2013-03-13

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Holnapután nemzeti ünnepünk lesz. Március 15. Talán ez az egyik legnagyobb felekezetek közötti összefogás is volt ebben az országban. Katolikus, református lelkész, rabbi egyként küzdött akkor. A görögkeleti Damjanich tábornok azért kért katolikus papot kivégzésekor, mert magyar paptól akarta megkapni a végső feloldozást. Mai szemmel sajnos szinte érthetetlen az mély hit, amivel az aradiak és a többiek is a halálba mentek. Most a böjti időben mindenképpen Krisztus halálára utalnak búcsúszavaik. Müllerné Lovas Krisztinát, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársát kérdeztem először március tizenötödike első megünnepléseiről, majd a mártírok hitéről.

Müllerné Lovas Krisztina: A pesti fiatalok 1860-ban elhatározták, hogy kimennek a kerepesi temetőbe és fölkeresik a negyvennyolcasok sírjait illetve az 1855-ben ott eltemetett Vörösmarty Mihály sírját. A temető bejáratánál azonban a katonaság sortüze várta őket és az egyikük halálosan megsebesült. Ennek a Forinyák Gézának a temetése 1860 áprilisában több ezer embert vonzott Pest utcáira és az önkényuralommal szembeni néma demonstrációvá vált. 1873-ig a pesti fiatalok nem emlékeztek így testületileg március tizenötödikére. De azután igen. Kossuth Ferenc kérvényezte az országgyűlésnél, hogy március tizenötödikét tegyék meg nemzeti ünnepé. Természetesen Ferenc József ebbe nem egyezett bele. A kormánytagok nagyon ügyes kibúvót találtak és akkor találták ki, hogy legyen az áprilisi törvények szentesítésének az emléknapja, nemzeti ünnep. És valóban nemzeti ünnep is lett, csak ma már elfelejtettük. Április tizenegyedike 1927-ig nemzeti ünnep volt. Március tizenötödike már nemcsak azt a forradalmi napot testesítette meg, hanem az egész szabadságharcot, sőt a megtorlás nehéz éveit, az áldozatokat és a vértanúkat is. Szerintem szükséges lenne, hogy amikor 1848-ról megemlékezünk, akkor ne csak a márciusi forradalomról beszéljünk, ami egy békés demonstráció, egy ünnep volt. Egyszerűen örültek annak, hogy a polgári átalakulás vívmányai, a sajtószabadság egy nap alatt megvalósult. Sőt a templomokban hálaadó istentiszteleteket tartottak azért, hogy vér nélkül zajlott le ez a forradalom. Mikor először megünnepelték 1849-ben, már a kormány Debrecenbe menekült. Kossuth pedig a törökszentmiklósi táborban volt éppen és a feleségének írt egy levelet, amelyben értetlenségének adott hangot, hogy miért kell ezt a napot ennyire ünnepelni, hiszen az volt a nagy dolog, amit az országgyűlésben véghezvittek. Abban igaza volt Kossuthnak, hogy az országgyűlésen történtek a nagy dolgok, amit V. Ferdinánd, az uralkodó szentesített is. Gyakorlatilag a polgári átalakulás, a jobbágyfelszabadítás megvalósult. Éppen ezért volt nagyon váratlan és utólag nézve aljas lépés Bécs részéről, hogy a törvényes átalakulást támadták meg azzal, hogy Jellasicsot az uralkodóház támogatta. Megindult a szabadságharc. A magyarok végig a törvényes jogaikért küzdöttek, legalább is ők így gondolták, és így gondolták az aradi vértanúk is. Lelkileg megnyugodva és abban a tudatban készültek a halálra, hogy ők ártatlanok. Ez az utolsó pillanatokban egyébként fontos volt számukra. Többen is említik a kivégzés előtt, hogy odafönn biztosan igazságosabban fognak felettünk ítélni.

