2013-05-29

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Nagyon sokfelé hívnak bennünket ezekben a napokban. Nagyon sok az esemény. Két hét múlva lesz például a börtönimanap itt Budapesten, a Kozma utcában, ahol könyveket is gyűjtenek. Aki szépirodalmi, színvonalas könyveket tud a börtönmisszió számára adományozni, kérjük, keressen fel bennünket szokásos ügyeleti számunkon a 06-30-333-1118-as és a budapesti 333-1118-as telefonszámon. Most az elmúlt hétvége nagy eseményéről szeretnénk beszámolni, a Református Zenei Fesztiválról. Berecz András mesemondót és énekest kérdeztem előadása után, miért jó énekelni?

Berecz András: Az ének azt tudja elmondani, amit a beszéd már nem. Mikor már az emberi lélek ott tart, hogy a hangok közt rendszert fedez fel, akkor a lelkében felfedez egy tartományt. És ha dalol, akkor ez a tartomány világlik ki, ezt sikerül észrevenni magában. Boldog nép, amelyik sokat énekel és szomorú, amelyik nem. A jó ének vidám embert tartósan vidámmá teszi, a bánatost kiemeli a búból, bajból. Gyimesben sok embert kérdeztem. Azt mondták, ha én a bánatomban egy jó keservest, a magam sorsa után el tudtam énekelni kinn az oldalban úgy, hogy benn a völgyben is meghallgatták, akkor én ott kinn, az erdő szélin, a ciheresben letettem a bánatomat. Onnan úgy jöttem be, hogy én már ember voltam és tudtam kaszálni, mint más.
Fekete Ágnes: És az egyházi zene?
Berecz András: Érdekes kérdés. Úgy tudom, hogy Assisi Szent Ferenc foglalkozott azzal, hogy az ember merjen-e énekelni a templomban? Mert valami olyan erős bujaság van az énekben, olyan erős köze van a szerelemhez, mintha előszobája volna. De ha az ember meggondolja, hogy a Teremtője iránt is valamiféle szerelmet érezhet, akkor miért ne lehetne? Meg kell zabolázni és Bach és Kodály nyomdokán igaz zenét szerezni és azzal egyengetni az utunkat a Teremtőhöz. Évszázadokon át az Úr Isten közelében, nem mert mosolyogni sohase az ember. Ezt mostanában felfedezték maguknak az emberek. Mintha az Úristen néha mosolyogna, bár sokszor bánatos miattunk, mégis tárt karokkal vár minket és feltámadást ígér. Ez minden felett győzedelmes. Nehéz kérdés. Jó zenét kell szerezni és a népdalokat mérceként magunk elé állítani.
Fekete Ágnes: Miért mérce a népdal?
Berecz András: Azért mérce, mert évezredes munka. Amikor az ember egy karzatra fölmegy és megnézi a kapaszkodót. Azon, ha csak minden hétvégén húsz legény megy föl és jön le, az tíz év múlva már nem fenyődeszka, hanem olyan, mint a borostyán, úgy le tudja csiszolni az ember. Ilyen a népdal is. Nagyon-nagyon sok ember belegyúrta a bánatát, az örömét és egymáson próbálták ki. Ezek az énekek kis gótikus templomok, ezek a mi katedrálisaink.
Fekete Ágnes: Hallhatjuk azt a népdalt, ami itt elhangzott?
Berecz András:
Elment, elment az én párom
Le az úton, egy fűszálon.
Ejhaj, hogyha elment, visszavárom,
Ölelő karomba zárom!
Ejhaj, hogyha elment, visszavárom,
Ölelő karomba zárom!

Fekete Ágnes: Számos lehetőség volt mindenki számára, hogy feltöltődjön ezen a hétvégén. A ZEFÍR ifjúsági közösség, többek között Zimányi Noémi lelkipásztor, például élménypedagógiai játékokkal várta az érdeklődőket. De először azt halljuk, ahogy Szabó István püspök megnyitotta a Ráday utcában a Bibliás Könyvesboltot.
Szabó István: Pünkösd napjára sikerült elveszíteni a Bibliámat. Úgy vesztettem el, hogy pünkösd előtt levettem róla a szép varrottas borítót, hogy pünkösdre szépen kimosva kerüljön vissza és hadd ragyogjon az a Biblia kívülről is. Hát itt majd veszek egy új prédikáló Bibliát magamnak. Örülök, hogy az elveszítés után néhány nappal erre módom és lehetőségem nyílik.
Föl kell tenni a szemüveget! Olvasni kell a Bibliát, hogy amit látunk, amit észlelünk, ami minket körülvesz ebben a csodálatos világban, Isten teremtésében, az számunkra egyértelmű jele és tanúsága legyen Isten valóságának és szeretetének. Ebben a boltban minden a Biblia körül forog. Itt vannak a Bibliák, sokféle fordításban, kiadásban, borítóban. Örömmel és hálával nyitom meg a boltot.

