2011-05-18

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest az adás szerkesztőjét hallják.
E hét vasárnapja a magyar református egység ünnepe. Ugyanis 2009-ben, ezen a napon létrejött egy közös egyházalkotmány, amely határoktól függetlenül egy egyháztestbe fogja össze a Kárpát-medence reformátusságát. Most egy érdekes kis történetet mondunk el műsorunkban, amely szemlélteti ezt az egységet. A történet egy kancsóról szól, amelyet elloptak, áthoztak a határon, majd egy itteni református egyházközség visszajuttatta abba a templomba, ahová való. Ez az egyszerű tárgy, egy kancsó jelképezi most számunkra az átjárhatóságot, az összetartozást. Kiss Sándor nyomozta ki a történetet, és ezt a Reformátusok Lapja mostani számában meg is írta. A kárpátaljai Tekeházán és Szentendrén járt. Halljuk majd a tekeházi gyülekezet tagjait, a tekeházi lelkipásztort, Peleskei Bélát, és a szentendrei lelkészt, P. Tóth Bélát.

P. Tóth Béla: Egyik gyülekezeti tagunk, aki régiségkereskedő, egyszer bekopogott a lelkészi hivatalba és elmondta, hogy Kárpátalján járva, a beregszászi ócskapiacon látott egy ezüst keresztelőedényt, amit száz euróért kínáltak. Fájdalmas szívvel vette tudomásul, hogy magyar felirata van, és meg is vásárolta. Majd nemsokára elhozta ide, hogy próbáljuk megtalálni a jogos tulajdonosát a kancsó felirata alapján. "Készült a református asszonyok adakozásából Koncz Sándor lelkipásztor szolgálata idején. 1901." A Reformátusok Lapjától kaptunk segítséget. A Debreceni Református Kollégium Levéltárában akadtak rá, hogy 1901-ben Koncz Sándor a most Kárpátaljához tartozó Szatmár-beregi vidéknek a Tisza túlsó oldalára eső vidékén szolgált, Tekeházán. Fölvettük a kapcsolatot a Tekeházi Református Egyházközséggel és kiderült, hogy a templomukat a hatvanas években államosították, elvették, bezárták. Az a valaki, aki elhozta hozzánk ezt a kancsót, néhány héttel ezelőtt visszajuttatta a tekeházi gyülekezethez, mivel kárpátaljai rokonsága van és hazalátogatott. A tekeháziak nagy örömmel fogadták, mert ugyanilyen stílusú az úrvacsorai készletük is. Ez így van jól, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek! Személyesen is mindig nagy szeretettel gondolok Kárpátaljára, hiszen Édesapám fiatal lelkész korában, az 1940-es években Kárpátaljára nősült. Amikor visszacsatolták Kárpátalját Magyarországhoz, akkor Édesapám missziói szolgálatot vállalt és a testvéreim sorra ott születtek. Szolyván volt lelkész, amíg 1944-ben el nem kellett onnét jönniük. Édesanyám a harmadik gyermekkel volt terhes, amikor nagyon rossz hírek érkeztek arról, hogy a közeledő front nem kíméli a nőket, asszonyokat. Nekem nagyon megrázó élmény volt végigsétálni azon az utcán, ahol a szüleim laktak akkor, amikor én még meg sem születtem.
Kiss Sándor: Lehetséges, hogy a szentendrei gyülekezet Tekeházával hivatalosan is felveszi a kapcsolatot?
P. Tóth Béla: A lelkészek között már megvan ez a kapcsolat. A határ másik oldaláról, Romániából van most egy komoly testvérgyülekezeti kapcsolatunk Szamoskóróddal, ami Szatmár megye mellett van. Nagyon sokat jelentő szolgálat az, ha az anyaország és a határainkon túlra került magyarság reformátussága egymással kapcsolatot tart.

