2011-07-20

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
A mai korban talán a legnehezebb feladat az, hogy valami lelki minőséget adjunk át úgy, hogy az ne csupán az adott pillanatban váljon fontossá, hanem a múltból a jövőbe kössük a pillanatot, ami ráadásul minőség. Ma a mostani érzésünk számít csupán – olvassuk mindenfelé. Tóth-Máthé Miklós egy olyan író, aki a múltat szeretné mai érzésként megélni. Nemrég megjelent édesanyjáról egy könyv, és folyamatosan adják debreceni Csokonai Színházban Károlyi Gáspárról szóló monodrámáját. Kiss Sándor beszélgetett vele.

Tóth-Máthé Miklós: Debrecenbe kerültem az itteni kollégiumba. A színházba szinte beleszerettem, ami óriási kontraszt volt, hiszen a kollégium kemény, vasfegyelmével szemben nekem a szabadság illúzióját adta. Egyenes út vezetett innen a Színművészeti Főiskolára. El is akartam menni mindjárt Miskolcon segédszínésznek, de drága Édesapám azt mondta, hogy csak akkor lehet, ha felvesznek a főiskolára és előre örült annak, hogy mint papgyereket úgysem vesznek föl. Igen ám, de közben volt egy forradalom, ami után lazult a hatalom fegyelme és fölvettek a főiskolára 1957-ben. Drága emlékű Sulyok Mária, – aki tanárom volt – nem tudta nekem megbocsátani, hogy otthagytam a színészi pályát, mert ő csak színésznek tudott elképzelni. Hiába küldtem el neki az első megjelent verseskötetemet, nem is reagált erre. Hogy mi indította el bennem, hogy leugorva Thalia szekeréről próbáljak felkapaszkodni a Pegazusra? Talán az, hogy a művészeti pályák közül a legkiszolgáltatottabb a színészet. És én a kiszolgáltatottságot világéletemben gyűlöltem. Itt nem szabja meg, és nem szabhatja meg senki, hogy miről írok. Maradtam változatlanul a színháznál, csak most már elsősorban drámaíróként. Amikor lementem Veszprémbe színésznek, rögtön egy olyan újságcikk jelent meg rólam, hogy az Ady-arcú színész. Talán a sors iróniája, talán Isten útja, hogy amit mindenki akart és én is szerettem volna, hogy filmen eljátszhassam Adyt, nem játszhattam el, mert nem is készült Adyról film. Mindig az jut eszembe, hogy így kellett, hogy történjen, mert ha történetesen eljátszom Adyt, talán elkanyarított volna attól, hogy író legyek. Isten viszont azt akarta, hogy író legyek. Ajándéknak tekintem tőle, és nem bántam meg. Olyan nagyszerű református egyéniségekről is írhattam regényt, drámát, akik nagyon is az ő szolgái voltak. Gondolok itt Méliusz-Juhász Péterre, Károli Gáspárra. Az kellett, hogy ezekről írjak, közelebb hozva a mához anélkül, hogy egy jottányit is aktualizáltam volna. Mégis mindegyik drámámra azt mondták, hogy milyen aktuális. És ha te nézed a színpadon és arra gondolsz, hogy ilyen is lehetett Károli Gáspár, vagy Méliusz, akkor én már elértem a célomat, és akkor én már nem számítok, csak ők, akiket te látsz. Sokszor nem úgy láttam az egyházamat, ahogy azt látni kellene. most