Zimányi Noémi: Ennek a résznek, ahol körbe lehet menni hitvallás és hitvállalás a címe. Játszunk meg beszélgetünk, hogy amikor hazamegy innen valaki, elgondolkodhasson az itt tapasztaltakon. Az első játékban egy összekötött kötelet körbeálltunk és a rajta lévő csomót egymásnak kellett adogatni. Az volt a cél, hogy minél hamarabb körbe érjen a csomó. A gyülekezet hasonlít ehhez, ott is minden ember tesz valamit, egy cél érdekében. Egy másik játékban egy embert ki kellett választania a csapatnak, akinek az volt a feladata, hogy a hátán átvigye az egész gyülekezetet a mocsáron. Ez úgy jelképezi a gyülekezetet, hogy egy ember tesz mindent, a többiek meg csak úgy vannak.
Fekete Ágnes: Végül is az a lényeg, hogy játékokon keresztül próbálja szembesíteni az embereket a gyülekezetek struktúrájával?
Zimányi Noémi: Így van, ez a lényeg. Utána jött a beszélgetés. Egy kérdőív a gyülekezetről, hogy mindenki gondolkozzon el arról, hogy mennyit tud.
Az élménypedagógiai út harmadik állomása, egy labirintus. A történet szerint vegyi támadás érte az országot, amelyet egy kalandvágyó csapatnak kell megmentenie. Ez egy laboratórium, itt található az ellenszérum. Ezek a színes labdák a szérum összetevői, amelyeket össze kell gyűjteni, hogy megmeneküljön az ország, amelyről a végén derül ki, hogy Magyarország az. Ekkor a résztvevők képeket kapnak Magyarországról és arról fogunk beszélgetni, hogy nekik mi a feladatuk ebben az országban? Hozzá tudnak-e egy kicsit is járulni ahhoz, hogy ez az ország jobb legyen? Mi az, amit ők tudnak adni? Nem véletlenül születtünk ide. Az a kihívás ebben a játékban, hogy párosával mennek végig, de az egyikük szeme be van kötve, a másikuk pedig a laboratóriumon kívülről irányítja. Egy picit nehezíti a dolgot, hogy egérfogók vannak itt elhelyezve a labirintusban, és ha valaki hozzáér, akkor kellemetlen élményben lesz része.
Fekete Ágnes: Ez tényleg fájdalmas!
Zimányi Noémi: Bizony. Ez benne a kihívás, hogy fájdalmas élmény lehet, de ügyesen el lehet kerülni. A játék után átmegyünk a másik tanterembe és ott beszélgetünk erről. Majd mindenkinek az lesz a feladata, hogy írjon egy imádságot. Meg kell fogalmazni egy imádságot, amiben elmondják, hogy mit kérnek Istentől az országunkra nézve, és a végén együtt elmondjuk azt. Látszólag ez egy játék, de valójában nagyon komoly dolog.
Fekete Ágnes: Neked amúgy is szívügyed, hogy próbálsz segíteni a hitoktatóknak.
Zimányi Noémi: Körülbelül három éve kezdtem el írni egy blogot, aminek az a címe, hogy kreatív hittan. Azért kezdtem el írni, hogy ne vesszenek el az ötleteim, amiket hittanórákon, ifiórákon kitaláltam, megvalósítottam. A táborok programjai is fönn vannak. A lényeg az, hogy bármilyen ötletem van, az ne a külső dolgokhoz kapcsolódjék, hanem az üzenethez, amit szeretnék megtanítani a gyerekeknek. Az élménypedagógiai játékokban is az a jó, hogy kapcsolódunk a lényeghez, a mondanivalóhoz. Nem a történetet illusztrálja, hogy mi hogy nézett ki, hanem a lényegről szól, a hitről, a bizalomról. Számomra a kreatív hittan azt jelenti, hogy a lényeget olyan formába öntöm, hogy az üzenet a lehető legjobban érkezzék meg a gyerekekhez, vagy a fiatalokhoz. Csatornákat keresek. Sokkal könnyebben eszünkbe jut egy élmény, mert ahhoz érzés kötődik. Azt gondolom, hogy nagyon sokszor a memóriára építjük a hittanórákat és azért nem elég hatékonyak. Belsővé kell valamilyen úton tenni a tartalmat!
A héten a Gedeon történetéhez használtam ugyanezt. A gyerekek kiállnak egy próbát, bekötött szemmel a labdát el kell venni az egérfogó mellől. Legyőzik a félelmüket úgy, hogy másik gyerek irányítja őket, így megtapasztalják azt, hogy mit jelent bízni valakiben.

