2010-05-12

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Mai műsorunkban két szélső nemzedék szólal meg. Két könyvet mutatunk be a Szent István Könyvhét alkalmából. Egyik időseknek, a másik gyermekeknek szól. Naszádi Krisztina és Nemes Ödön Beszélgetések az öregkorról című könyvéről lesz szó. Ezt a gyönyörű kiadványt a Harmat Kiadó adta ki. Japán rajzokkal van díszítve, hiszen Nemes Ödön ott élt éveket. Először Naszádi Krisztinával beszélgettem.

Naszádi Krisztina: Mindent ő tart a kezében. A japánok megfestik a betűket, ezért az írásaik nagyon szépen néznek ki. Ödön filctollat használt, ezért lett ilyen szép. Japánban az idősek különösen erősen szembesülnek azzal az érzéssel, hogy ők már nem számítanak, nem hasznosak, miután már nem járnak be a munkahelyükre. Amikor Ödön még Japánban élt, írt egy könyvet az időseknek, amelynek Örömmel fogadom, hogy gondoskodnak rólam a címe. Forradalminak számított abban a kultúrkörben, mivel az, hogy valaki másoknak gondot okoz, alapvetően szégyellnivaló Japánban. A gyermekek azok, akik a gondoskodást szívesen fogadják, és ahogyan nőnek, egyre önállóbbak lesznek, egyre kevésbé fogadják örömmel.
Amióta együtt dolgoztunk Ödönnel, ő is idősebb lett, a fél tüdeje működik csak sajnos, ezért oxigén-szonda segítségével lélegzik, ami a mozgását erősen akadályozza. Nagyon ritkán tud csak kimozdulni otthonról, és ez nagy változás volt az életében. De alkalmazkodik ehhez a helyzethez, és ennek megfelelően szervezi az életét. Most gyakrabban találkozik idősebb házaspárokkal, beszélgetnek. Jó kérdéseket tesz fel, ami megmozgatja a többieket, közösen gondolkodnak. Ezeknek a beszélgetéseknek az eredménye a Beszélgetések az öregkorról című mű.

Fekete Ágnes: Megint csak az a címe, hogy Párbeszéd az öregséggel. Nyilván nem véletlen, szinte mindegyik könyv, amit együtt készítettetek, egy párbeszéd.

Naszádi Krisztina: Ödön egész élete párbeszéd Istennel. Mindig is a világot járta, mint ahogyan általában a jezsuiták, mozgékony és rugalmas emberként élt. Amikor kiderült, hogy az élete egy szobára korlátozódik, megdöbbent, de aztán lassan feldolgozta.
A Semmelweis Egyetemen is tanít, havonta egyszer jár be. Körülbelül nyolcvanan járnak az órájára, és minden hónapban írnak egy dolgozatot, amelyeket aztán Ödön alaposan végigolvas, kijegyzetel, és úgy jelenik meg a következő alkalommal, hogy pontosan tudja, ki mit írt. Egy ilyen tanár szerintem, óriási ajándék, mivel a tanárok többsége le van terhelve, és nincs ideje és energiája arra, hogy minden tanítványával külön foglalkozzon. Ebben az élethelyzetben is megtalálta, mi az, amit tenni tud, és ez milyen áldásokkal jár.
A könyv egyik állítása, hogy az tudja elfogadni a jelent, aki elfogadta a múltat. A könyvet olvasva érzékelhető, mennyire igyekszik Ödön végiggondolni a saját múltját, mivel az idős kor egyik feladata, hogy összegezze az életet. Jó, ha átgondolja az ember, mit csinált az életben, Isten ott volt-e vele. Az öregkor a legmagasabb hegy az ember életében, ahonnan minden belátható. Onnan visszanézve összeáll egy képpé az egész élet. Végighúzódik egy vörös fonál, Isten segítsége, akarata az egész életén. Ha az ember ezt feldolgozza, nagy örömben lesz része.
Fekete Ágnes: Tehát a legtöbb öreg, amikor fölmegy a legnagyobb hegyre és lenéz, akkor megdermed, megijed.