sem úgy látom. Nagyon hiányoznak a mai Méliuszok ebből az egyházból. Mindazonáltal én változatlanul református vagyok. Ez az én otthonom lelki értelemben is. Ezt nem tudják tőlem elorozni azok az esetleg kontraszelektált rossz papok sem, mert ez felettük áll. Én faluról jöttem. Édesapám Tiszalúcon volt lelkész. Akkor ünnepnek számított, amikor összegyűltünk a templomban. Akkor annak valóban egy megemelkedett hangulata volt. Úgy jöttek a templomba az emberek, még az én gyerekkoromban, mintha haza mennének.
Kiss Sándor: Károli, Méliusz, Szenci, mind férfiak. A nők hol maradtak a drámák sorából?
Tóth-Máthé Miklós: Volt egy csipetnyi lelkifurdalásom, hogy igazán nagy női főszerepeket nem írtam. Ezt pótoltam most, nem is olyan régen, Az anyám könyve című művemmel, amit drága Édesanyámnak adtam. Akartam adni neki valami igazán szép ajándékot. Ebből a könyvből írtam egy monodrámát. Kétarcú írónak tartom magam. A humort legalább olyan fontosnak tekintem, mint a drámai műveimet. Most készítem kiadásra a komédiáimat egy kötetben. A hívő embernek is van humora és szeret nevetni. Isten a nevetést is az ember szolgálatába állította. A református papok jókedélyűek voltak nagy általánosságban. Én mindig azt mondom, lelkésznek – vagy, ahogy én szoktam mondani – prédikátornak lenni, hivatás.
Kiss Sándor: Milyen a jó prédikátor?
Tóth-Máthé Miklós: A jó prédikátor jól tud beszélni. Régi adoma, hogy az istentiszteleten elalszik Józsi bácsi és hortyog is természetesen. Ez már idegesíti a papot és leszól a mellette ülő Miska bácsinak, hogy „Költse már föl!” „Hát – feleli Miska bácsi – költse föl az, aki elaltatta”. Ne szorítsuk ki a humort! Még a prédikációban is lehet helye. Hallgatják a papot. Már hatodszor ismétli ugyanazt. Megszólal a gyerek: „Édesapám, mikor fejezi már be?” „Ó, fiam, már régen befejezte, csak nem tudja abbahagyni.” A felkészületlen papok és a rossz írók sajátja, hogy csak úgy mondják, írják.
Kiss Sándor: Önnek több őse is prédikátor volt és írt az emlékükre egy verset.
Tóth-Máthé Miklós: Ars poeticámnak is tekintem.
Őseim a prédikátorok
Debrecenben, hol a szószéken egykor
Kiáltó szavú Méliusz püspök állt
Méginkább nyomaszt a felelősség,
Hogy református prédikátorok leszármazottjaként
Vajon tettem-e én is a magamét?
Láncszem gyanánt hozzájuk kapcsolódva.
S tudtam-e olykor szólni helyettük is?
Mert érzem, hogy figyelnek engem
Ezek a szigorú prédikátorok.
Számon tartják, mit írok, mit mondok
És ha hazugságon kapnának rajta
A harangzúgását is túlzúgná feddésük
És a nyitott Bibliából ők üzennének.
Kemény prófécia által.
Hiszen elszakadni tőlük nem tudok.
Palástos árnyaikkal együtt kell élnem,
Mert vigyázó felmenőim is a prédikátorok.
Muszáj, hát a kedvükre tennem
Magyarságomban és a hitemben.
Hogy amikor majd szembejönnek velem
Csillagporos útján a túlvilágnak,
Ne kelljen őket szégyenszemre
Kikerülnöm.

