2011-04-27

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
A húsvéti események duruzsolnak még egy kicsit az ember emlékezetében. A passió történetében az egyik legmegdöbbentőbb mozzanat, hogy a valódi valóságról szinte senki nem tud. Úgy zajlik egy ember kivégzése, hogy senki nem tudja, igazából mi is történt. Úgy támad fel Jézus, hogy az emberek ezt beszélik, azt beszélik, de hogy ténylegesen mi is történt, azt csak kevesen tudják. Nem ugyanez van ma is? Pedig hetedhét országon túl, is közvetít már mindent a tévé, mégsem tudjuk a valóságot. Egyszer sok éve, volt egy sajtóperem. Soha nem gondoltam, hogy ilyen dologba keveredek. Megvádoltak az egyik legolvasottabb napilapban egy teljes oldalon. Annyira egyértelmű volt a hazugság, gondoltam, helyreigazítást kérek. Most is emlékszem, ahogyan naivan álltam a bíróság előtt, és mondtam: "A sajtótörvényben az található, hogy az újságírónak körültekintően, minden oldalt meghallgatva kell tájékoztatni az olvasó közönséget. Ez itt nem történt meg." Mire a bíró azt mondta, hogy ebben igazam van, javasolja, hogy az etikai bizottsághoz forduljak ezzel a problémával. És elvesztettem a pert. Az nem volt elégséges érv, hogy a leírtak nem igazak. Mivel a törvény végrehajtásában nincs gyakorlat arra nézve, hogy mi történik akkor, ha valaki hazudik. Ha ügyesen, kifacsarva írja, amit ír, akkor kiderül, valójában nincs is közöm ahhoz, ami rólam szól. Amikor ma olvasok egy-egy cikket, amiben nyilvánvaló valótlanságok, kicsavart, rémhírterjesztő írások vannak, mindig eszembe jut ez a per. Nincs igazság, nincs valóság, csak vélemények vannak. Ugyanúgy, ahogy Jézus megváltó munkájában terjesztik a híreket, érdekek szerint kiabálnak ezt és azt, és csak néhány ember hallja ki a tiszta szót az ordítozásból. Ahhoz viszont nagy belső csendre van szükség. Arra, hogy a dolgokat a lényegüknél fogva és messziről szemléljük. Mai műsorunkban erre teszünk kísérletet. Az első beszélgetésben Mudi Róbert és Henrietta felvidéki, berzétei lelkészek beszélgetnek Bagdán Zsuzsannával arról az evangélizációról, amit húsvét előtt tartottak. Az ottani, nyelvhatáron található magyarság hitben való megmaradásáról lesz szó.