Fekete Ágnes: Nagyon érdekes az aradi vértanúk levele, hogy mennyi hit volt abban.
Müllerné Lovas Krisztina: Valahol természetes dolog, hogy amikor az ember a halálra készül, akkor befelé fordul, visszatekint az életére és Isten felé fordul. Talán ez még természetesebb volt a XIX. században. A legerősebbnek tűnő jellemek írták a legérzelmesebb leveleket. Például Damjanich János tábornokra gondolok, aki egy borzalmasan nagyerejű, nagydarab, szókimondó ember volt. Volt egy csodálatos felesége, Csernovics Emília, akinek az édesanyja sem támogatta ezt a házasságot, mert Damjanich tizenöt évvel idősebb volt és már akkor rossz híre volt, hogy állandóan nőzik, kártyázik, de úgy tűnik, hogy ez a fiatal lány megszelídítette ezt a vasakaratú, nagy életerővel rendelkező embert, aki már a harcok folyamán a táborból olyan gyengéd leveleket írt az ő Emíliájához. Mindig úgy írta alá, hogy "a te Janid". "Vigyázz magadra és ne aggódj, hidd el, hogy a Jóisten meg fog engem oltalmazni és egyetlenegy golyót sem szán nekem." Tudni kell Damjanichról, hogy ő szerb származású, ortodoxvallású volt. A végén, az utolsó napon egy katolikus papnál is meggyónt, megáldozott. Igazából ez neki azért volt fontos, hogy egy magyar pap adja rá az áldását. Ez a magyar pap Sulyánszky Euszták volt. A két reformátusvallásúhoz, Dessewffy Arisztidhez és Leiningen-Westerburg Károlyhoz Óaradról egy református lelkészt rendeltek ki, akit Baló Béninek hívtak. Ő is megírta a visszaemlékezéseit. Hét pap ment a tizenhárom vértanúhoz. Egyöntetűen mondták mindannyian, hogy nagyon megrendítő volt ez az egész szörnyűséges eset. A vértanúk mindannyian a legnagyobb lelki nyugalommal várták őket. Nagyon örültek a jelenlétüknek. Amikor a kivégzés helyszínére vonultak tudjuk, hogy négyüket golyó által végezték ki és a maradék kilencet pedig körülbelül egy félórajárásnyira és mikor odaértek egyszerűen a lelkészek, a papok roskadtak össze és ők kezdtek sírni. Damjanich is odaszólt Sulyánszky Eusztáknak és azt mondta: "Mit sír Tisztelendő Barátom, hisz, akit a kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel." Egymást pedig azzal biztatták, hogy nemsokára ismét találkoznak odaát. Sőt mikor szerencsétlenek végignézték egymás kivégzését, akkor egymástól csókkal búcsút vettek. Utoljára Vécsey Károly maradt és már nem volt kitől elbúcsúznia, előtte akasztották föl Damjanichot, odament és Damjanich halott kezét csókolta meg.
Nyilván minden emberben ott van egy ici-pici kétely. Ezt például Leiningen-Westerburg Károly a feleségéhez írt levelében így fogalmazta meg: "Azt hittem mindenre készen vagyok: és mégis e pillanatban görcsösen vonaglik a szívem arra a gondolatra, hogy téged, legnagyobb kincsemet örökre elveszítelek. – Nem! – nem örökre! Erős a hitem, hogy egy szebb és jobb élet következik erre az életre…"
Csernovics Emília élete végéig gyászolta Damjanichot, gyászruhában járt. Aztán később Batthyánynéval, aki néhány év múlva hazatért az emigrációból, megalapították a Magyar Országos Gazdaasszonyok Egyesületét. Valójában ez egy álnév volt, hiszen az ötvenes években nem lehetett a honvédek emlékét ápolni és az árvákról sem lehetett gondoskodni. Bár a Kiegyezés után az általuk fenntartott árvaházat Erzsébet királyné, Sissi meglátogatta, de a két asszony tüntetőleg nem jelent meg a királyné fogadását, ami azért valljuk be, eléggé erős lépés volt. Nagyon szép az a néhány mondat, ahogyan Csernovics Emília visszaemlékezik arra az utolsó pár percre, amikor meglátogathatta a férjét. Ezután Damjanich egy gyönyörűszép imát írt: "Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen, és mint férfiú állhassam ki.
Oltalmazd meg Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az Uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt és vezéreld annak akaratát a népek javára! Adj erőt, óh Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét, hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, óh Uram, az én szívemet és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen."

