2011-11-30

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Advent van, és egyben az egyházi év kezdete. Az egyházi ünnepek segítenek abban, hogy a hétköznapi verkliből kilépjünk valami szebb idő- és térképzetünk legyen. Pedig a legtöbb ember úgy gondolja, hogy a reformátusoknak semmi közük a szépséghez. Itt az egyszerűség a cél. Pedig ez nem így van. Vajon mióta fehér a reformátusok fala? Erről beszélgettem Karasszon Dezső és Fekete Csaba egyházzenészekkel. Ezzel egyben egy sorozatot is szeretnénk elindítani, melyben azt vizsgáljuk majd, milyen is a református istentisztelet. Először Karasszon Dezsőt hallják, aki egy északkelet-magyarországi templom felújítását a sonkádiét hozza fel példaként.

Karasszon Dezső: Sonkádon csúnya beázás támadta a templom mennyezetén. Amikor a javításba kezdtek, egy kazettás mennyezetet találtak. Ezután tovább kutattak a padok elején, a karzatok mellvédjén és kiderült, hogy ez egy teljes egészében rekonstruálni való XVI-XVII. századi óprotestáns templom. Hét évnél is hosszabb munkával sikerült helyreállítani. Jelenleg is látható a templom egyik oldalsó helyiségében, hogy hogyan nézett ki a restauráció előtt. Piszkosfehér falak és sötétbarnára mázolva minden, ami nem fehér. Most pedig világ csodája az, amit ott lát az ember. Végigcsodáltuk és újabb és újabb kérdéseket tettünk fel annak a presbiter hölgynek, aki vezetett minket. Egyszercsak megkérdeztem, hogy szeretik-e? A válasz az volt, hogy most már talán igen. Kiderült, hogy egy történet van a háttérben, amikor készen volt a templom a gyülekezet tekintélyes része nem akart újra visszamenni, nem akarta birtokba venni, nem fogadta el, hogy az az övé. Olybá vették, hogy az ő templomukat elrontották. Természetesen hozzá voltak szokva, ahhoz a sötét és esztétikailag kevésbé értékes helyszínhez. Külön meg kellett tanulniuk, hogy ez az ő múltjuk, ez a látvány az övék, és ez református. Számomra azért sokatmondó ez a történet, mert nyilvánvaló, hogy a reformációnak nemcsak térbelisége és vizualitása, – ahogy Sonkádon ma is szemlélhető – hanem akusztikája is volt. A graduálénekléssel szemben föltámadó ellenérzések azt tükrözik, hogy ugyanúgy idegenkedünk az őseink szellemi kincseit birtokba venni, ugyanúgy ellenállást, egyfajta szellemi restséget kell legyőzni ahhoz, hogy fölnőjünk ahhoz a gazdagsághoz, amilyen ezekben a tételekben, ebben a zenében benne van. Nem nagyon látok más, hozzánk és a keresztyénséghez, a Krisztuskövetéshez méltó utat, mint amit a sonkádiak végigjártak. A közelmúltban jártam ott megint és tudom, hogy ott, azóta már ilyen probléma nincs. Minthogy az egyházunk egész közösségének föl kell nőni saját múltjához, amelyet Krisztustól kapott. nekünk a magunkét kell, ha nem akarjuk azt föltételezni, hogy véletlenszerűen vagyunk keresztyének, magyarok és reformátusok, ami egy nagyon szűklátókörű, óriási félreértés és tévedés volna, akkor nem látunk más utat önmagunk előtt, csak ezt.