Mudi Róbert: Ezeket az evangélizációs estéket általában más-más település kultúrházaiban tartjuk. Megszervezzük azt, hogy autóbusz szedje össze az embereket.
Mudi Henrietta: Több kollégával is összedolgozunk. Próbáljuk úgy rendezni ezeket az estéket, hogy minden korosztály megtalálja a magának megfelelőt. Vannak hagyományosak és egészen fiatalosak is, hogy jól érezzék magukat mind az idősek, mind a fiatalok.
Mudi Róbert: Megpróbáljuk péntek délelőtt Rozsnyó két magyar iskoláját összehozni és a magyar gyerekeknek külön evangélizációs alkalmat tartunk. Nem egy nagy igeszolgálatra kell gondolni, hanem sok zenére, énekre, játékra, kacagásra, ami mögött természetesen ott van az üzenet.
Bagdán Zsuzsanna : Ki lesz az idén az igehirdető?
Mudi Henrietta: Az első este Szabó Balázst várjuk. Régebben kallódó fiatalként élt, drogos múltja van. Megkértük, hogy beszéljen erről nyíltan és őszintén. Azt gondolom, hogy ebben a térségben ez igen fontos kérdés. Csütörtök, péntek este pedig Pintér Béla barátunk fog jönni.
Bagdán Zsuzsanna : Ennyire súlyos a kallódó ifjúság kérdése, a drogkérdés?
Mudi Henrietta: Sok éven keresztül azt láttuk, hogy a cigány fiatalok, a nyílt utcán szipuznak. Pár évvel ezelőtt egy teljesen lesoványodott fiatalember jött segítségért. Próbáltuk elintézni neki, hogy bekerülhessen egy rehabilitációs központba, de aztán ő meglépett. Később abba hagyta a drogozást és ma már él és kivirult. Egészen addig azt gondoltuk, hogy a drogozás távol áll a falunktól, amíg ki nem derült, hogy az egyik számunkra nagyon kedves és fontos fiatalember is elég keményen használja ezeket az anyagokat. Amikor vele beszélgettünk, akkor derült ki, hogy mennyire sokan használják Berzétén. Nem csak füveznek, hanem ennél sokkal keményebb kábítószereket is használnak. Sajnos azt kell mondanunk, hogy Berzéte szinte központi helye a terítésnek.
Mudi Róbert: Az idei evangélizáció Rudnán lesz, ez az utolsó magyar falu. Teljesen a nyelvhatáron található. A következő településen már nem beszélnek magyarul. Az a szívfájdalmam, hogy Rudnáról mindössze egy gyermek jár már csak magyar iskolába. Viszont vannak fiatalok és ezeket a fiatalokat eddig valahogy nem tudtuk megszólítani. Egy olyan nyelvet beszélnek, amit talán a nagyszüleik még idegen nyelvként ismertek. Szeretnénk megerősíteni a fiatalokat abban, hogy ők magyarok. Isten őket egy olyan csodálatos nyelvvel ajándékozta meg, amelyet eldobni vétek. Szeretnénk, ha látnák azt, hogy vannak fiatalok, akik ezen a nyelven beszélnek, dicsérik az Istent. Szeretnénk megmutatni, hogy van egy másfajta életstílus is, minthogy állandóan a kocsmában ülni és jókat röhögni. Az evangélizációs estéket úgy kell elképzelni, hogy elindul egy autóbusz és jó száz kilométeren keresztül, nagyon sok faluból szedi össze az embereket. Plakátolunk, hirdetjük ezeket az evangelizációs estéket. Általában összekötjük valami könyvvásárral, kultúrával. Nem azt mondom, hogy az emberek igényeit akarjuk kielégíteni, de lelkésznek lenni és lelki munkát végezni itt a gömöri nyelvhatáron, ez borzasztó felelősségteljes feladat. Nemcsak az Isten Igéjét kell hirdetni, hanem a magyarságról is bizonyságot kell tennünk! A középpontban persze a kereszt áll.
Bagdán Zsuzsanna : Lehet összefüggés a kultúravesztés és a droghasználat között?
Mudi Henrietta: Természetesen. Amikor elvesztjük azt, hogy kik vagyunk, onnantól fogva, borzasztóan keressük, hogy ha ezek nem vagyunk, akkor kik lehetünk és a sok keresésben nagyon sokszor tévutakra lelünk. Ezek a fiatalok elvesztették az önazonosságukat. Ugyanis amikor a gyereket megtanítják magyarul, majd hároméves korában beteszik egy szlovák óvodába és a gyermek féléven keresztül bepisil, vagy nem szólal meg, a szülőknek nem esik le, hogy itt nagyon nagy baj van, és ha ez így folytatódik, akkor minden tönkremegy. A gyerekek elveszítik az identitásukat. Ezek a fiatalok próbálnak tízkörömmel ragaszkodni a fennmaradáshoz, de a lelkük haldoklik, mert valamit nagyon elszakítottak bennük. Természetesen tudjuk, hogy akik keresnek, azok gyakran találnak olyan életközösséget, szubkultúrát, amiben azt érzik, hogy gyökeret ereszthetnek. Ez egy hamis illúzió, de természetes. Egyértelműen összefüggés van a kultúravesztés és a droghasználat között.
Bagdán Zsuzsanna : Az idősebb generáció hogyan dolgozza ezt fel?