Jeszenák János báró, aki egyébként szintén református volt, a szabadságharc alatt Nyitra megye, majd Pozsony megye kormánybiztosa volt, ezért is kellett meghalnia Csányi László kormánybiztossal együtt.
Fekete Ágnes: Mindenkit kivégeztek, aki kormánybiztos volt?
Müllerné Lovas Krisztina: Nem, de őket kettőjüket igen.
Fekete Ágnes: Kossuth menekült. Ők nem akartak menekülni?
Müllerné Lovas Krisztina: Kossuth menekült, de Csányi László határozottan és direkt nem akart menekülni, várta a halált. Azért ez kiszámíthatatlan volt. Az aradi tizenhárom vértanú is az utolsó pillanatig reménykedett a kegyelemben. Többen írták, hogy egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy az osztrákok még az oroszok brutalitását is felülmúlják. És felülmúlták. Jeszenák János a bitófa alá lépve így szólt: "Csak azt akarom mondani: Isten áldja meg a magyar hazát!" A lépcső felső fokán még hozzátette: "Megbocsátok ellenségeimnek!" Székács József lelkész ezt jegyezte föl utolsó szavairól.

Rázga Pál pozsonyi evangélikus lelkész, akinek annyi volt csak a bűne, hogy a pozsonyi lakosság körében szervezte a nemzetőrséget, velük tartott és harcolt. Gyönyörű imát hagyott hátra. "Uram, ha lehetséges, vedd el tőlem a szenvedés kelyhét, de ne az én, hanem a Te akaratod szerint! Itt állok előtted, Uram, szemben a kelő nappal, s végigtekintek éltemen. Fájdalom vesz körül, de a lelkem nyugodt. Megáldok mindent, amit a szemem lát. Áldom Pozsony lakóit, drága közösségemet, áldom szegény, vétlen gyermekeimet, áldom szeretett nőmet, áldom a császárt – azokat is megáldom, akik elítéltek. Áldom drága hazámat, s kívánom, hogy mielőbb szabad és szerencsés legyen!" A legnehezebb ellenségeinknek megbocsátani, főleg, akik halálra ítéltek. Ez igazából Krisztus szavainak a százszázalékos követése.
Leiningen-Westerburg Károlynak szintén szép gondolatai voltak. Szintén egy búcsúlevél: "Adjon erőt a mindenható Isten, aki szívembe lát, hogy úgy halhassak meg, mint egy keresztyén. Mindig híven hódoltam őseim vallásának, a lelkész kezéből fogadtam hitem vigaszát, és kész vagyok uram és teremtőm ítélőszéke elé lépni."
Elszánt reménnyel készültek a halálra és Istennel való találkozásként fogták föl.
Fekete Ágnes: Ő is református volt?
Müllerné Lovas Krisztina: Igen. Azt, hogy Isten akaratában meg kell nyugodni ezt Kiss Ernő is papírra vetette. Lányának Bobor Györgynének "Megadás Isten akaratában illik vallásos, művelt asszonyhoz. Ezért kérlek téged, ha csak egy kicsit is szeretsz: mellőzz minden hiábavaló exaltációt, hanem őrizd meg egészségedet gyermekeidnek és téged forrón szerető atyádnak."
Úgy tűnik, hogy ők még erősebbek voltak, mint azok a szeretteik, akiket itt kellett hagyniuk.
Az egyik asszony egyébként nem élte túl férje halálát. Knézich Károly özvegye volt Kapitány Katalin egy erdélyi hölgy, aki egyes források szerint, amikor a hírt meghallotta szívinfarktusban halt meg, más források szerint megőrült és egy-két év múlva halt meg.
Van egy kevésbé ismert vértanú a vértesboglári katolikus plébános, Streith Miklós. A káplánjával együtt annyi volt a bűnük, hogy a szószékről kihirdették a függetlenségi nyilatkozatot, amit egyébként minden templomban megtettek. Mégis mindkét papot először halálra ítélték, majd végül a káplán kegyelmet kapott és csak tizenöt évi várfogságot. Streith Miklós plébánost viszont agyonlőtték. A hatóságok előtt is őt akarta megvédeni, mert inkább a fiatal heves természetű König Mór volt az, aki a szabadságharc mellett agitált és mégis elöljárója a plébános fizetett ezért életével. "A mély vallásosságú pap a szentségek felvétele után még erősebb lett, s a tiszta lélek leírhatatlan kifejezésével – most is velem foglalkozva – mondá: "Ne aggódjék kemény ítélete felett, tizenöt év vagy egy év az mindegy, ön szabad lesz, s még jobb napokat fog látni! – Én nyugodtan halok meg! … Elleneimnek szívből megbocsátok, hisz ők nem tudták, mit csinálnak!" A káplántól kért egy keresztet. Azzal ment a kivégzésre. Kérte a kivégző katonákat, hogy a keresztet majd juttassák vissza. Az első sortűz nem végzett vele és aztán közvetlen közelről kellett fejbe lőni. Ezt az iszonyatos jelenetet a káplánja börtönének az ablakából nézte végig. A keresztet visszakapta.
A kereszt egyébként sokszor előfordul a vértanúk utolsó pillanataiban. Schweidel József azt a keresztet vitte magával, amit édesanyjától örökölt. Fia szintén az aradi várban raboskodott és ő is kérte az őt kísérő papot, hogy halála után ezt az édesapja vérével befecskendezett keresztet adja oda a fiának.