Fekete Ágnes: Miért fontos az, hogy a reformátusok temploma abban az időben nem fehér volt?
Karasszon Dezső: A történelmi ínség is szerepet játszik ebben. A bemeszelés a legegyszerűbb. A középkorból örökölt freskók egy része persze református szempontból vitatható volt és a bemeszelésnek ez az értelme is lehetett. De nemcsak meszeltek. Sonkád a példa rá, hogy gazdag ornamentikát vittek föl. Huszadik századi példák is vannak. Debrecenben a Kossuth utcai templom teljes egészében, gazdag rendszerben kifestett templom. Ott Csikesz Sándor arra tett kísérletet, hogy egy újkori református ikonográfiát dolgozzon ki. Ennek a lehetőségét, most őutána nyolcvan vagy még több évvel eleve tagadni, hiba volna.
Fekete Csaba: Nagyon sok helyen a freskókat csak a XVIII. században meszelték le és nem korábban. Például az Aba nemzetség templomában, ami a Hernád part fölött van Abaújban, a freskókat 1877-ben verték le a falról. Ez mutatja, hogy a régi puritánoknál sem olvasunk nagy kirohanást a faliképek ellen. Ragaszkodott hozzá a nép és ott voltak a szépen kipingált templomok. A fehér falú templom, ahogy Móricz mondja "fehér templom meg a fekete zsoltár" a XVII-XVIII. századi vagy egyenesen huszadik századi szokás. Nem ilyen volt a régi református. Se a liturgia, se a felfogás. Tákosra menjen el, aki nem hiszi! Nézze meg a kazettás mennyezetet Szennán vagy bárhol másutt! És nem volt belőle probléma. Az más kérdés, hogy ragaszkodtak a Bibliához, tehát bibliai idézetek voltak mindenütt és Isten Igéjére figyelmeztető jelképek. Például Magyarországon nem létező állatokat is festettek oda, mert a Bibliában benne van.

Fekete Ágnes: Ez azt jelenti, hogy amikor képrombolásról, képégetésről hallunk például Wittenbergben vagy Prágában, akkor ezek mindig csak az oltárképekre vonatkoztak? Úgy kell elképzelni, hogy a templomban ottmaradtak a freskók, csak az oltárképet rombolták le?
Fekete Csaba: Magyarországon az látszik, hogy a freskók megmaradtak. Sehol nincs szó arról, hogy ezeknek a leverését próbálták volna elérni. Folytatták a középkori gyakorlatot, ahol a szőlőfürttől kezdve sok régi jelkép megjelent.
Fekete Ágnes: Tehát nem a képtelenség jellemző?
Fekete Csaba: És nem a dísztelenség, mert látszott, hogy kivirágozták, illendően megfestették a templomokat. Erdélyben legtöbbet az Umling családot emlegették, akik híres bútorasztalosok voltak. A XVI-XVII. századból is maradtak, bár nagyon kevés helyen maradványok, bibliai idézetek is megjelentek újra és újra.
Fekete Ágnes: Mióta van a köztudatban az a gondolat, hogy református egyenlő fehér fal?
Fekete Csaba: Nagyon sok minden, amit ősi reformátusnak gondolunk, csak a tizenkilencedik századból eredeztethető. Németalföldre és svájci egyetemekre jártak a diákjaink és másképpen gondolkodtak a külföldről hazatérők. Akkor alakult ki sok minden, amiről azt gondolják ma már, hogy ősi református, pedig ez nem így volt. Ez az úgynevezett romantikus kálvinizmus. Úgy gondolták, hogy semmi ilyesmi nem fér össze a kálvinizmussal és nincs nekünk szükségünk se ünnepekre, se díszekre, csak a nagy egyszerűségre. Amiből aztán igénytelenség lett. Művészettörténészektől hallottam, hogy egyszerűen református szürkének nevezték azt a divatot, ami az ezerkilencszázharminc-negyvenes években volt, hogy mindent lefestettek szürkére. A debreceni református kollégium oratóriumában eredetileg fehér oszlopok voltak és pácolt fa volt mindenütt. A harmincas években az asztalos azt is egységes szürkére festette. A tizenkilencedik-huszadik századi elképzelés a romantikus kálvinizmus, amely teljesen önmagát próbálta Kálvin nevével igazolni. Ebbe tartozott a fehér fal meg a fekete zsoltár és sok minden más.