Naszádi Krisztina: Személy szerint nekem sokat jelentett, hogy beszélgettünk Ödönnel erről a témáról, mert én is túljutottam az életem felén. Megpróbálom úgy élni az életem, hogy ha kilencvenévesen visszatekintek, azt tudjam mondani minden egyes napra, érdemes volt megélni.
Az is fontos, hogy az ember a nehézségeket is feldolgozza, hogy azokból is megszülethessen valami jó. Nagy ajándéknak tartom, le is írom a könyvben, hogy Ödön olyan lelkületet kapott Istentől, amelynek segítségével meg tudja látni, hogy mit lehet kihozni a nem túl szerencsés helyzetekből és körülményekből is.
Fekete Ágnes: Milyen érzés volt egy idős emberrel beszélgetni?

Naszádi Krisztina: Nagyon jó, két dolog miatt. Egyrészt, mert az öröm, ami benne van, őszinte. A másik, hogy szabadnak éreztem magam abban a tekintetben, hogy elhiszem-e és elfogadom-e azt, amit mond. Nagyon ritkán szoktam érezni emberekkel kapcsolatban, hogy ilyen nagy szabadságot hagynak a másik embernek annak ellenére, hogy nagy jelentőségű dolgokat mondanak ki. Mert vagy az van, hogy mondanak valami fontosat, de választás elé állítják a beszélgetőpartnereiket, vagy nem mondanak semmit. Nagyon ritka, hogy valaki tartalmasat tud mondani, és engedi, hogy szabadon elfogadd vagy elutasítsd. Bárhogy döntesz is, barátok maradtok, szeretitek egymást.

Nemes Ödön: Japánban tapasztaltam, hogy sok az olyan japán, aki nem képes megöregedni. Sok az öngyilkos, besavanyodnak. Elhatároztam, hogy törekedni fogok arra, hogy öregkoromban is teljes életet élhessek.
Azt gondolom, hogy vannak kis és nagy halálok egy ember életében. Az enyémben is volt sok kis halál. Amikor beléptem a szerzetesrendbe, elhagytam a családomat, amikor elmentem Japánba, elhagytam a hazámat. Körülbelül harminc helyen éltem egész életemben. A nagy halál az igazi halál, amit lehet gyakorolni a kis halálokon keresztül. Megtanulhatjuk hálával visszaadni Istennek azt, amit Tőle kaptunk. Néha a derekamat kell visszaadnom, a látásomat vagy a tüdőmet. Ezek kis dolgok a nagy halál szempontjából.

Fekete Ágnes: Tehát az öregség egy olyan folyamat, aminek során szépen lassan visszaadunk mindent a Jóistennek?

Nemes Ödön: Így van! Vannak, akik úgy nézik, hogy most már ez sem megy, most már az sem megy.

Fekete Ágnes: Az emberekben van egy automatikus elutasítás: ?nekem ne daloljanak, hogy szép az öregség?!

Nemes Ödön: Igen, mert nem tudok teljesíteni már. Japánban van egy régi szokás, mikor már nagyon öreg a mama, nem tud semmit dolgozni, akkor azt mondja a legidősebb fiának, hogy vigyél fel a hegyre, és dobjál le a szakadékba!

Fekete Ágnes: Aki nem tud megöregedni, az fél az öregségtől, általában a búcsútól fél.

Nemes Ödön: Így van, tudja, hogy a megöregedés azzal jár, hogy valakit arra kell kérnie, hogy gondját viselje.

Fekete Ágnes: Egyébként pedig nem kibírhatatlan? Most itt, például ebben a helyzetben?

Nemes Ödön: Nekem nem kibírhatatlan, mert azt gondolom, ez az állapot egy lehetőséget ad az embereknek, hogy szeretettel viszonyuljanak. Azért nehéz ez, mert ha valaki szeretettel fordul hozzánk, úgy érezzük, nekünk is szeretnünk kell, mintha egy üzletről lenne szó. Te ezt tetted, nekem is ezt kell tennem. Így működik ez Japánban, ott nem ismerik az ingyenes szeretet örömét.

Fekete Ágnes: Akkor végül is az öregség valahol ennek az ingyenes szeretetnek a különleges időpontja, ha lehet így mondani?

Nemes Ödön: Így van! Elfogadni a szeretetet. Például, nyolcvannégy éves koromban kezdtem el blogot írni. És ez nagyon érdekes számomra, mert az emberek komoly kérdéseket tesznek föl.