Mudi Henrietta: Én az anyaországból érkeztem. Az első pár évben dühös voltam, és nem értettem, hogy miért ilyen önmagukról lemondóak az itteni emberek? Nem tudnak magukért küzdeni, fát lehet hasogatni a hátukon, zúgolódnak magukban, de nem szólnak egy szót sem. Sokszor azt láttam, hogy gerinctelenek, aztán rájöttem, hogy ez nem gerinctelenség, hanem évtizedeken keresztül azt tanították nekik, hogy egy alantasabb fajhoz tartoznak, be kell fogni a szájukat. Én ezt így szoktam fogalmazni, hogy előbb-utóbb a lélek megtanul lapulni. Akkor vágott ez belém nagyon élesen és akkor kristályosodott ki, hogy mit is érezhetnek, – mert soha nem fogom megérteni, csak egy kicsit sejteni ezt a lelkiállapotot – amikor én magam tapasztaltam a megfélemlítésnek az eszközeit a lelkemen, és én is kezdtem volna meglapulni. Azt gondolom, az itteni lélek így próbál túlélni, hogy meglapul. Rossz, de nem szólok, és nem merem vállalni a véleményemet. Ez nagyon jellemző, hogy nem vállalják a véleményüket.
Bagdán Zsuzsanna : Mit segíthet egy evangélizáció ebben a lapulásban? Segíthet-e egyáltalán valamiben?
Mudi Róbert: Aki megtalálja Jézus Krisztust, az megtalálja az élete értelmét, annak világossá válik, hogy ki is tulajdonképpen és miért is van a világon, magát meg tudja határozni, bele tudja tenni az adott szituációba. Nem ő látja már a világot, hanem önmagát látja a világban. Én azért imádkozom, hogy ezen az evangélizációs alkalmon is legyenek megtérők, legyenek olyan emberek, akik rácsodálkoznak arra, hogy nem hiába születtek a Felvidékre, nem hiába voltak, vannak magyar szüleik és nem hiába ajándékozta meg őket az Isten egy csodálatos nyelvvel, valamint olyan hagyományokkal, amelyeket újból föl kellene éleszteni.
Bagdán Zsuzsanna : Tíz éve csináljátok már ezeket az evangélizációs estéket évente kétszer böjtben és adventben. Látjátok-e már gyümölcseit ennek a lelki munkának, amit elkezdtetek?
Mudi Henrietta: Azt tudni kell a gömöri emberekről, hogy nagyon zárkózott emberek. Nem tudjuk sosem, hogy mi játszódik a lelkükben. Ezért volt csodálatos az, amikor egy evangélizáció után az egyik fiatal presbiterünk szakított a cigarettázással. Ez egy óriási dolog. Máskor meg az evangélizáció után néhány héttel jött egy idősebb néni a és elmondta, hogy milyen csodálatos élmény volt neki Isten hatalmával és a Szentlélekkel találkozni. Ezek azok a dolgok, amikért, mondhatjuk, hogy érdemes ezeket az estéket megszervezni. Nagyon sok küzdés van emellett, de amikor azt látom, hogy egy embernek az életébe változást hozott, akkor mindig azt mondjuk a férjemmel, hogy érdemes volt. A mai ember vágyik a csodára. Erről szól minden. Nézzük meg a kereskedelmi tévéket! Ezzel szemben Istennek a hatalma, csodája olyan, mint egy búvópatak. Ha valaki nem ismeri jól a területet, az talán átmegy felette, majd elgyalogol egy kilométert, ahol lát egy patakocskát. Hát ez honnan jöhetett? – teszi fel a kérdést és eszébe nem jut, hogy az előbb fölötte voltam. Amikor Isten szeretete előjön bennünk, akkor megtapasztaljuk azt, hogy Isten nemcsak egy távoli ismerős, hanem egy cselekvő, tevőleges Isten. Aki nem csak nézi, hogy itt mozgunk, mint a hangyabolyban, hanem odanyúl az életünkbe, de olyan módon, hogy ezt nem lehet nem észrevenni. Az Istennek a hatalma és Szentlelke ez, amikor megérezzük, hogy az Isten az én Istenem, hogy az én életemben cselekedett. Nagyon nagy tanítás volt az életemben a második gyermekünknek a várása. Borzasztó nehéz terhesség volt, mindenfélét mondtak az orvosok arról, hogy mennyire lesz sérült vagy esetleg halott a gyermekünk. Egyet tudtunk a férjemmel, hogy akárhogy is lesz, nem szeretnénk elvetetni. Ezt a gyermeket mi az Istentől kaptuk és megszületett a fiunk hatalmas gyermekként, csodálatosan és teljesen egészségesen. Ez nem nekünk volt köszönhető, hanem egyedül az Isten csodájának.
Mudi Róbert: Pillanatképekkel próbálnám ábrázolni, hogy milyenek ezek az alkalmak. Képzeld el a szolgálattevőket, akikről csorog a víz, mert már a tizenötödik-huszadik ember jön oda és kér imádságot. Képzelj el csillogó szemű embereket este kilenc-fél tíz körül, amikor a busz már sokadszorra dudál, de nem mennek még, mert jól érzik magukat. Az evangélizáció után a kétszáz méternyi távolságra lévő sarki boltba lemenni kenyérért, az másfél-két óráig tart, mert olyan sok ember állít meg és meséli el azokat a dolgokat, amiben megváltozott az élete.