Fekete Ágnes: Tegnap kezdődött el a Csillagpont ifjúsági találkozó. Több ezer fiatal találkozik Tatán, hogy együtt találkozzanak reményük szerint Istennel. Egyetlen szó a találkozó mottója: Érintések. A jövő héten számolunk be bővebben a találkozóról. Most egy lelkészházaspárral készült korábbi beszélgetésünket tesszük közzé, akik szintén résztvevők a Csillagponton. A szabadkai lelkészt és férjét hallhatják, aki élménypedagógiai foglalkozásokat tart a tatai találkozón. Kiss Sándor járt Szabadkán. Surányiné Réti Katalin elmondja, hogy Erdélyben született, de útja a Délvidékre vezetett.

Surányiné Réti Katalin: Emlékszem, hogy először ez a hatalmas tér fogott meg. A rengeteg pipacs. Erdélyben a hegyek, dombok vannak itt meg minden lapos. Nagyon szépnek tűnt a vidék. Néhány gyülekezetet meglátogattunk és akkor mondták az itteni lelkipásztorok, hogy itt nagyon-nagy a lelkészhiány. Akkor már a balkáni háborúk zajlottak és elég sok lelkipásztor, akinek magyarországi felesége volt elment. Mondták, hogy én épp jövőre végzek, akkor lejöhetnék ide segíteni. Nekem ez akkor nagyon meredek ötletnek tűnt, hiszen fiatal, huszonnégy éves, tapasztalatlan voltam és hatszáz kilométerre eljönni. Viszont mindig azt szerettem volna, hogy oda kerüljek, ahol Isten akar engem látni, ahol tényleg a helyemen lehetek. Amikor hazatértem, elkezdtem ezen gondolkodni és imádkozni, hogy mi lenne, ha egy-két évre lejönnék. Egy éven keresztül töprengtem ezen, próbáltam a szüleimmel megismertetni ezt a tervet. Ők nagyon megriadtak és hozták a térképet, hogy hol van ez a Jugoszlávia? Lassan megérlelődött bennem a döntés. Kaptam egy nagyon biztató Igét: „Menj ki a te földedből a rokonaid közül arra a földre, mait én mutatok neked és te ott áldás leszel!” Belekapaszkodtam ebbe az Igébe és úgy éreztem, hogy ez isteni útmutatás. Másnap jelentkeztem is Csiha Kálmán püspök úrnál és így kerültem először Bácskossuthfalvára, ahol nyolc hónapig voltam segédlelkész. Vagy kétszáz gyerekkel, fiatalokkal foglalkoztam. Betegség miatt Szabadkán megürült a lelkipásztori hely és senkit nem tudtak ideküldeni, mert minden gyülekezetben csak egy lelkész volt. Át kellett vennem Szabadkát, ami egy elég nagy gyülekezet. Hétszáz lelkes és hét szórvány tartozik hozzá. Egyből bedobattam a mélyvízbe. Először azt gondoltam, hogy egy-két év, de aztán rájöttem, hogy egy-két év semmire nem elég. Magyarok élnek itt is, de egy teljesen más világ Erdély és a Délvidék.
Kiss Sándor: Milyen az erdélyi és milyen a vajdasági magyar ember?
Surányiné Réti Katalin: Kezdetben elkövettem azt a hibát, hogy összehasonlítottam a két világot. Amikor itt voltam, azt mondtam, hogy bezzeg Erdélyben a rokonok sokkal jobban összetartanak. Egy nyitottabb világ Erdély. A gyülekezetek is könnyebben befogadják az új lelkipásztort. Aztán rádöbbentem, hogy óriási hiba a két világot összehasonlítani, mert Délvidéknek is megvannak az előnyei. Például soha semmi hátrány nem ért engem amiatt, hogy fiatal lelkipásztor vagyok és nő. Ez egy nyitottabb világ más szempontból. A más felekezetűek is