Fekete Ágnes: Most egy életutat hallgatunk meg. Nagy Margit a délvidéki magyar pedagógiai élet élharcosa. Felépítette a ma már 800 tagot tömörítő Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületét (VMPE), valamint az újvidéki Apáczai Kollégiumot az ott tanuló magyar fiatalok számára. Életéről, hivatásáról vall Kiss Sándor segítségével. Nagy Margitot hallják.

Nagy Margit: Egy kicsi faluban töltöttem a gyermekkoromat, Kolozson, ami Kolozsvártól húsz kilométerre van. Édesapám ott volt lelkész. Nagy kertünk és udvarunk volt. A gyerekeknek az nagyon jó volt, mert a mozgásban nem voltak határok. Bivalycsorda meg tehéncsorda volt. Elég nagy kert tartozott a parókiához, ezért gyomlálni és kapálni is kellett. Örökségem az, hogy bármilyen munkát el kell vállalni és nem szabad szégyellni. Volt egy időszak, amikor nagyon megszorultam anyagilag, akkor takarítónőként dolgoztam. Tanárnőként is dolgoztam, itt a gimnáziumban tanítottam fizikát, azután átkerültem az Újvidék tévébe, közben itt-ott tanítottam is. Szóval elég sok mindent csináltam az életben. Lehet takarítani is Isten dicsőségére. Amikor elfáradtam a takarításban, sokszor azt énekeltem, hogy "Az áldott orvos közeleg, a drága főpap Jézus…" Erre az ütemre végeztem azt a munkát, amit éppen kellett.
Kiss Sándor: Erre jól lehet huzigálni a seprűt.
Nagy Margit: Ez nekem így nagyon jó dolog volt. Volt az életemben egy nagyon csúnya időszak, amikor elszakadtam Istentől. Gyerekkoromban vallásos nevelésben részesültem. A férjem ateista volt és utólag már látom, hogy meggondolatlan voltam. Az Úristen megszólított jó keményen, amikor elváltunk. Pánikbetegséget kaptam. A pánikroham abból áll, hogy az ember nem kap levegőt, a szíve gyorsabban kezd dobogni és halálfélelme van. Ebből engem a hit gyógyított ki és a gyógyszerek, mert elmentem orvoshoz. Ez a pánikbetegség volt az az üzenet odaföntről, hogy nekem nem azt az utat kell járni, amit eddig. Akkor elhatároztam, hogy ezután az életemet Isten szolgálatába fogom állítani. Ez 1989-90-ben volt. Egy holland református lelkészházaspár azzal segített, hogy egy nyáron át náluk lehettem és a gyülekezet tagjainál takarítottam.
Kiss Sándor: Ez egy kis lelki feltöltődést is jelentett?
Nagy Margit: Igen. Ők hívő emberek és egy jótékonykodó házaspár. Én annakidején forró fejjel mentem a világnak, azt mondtam, fiatal vagyok, egészséges vagyok, előttem a világ, mindent tudok, mindent megtehetek, nekem minden lehetséges. Aztán kiderül, hogy ez nem úgy van. Amikor az ember ezt belátja, hallgat és megváltozik, akkor jön be az, amit a gyerekkorból hoztam, hogy van menekvés minden szorult helyzetből, mert az Isten adott olyan ajándékokat, amikért csak le kell hajolni, vagy a lelkem mélyére kell bevilágítani és megkeresni, hogy van egy kis tartalék erre vagy arra? Ez előjön, és amikor ezért hálát adok az Úristennek, nagyon boldog vagyok. Ez a boldogság teljesebb akár a szerelemnél is. Csodálatos, amikor érzem, hogy az Úristen velem van, akkor nem érdekel engem semmi. Nem érdekel az itteni