Ének:
Elhagy az árnyam, elmegyek.
Csillag sincs velem.
E homályt át nem ütheti,
Megpihen szemem.
Sorsomhoz szabott síri ágy
A felnégyelt Haza,
Testemnek tüzét csillapítsd,
Tisza és Duna.
/Vári Fábián László: Ady alkonya /

Fekete Ágnes: Következő beszélgetésünk szintén a magyarság és a hit kérdéséhez vezet. Az Evangélium Színháznak új művészeti vezetője van, Pataki András. Az ünnepkörben bemutatott Csíksomlyói Passió kapcsán beszél hitvallásáról, meggyőződéséről.

Pataki András: Azon gondolkoztam mostanában, hogy az utóbbi húsz évben milyen az egész nemzetet megszólító örömhírrel találkoztunk? Nagy küszködés után arra jutottam, hogy talán az orosz csapatok kivonása. Ezen kívül nem jutottam semmire. Láttam Csíksomlyóról és az ottani búcsúról képeket, és arra jöttem rá, hogy és ha ott felekezeti hovatartozástól függetlenül összegyűlik több százezer vagy akár egymillió ember és imádkozik, akkor ez mi más, ha nem örömhír? Ugyanis nem valami ellen gyűlnek össze, hanem valamiért. Ez nemzeti perspektíva is amellett, hogy természetesen vallásos tartalom van a háttérben. Ilyen szempontból Csíksomlyó üzenete, akár az ezerhétszázas években barátok által lejegyzett passiószövegek, akár mai napi gyakorlatban a csíksomlyói búcsú szerepe feltétlenül magyar és feltétlenül örömhír. Azt mondja a fáma, hogy a katolikusok protestáns támadás ellen fegyverrel megvédték magukat, így jött létre ez a búcsújáróhely. Valójában ennek semmiféle történelmi háttere nincs, ez tulajdonképpen nem igaz. Ezt valaki kérdezte egyszer valakitől és jobb híján ezt a választ kapta, ami aztán elterjedt. Valójában ez egy összmagyar kincs, ez a nyereg, ez a földrajzi hely is, meg azok a dolgok, amik ott létrejöttek. Ha belegondolunk abba, hogy Márton Áron püspököt 1949-ben pünkösd szombatján kívánta letartóztatni Csíksomlyón a Securitate, de ezt nem tudta megtenni, mert körbevette a tömeg a püspököt és nem tudták megközelíteni sem. Ezért később titkosszolgálati módszerekkel rabolták el és vitték kényszermunkatáborba. Ennek a helynek mégiscsak története van. Hogy miért éppen Csíksomlyói passiót játszik a színház? Pontosan ezért, mert Jézus örömhírén túl van magyar örömhír is, és van magyar remény, és mi a szöveget megragadva próbáljuk ezt közvetíteni. Rólunk szól.