Fekete Ágnes: Nagyon sok olyan mártír van, akiről a közbeszéd nem szól. Egyikőjük Perényi Zsigmond, róla a Kárpátaljai Református Egyház főjegyzője, Héder János beszélgetett Iváncsik Attilával.

Héder János: Perényi Zsigmond mindig ellenzékben volt. Ott volt a felsőtáblában, a vezetésben az akkori legmagasabb szinten. Ő védte Wesselényit és Kossuthot a fellebbvitelben. Bereg megye és Ugocsa megye főispánja. Sőt az ő tanácsára költözik át Pestről Debrecenbe a kormány és a felsőház. Amikor a Debreceni Nagytemplomban kimondják a trónfosztást, akkor ő az egyik, aki vezeti a gyűlést és ő szignálja aláírásával ezt a papírt. Nem hiába lesz mártír. Mi kárpátaljaiak szívünkben őrizzük ezeket a dolgokat és tudjuk, hogy mi is részesei voltunk a magyarság eme dicsőséges harcának. Megvolt ennek a hozadéka, mert egy nemzet született, erősödött meg a maga tudatában, a maga látásában. Utána csak kellett, hogy legyen Kiegyezés és csak valamiben vissza kellett, hogy lépjen a monarchia és elinduljon azon az úton, amelyért harcolt annakidején a szabadságharcban. Sarkall bennünket, hogy minden időben legyünk készek kiállni a jogainkért, kiállni és összefogni.
Iváncsik Attila: Hogyan kapcsolódott a kárpátaljai reformátusság, az akkori református nép a forradalomhoz?
Héder János: Kárpátalja abban az időben református többségű volt. Tudni kell, hogy egy csomó egyházra vonatkozó törvényt hozott a szabadságharc. Vallásgyakorlat szabadságát mondta ki. Az egyház nagyon aktívan részt vett ebben. Sőt ők voltak, akik sokszor a szószékekről mobilizálták a népet. Éppen Perényi Zsigmond fennmaradt kézírásában olvasunk arról, hogy segítséget kér, mert nagyon sokan jelentkeztek, de nincs fegyverzetük és nincs, aki felkészítse ezeket az embereket a harcra. Sok cikk jelent meg az akkori református irodalomban, újságokban, folyóiratokban arról, hogy lehet-e fegyvert fogni, vagy nem. Vannak, akik arra hivatkoznak, hogy már a régi időkben is, amikor kellett, akkor fegyvert fogtak. Maguk a lelkészek is odaálltak a szabadságharc mellé. A református magyarnak hazafias ügye volt.
Én Viskről származom és tudom, hogy egy teljes lovas bandérium vonult fel a csatába és mindenhol megtaláljuk ennek a nyomait. Volt miért harcolni. Amikor kudarcba fullad az egész szabadságharc, letették a fegyvert Világosnál azonban egészen augusztus huszonhatodikáig, több mint másfél hétig Kárpátalja még mindig ellene állt a császári erőknek, itt nem tették le a fegyvert. Érdekes, hogy mindig azt mondták, a református az rebellis vallás. Soha nem hódoltak be olyan könnyen. Később ez természetesen abban is megnyilvánult, hogy egészen az 1860-as évekig megpróbálták teljesen megsemmisíteni az egyház életét. Nem lehetett zsinatot tartani, nem lehetett papi gyűléseket tartani és nagyon sok papot börtönbe zártak, több mint kétszáz mártír papja van az egyháznak, akiket lelövöldöztek. Nagyon sokat meghurcoltak. Haynau különösen odafigyelt erre. Volt olyan, hogy 1849 után egyik húsvét előtt, nagypénteken, nagyszombaton minden nap lelövetett egy papot, hogy így ünnepeltesse az akkori keresztyéneket. Igyekeztek a lelkészek lelki vigaszt nyújtani, abban a nehéz időben. Tudjuk, hogy háború idején az erkölcs mindig is fellazul, és igazából szüksége van az embereknek arra, hogy vigasztalást nyerjenek. Az akkori egyházat azért kritizálják, hogy nagyon sokszor társadalmi, politikai szerepet vállalt. Az evangélium az mindig zsarnokellenes lesz, az mindig hatalmasságok ellen szól, ha azok nem tartják be az Isten parancsait, hogyha azok visszaélnek a hatalmukkal. Minden korban félnek az egyháztól, korok jönnek és mennek, pártok alakulnak és elmúlnak, de az egyháznak éppen a Krisztus evangéliuma által van mindig mondanivalója.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Ökumenikus konferenciát rendeznek a Leuenbergi Konkordia aláírásának 40. évfordulóján, március 18-án, hétfőn az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, Budapesten, a Rózsavölgyi köz 3. szám alatt. Előadást tart Bölcskei Gusztáv, református püspök, Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök, Sztupkay Mihály metodista lelkész és Thomas Greif német újságíró.