politikai helyzet, hogy ezzel rágalmaznak, vagy ezért nem adnak pénzt, vagy ezért akadályozzák a munkámat. Mindenkinek ilyen az élete, ilyen az egész világ. Tele vagyunk ilyen nyomorúságokkal, de ilyenkor csak arra gondolok, hogy van nekem Istenem, nehogy elvesszek ezekben a világi dolgokban. Hiszen ez az élet csak egy állomása az örökéletnek. Isten országa már itt a földön jelen van. Ismerek néhány embert, akiben ezt érzem. Nincs kötve sem életkorhoz, sem foglalkozáshoz, sem intelligenciához.
Hetente egyszer járok Budiszavára bibliaórát tartani. A háború alatt hét évig jártam oda istentiszteletet tartani, mert nem volt elég lelkész és az akkori püspök felkért, hogy segítsem ki az egyházat. Nagyon örültem ennek a felkérésnek. Kiváló református lelkészek prédikációit mondtam el, alkalmazva a megfelelő helyszínre. Hét évig tartott a szolgálatom. Édesapám azt mondta egyszer: Tudod, annyit keseregtünk, hogy elmentél, hogy itt hagytál bennünket és olyan ritkán találkozhattunk, mert Ceausescu idején nem lehetett utazni, de most már látom, hogy az Úristen miért küldött téged Vajdaságba. Ez nekem olyan jól esett. Addig mindig úgy éreztem, hogy nagyot vétettem a szüleim ellen, amikor eljöttem. Nagyon el voltak keseredve. Annyira bántott, hogy amikor jöttem el, láttam a könnyet a szemükben. Amikor ezt mondta, mintha feloldozott volna. Erdélyben sokkal több a magyar, sokkal több az olyan ember, aki akar is tenni. Itt egy óriási agymosás volt a kommunista időkben, valósággal kilúgozták az értelmiség magyarságtudatát. Itt nagyobb szükség van olyan emberekre, akik a magyarságért dolgoznak. Amikor átjöttem, a gyerekek kinevettek a gimnáziumban, mert például azt mondtam, hogy ez kettős, a kettes helyett. Erdélyben kettősnek mondják. Amikor kinevettek, kezdtem odafigyelni arra, hogy itt más szavakat használnak. Végül kialakult egy ilyen magyar nyelv, amit most beszélek, azt hiszem, ez érthető. Olyat akartak kérdezni mindig, hogy én ne tudjam, hogy belesüljek. Nagyon féltem, hogy a gyerekek megfognak, hogy valamit nem tudok. Úgy készültem az óráimra, hogy a legrészletesebb dolgokat is átnéztem, hátha megkérdezik. Amikor a rádióban dolgoztam bevezettem egy vallási műsort és szentfazéknak csúfoltak. Egy katolikus lapban megjelent egy cikk, Takarítónő és szentfazék címmel.
Kiss Sándor: Tíz évvel ezelőtt indult az Apáczai Kollégium?
Nagy Margit: Igen. Amikor a határon túli területeken megalakultak a pedagógus szövetségek, nálunk háború volt. Akkor azt gondoltam, hogy az egyház lehet az a védőpajzs, amelynek a szárnyai alatt büntetlenül és háborítatlanul tudunk dolgozni. A legnehezebb az egyháztól elvenni az ingatlant, meg bármit. Én úgy tartom, hogy a katolikus egyház is Jézus Krisztust tartja a megváltónak és mi is őt tartjuk a megváltónak. Ez a leglényegesebb az egészben. Nagyon sok tekintetben összhangban vagyunk. Nálunk kötelezően választott tantárgy a hitoktatás. Ez így működik is Vajdaság-szerte. A diákoknak minden hétfőn este tartunk áhítatot. Felváltva tartják református és katolikus lelkészek. Az áhítat maga tizenöt percig tart, ami után egy magyar kultúrával kapcsolatos magyarságismereti előadás következik.