Bagdán Zsuzsanna : Mennyire szólhat a mai magyar valóságba Jézus? Ugyanis azt látjuk, hogy Jézusról beszélni nem igazán illik.
Pataki András: A keresztény európai kultúra finoman szólva is romokban hever. Az európai alkotmányba nem került be a kereszténység. Én csak üdvözölni tudom, hogy a magyar alkotmányba bekerült, ugyanis ez nem vallási kérdés, hanem kulturális kérdés. Az a nép, amelynek nincsenek kulturális gyökerei, elvész. Ez olyan, mint a virág, amely egy darabig elvan a vázában, de semmiképpen sem lehet perspektivikus a jövője, mert nincsen gyökere. A mi kultúránk ilyenfajta gyökérzet és nem olyan rossz a táptalajunk. Például, találtunk egy szöveget, amit valaha valaki valahol játszott. Ebben az van, hogy Júdás öngyilkosságát követően Lucifer rádöbben arra, hogy Jézus kereszthalálával a megváltói mű beteljesedik, ezért Lucifer és az összes ördög azon dolgozik, hogy Jézus ne haljon meg, de már nem tudják megakadályozni, hiszen az ember gonoszabb. Ezt beemeltem, mert nagyon érdekes fordulat. Faust kapcsán jutott eszembe, hogy az ember már annyira gonosz, hogy a Sátánnak sincs már kedve megkísérteni. Az ízlése neki is jobb. Az örömhír, Jézus feltámadása a napfelkeltével történik meg az előadásban is ugyanúgy, mint Csíksomlyón. Sokáig azt gondoltam, hogy az éjszakai virrasztásnak az imádkozás a lényege, de rájöttem, hogy sokkal fontosabb a napfelkelte várása, az új eljövetele, a feltámadás bekövetkezte, mert ez adja a katarzist. Találtam egy amatőr videót az interneten és láttam, hogy hatvanezer ember álldogál a napfelkeltét várva, és amikor feljönnek az első napsugarak, akkor ez az embertömeg énekel és sír örömében. Akkor döntöttem úgy, hogy ennek az előadásnak is így kell zárulnia. És így is lett. A színházi előadásunk végén egész egyszerűen, imádkozás után felkel a nap. Ebben segítségünkre van természetesen néhány ezer kilowatt.