elfogadtak, befogadtak, megszerettek. Rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog, ha nem tud mindenki mindenkiről mindent. Erdélyben a kommunizmus alatt nagyon egymásra voltunk szorulva és nagyon közel éltünk egymáshoz. Megvan annak is az előnye itt Délvidéken, hogy itt a lelkész magánéletét sokkal inkább tiszteletben tartják. Nagyon szerencsés vagyok, hogy mindkét világot a magaménak tudhatom. A gyermekeim román és szerb állampolgárok és most adtuk be a kérésünket a magyar állampolgárságra. Ők három világot hordoznak magunkban. Gazdagságnak élem ezt meg.
Kiss Sándor: Három, de mégis egy világot?
Surányiné Réti Katalin: Igen, így van. Ezért is van testvérgyülekezetünk Erdélyben. Azt szoktam mondani, hogy olyan vagyok, mint egy fa. A gyökereim Erdélyben vannak, az ágak most áthajlottak Délvidékre, itt termünk gyümölcsöket. Ki tudja, lehet, hogy egyszercsak az anyaországban fogunk kikötni. Nyugdíjas korunkra lehet, hogy hazatérünk Erdélybe és biokertészettel fogunk foglalkozni. Én úgy érzem, főleg, hogy a gyerekek Szegeden születtek, hogy nekünk hazánk a Kárpát-medence. Mind a három fele nyitottak vagyunk. Nagyon szerencsés vagyok, hogy a férjem is nagyon szereti az erdélyi hegyeket, dombokat, és mindig szívesen látogat velem haza. Nagy missziójának érzi, hogy a gyermekeinkkel megismertesse az erdélyi hegyeket.
Surányi Zoltán: Én is eljöttem otthonról. Én csak lecseréltem egy Tisza-menti kisvárost egy poros nagyvárosra, a feleségem pedig egy zöldellő kis falut cserélt egy poros nagyvárosra. Vannak dolgok, amik hiányoznak mindkettőnknek. Ebben a városban találtunk egymásra és magunkra.
Kiss Sándor: A Tisza melletti kisváros, amit említett…
Surányi Zoltán: Zenta. Ott a magyarság kilencvenkilenc százaléka katolikus. Katolikus családban születtem, de én valahogy nem lettem igazán azzá, az akkori történések és politikai nézetek miatt elég későn kereszteltek meg. Valószínűleg a nagymamám szorgalmazta ezt. Én nem találtam a helyemet ebben a világban, önfejű, öntörvényű gyermek voltam. Mindig is Istent kerestem, de nem tudtam, hogy hol. Ott kerestem Istent, ahol nincs. Érdekes, hogy az Istennel való találkozásom és a társammal való találkozásom az majdnem egybeesik. Elvitt egy olyan helyre, egy REFISZ konferenciára, ahol a fiatalok között ott van Isten, az, akit én mindig is kerestem. Ez volt igazán döntő, fájdalmasan kijózanító történet volt, ott van Isten, mindenféle nagy ceremónia, varázslás és pénzbeli juttatás nélkül is. És én, aki súlyos pénzeket áldoztam arra, hogy különböző tanfolyamok és mindenféle szellemi irányzatok tanulmányozása révén közelebb jussak Istenhez, és mégsem találtam meg. Igazán a beszélgetés által döbbentem rá arra, mi a helyes útja és módja annak, hogy kapcsolatba kerüljünk Istennel.
Kiss Sándor: Azt mondta, hogy elfogadta ez a közösség. Talán azért is, mert ön velük együtt élte át a háborús éveket.
Surányiné Réti Katalin: Ez egy nagyon nehéz, de döntő időszak volt. Mély nyomokat hagyott mindannyiunkban. A televíziók elkezdték harsogni, hogy indulnak a repülők és mi is hallottuk a fejünk fölött a zúgásukat. Akkor rengeteg külföldi elhagyta az országot.