Fekete Ágnes: Ül a gép előtt, és ír az Interneten?

Nemes Ödön: Így van!

Fekete Ágnes: Ez a blog elég új fejlemény!

Nemes Ödön: Aztán most például elromlott a liftünk. Az a gyakorlatom, hogy lépcsőt kell járni. Minden emeleten van egy szék, ahol leülök addig, amíg kapok elég levegőt.

Fekete Ágnes: Ki az, akire rászorul és miben?

Nemes Ödön: A szemembe kell csöpögtetnem, ezt nem tudom megoldani egyedül. És nagyon hosszú gumiharisnyám van, amit nem tudok lehúzni. Jönnek emberek látogatni, aki este legkésőbb jön, azt kérem meg, hogy csöpögtessen, s húzza le a gumiharisnyámat. Akik teszik, nagy örömmel teszik.

Zene

Fekete Ágnes: Most Győri Katalin Bojti című könyvét mutatjuk be, melyet a Kálvin Kiadó adott ki. Vörös Virág beszélgetett először a Győri gyerekekkel.

Vörös Virág: Vannak olyan kutyusok, nem tudom tudod-e, akik olyan embereknek tudnak segíteni, akik nem látnak.

Gyerek: Tudom, mert az oviban, amikor sétáltunk a csoportommal, akkor már láttam olyat. Igaziból! Nem szobor volt, igazi! Élt!

Vörös Virág: És segített a vak kisfiúnak?

Gyerek: Nem! Egy idős néninek, aki nem lát. És csengő volt a nyakában.

Vörös Virág: És nektek van kiskutyátok otthon?

Gyerek: Nekünk volt a régi lakásunkban, de most elköltöztünk, s nem szabadott elhozni, mert ott már volt egy kutya, aki egyszer már megcsípett. Akkor belilult. Úgy hívták, Éndzsi, és tiszta fehér volt. Én már jól tudok kutyanyelven. Megmutassam?

Vörös Virág: Mutasd!

Gyerek: Vau! Vau!

Vörös Virág: Tudod, hogy mi ez a fekete-fehér csík?

Gyerek: Zeeebraa!

Vörös Virág: Éppen rajta sétálnak a zebrán. Mi jön itt?

Gyerek: Egy autó.

Vörös Virág: S szerinted mit akar itt a Bojti? Nézd meg, hogyan húzza a pórázt!

Gyerek: El akarja húzni, hogy nehogy elüsse a kocsi.

Vörös Virág: A kisfiú nem érti meg, hogy mit akar Bojti, ezért Bojti odaugrik, képzeld, hogy megmentse! És itt aztán…

Gyerek: …az égben vannak?

Vörös Virág: Honnét gondoltad? Ott vannak.

Gyerek: Látom, hogy felhőn vannak.

Vörös Virág: Elütötte az autó a Bojtit, sajnos.

Gyerek: Meghalt?

Vörös Virág: Szerintem, nem teljesen, csak egy picit rosszul lett, és azt álmodta, hogy az égben van a testvéreivel meg az anyukájával, akiket már régóta hiányol, mert a mese eleje óta nincs is róluk szó. És akkor! Ki ez itt a Bojti mellett?

Gyerek: A kisfiú meg a kisfiú anyukája.

Vörös Virág: Mit csinálnak éppen Bojtival?

Gyerek: Adnak neki inni.

Vörös Virág: És most már nincs az égben. Felébredt és most már megint a kisfiúval van, aki a gazdija.

Gyerek: Ez az anyukájával.