Bagdán Zsuzsanna : Az előadásról szóló leírásban leírják a passió történetét is, ahogyan ez kikerült az emberek elé a vásártérre. Most viszont az Evangélium Színház budapesti előadásán visszakerül a kőszínházba.
Pataki András: Amikor a passiójáték kialakult, akkor valóban az embertől emberhez szóló színházi gondolatközvetítés volt a mérvadó. Először a papok azt a jelenetet dramatizálták, amikor a három Mária van a sírnál. Később még mindig papok játszották az egyre több jelenetet és aztán került ki a templom előtti térre, majd a vásártérre, de ott már nem papok játszották a történetet. Idővel a szerepek öröklődtek. Bele lehetett szólni, változtatni lehetett a szövegen. Német nyelvterületen a mai napig is találunk olyan passiójátszási helyeket, ahol az adott falu közössége játsza és eleveníti meg magát a történetet, akár úgyis, hogy öröklik a szerepeket. De természetesen, amikor színházi előadást készítünk, akkor ez a népi jellegű játékos háttér már elvész. Ez a mi esetünkben is így van. Egyetlen néptánccsoport sem táncol át a színpadon. Orgona és egy dob szól élőben. Bár látszólag passzívan ül a néző, ugyanúgy, mintha egy népi passiót nézne Németországban, tehát a cselekvési helyzete ugyanaz. A cselekvésre való lehetőségünk az majd onnantól kezdődik, hogy kilépünk a színház ajtaján. Amennyiben sikerült az előadást jól megfogalmazni és sikeresen eljuttatni a nézőhöz, akár a változtatás lehetőségét is magában hordozza egy-egy ilyen katartikusan átélt színházi élmény. Hiszen az ember változtathat magán.
Bagdán Zsuzsanna : Miben kéne változtatnia?
Pataki András: Életté kéne váltanunk az értékeinket! Élővé kéne tenni az értékeinket! Cselekvővé kéne válnunk!
Bagdán Zsuzsanna : Kultúrává vagy Krisztusismeretté?
Pataki András: A kettő összefügg. A színház, amikor Aszklépiosz templomaiban a Kr.e. 4. században arra rászorulókat tantörténetekkel próbált gyógyítani, akkor az emberi sorshoz, az emberi problémákhoz akart megoldást és segítséget nyújtani. Ma sem más a helyzet. Ezért is jött létre a színház, hogy valamit hozzátegyen. Nem azért, hogy elvegyen, vagy értékeket leromboljon, hanem hogy építsen. Az, hogy ki milyen színházesztétikai látásmóddal bír, az, hogy ki milyen minőségben készít színházi előadásokat, ez személyfüggő, szerencsefüggő, sok mindentől függ. Én bízom abban, hogy érvényes, értékes és korszerű színházi előadásokat tudunk csinálni. Bár ez a korszerűség fából vaskarika. Mi is az, hogy korszerűség? Az, hogy itt és most szólni legyen képes.
Bagdán Zsuzsanna : Hittudományi főiskolán kezdte?
Pataki András: Négyéves koromban, egy rövid ideig pap akartam lenni. Öreganyámmal jártunk mindig templomba. Egyszer öreganyám elszaladt későbbi barátomhoz, Attila atyához, azt mondva, hogy ha már a lányomból nem tudtam apácát csinálni, akkor legalább ebből a gyerekből pap lesz. Hisz otthon játékból misét mond, tudja kívülről a misét énekelni. Egyébként ez a vallási elkötelezettségem megmaradt és megvan mind a mai napig. Ebben a világnézetem nem változott meg. Ma se csinálunk mást, ha valahogy másképpen, de ez is hivatás, amit mi végzünk és talán a Jóistennek tetszik. Szolgálatról van szó, szolgálunk egy ügyet. Rá is fér Európára az örömhír hirdetése. Mondhatom azt, hogy mai napság szűz területen dolgozunk.
Bagdán Zsuzsanna : A színházban mindenképpen.
Pataki András: Vallásos értelemben is. Nézzük meg, hogy hány elmélyült keresztény testvérünk éli meg valójában a hitét, és ha baj lenne, akkor hányan maradnánk meg? Remélem, nem derül ki!

Ének: A méltóságok lábon romlanak,
ami szilárdnak látszott omlatag.
Kérdés.
Kiben meg miben hihetünk?
Csak egy maradt meg.
Egy.
Az Istenünk.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Dr. Tőkéczki László tart előadást Gróf Tisza Istvánról április 30-án, szombaton délután 3 órakor Budapesten, a XIV. kerületi Tábornok utca 2. szám alatt.

Élménypedagógiai játékokkal dúsított konfirmandus-evangélizációkat szerveznek, április 30-án, szombaton délután 3 órától Budapesten a Baár-Madas Gimnáziumban, május 7-én pedig Gárdonyban.

Kálvin János és a protestáns gályarabok emlékezete címmel nyílik kiállítás április 30-án, szombaton 17 órakor Ácson, a Bartók Béla Művelődési Házban. A megnyitón Milisits Máté tart előadást.

Hősök, mártírok, áldozatok a XX. századi magyar reformátusságból címmel rendez konferenciát május 3-án, kedden 10 órától a Károli Gáspár Református Egyetem, Budapesten a Ráday utca 28. szám alatt.

A Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság következő összejövetelén Hidász Ferenc tart előadást Jelizaveta Fjodorovna vértanúról és Árpádházi Szent Erzsébetről, május 2-án, hétfőn 18 órakor, Budapesten a Ferenciek tere 7-8. szám alatt.

A 85 tagú amerikai Wartburg kórus hangversenye lesz április 30-án, szombaton 19 órakor a sárospataki református templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János evangéliuma 6. fejezetéből és Máté evangéliuma 4. fejezetéből!

"Én vagyok az élet kenyere." (János 6:48.)
"Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik." (Máté 4:4.)