XI. kongresszusát tartja a Magyar Egyházzenei Társaság március 14. és 16. között Budapesten, a Városligeti fasor 42. szám alatt. A kongresszuson neves egyházi vezetők, egyházzenészek és liturgikus szakemberek tartanak előadást az egyház életét és jövőjét meghatározó kérdésekről.

A Presbiteri Szövetség Egyházmegyei Csendesnapot tart március 16-án, szombaton 10 órától Budapesten, az eredeti helyszíntől eltérően, a Szilágyi Dezső téri református templomban.

Az 1848-as forradalom 165. évfordulóján sok helyen tartanak megemlékezéseket, istentiszteleteket. Többek között Abádszalókon ökumenikus istentisztelettel kezdik a március 15-i megemlékezést, Celldömölkön pedig a hittanos gyerekek szolgálatával tartják meg az ünnepet.

Forradalmainkra és szabadságharcainkra emlékezik a Tabulatúra régizene klub március 18-án, hétfőn 19 órától Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban.

Erdei József előadóművész, Petőfi ébresztése címmel tart irodalmi estet március 17-én, vasárnap 16 órakor Bódvaszilason, a református templomban.

Dinnyés József Énekelt zsoltáraink című előadása március 13-án, azaz ma délután 17 órakor lesz Szombathelyen, a Savaria Egyetemi Központ Könyvtárának előadótermében.

Gerd Strauss német misszionárius tart előadást ezen a héten a Japánban végzett szolgálatáról. Ma este 18 órakor Gyulán, holnap Hajdúböszörményben a Kálvin téren, 16-án, szombaton Cegléd-Felszegen. 17-én, vasárnap 10 órakor Budapesten, a Nagyvárad téri református templomban valamint 17 órakor a Torockó tér 1. szám alatt.

Szarka Miklós előadásával szerveznek egy hétvégét házaspárok részére március 16-án és 17-én, a Debrecen-Füredi úti református templomban.

Pálhegyi Ferenc sorozatának következő előadása március 18-án, hétfőn 18 órakor lesz Budapesten a Ráday utca 28. szám alatt. Az előadás címe: Az önmegvalósító ember társkapcsolatai

Önkénteseket keresnek a július végén megrendezendő Csillagpont Ifjúsági találkozóra. Olyan fiatalok jelentkezését várják, akik szívesen vezetnének kiscsoportos beszélgetést, felügyelnének kisgyermekekre, a rendezésben, a regisztrációban vagy az információs pultnál segítenének. Jelentkezni március 18-ig lehet. ([email protected])

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a 33. zsoltárból!