Csukrán Irén: Amikor először zárták be a templomot, kisgyermekként voltam ott. Emlékszem, hogy anyukám nagyon sírt. Hatalmas tömeg volt és az emberek nem nyugodtak bele a templom bezárásába, hanem jártak továbbra is. Leverték a lakatot és a lakatkulcsot Kócsi Józsi bácsi hátradobta a tömegbe. Azt gondolták, ha nincs kulcs, akkor nem tudják elvenni tőlük a templomot. Jártak továbbra is a templomba, mindig valaki kinyitotta, bementek, megint valaki eltette a kulcsot, hogy ne tudják, kinél van. Kócsi Józsi bácsi volt akkor a gondnok, őt állandóan hívogatták a községházára, hogy adja oda a kulcsot. Józsi bácsi nem hazudott, amikor azt mondta, hogy nem tudja, kinél van. Így aztán be is volt zárva a templom, meg nem is. A lelkipásztor tovább nem szolgálhatott, mert hiába vitték az emberek a templomért az adót, nem fogadták el. Annakidején el volt döntve, hogy Kárpátalján tizenöt-húsz templomot be kell zárni, csak okot kerestek hozzá. Nálunk az volt az ok, hogy nem fizetik az adót. De hiába vitték Szőlősre, nem vették el a pénzt. Sőt megbüntették azokat, akik a templomba jártak. Annak idején a kolhozistáknak nem volt nagy fizetése, és ötvenrubeles büntetést róttak ki mindenkire, nyugdíjasra és fiatalra egyaránt. Az emberek vállalták és minél jobban büntették, annál jobban jártak. Ez így ment éveken keresztül, amíg egyszer megunta a hatalom és ténylegesen be akarták zárni, eltüntetni, eltörölni a föld színéről. Rendőrautókkal, rabszállító kocsikkal jöttek. Nálunk a templommal szemben van az iskola. A tanítás folyt, még szünetre sem engedték ki a gyerekeket, se az óvodából, se az iskolából, hogy ne lássák, mi történik. Kordont csináltak a templom körül, az emberek ott sírtak, de odamenni nem volt szabad. Teherautóval hozták Szászfaluból az ácsbrigádot, hogy ürítsék ki a templomot. Mondták az embereknek, hogy szedjék az értékeket! De hát, ki mer hozzányúlni a templomi könyvekhez, a szentségekhez és ki merné őrizni? Egyszerűen az emberek agyában meg sem fordult, hogy a templomot kiüríthetik annyira, hogy csak a négy fal maradjon. Ezt nem hitték volna. Voltak olyan idősebb munkások, akik, amikor meglátták, hogy mire hozták őket, azt mondták, hogy ők nem nyúlnak a templomhoz, inkább dobják ki őket a munkából, és szépen visszamentek gyalog Szászfaluba. No, de jöttek milicisták, rendőrök, pártemberek, és szép lassan bementek a templomba. Teherautóra pakoltak, a padokat elvitték a bútorgyárba, a szószéket összetörték, mindent kiürítettek, kiszedték a régi abroszokat, jegyzőkönyveket, csak az üres templom maradt. És ez így volt jó pár évig, egyszer tornatermet akartak csinálni belőle, aztán más ötletük is volt, végül ravatalozót csináltak belőle. Pár évig ravatalozó volt, de a falu nem használta. Egyetlen asszonykát temettek belőle, mert neki nem volt senkije és kicsi volt a háza. Az anyakönyvek is eltűntek. Talán negyvenöttől vannak újak. Most, hogy van ez a honosítás, sokan szeretnének igazolást kérni a tiszteletestől, de nem tud adni, mert nincsenek meg az anyakönyvek.
Kiss Sándor: Az anyakönyvekről mégis hallott valamit. Mit lehet tudni róluk?
Csukrán Irén: Nem tudom, hogy ez mennyire igaz. Azt hallottam, hogy egy bácsi állítólag meglátta a szemétben Szőlősön, felvette és látta, hogy a nevek ismerősek, erre hazahozta, de olyat találtak benne, ami a családnak nem tetszett és így aztán elveszett.