Mindenki kicsit másképpen olvassa a Bibliát. Van, aki csak a történetek szépségén szeret gyönyörködni, van, aki a tanításokon gondolkodik inkább, vagy a történelmi részleteken. A Szentíráson végig húzódik az a kép, hogy a Biblia Isten szava, és az olyan, mint a kenyér.
Mit jelent ez a kép?
Azt, hogy Isten nem útjelző táblácskákat osztogatott, amikor hozzánk szólt, amit egyszer követünk, máskor nem. Nem egy rajtam kívül eső tárgy, amire ránézek, elmerengek rajta. Nem egy külső hatást gyakorló eszköz az ő szava. Nem olyan, mint amire rá lehet pislantani azután valami egészen mást tenni, hanem olyan, mint a kenyér: belénk épülő valóság. Olyan üzenet, amitől nem lehet megválni. Valamiképpen bennünk dolgozik, hat ránk.
A legtöbb dologról, amit megeszünk, nem tudjuk pontosan, miként hat, mi van benne. Csupán azt tapasztaljuk, hogy korgó gyomrunkban egyszerre normális, jó érzés támad. Sokan mégis úgy fogják fel a Bibliát, mint utasítások halmazát, mint sok kis gyógyszert, ami egyik-másik szervünk betegségét csillapítja. Pedig, az Isten szava egyetlen jó szó, ami szeretne belénk épülni és bennünk élni.
Ha azt mondjuk, hogy a Biblia a mi kenyerünk, ezzel azt is mondjuk, hogy nem közvetlen módon hat ránk. A kenyér nem vér, amely kering bennünk, nem válik azonnal hússá tagjainkban, nem üzemanyag, hanem táplál, erősít, éleszt, ellátja a szervezetet. Sokan szeretik, ha megmondják nekik pontosan, hogy mit kell tenniük, és akkor biztonságban érzik magukat. Isten, amikor szavával kenyeret kínál, nem ilyen álbiztonságra hív. Nem utasító táblácskákkal terelget minket, hanem éltet, szeret, erősít szavával. Azután, a mi dolgunk, hogy ezzel az erővel helyesen járjunk az életben. Különösen a kis újprotestáns gyülekezetekben nagy divatja van annak, hogy olvassák a Bibliát és így szólnak: "Ma ezt olvastam az Igében, ezt kaptam, ezért ezt a jót kell tennem." Amikor ilyet hallok, mindig elgondolkodom, hogy vajon ha egy másik bibliai szakasz kerül felolvasásra, akkor nem kell azt a jót megtenni? Isten nem táblácskákat adott, hanem kenyeret. Bárcsak minél inkább életet adó erővé, kenyérré válna szava bennünk.
Egy kedves könyvemben, a Mónika naplójában könyörög ez a szentéletű szerzetes: "Bárcsak kenyérré válnék a többiek számára! Bárcsak szét tudnám magam osztani, és hagynám magam úgy, ahogyan a kenyér eloszlik, és táplálékká lesz." Jézus kenyér a számunkra. Ez azt is jelenti, hogy mi is kenyérré válhatunk egymás számára. Jóízű falatokká. Életet adó táplálékká lehetünk, ha nem minden áron akarjuk magunkat a magunk számára megtartani. A farizeusok mindig úgy értelmeztek minden szót, mintha az Isten egy csomagot adott volna, és az volna a feladatuk, hogy azt pontosan továbbítsák. Mi Isten postásai volnánk ebben a felfogásban. Azonban Jézus nem egy csomagot ad át, amit akár szenvtelenül is nézhetünk, hanem ő az élet kenyere. Azt kívánja, együk meg, és táplálkozzunk vele! Azonosuljunk vele, éljen bennünk! Ehhez oda kell magunkat adni úgy, ahogy Jézus tette, kenyérként.
Adja Isten, hogy amikor Jézus cselekedeteivel azonosulni tudjunk, és belül megtisztulva követni tudjuk őt a mi világunkban. A kenyér Jézus által mi is jóízű életadó táplálékká legyünk egymás számára! Ámen.