"Nem szabadul meg a király nagy sereggel; a hős sem menekül meg nagy erejével; Megcsal a ló a szabadításban, nagy erejével sem ment meg. De az Úr szemmel tartja az őt félőket, az ő kegyelmében bízókat." (Zsolt 33,16-18)

Johann Sebastian Bach volt mondhatjuk, legnagyobb mestere a fúgának. Ez a zenei műfaj szó szerint azt jelenti, menekülés. Egy rövid zenei mondatot ismétel minden szólam, és mivel a szólamok egyenként lépnek be, kisebb-nagyobb időközben kötött szerkesztési módban, "reménytelenül" űzik, kergetik egymást. Nincs menekülés. Az életünk is egy kicsit ilyen. A dolgok, az emberek kergetik egymást, de ebből a sorból nincs kimenekedés. Nap jön napra, perc jön percre, és mi mint valami óra ketyegünk egészen addig, amíg a szívünk az utolsó ütését meg nem teszi. Azt is tapasztaljuk, ami a fúgákban hallható, hogy voltaképpen ugyanazok a dallamok jönnek vissza újra és újra, csak más hangszerelésben. Ezért van az emberben az az érzés, "mintha már láttam volna". Hibák, amiket újra és újra elkövetek, vágyak, amik újból és újból felgyulladnak bennem, örömök, amik mintha vissza-visszatérnének.
Bach élete végén írta meg a fúga művészetét, így is nevezik Bach testamentuma. Nem fejezte be, nem írta rá, milyen hangszerekre szánja, csak sejtéseink vannak. Az azonban biztos, hogy számára az ellenpontos szerkesztés egyfajta életszemlélet volt. Zenéjében a szabadság és a rend teljes harmóniája van jelen. Mintha elénekelte volna a világnak, hogy nem akkor vagy szabad, nem akkor menekülsz ki e világ kötelékeiből, ha a magad esze után mész, hanem ha nagyon erősen Istenhez kötöd magad, ott aztán bármit megtehetsz. A legnagyobb kötöttség adja a legnagyobb szabadságot.
Ez a hite azután a fúga művészetében teljes csúcsára jutott. Fia vallomásából tudjuk, hogy azt a korált, amit e mű befejezésének szánt megváltoztatta. Az eredeti szöveg így hangzott: Amikor legnagyobb a vész. Félig vakon, megöregedve a halálra készülve írta ezt a kottára. Azután a vallomás szerint megkérte fiát: Változtassa meg a szövegét, legyen ez a vége: Vor deinem Thron gehe ich… Ez az ének szabad fordításban így hangzik: Trónusod elé járulok, Istenem, és alázatosan kérlek, ne fordítsd el kegyes arcod tőlem szegény bűnöstől, adj nekem boldog véget, élessz föl az utolsó napon, uram, hogy örökkön lássalak, ámen, ámen. Hallgass meg. A mai kutatók csak annyit tudnak, hogy a kotta belső lapján valóban ott szerepel ennek a korálnak a szövege.
Eszünkbe juthat az 1849-es vértanúk vallomása, például Jeszenák Jánosé, akit a lelkész megkérdezett, óhajt-e úrvacsorával élni. "Igen úgymond, mert az szerzette, kinek küzdelme az életben és kimúlása hasonlít a miénkhez."
Azt is látjuk, hogy a legnagyobb a vész. Hogy nem szabadulunk meg. Nem mentenek meg még a lovaink sem. Nincs kiben bíznunk, csak menekülünk ágról ágra, mint egy fúgában. De eljuthatunk Bach utolsó látomásához is: trónusod elé járulok, ím. Ez az élet nem csak menekülés, hanem megérkezés is. Van egy legfölső szólam, ahol szemmel tartják futásunkat. Isten kegyelme fölötte van minden földi történésnek és bukásnak. Csak hozzá érdemes menekülni.
Életre szóló élményem egy bírósági tárgyalás: Az ítélet egy rágalom miatt öt év volt. És az én barátom, miután az első sokkból felocsúdott, ezt mondta, tudod Ági, ha ezek akármit tesznek velem, akármit elvesznek, az én életem mérlege pluszos marad. Én annyit kaptam Istentől, hogy soha nem leszek mínuszos. Olyan egyszerű és hiteles volt ez a mondat. Az életünk pluszos, mert nem a sötétség felé tart, hanem Isten trónja felé, ahogyan ezt Bach is elzenélte nekünk. Ámen.