Kiss Sándor: Mi volt, ami nem tetszett?
Csukrán Irén: Valami eltitkolt gyerek vagy ilyesmi. Elégették az anyakönyvet.
Kiss Sándor: Hogy fogadták a helyiek, hogy megkerült a keresztelő edény?
Csukrán Irén: Azt ki nem lehet mondani, az egy isteni csoda. Sírtunk, amikor a tiszteletes úr bejelentette egyszer, hogy vannak még csodák és vannak még jólelkű emberek. Pedig biztos, hogy nem kevés pénzt adtak a régiségpiacon a kancsóért és csak úgy önzetlenül visszaadják. Milyen munkába került azt kinyomozni, hogy az valóban a miénk. Nagyon örül neki mindenki, mert az a templomunk, a történelmünk egy darabja. Bár más is volna olyan jószívű, és amiket elhurcoltak, mindent visszaadnának!
Gerus Elza: Tekeháza régen a Tisza másik oldalán volt. 1640-ben nagy árvíz pusztította a régi falut. Aki addig gazdag volt, az is elszegényedett. A víz állandóan a falu felé tört. A nép kénytelen volt a Tisza túlsó partjára telepedni. Mérnököket hívtak ki és a Tisza baloldalára telepedtek. Fatemplomukat egészben, fagörgőkön húzták át a Tiszán, százkilenc pár ökörrel. 1667-ben pedig hozzáfogtak az új templom építéséhez. Az urak idejártak tekézni. Innen kapta Tekeháza a nevét. 1962. január 14-én, kijött a karhatalom, rengeteg milicistával és bezárták a templomot. A lelkipásztort kitiltották, de mi lelkipásztor nélkül is jártunk a templomba énekelni, imádkozni. Édesapámat háromszor büntették meg. A lányom egyszer a középiskolából sírva jött haza, hogy az igazgató behívatta, megdorgálta, hogy "iskolába akarsz járni, vagy templomba?" Én a bútorgyárban dolgoztam. Ott is nyilván volt tartva, hogy kik járnak a templomba. Összehívtak bennünket, elbocsátással fenyegettek. A falusi bíró és az iskolaigazgató az iskola ablakából lestek bennünket. Pár nap múlva jött a büntetés. Ötven rubel, egy fél hónapi fizetés volt akkor. Fizettünk és jártunk tovább. Azt mondtuk mindenütt, hogy nem adjuk a templomot, mert ez a miénk, nem vehetik el tőlünk. És mégis elvették. 1983. február 26-án, szerdán reggel 9 órakor borzalmas hír futott végig a falun: "Itt vannak a templomot elvenni!" Aki csak lábra bírt állni, mindenki az utcán volt. Borzalmas látvány volt végignézni, hogy rombolják szét a berendezést. A padokat darabokra fűrészelték, úgy rakták autókra, a szószéket baltával vágták, úgy jöttek ránk, mintha gonosztevők lettünk volna. Tűzoltókocsival, vízágyúval, nyomozókutyákkal. A milicisták között volt olyan, aki velünk sírt, de volt, aki veszekedett. Írták az újságok, hogy a bezárt templomokat vissza fogják adni. Mi is rögtön kérvényt írtuk, hogy kérjük vissza a templomot. 1988 májusában küldtük az első kérvényt Moszkvába, Ungvárra és Nagyszőlősre. Azt mondták, várjunk türelemmel, vissza fogjuk kapni. Feljártuk a falut, aláírásokat gyűjtöttünk, hogy már egy év letelt és a templom nem a miénk. Kérvényt kérvény után írtunk. Lerontottuk a ravatalt, kitakarítottuk az üres templomot és mégsem szólhatott a harang. Nem volt engedély, mindig csak biztattak. 1989 júliusának egyik péntekén hozta a püspök úr az örömhírt, megvan az engedély a templomnyitásra. Hála a Jóistennek egy hét alatt minden lett. Asztal, asztalterítők, ideiglenes lócák, pokrócokkal, háziszőttessel leterítve, két kristályváza, ideiglenes szószék és lépcsők a toronyba. Az asztalosaink ajándékba készítették el. Mindenütt kifestettünk, ragyog az egész templom.