Kiss Sándor: Kik járnak ebbe a Kollégiumba?
Nagy Margit: Egész Vajdaságból jönnek diákok és az újvidéki egyetem különböző karaira járnak. Negyvenkét lány lakik a központi épületben és harminckét fiú a telepi épületben. A kollégium közösségteremtő. Alakultak ki párok is a kollégiumban, ami azért nagyon fontos, hogy segítsük a magyar házasságok létrejöttét.
Kiss Sándor: Sok a vegyes házasság?
Nagy Margit: Nagyon sok. Két évvel ezelőtt észrevette valaki a fiúknál, hogy az egyik új gyerek kábítószerezik. Kiderült, hogy nemcsak ő, hanem mások is. Gondolkodtam, hogy mit csináljak? Felhívtam ennek a gyereknek a szüleit, mondtam nekik, hogy pakolják a gyereket és egy héten belül vigyék el. Akkor elkezdett rimánkodni az anya, hogy maradhasson a gyerek és ők garantálják, hogy karácsonyig leszokik a gyerek, mert ők segítenek neki. Felvettem a kapcsolatot egy újvidéki orvosnővel, aki ezzel foglalkozik, ő elmondta, hogy mit kell csinálni és akkor teszteltük a gyerekeket sorra. Volt egy gyerek, aki nem volt hajlandó megcsinálni a tesztet, de az el is költözött a kollégiumból. Visszajött a gyerek, és azóta jól halad az egyetemen, abbahagyta a kábítószerezést. Azt hiszem az az egyetlen oka, hogy sikerült megállítani, hogy idejében lehetett lépni ebben a dologban.
Kiss Sándor: Még nem vált függővé?
Nagy Margit: Akkor kezdhette el. Ezért nagyon fontos, hogy figyeljünk oda a fiatalokra! Ki van írva a kollégium házi rendjében, hogy a kollégium nyelve magyar. Nagyon sok Észak-Bácskai gyermek van, akik nem tudnak jól és nem szívesen beszélnek szerbül. Szegények sokat szenvednek az egyetemen is. Ezért szerettünk volna magyar felsőoktatást, de sajnos nem sikerült.
Kiss Sándor: Tudjuk, hogy a református egyház évszázadok óta iskolafenntartó egyház.
Nagy Margit: Nyelv és kultúra nélkül az ember semmi, csak egy vegetáló lény. Az embernek nem ez a küldetése a világban, ehhez viszont oktatásra van szükség. Ezért kellenének egyházi iskolák. Például itt a Vajdaságban is egyházi iskolákkal lehetne megoldani ezt az oktatási problémát, amiben vergődünk. Nagyon sok szülő szerb osztályba íratja a gyerekét. Sok pedagógus munka nélkül fog maradni. Viszont ha egyházi iskolákat engedélyeznének, mint ahogy Erdélyben! Bácskossuthfalván van egy ötvenfős óvoda, amit Móricz Árpád indított el. Mi hétvégi óvodát indítottunk 1993-94-ben Hertelendyfalván. Legutóbb írtam levelet az Újvidéki Egyetem rektorának, amiben kértem, hogy az egyetem természettudományi karán indítsanak be magyar tanárképző csoportokat. Amire olyan választ kaptam, hogy hajlandó az egyetem egy magyarországi egyetemmel politikailag együttműködve beindítani egy ilyen programot. Én attól tartok, hogy mire a szerb állam elfogadja azt, hogy legyen egy magyar egyetem, addigra már nem lesz kinek magyar egyetemet csinálni, mert ismerve a politikai és gazdasági helyzetet, nehéz azt elképzelni, hogy most egy magyar