Győri Katalin: A mese kicsit idősebbeknek szól, nem igazából óvodásoknak. A képeken kiskutyák láthatóak ugyan, de nem egyszerűen egy meséről van szó. Komoly dolgokról egy finom történet keretében. A kisiskolások könnyebben fel tudják ezeket dolgozni. A történet egy kiskutyáról szó, Bojtiról, aki a könyv elején szüleivel és testvéreivel él boldogan, amikor egyszer csak a feje tetejére áll a világuk. Megjelenik egy ember, megfogja a kiskutyákat, beteszi őket egy zsákba, és bedobja őket a folyóba. Az anyuka próbálja meg kimenteni őket, de csak Bojtit tudja kimenteni, a többi testvért elviszi a víz. Így maradt Bojti magára, egyedül vándorol a világban. Találkozik emberekkel és kóbor kutyákkal, sok tapasztalatot és ismeretet gyűjt. Elkapja a sintér, elviszi magával a telepre, ahol persze a többi kutya felvilágosítja a túlélési lehetőségekről. Végül vakvezető kutyává képezik ki, és így találja meg a gazdája, akit stílusosan Kisgazdinak hívnak. A vak kisfiút kísérgeti. A könyv végén a kiskutya megmenti a gazdáját, amikor az át akar menni az úton, pedig jön egy autó. A kocsi majdnem elüti, de a kutya feláldozza magát, és megmenti a gazdáját. Persze végül nem hal meg.

Vörös Virág: Azért ez tulajdonképpen elég komoly dolgokat vet fel. Nem féltél, hogy a gyerekeknek ez túl sok lesz?

Győri Katalin: Ha belegondolunk, ennek is van hagyománya. Például ha a Vuk történetére gondolunk, láthatjuk, hogy az sem egy habos-babos történet, hanem kemény küzdelem a túlélésért sok és fájdalmas veszteséggel. Mégis nagyon szeretik a gyerekek, fel tudják dolgozni. Sokszor nem is gondolnánk, mennyi mindent képesek a gyermekek magukban feldolgozni. Nem rejthetjük el a gyerekek elől, hogy az életben vannak komoly, fájdalmas események is. Meg kell tanulniuk feldolgozni ezeket. Nem árulok zsákbamacskát, keresztyén vagyok, a kiadó is keresztyén, ahol a könyv megjelent. Ha valaki a kezébe veszi ezek ismeretében, biztosan elkezdi keresni benne a keresztyéni üzenetet. Van benne az is. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a gazdájáért. Egy kicsit átformáltam a jól ismert bibliai verset. A történetben kiábrázolódik az önfeláldozás, a szeretetre való utalás. Azt hiszem, nem kell lefordítanom, hogy mindezek mögött van egy ősi történet, ami a legnagyobb önfeláldozásról szól. Fontos, hogy hiteles istenképet közvetítsünk a gyerekeknek. Nem kell a szájukba rágnunk, helyettük átgondolnunk! Ezért választottam a keresztyén gyermekirodalom allegorikus formáját: ne kész tényeket kapjanak a gyermekek Istenről, hanem inkább érzelmi alapot. Van, Aki szeret, van, Aki gondoskodik, van, Aki a saját életénél is jobban szeret engem. Szerintem, ez a módszer jobb, mint amikor egy tantételt akarunk emészthetővé tenni a számukra. Először a keresztlányomnak ajándékoztam ezt a történetet, akinek az édesanyja olvasta fel. Nagyon tetszett nekik. Amikor elolvasták, írtak egy sms-t, amiben az állt, hogy meghatotta őket a történet, és nagyon szeretnek. Megnyugtatott, mert bebizonyosodott, hogy aki a történet mögé tud látni, annak sokat fog jelenteni.

Ének (Sűrű erdő mélyén kicsi bárány béget…)

Fekete Ágnes: A Bojti könyv bemutatója után hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Felhívjuk hallgatóink figyelmét, hogy a hamarosan beadandó adóbevallással együtt az egyházak javára is nyilatkozhatnak adójuk 1 %-áról. A tavalyi év tapasztalata alapján, aki nem adja be időben bevallását, annak az egyházi felajánlását nem értékeli a hatóság. Ezért kérjük, a megfelelően beadott űrlapra írják rá az egyház kódját! A Református Egyház technikai száma: 0066

Amint hallották, ezen a héten május 15-ig tart a Szent István Könyvhét. Ez a 18. ilyen rendezvény Budapesten a Ferenciek terén. Ennek keretében mutatják be Naszádi Krisztina és Nemes Ödön Párbeszéd az öregséggel című könyvét május 13-án, csütörtökön este 6 órától a Háló Közösségi Központban Budapesten, a Ferenciek tere 7-8. szám alatt.

Ismét megrendezik a Szeretethíd elnevezésű kárpát-medencei református önkéntes programot május 21-én és 22-én, melyre május 15-ig várják az önkéntes csoportok jelentkezését.