Kiss Sándor: Miért volt ilyen fontos önnek, hogy a templomba menjen?
Oláh András: Szeretem a templomot, szeretek énekelni. Gyermekkorom óta járok a templomba és azóta is általában mindig ott vagyok.

Peleskei Béla: Máté evangéliuma 28. részének utolsó verseit hallottuk, amikor az angyal küldi az asszonyokat, hogy menjenek és mondják el! Csodálatos dolog az, amikor az ember betölti, amit az Isten rábízott. Énekeljünk egy esteli éneket!
Maradj velem, mert mindjárt este van…
Peleskei Béla: Lehet is látni a különbséget a templomban a nagykar és a kiskar között. Mert, a mikor minden mozdíthatót kivittek a templomból csak a nagykar maradt az eredetiből. Egy kicsit alacsonyabb is a kiskar. Igyekeztek visszaállítani, hogy ugyanazok legyenek, az oszlopok, és a motívumok is. Ezek a szőlőfürtök is megmaradtak. Azok, akik akkor fiatalok voltak, emlékeztek, hogy milyen volt régebben. Az újat is így készítették el. Emlékszem, amikor a ’98-as árvíz után renováltuk a templomot, volt egy bizonyos időszak, amikor az istentiszteletet nem tudtuk a templomban tartani a munkák miatt. Ez igen nagy fájdalom volt a gyülekezetnek, talán visszaidézte azt az időszakot, amikor azért nem mehettek be a templomba, mert a kommunizmus miatt bezárták.
Csütörtökön is van egy alkalom. Magyarórát tartunk a gyerekeknek. Itt a községben nincsen magyar iskola, de vannak magyar ajkú gyermekek. Nincs lehetőségük arra, hogy magyarul tanuljanak, ezért 2002. óta minden csütörtökön magyarórát tartunk. A kicsik írni tanulnak, a nagyok pedig olvasnak. Ez a magyar oktatás nem úgy működik, mint egy iskolában, itt a Bibliából olvasnak, és irodalmi könyveket, verseket ismertetünk meg velük.
Kiss Sándor: Hány lakosa van Tekeházának és ebből mennyi a magyar?
Peleskei Béla: Ezerkétszáz és ezernégyszáz között van a falu lakossága, ebből magyar református háromszáz körül van és van néhány római katolikus család. Szomorú, hogy van olyan református gyerek, aki nem beszél magyarul. Akadnak néhányan olyanok is, akiknek a hitoktató ukránul kell, hogy elmondja a bibliai történeteket, az egyháztörténelmet. Ennek a parókiának a helyén magyar református iskola volt, de most már sajnos nincs. Kevés a gyerek. A gyülekezetünkben harmincon felül vannak, akik hitoktatásban részesülnek, de ez nagyon kevés.
Kiss Sándor: A szószék fölött azt az Igét látjuk, hogy "Bizonyára, ha még embereknek igyekeznék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék."
Peleskei Béla: A felirat a lelkipásztort figyelmezteti. Engem Isten ide helyezett, hogy az Ő Igéjét hirdessem. Voltak megpróbáltatások a gyülekezet életében, a templom, a parókia elvétele, a lelkipásztor elhurcolása. Abban az időben meg kellett tapasztalnia a gyülekezetnek azt, ami a bejáratnál van felírva, hogy "ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?" Csakis Istenre bízhatja az ember magát, csakis Istentől várhatja a segítséget. Mi emberek túl kevesek és túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy tudjunk nagy dolgokat cselekedni.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Felhívjuk hallgatóink figyelmét, hogy a hamarosan beadandó adóbevallással együtt az egyházak javára is nyilatkozhatnak adójuk 1 %-áról. A tavalyi év tapasztalata alapján, aki nem adja be időben bevallását, annak az egyházi felajánlását nem értékeli a hatóság. Ezért kérjük, a megfelelően beadott űrlapra írják rá az egyház kódját! A Magyarországi Református Egyház technikai száma: 0066

A Szeretethíd Kárpát-medencei Református Önkéntes Napok hivatalos megnyitó ünnepsége május 20-án, pénteken 15 órakor lesz Budapesten a Lónyai utcai Református Gimnázium udvarán.

2009. május 22-én a magyarországi, kárpátaljai, délvidéki, erdélyi és partiumi részegyházak Debrecenben aláírták a Magyar Református Egyház Alkotmányát, azóta ez a nap a magyar református egység ünnepe. Az idén az Egyházak Világtanácsának Világbékenapjával is összekapcsolódva az istentiszteleteken ugyanaz az Ige hangzik fel és az énekek, imádságok is azonosak lesznek. Sok helyen testvérgyülekezeti találkozókat is tartanak. Például a Józsai Református Egyházközség Nyitott Templom Egyházi Napok rendezvénysorozatát. Debrecen város főterén pedig az Immánuel Otthon szervez közös programokat a fogyatékossággal élők és az épek részére. A Református Egység Fehérgyarmati Emlékművénél koszorúzási ünnepség is lesz.

