak. Egy idő után kitanulja az ember, de ez egy hosszú út.

Fekete Ágnes: Megnézzük, hogy most hol lakik a fiuk? Csodálatos, gyakorlatilag egy lakásról van szó.

Édesapa: A bútort egy kisiparossal készíttettük.

Maruzsenszki Erna: A szülők többek között azzal járultak hozzá a lakóotthonhoz, hogy bebútorozták a szobát, ha tehették. Olyan is volt, akinek adományokból gyűjtöttük a bútort.

Bödecs Pál: Kiskunhalason több oktatási intézményt is indítottunk. Úgy gondoltuk, hogy e mellett a szolgálat mellett lenne az egyháznak más feladata is. Nem csak az okos gyerekekkel kell foglalkozni, hanem a gyengébb képességűekkel is, sőt a legelesettebbekkel is. Élethosszig tartó megoldást tudunk 12 halmozottan sérült fiatalnak biztosítani, és így nem szükséges mamutintézetbe menniük, hanem családias körülmények között élhetik le az életüket a szüleik közelében. A szülők bármikor bejöhetnek, és a fiatalok is bármikor hazamehetnek. Számítunk is a szülők segítségére, szolgálatukra. Nem várt nehézségek is voltak. Anyagi hasznot nem reméltünk soha ettől a szolgálattól, de nem gondoltuk, hogy ennyi ráfordítással fog majd járni. Bízunk benne, hogy lesznek támogatóink, és folyamatosan fenn tudjuk tartani az otthont. A legdrámaibb történetünk Bettivel volt, aki 18 évesen került a gyermekek közé. Amikor éneket hallott, kiáltozással adott hangot a nemtetszésének, kimondottan ateistának vallotta magát. Ő mozgássérült, attól eltekintve teljesen ép. Mindent ért, tud követni, intelligens lány, de beszélni sajnos nem tud, és ez rettenetes lehet a számára. Valahogy megtért, és szeretett volna konfirmálni, ami meg is történt. Azóta is jár a gyülekezeti alkalmakra.

Fekete Ágnes: És már nem ellenzi az éneklést.

Bödecs Pál: Nem, sőt a számítógépén van egy gyűjtemény az ifjúsági énekekből, és szívesen hallgatja őket. Megértette, hogy az evangélium egy óriási lehetőség a számára. Nincs ennél nagyobb kincs.

Fekete Ágnes: Nemrég említettük műsorunkban, hogy egy CD készült régi nagy igehirdetők megmaradt hangfelvételeiből. Szerepel ezen Ravasz László, Gyökössy Endre és sokan mások. Sokan ismerik Joó Sándort is, aki Pasaréten volt lelkipásztor.
Igehirdetései most már több tucat kötetben jelentek meg Ajtonyi Artúr, a Budapest-Csaba utcai Egyházközség lelkészének segítségével. Most egy nagyon régi prédikációját hallják archív felvételen Józsué könyvének 7. része alapján:

Monda azért Józsué Ákánnak: Fiam, adj dicsőséget, kérlek, az Úrnak, Izráel Istenének, és tégy néki vallást, és add tudtomra, kérlek, nékem, mit cselekedtél, és el ne titkoljad tőlem! Ákán pedig felele Józsuénak, és monda: Bizony én vétkeztem az Úr ellen, Izráel Istene ellen, és ezt s ezt cselekedtem! Láték ugyanis a zsákmány közt egy jó babiloni köntöst, kétszáz siklus ezüstöt és egy arany vesszőt, a melynek súlya ötven siklus vala, és megkívántam ezeket, és elvevém ezeket, és ímé elrejtve vannak a földben, a sátoromnak közepében, az ezüst pedig alatta van.

Az történt, hogy Izrael népe a honfoglaló harcok során Józsué vezetése alatt elfoglalta a hatalmas, megerősített erődítményt, a nagy várost, Jerikót. És az ott talált zsákmányt, aranyat, ezüstöt, drágaságokat, mind Istennek kellett szentelni, senki semmit nem tarthatott meg magának. Az egyik harcos azonban, Ákán, titokban elvett valamit az Úrnak szentelt zsákmányból, szó szerint meglopta az Istent. Ezzel rettentő bajt hozott népére, mert a következő ostromnál nem tudtak megállni az izraeli katonák az ellenséges csapatok előtt, vereséget szenvedtek, sok halottat hagytak hátra, csúfosan elmenekültek, nagy volt a szégyen, a kudarc. Aztán kiderült ennek az oka: meglopták az Istent.

Testvérek, én nagyon jól tudom, hogy milyen nehéz művelet megvallani a bűnt. Egészen más ez, mint elmondani a problémákat. Más megvallani a bűnöket, és más kibeszélni magamat, elmondani a nehézségeimet egy megértő lélek előtt. Ez is szép dolog persze. Ákán így mondja el: láttam egy szép babiloni köntöst, meg kétszáz siklus ezüstöt, meg egy arany vesszőt, és megkívántam, és elvettem azokat. Figyelitek, testvérek? Láttam, megkívántam, elvettem: mindig ezeken a lépcsőkön haladunk egyre mélyebben a bűnbe. Ez a bűn triásza.