Kiss Sándor: Lett volna lehetősége és mégsem indult el?
Surányiné Réti Katalin: Nem, mert úgy éreztem, lehetetlen dolog, hogy a pásztor itt hagyja a nyáját ezekben a nehéz időkben. Itt laktam a nagyon nagy parókián. Nem volt három hónapig áram, nem volt víz, szóltak a szirénák. Nem tudtuk, hogy mi lesz ebből az egészből és meddig fog tartani. Úgy énekeltük a 90. zsoltárt, hogy közben megszólaltak a szirénák. Azonban rengeteg alkalom volt a személyes beszélgetésre a hívekkel, mert nem volt televízió, az emberek összejártak, beszélgettek. Nem volt iskola. Ezekkel a gyerekekkel kellett valamit kezdeni és akkor magyarországi gyülekezetek felajánlották, hogy szervezzük meg és vigyük ki vakációzni erre az időre a gyermekeket. A gyülekezet akkor végleg a szívébe zárt, meggyőződtek arról, hogy hiába vagyok fiatal meg nő, nem ezen múlik. A szüleim sírva hívtak telefonon, hogy mi van velem? A kereskedelmi televíziók jobban felfújták ezt az egészet. Egyszer hazamentem meglátogatni őket. Pesten keresztül jöttem haza és elfogott egy páni félelem, emlékszem, hogy nagyon imádkoztam Istenhez, hogy küldjön egy olyan erősítő Igét, vagy kapaszkodót, hogy tudjak ide visszatérni. Nagyon érdekes volt, mert kinyitottam a Csendes percek áhítatos könyvet, amiben az volt a napi Ige az Ésaiás könyvéből, hogy „ha tűzön mégy át, a tűz meg nem éget téged” (És 43:2.) Ezt az Igét nekem annakidején Csiha püspök úr adta, amikor megtudta, hogy én ide le akarok jönni. Nem tudta persze a püspök úr, hogy itt pár év múlva háború lesz. Milyen csodálatos, hogy Isten pont azon a napon hozta újra elő ezt az Igét és ennek is a második részét, ami a tűzről szól. Éreztem, hogy ez egy jel Isten részéről, hogy menj te csak vissza nyugodtan, nem fog téged bomba eltalálni, minden rendben lesz!
Kiss Sándor: Hogy készül a szabadkai gyülekezet a Csillagpontra, arra a református ifjúsági találkozóra, amit július harmadik hetében Tatán tartanak?
Surányi Zoltán: Megpróbálunk népszerűsíteni a Csillagpontot és fiatalokat toborozni a saját gyülekezetünkből. Itt Délvidéken nincsenek olyan nagy református rendezvények, amiben a fiataljaink megélhetik, hogy sokan vagyunk reformátusok. Viszünk fiatalokat a Csillagpontra, ott megélhetik, hogy két és fél, háromezer református fiatal ott van, úgy lelki, mint kulturális programmal, mert mindkettő nagyon-nagyon fontos. Én személy szerint egy egyedi kezdeményezéssel is részt veszek a Csillagponton. A református egyházban új módszerrel próbálunk tapasztalati úton élményt adni a fiataloknak a Csillagpont témájáról, az érintésekről.
Kiss Sándor: Ez az élménypedagógia módszere?
Surányi Zoltán: Igen. Nem előadunk, hanem azt mondjuk, hogy gyertek velünk, játszatok, csináljátok meg, szerezzetek tapasztalatot! Nem szeretnék túl sokat elárulni, mert szeretnénk, ha meglepetés lenne. Lesznek a kertnek állomásai, ahova jelentkezhet tizenkét fiatal. Végrehajtanak bizonyos feladatokat közösen. Róluk fog szólni. Játszani hívunk embereket, de ez több mint játék!