A Dunántúli Református Polgármesterek I. Találkozóját rendezik meg május 21-én, szombaton 10 órától Pápán a Teológia dísztermében.

Geológusok vallanak a keresztyén hit és a természettudomány kapcsolatáról május 21-én 17 órától a telkibányai református vártemplomban.

Szilágyi Imre vegyészmérnök-teremtéskutató tart előadást május 20-án, pénteken fél hatkor, Zsámbékon a Premontrei Keresztelő Szent János Iskolában.

Nyári kántorképző tanfolyamot rendez Debrecenben a Tiszántúli Egyházkerület július 4. és 16. között tizennégy éven felülieknek, és július 11. és 16. között az ettől fiatalabbaknak. Jelentkezési határidő: május 23.

A Mezőföldi egyházmegye következő ifjúsági teaházát május 21-én, szombaton 17 órától tartja Tácon.

Matthias Lüdemann Banglades-ben szolgáló misszionárius magyarországi körútjának utolsó budapesti állomása május 21-én, szombaton 17 órakor, a Pesterzsébeten, Mártírok útja 149. szám alatt lesz.

Fekete Ágnes: Ma egy régen elhangzott istentiszteletbe hallgatunk bele. Szabó Imre nemrég hunyt el. Meghatározó lelkipásztor volt Sárbogárdon hosszú éveken át. Néhány éve parlamenti képviselőknek mondta el azt, amit most hallhatunk. Az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv második fejezetét magyarázta. A 38. verstől ezt olvashatjuk ott:

"Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan, Jézus Krisztus nevében a bűnök bocsánatára és veszitek a Szentlélek ajándékát. Mert nektek lett ez az ígéret és a gyerekeiteknek és mindazoknak, akik messze vannak" (ApCsel 2:38-39.)