Láttam. Ó, azok a szemek! Mindig ott kezdődik a baj, hogy az ember meglát valamit vagy valakit, aki vagy ami nem az övé, és megkívánja. Néha olyan hallatlan gazdagság, tündöklő szépség, kívánatos szerencse ragyog fel előttünk, hogy szinte belekáprázik a szemünk. Nagy a kísértés, hiszen csak a kezünket kellene kinyújtani utána. Ákán nyújtotta a kezét, aztán hirtelen visszahúzta, mintha megégette volna. Mert meg is égette, eszébe jutott, hogy ezt nem teheti, nem lophat. Elkezdett habozni, elfordult, hogy ne is lássa, és már menekült volna, futott volna más irányba a kísértő látvány elől, de az a rettenetes, hogy mintha vele együtt futna valaki más is, aki folyton ott duruzsol a fülébe. Ugye ismeritek ti is, hiszen velünk is mindig így szokott tenni? Mintha azt mondaná: "Te, bolond, hova futsz, mit csinálsz? Csak nem akarod ott hagyni azt a sok szép holmit, amit ott láttál? Balga vagy, ha el nem veszed, mert elveszi helyetted más. Más is lop, mindenki lop, mindenki csal, mindenki hazudik egy kicsit! Neked is szabad, te is megengedheted magadnak. El ne szalaszd ezt a kitűnő alkalmat, amit a szerencse most eléd tárt! Láttad, hogyan csillogott az arany és az ezüst? Ha most elveszed, egyszerre gazdag ember leszel, és boldog. Hiszen a családodért tennéd, Ákán! Ne legyél már olyan ostoba, én megtenném a helyedben! Hogy Isten és Józsué mit szólnak majd hozzá? Ne légy már olyan gyerek! Nem kell azt olyan szigorúan venni! Ne félj, attól a pár siklustól nem lesz szegényebb az Isten! Józsué pedig nem fogja megtudni soha." Valami ilyesmi játszódhatott le Ákán lelkében, amikor meglátta a kincseket.

Megkívánta. A kívánság, ami felgerjedt a lelkében, a varázs, aminek nem tudott ellenállni. El tudom képzelni, ahogy Ákán körbenézett, és megállapította, hogy nincs a közelben senki, tehát most kell, vagy soha nem lehet cselekedni. És elvette, és megtörtént. Pont úgy, mint amikor addig kering a lepke a gyertya lángja körül, amíg beleszédül.

Ákán, miután senki nem vette észre, elindult haza a szép ruhával, az arannyal és az ezüsttel, a beteljesült vágyaival, kívánságaival, Isten nélkül. Vitt a családjának aranyat, ezüstöt, mindent, amire kívánkozhattak, de igazából meglopta őket. Ellopta tőlük a legszükségesebbet, ellopta tőlük Istent.

Aztán, amikor beköszöntenek tettének következményei, rájön, mit tett, és már látni sem bírja a zsákmányt, aminek korábban annyira örült. "Vegyétek el, látni sem bírom őket!" Vádolta magát, és bocsánatért könyörgött Istenhez. Valahogy így történhetett.

Testvérek! A bűnvallás mindig egy hallatlanul megrendítő dolog, és nem is tudja egy ember igazán rászánni magát a bűnvallásra, ha nem bíztatná Isten ígérete. Aki elfedi a vétkeit, annak nem lesz jó dolga, aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmat nyer. Látjátok testvéreim, éppen ez a nagy különbség a régi Ákán és a mai ákánok között: a régi Ákán megvallotta bűnét, és irgalmatlanul bűnhődnie kellett, a mai ákánok pedig akkor szabadulnak meg, ha megvallják bűneiket. Nem azért, mert Isten ma enyhébben ítélne a bűnök felett, mint korábban, az Ószövetség idejében, hanem csakis azért, mert valaki átvállalta a bűneink büntetését. Valaki átvette magára Isten haragjának gerjedezését. Valaki már belehalt abba az ítéletbe helyettünk, amivel Isten megítélte bűnünket. Az a borzalmas ítélet már végrehajtatott. Csak nem rajtad, hanem a Názáreti Jézuson. Ezért kellett Jézusnak meghalnia. Ezért vállalta Jézus a kereszthalál átkát. Mindannyiunk vétkét reá vetette, és benne büntette meg Isten. Így lett Jézus átokká, és ezért igaz az, hogy az Ő vére megtisztít bennünket minden bűntől. Ezért lehetséges az, hogy ha megvalljuk bűneinket, megbocsát, és azt mondja: Eredj el, és többé ne vétkezzél!

Így gyógyít Isten, és azért fontos a bűnvallás, mert ha az ember megvallja a bűnét, akkor nincs többé akadálya annak, hogy Isten gyógyító ereje, a bűnbocsánat be ne áradjon az életébe.
Ámen

Similar Posts