A Simonyi-napok keretén belül dr. Csohány János professzor tart előadást Simonyi József huszárezredes magyar hadtörténelemben elfoglalt szerepéről május 14-én a Debreceni Városi Könyvtár Központi olvasótermében.

Kálvin reformációjáról tart előadást Dr. Bogárdi Szabó István, püspök május 15-én, 10 órakor, a presbiterképzés következő alkalmán, Budapesten, a Böszörményi út 28. szám alatt.

Fotókiállítás nyílik Kovács Endre alsóörsi presbiter fényképeiből Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt május 16-án, a 10 órakor kezdődő istentisztelet után.

A Tabulatúra Régizene Klub következő alkalmára május 17-én, este 19 órától kerül sor Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt. Az est vendége a Madárdal együttes lesz Vaskó Zsolt vezetésével.

Fekete Ágnes: Ma egy istentiszteletre látogatunk el. Nagy István a Budapesti Református Teológián magyarázta Máté evangéliuma harmadik fejezetét, Jézus megkeresztelkedésének történetét. Ezt olvassuk:

"És Jézus megkeresztelkedett és azonnal kijött a vízből. És íme, az egek megnyíltak és látta az Isten lelkét alászállni, mint egy galambot és rászállani." (Mt 3:16)

Nagy István: 1654. november 13-án, hétfő este, fél tizenegy és fél egy között európai civilizációnk egyik zsenije, Pascal számára megnyílt az ég. Így vall erről, idézem: "Tűz, bizonyosság, öröm, béke, elfelejtem a világot. Mindent elfelejtek Istenen kívül. Kegyelmes Atyám, a világ nem ismer Téged, de én megismertelek. Öröm, öröm, öröm, örömkönnyek. Jézus, Jézus! Elszakadtam Tőle, megtagadtam és keresztre feszítettem Őt. Én szakasztottam el magamat Tőle. Csak el ne szakasztassam Tőle örökre! Teljesen alávetem magam Jézus Krisztusnak, az én Megváltómnak!"

Rettenetes dolog, ha nem nyílt meg az ég. Lapozgatjuk a Bibliát, és csak betűket találunk benne, üres az egész. És ha őszinték vagyunk, akkor igen gyakran azt tapasztaljuk, mintha zárva lenne az ég, mintha fordított Pünkösdöt élnénk át. Akkor egy prédikációra háromezren tértek meg. Napjainkban, jobb esetben háromezer prédikációra egy ember. Össztársadalmilag sincs súlya igazán az egyháznak. Üres az ég? Laknak egyáltalán fölöttünk? A templomban a szószékről elhangzó unalmas papi beszéd a média és az Internet világával összevetve unalmas. Ugyanakkor soha nem láttunk annyi lelki, spirituális dolgokra éhes embert, mint napjainkban. Gombamód szaporodnak a különféle vallásos csoportosulások. Már kétszáz körül van a bejegyzettek száma. Akkor mégse üres az ég?

Az ember nem tud belenyugodni abba, hogy zárva van az ég. Erről szól a bábeli toronyépítés őstörténete. Minden kor embere felteszi ezeket a kérdéseket. Az égig akar eljutni, mert nem tudja elviselni azt a tudatot, hogy zárva van előtte. Ez a bizonyos torony éppen ezt fejezi ki. De arra is figyelmeztet a bábeli történet, hogy nem érünk célba az égnyitogató kísérleteinkkel. Isten szemében az égigérő torony olyan, mint egy hangyaboly. Maró irónia szólal meg a történetben: Istennek le kell hajolnia, hogy lássa, mekkora az égigérő torony. Arra is vigyázzunk, hogy ne áltassuk magunkat, sem másokat, mert ez korunknak a velejárója: nem nyithatjuk meg az eget. Ez csak kísérlet.

Gyönyörűen fogalmazza meg a költő:
Először sírsz,
azután átkozódsz,
aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted körömszakadtig maradék erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal,
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.

Mert nincs út az embertől az Istenhez. Nincs alulról fölfelé lehetőségünk az Istenhez való eljutásra. Az eget nem tudjuk megnyitni. Az Isten maga nyitja meg az eget. Ha átéljük azt, amit Pascal, hogy olykor-olykor megnyílik számunkra az ég, azt soha nem mi tesszük. Az mindig az Isten munkája.