egyetemet engedélyeznének. Bár tévednék! Az első lépésem az volt, hogy egy egyházi csoportot indítsunk be, a Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett tagozata működjön itt Újvidéken az Apáczai Diákotthonban vendégtanárokkal és magyarországi diplomát kaptak volna. Ebben a Református Egyház benne volt, a Károli Egyetem sem zárkózott el, de a politikai háttér hiányzott és ez meggátolta a dolgot. Mi nem politizálunk. Nem vagyunk benne a civil szervezetek azon körében, amelyek a Magyar Nemzeti Tanács kitüntetett figyelmében részesülnek.
Kiss Sándor: Amikor kitört a háború, akkor nem gondolta, hogy elmegy innen?
Nagy Margit: Én ezt a hazát választottam. Ha elmentem volna, amikor bajba kerül az nem lett volna egy dicsőséges dolog. Pláne, hogy nem is vagyok férfi, akit be lehet a hadseregbe sorozni. Gyilkolnom nem kell, akkor meg nem megyek sehova. Különben is akkor jártam Budiszavára istentiszteletet tartani és nagyon nagy szükség volt ezekre az istentiszteletekre. Abban az időben én a rádióban dolgoztam és egyszerűen kényszerszabadságra küldtek, ami azt jelentette, hogy félfizetést kaptam és nem kellett bemenni dolgozni. Behívtak a belügyesek beszélgetésre és elkezdtek kérdezgetni, hogy ez a pedagógus szervezet mit akar, mit csinál? Pontosan tudták, hogy mikor ki volt nálunk, mikor mit csináltam, kivel beszéltem. Minden érdekelte őket és felajánlották, hogy visszaraknak a rádióba, ha én jelentést teszek az ismerőseimről. Akkor én azt mondtam, hogy az én református vallásom nagyon ellene van az ilyen dolgoknak. Én mélyen hívő ember vagyok és a lelkiismeretem ezt nem tudja megengedni. Erre nem szóltak semmit. Ott ült lenn a jogásznőnk, akit magammal vittem, mert nem tudtam, hogy kijövök-e vagy sem? Nagyon féltem. Most már nevetséges, de akkor írtam egy búcsúlevelet a fiamnak meg a rokonaimnak és otthagytam, hogy megtalálják, ha nem jövök haza. Nem tudtam, hogy miért hívnak be. Borzalmas érzés, amikor bombázások, meg magyarüldözések vannak, és akkor behívnak. De ez csak egy informatív beszélgetés volt, amire másokat is behívtak. Visszatettek a rádióba bemondónak. Meg is szűntek a műsorok, csak hírműsorok voltak. Pokoli dolog volt ezeket a Milosevic-féle híreket olvasni. Hazugságok voltak és egy szép napon beadtam a lemondásomat. Felmondtam, otthagytam őket. Az ismerőseim azt mondták, hogy ez bolondság, hol fogok majd állást találni? Azt mondtam, hogy nem érdekel. Nem tudtam elviselni, hogy a számból hazugságok jöjjenek ki, mikor azelőtt vallási műsort vezettem. Ez már nekem is sok volt. Addigra már a fiam be is fejezte a tanulmányait, tehát már nem kellett mennem takarítani Hollandiába. Nem sok hiányzott már a nyugdíjhoz. Egy év. Végül megkaptam a nyugdíjat, azóta is államilag nyugdíjas státusban vagyok. Pici a nyugdíjam, de nem baj.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Konferenciát szerveznek a diakonissza anya- és testvérházak erőszakos bezárásának 60. évfordulóján, december 5-én, hétfőn 10 órától Budapesten, az Abonyi utca 21. szám alatt.