Nemrég azt mondja nekem valaki: Imre bácsi, verik a magyarokat Temerintől Dunaszerdahelyig. Azt mondtam neki: bizony, ez nagyon szomorú dolog, de nem ez a legnagyobb baj. Gyermekkoromban én is átéltem ezt, amikor Magyarittabéről, a szülőfalumból átmentünk Szerbittabére füzetet venni, mert csak ott lehetett kapni. És engem is nem egyszer kővel megdobáltak, megvertek a szerb gyerekek. Sokkal nagyobb baj az, ha mi magunk, magyarok verjük egymást. Ha bennünk, magyarokban meglazul, és szinte kipusztul a természetes egymáshoz való szolidaritás, az az egység, amely természetes egy népben. Vagy hogy egészen közönségesen szóljak, az a legnagyobb baj, ha mi magunk, magyarok nem szeretjük egymást, pedig már régen azokat is szeretnünk kellene, akik nem magyarok. És tulajdonképpen azt mondhatjuk, el kell ezt ismernünk, hogy bizony megöregedett néppé lettünk, elfáradtunk, és kihalt nagyon sok minden bennünk, ami ott kellene, hogy legyen bennünk, mint elevenítő erő. De azért a legnagyobb baj mégis az, hogy a keresztyénségünkben is lehanyatlottunk. És ez minden bajunknak a gyökere.
Tehát elsősorban a keresztyénségünkben, hitünkben van szükség arra, hogy megújuljunk. Most, amikor erről beszélek, akkor azt kell mondanunk, hogy – úgy tűnik, de csak úgy tűnik -, hogy valami megújulás van közöttünk. Van egy liturgikus keresztyénségünk, akkor van egy kultúr keresztyénségünk, van, hogy úgy mondjam, egy humán keresztyénségünk, van egy hazafias keresztyénségünk. És ne tessék most engemet a világért se félreérteni, mintha én ezeket megvetném és leszólnám, csak azt kell, hogy mondjam, hogy hiába vannak ezek a tevékenységek jelen közöttünk, ha az, amire szükségünk volna, egy áttörő, igazán áttörő megújulás nincs még.
A Szentlélek tulajdonképpen Jézust akarja reprodukálni bennünk. Mert Jézus egy új emberiségnek a második Ádámja, az első Ádám után. És Istennek az az üdvterve, hogy Jézusnak nagyon sok testvére legyen! A Szentlélek gyümölcsei: a szeretet, a hűség, a tisztaság, a hosszútűrés. Ezeknek a nyomán bontakozik ki a Krisztuskép, a Krisztus-ikon. Ezt a Krisztus-ikont úgy is lehet megélni, hogy nagyon eltorzítja az ember – és sajnos a keresztyénségben rettentő sok eltorzítás történik. Zúdul a vád manapság a keresztyénségre. Szeretnék felkiáltani: ezt nem az igazi keresztyének csinálták. Ezt a keresztyén figurák csinálták, akik eltorzították a Krisztus arcát. De hála Istennek, mindig voltak olyanok is, akik felragyogtatták a Krisztus ikonját bennünk. És ők voltak a szentek. Kicsi nép vagyunk, de voltak nagy embereink, és őrájuk mindig is szükségünk van és lesz, mert nélkülük egyszerűen nem fogunk létezni. De szabadjon azt mondani, hogy a nagy embereknél még nagyobb szükségünk van szentekre. És amikor a Szentlélek lehajol hozzánk, akkor nem is annyira egy emberi nagyságra akar felemelni bennünket, hanem szentekké akar tenni. Szükségünk van szent emberekre. Nemcsak jó igehirdető papokra, hanem szent papokra, és nemcsak jó, ügyes politikusokra, hanem szent politikusokra. És szükségünk van arra, hogy egész népünket átjárja a Szentléleknek a szentsége. Mert abból a mélységből, amiben vagyunk erkölcsileg, jellemileg, abból csak úgy emelkedhetünk fel, ha egyenesen szentté válunk. Tudom, hogy most eretnekséget mondok, de most mégis azt mondom, hogy nincs ilyen, hogy földi síkság, amelyiken járunk, hanem vagy pokol van, vagy mennyország van már itt a földön. És Isten Lelke az első pünkösdkor kész volt arra, hogy az embereket átváltoztassa, szentté tegye. Ezt most is megteheti.
Egyedül a pünkösd az, amelyik egyedül megismétlődik a keresztyén egyház történetében. Azzal végződött a pünkösd napja, hogy háromezer ember megtért és Szentlelket nyert. Amikor Walesben, a 19. században ébredés volt, az egy elhanyagolt bányászvidék volt, tele lerongyolódott, alkoholista emberekkel, és amikor jött az ébredés, és a bányászok megtértek, bezárták a kocsmákat, a bíróságoknak nem volt munkájuk, az emberek kifizették az adósságukat. Van egy mondás, most nem tudom melyik amerikai elnök azt mondotta: Amerikát az ébredések tették igazán Amerikává. Egy ébredés, ha késve is, megérkezett hozzánk, mégpedig akkor, amikor arra szintén a legnagyobb szükségünk volt, a II. világháború után. Először Mindszenty bíboros körül mozdult meg a magyar világ, a protestáns egyházakban pedig a különféle kegyességi egyesületekben és mozgalmakban, majd pedig a hivatalos egyházban is. És, ha nem tiporják le ezt az ébredést, akkor bizony – úgy gondolom – nagyon előre mentünk volna. De amikor az állam lecsapott az egyházakra, tulajdonképpen ezekre az ébredési mozgalmakra csapott le. Ennek még nincs kiértékelve a története. Ha nem lett volna ez a háború utáni ébredés, 1945-1950-ig, akkor nem bírjuk ki azt a negyven évet. De most, hogy ez a negyven év lezajlott, ezt írtam a jegyzetembe: ez a negyven év is egy pusztai zarándokút volt, egy pusztai vándorlás, csakhogy az a mózesi az úgy ért véget, hogy a Kánaán földjére érkeztek meg, mi pedig egészen máshova érkeztünk meg, és megint olyan helyzetben vagyunk, amikor rettentően szükségünk volna egy új ébredésre.
Alig várja az Úr, hogy a Szentlélekkel, a Szentlélek ajándékával, a Szentlélek teljességével megajándékozzon benneteket is, ami által megújulhatunk keresztyénségünkben és népünkben.
Ámen.

(Szabó Imre elmélkedése parlamenti áhítaton, 2009. május 25.)