S folytatom Reményik Sándor megkezdett versét:
Akkor magától
megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára.
Erő, akarat, kétségbeesés,
bűnbánat, hasztalanul ostromolták.
Akkor magától, megnyílik az ég.

Ezek az életnek a legszebb pillanatai. És ugyanazt éljük át, amit Pascal: az örömöt, mert azt tapasztaljuk, hogy az Isten kézzelfogható közelségbe jött. Pontosabban mi kerültünk a közelébe, hiszen Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, csak ezt éppen nem érzékeljük. Neki kell közel jönnie hozzánk, hogy idáig eljussunk. Ilyenkor megszólal az Ige. Ilyenkor nemcsak nyomdafestéket látunk a Bibliában, hanem a szavak mögé látunk.

Ezt tapasztalja meg István, amikor vetik rá a köveket és vicsorognak rá. Azt olvassuk, hogy megnyílt az ég, és látja Jézust az Atya jobbján. Rávethetik a köveket, lehet tragédia az életében, de Jézussal győztes. A legnehezebb pillanatainkban is át lehet élni, hogy Jézus az Úr. De csak akkor, ha megnyílik az ég. Ezt tapasztalták meg az első keresztyének, akiket odadobtak az oroszlánok elé. S minél többet öltek meg, annál többen lettek, mert ők a megnyílt eget ismerték.

Vajon nem az-e a sok-sok tragédiának, a sok-sok sikertelenségnek az oka, hogy üres számunkra az ég? Még egy kérdést hadd tegyek fel! Vajon mindezek dacára, van-e valami törvényszerűsége annak, hogy hol és mikor nyílik meg az ég? Azt olvastam, hogy amikor Jézus megkeresztelkedett és kijött a vízből, megnyílt az ég. Miért kellett neki megkeresztelkednie? Hát Te jössz hozzám? Nekem kellene Hozzád mennem! – mondhatta János. És Jézus mégis azt mondja: engedj csak! És beáll a sorba. Miért? Szolidaritást vállal a bűnös emberrel, ott és akkor nyílik meg az ég, amikor az ember szolidaritást vállal a bűnösökkel. Amikor valami olyasmi történik, mint amit Jézus cselekedett. Egész földi munkássága ebbe az irányba mutat. Nem véletlenül nevezték őt a bűnösök barátjának. Ha Ő a bűnösök barátja volt, akkor követői, ha tényleg a követői, nem lehetnek a bűnösök ellenségei. Fájdalmas igazságokat kell megfogalmazni. Az egyház a történelme során mind a mai napig nem állt a bűnösök mellé. Pont, mint ahogyan a farizeusok sem. Mi sokkal inkább vagyunk a farizeusok utódai, mint a Mesteré. Gondoljatok a tékozló fiú bátyjára, akiben Jézus megrajzolja kora vallásos elitjét, aki nem hajlandó közösséget vállalni bűnös öccsével.

Miről prédikált a nagytiszteletű úr? – kérdezi egy gyerektől az anyja. Hát a bűnről. És mit mondott? Hát, ellenezte. Ide jutottunk. Természetesen én nem a bűnnel való szolidaritást akarnám hirdetni, hanem a bűnösökkel való szolidaritást. Jézus felől kellene szemlélni a bűnöst, és nem a bűne felől. Olvasunk még egy történetet az Újszövetségben, amelyben megnyílt az ég. Amikor Pétert elküldi Isten Kornéliuszhoz. Tudjátok, hogy mit jelentett ez egy zsidó ember számára?! Nehéz volt meggyőzni Pétert, neki mindent háromszor kellett elmondani, mire végre megértette: nyitnia kell az Izrael szemében bűnösök, a pogányok felé. S mikor elmegy, megnyílik az ég, és leszáll a Lélek, mert az ég ott nyílik meg, ahol a bűnösök barátjának lesz követőivé az egyház.

Hát áldjon meg az Isten bennünket, hogy próbáljuk ezt gyakorolni! Ekkor talán, magától megnyílik az ég! Úgy legyen! Ámen!