Alapításának 90. évfordulóját ünnepli december 4-én, vasárnap délelőtt 10 órakor a budapesti Pozsonyi úti egyházközség. A hálaadó istentiszteleten Szabó István püspök hirdeti az Igét.

Családi napközi indul a Budai Református Egyházközségben 2012 januárjától, ahol bölcsődés és óvodáskorú gyermekek részére délelőtti foglalkozásokat fognak tartani. (Fördős Kata +36304888254)

Az idén is lesz Keresztyén Karácsonyi Könyvvásár. December 2-án, pénteken 14 órától, december 3-án, szombaton pedig 9 órától várják az érdeklődőket Budapesten a Lónyai utcai Református Gimnázium tornatermében.

A CSAK TE kórus Draskóczy Lídia vezetésével jótékonysági koncertet ad a Svábhegyi templom építésének javára december 4-én, vasárnap 16 órakor Budapesten, a Felhő utca 10. szám alatt.

A Budapest Bach Consort és Kórus december 2-án, pénteken, este 7 órakor hangversenyt ad Budapesten, a Kálvin téri református templomban. 

Nyílt napot tart a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma és Művészeti Szakközépiskolája december 3-án, szombaton 9 órától.
 
Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 25. fejezetéből!

"Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásukat, és kimentek a vőlegény fogadására. Öt közülük balga volt, öt pedig okos. A balgák ugyanis, amikor magukhoz vették lámpásukat, nem vittek magukkal olajat,
az okosak viszont lámpásukkal együtt olajat is vittek korsóikban. Mivel pedig a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak, és elaludtak. Éjfélkor aztán kiáltás hangzott: Íme, a vőlegény! Jöjjetek a fogadására!  Ekkor felébredtek a szüzek mind, és rendbe hozták lámpásukat. A balgák így szóltak az okosakhoz: Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásunk kialszik. Az okosak így válaszoltak: Hátha nem lesz elég nekünk is meg nektek is: menjetek inkább a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak. Amíg azok vásárolni voltak, megjött a vőlegény…" (Máté 25:1-10.)
 
Advent a Várakozás ideje. Azt ünnepeljük, hogy ez a világ Istentől jött és Isten felé tart. Van, aki bolond módon vár és valaki okosan. Ezt a példázatot azt hiszem, általában félreértjük. Mert gyorsan választ adunk arra a kérdésre, ki is a bolond. Pontosan a mai biztonságra törekvő eszünkkel tesszük ezt, és azt mondjuk, az a bolond, aki nem készül fel eléggé előre, aki nem gondol arra, hogy legyen tartaléka, és az az okos, aki jó előrelátó, ott van vele minden eshetőségre felkészülve sok olaj, sok pénz, sok takaró, biztonsági tartalék, élelem és minden efféle.
Ha a Biblia szellemét nézzük, akkor egyértelmű, hogy ez egy elhamarkodott és rossz válasz. A bolondok azért voltak bolondok, mert eltévesztették a célt. Miért is mentek ők oda? Azért, hogy a Vőlegénnyel találkozzanak. Hogy tanúk legyenek. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha ki is fogyott volna a lámpásuk, de ráadásul erről nem is olvasunk, csak hogy fogytán volt az olaj, akkor is a tömegben valahogy bejutottak volna a menyegzőre lámpás nélkül is. Itt a hiba az volt, hogy olajuk fogyása nagyobb gondjuk lett, mint a részvétel a Vőlegény örömében. 
Ilyenkor karácsony előtt lehet-e modernebb részt olvasni a Bibliából, mint hogy  "amíg vásárolni mentek, megérkezett a Vőlegény…"  Amíg ők az olajjal foglalkoztak, lemaradtak a lényegről. Egy olyan korban élünk, amelyben elözönlenek bennünket a tárgyak. Már nemcsak az olaj, de a táskák, ételek, számítógépek, játékok, edények és minden, de minden. Elintézni való ügyeket listázunk, és lassan el is hisszük, hogy ebből áll az élet. Mintha a Kísértő ma állandóan, azt a kérdést tenné föl, hogy "Micsoda?", hogy elterelje figyelmünket arról a kérdésről, hogy "Kicsoda?" Mintha örökké súgna a fülünkbe, szeresd a családodat, és tegyél meg érte mindent, fuss, szaladj, építs, keress, vásárolj! Mintha csak azért mondaná ezt, hogy el ne hangozzon az a legfontosabb vallomás: Te kellesz.  Te magad vagy Nekem fontos. Inkább azt susogja  minden: az olaj a fontos, nem a Vőlegény! Hihetetlen micsoda köd, micsoda pára van a szemünk előtt. Mássz fel nyolcezer méterre! Az már valami! Pedig a szíve mélyén mindenki arra vágyik, hogy ne teljesítményekben, ne tárgyakban, hanem önmagában szeressék! Nem az olaj a lényeg, hanem a Vőlegény! A létünk nyitottsága a lényeg! Nem ez a szeretet? Nem ez karácsony? Isten nem szép szózatot mondott az emberiségnek, nem ajándékot potyogtatott le az égből, nem egy újabb tízparancsolatot, hanem önmagát adta. A létét adta. Ebben a szeretetben születhet meg a mi földi szeretetünk és létünk.
Adja Isten, hogy ne balgán, tárgyakkal és teljesítményekkel beborítottan, hanem az önmagát adó Isten szeretetében várjuk Istent magát és a karácsonyt. Ámen.