Fekete Ágnes: Surányiné Réti Katalin és Surányi Zoltán vallomása után hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Tegnap kezdődött Tatán a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozó. A szombat délig tartó fesztiválon a délelőtti főelőadások után 120 kiscsoportban folynak beszélgetések, délután pedig késő estig vannak koncertek, előadások, filmvetítések és sportolási lehetőségek. A programok között szerepel például a Közös(s)Ég Magazin könyvbemutatója pénteken délután 4 órakor.

A Musica Historica Együttes hangversenye lesz július 25-én, hétfőn 19 órakor Sukorón, a református templomban.

A zene jegyében tölti a hétvégét az Alsóörs-Lovasi gyülekezet. Július 23-án, szombaton 20 órakor Vásáry André, 24-én, vasárnap 19 órakor a Four Bones harsona kvartett ad hangversenyt Alsóörsön, a református templomban.

A Szentírás Szövetség nyelvi gyermektáborokat tart július 25. és 29. között Szegeden, Bényén, és Budaörsön. Monor-Kistemplomban és sok más gyülekezetben pedig napközis bibliatáborok lesznek.

Hetedik alkalommal szerveznek elvált férfiak és nők részére lélekerősítő keresztyén nyári tábort július 25. és 30. között Piliscsabán. ([email protected])

Szabadság címmel hirdet fotó- és novellaíró pályázatot az Evangélikus Élet szerkesztősége. Egy pályázó legfeljebb három fényképet vagy három írást küldhet be július 24-én éjfélig. (A beküldési cím: [email protected])

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Példabeszédek könyve 14. részéből!

„Van olyan út, mely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út.” (Péld 14:12.)

Egy áruházban igyekeztem hamar végezni a dolgommal a minap. Összesen két kis táskát vettem. Gondosan végigpásztáztam a pénztárnál álló sorokat, és beálltam abba, ahol az előttem levők kosarában nem volt sok holmi, és rövid is volt a sor. Csak arra nem lettem sajnos figyelmes, hogy egy szalmakalapos, kikent-kifent nő áll kettővel előttem, mert előre lehetett volna sejteni, hogy nem lesz gyors. Amikor már félórája tette fel a kérdéseket, már jött az egyik főnök, a másik is, kicsit ideges lettem. Néztem a hosszúnak vélt sorok gyors előrehaladását, de nem mertem átállni: talán most már csak végez a hölgy. A kegyelemdöfés az utolsó kérdés volt. Áfás számlát kér? Ekkor már biztosan tudtam, hogy legalább háromsoros, és csupa idegenszavakból álló cégnevet fog bediktálni. Ekkorra azonban már lenyugodtam. Amikor az ember átadja magát a szerencsétlen helyzetnek, voltaképpen megnyugodhat, ennek valamiért így kellett lennie.
Az ember sok mindent tanulhat ezekben a lehetetlen helyzetekben. A felolvasott példabeszéd jutott az eszembe. Sokszor választjuk ki rosszul a sorokat a különböző hivatalokban, boltokban, de talán az életben is. A látszólag egyszerű út, a látszólag könnyű megoldás a végére rossz lesz. Hányszor beleesem abba a hibába, hogy gyerekeim helyett megcsinálok dolgokat. Egyszerűbb most elpakolni helyettük, egyszerűbb a szájukba tömni a falatot, egyedül megsütni a süteményt, mint órákon át könyörögni, takarítani utánuk… Az ember tudja, hogy a hosszabb sor lenne a jó, de valahogy az ösztöne az egyszerű, és gyorsnak tűnő megoldásokhoz vonzza. Reklámok garmada használja ki a rövid sorba állás lelki ösztönét. Jöjjön ide, pikk-pakk elintézünk mindent. Csak a sorban fog kiderülni, hogy ott is van egy kalapos hölgy, és kéri a kamatokat, nyújtja a számlát, vagy éppen feltartóztat. Az élet tele van olyan cserékkel, amik nem azonnal történnek. Nem egyszerre kerül a mérleg serpenyőjébe a két tárgy, hogy azonnal látnánk mi mit ér meg, hanem külön időpontban teszik rá, és előre meg kell becsülni, vajon egyensúlyban lesz-e a mérleg? Van olyan út, amely könnyűnek és szépnek, jónak tűnik, de hamar véget ér. Nem érdemes ezek után a felcsillanó fények után menni.
Számomra nagyon meggyőző erő Jézus útja, aki a lehető legnehezebb utat választotta. Ő nem állt a kalapos hölgy mögé, hogy gyorsan elintézze a dolgokat. Tudta, hogy sehova nem vezet, ha tizenkét sereg angyal megőrzi. Szépen gyorsan elintéz mindent, de mi megváltatlanul tengetnénk még az életet. Jézus az utolsó csepp véréig kitartott Isten szeretete mellett. Az út végét figyelte. Adjon az Isten nekünk is bölcsességet, hogy ne a rövid és látszólag könnyű megoldásokat válasszuk. Ámen.