Fekete Ágnes: Fodorné Ablonczy Margit volt ez egyik motorja annak a drámapedagógiai kezdeményezésnek, amelyben Márk evangéliumát adták elő.

Fodorné Ablonczy Margit: A Márk kísérlet szereplői miközben a szöveget, magát az evangéliumot mondják, saját jellemükből beépítik azokat a részeket, amelyek nincsenek leírva. Például, beülnek a csónakba, és hogy mit mondanak az nincs leírva, mert nem olyan lényeges. A szereplők azonban beszélnek közben és előjön, hogy "én első akarok lenni", "én erre az oldalra ülök", "én vetem ki a hálót". Mindenki mosolyog, mert magát látja benne és így sokkal könnyebben beleélik magukat az evangéliumba, mert emberek játszák. Aki benn ül a közönség soraiban, az átéli, hogy olyan, mintha a bibliai korban lenne jelen. A szereplők a végén ottmaradnak és bármit lehet tőlük kérdezni. Én például az egyik előadás után odamentem a két negatív szereplőhöz és megkérdeztem tőlük, hogy nem nehéz-e ezt játszani? Ők azt felelték, hogy nagyon nehéz, mert tudják, hogy őket mindenki utálja, viszont a magukban lévő negatív dolgokkal is muszáj nekik szembesülni. Nekik egy nagyon fontos kontroll ez és emberként lerendezik. Annak is nagyon örülök, hogy csak háromszor játszatják el.
Fekete Ágnes: Honnan ered ez a kísérlet?
Fodorné Ablonczy Margit: Egy londoni lelkész kereste azt az utat, ahol nagyon egyszerű formában, nem prédikációszerűen el lehet mondani az evangéliumot. Azt gondolta, hogy a Biblia eredeti szövegénél nincs jobb és Márk a legegyszerűbb. A szereplők nagyon személyesen vannak benne jelen. Sajátjuknak érzik és ezért hiteles. Nem rendezheti akárki. Általában a pedagógia és a pszichológia is mindig azon az emberen múlik, aki csinálja. Én, amikor a családterápiában a Hellinger-féle terápiát megismertem ott is ez volt a problémám, én úgy érzem, ő túl nagy hatalommal rendelkezik a lelkek fölött, mert olyat tud a lélekről, amit a gyanútlan és naiv lelkek nem és akár meg is tévesztheti őket.
Fekete Ágnes: Mi partnerek vagyunk, miközben nem vagyunk azok, mert ő tud valamit, amit én nem.
Fodorné Ablonczy Margit: Igen, és ezt nem is árulja el, illetve úgy árulja el, hogy te kiszolgáltatott szituációban vagy, mert belőled hív elő olyan dolgokat, amelyeket lehet, hogy nem is akartál volna elmondani, viszont ő azzal az információval tud valamit kezdeni. Szerintem, az a személy a kulcs, aki csinálja, hogy ő hogyan tud bánni a hatalmi viszonyokkal. Ha a saját határaival nem tud jól bánni, akkor belemehet egy helyzetbe, amitől az egész csoport tönkremegy és sérülhetnek az emberek.
Fekete Ágnes: Mondhatjuk, hogy ezek a modern módszerek valahol veszélyesek is, de mégis jók?
Fodorné Ablonczy Margit: Igen. Az emberek vágynak a mélyebb ismeretekre önmagukról is és nem kapják meg. A világ annyira felületi információkon mozog, hogy egy idő után ebbe belefárad az ember. Szeretne most már nemcsak a celebekről tudni, hanem esetleg önmagáról is valamit. Ehhez olyan embereket kellene az egyházban is kiképezni, hogy aki hatalmi helyzetben van, az tudja, hogy valaki előtt neki is el kell számolnia. Nem a módszer a jó vagy rossz, mert a Biblia szövegét is lehet rettenetes célokra használni.

Fekete Ágnes: Ellátogattunk arra a koncertre, ahol az 500 fős nagy kórus a Nemzeti Múzeum lépcsőjén énekelt. Véletlenül a lévai kórus mellé szegődtem, az ő lelkészük Kassai Gyula, aki elvesztette szlovák állampolgárságát, amikor megkapta a magyart. A felvidéki Léva kórustagjait és vezetőjüket hallják.
Fekete Ágnes: Hány kórus van itt Felvidékről?
Kórustag: Én négyről tudok.
Fekete Ágnes: Hányan vannak?
Kórustag: Tizennyolcan jöttünk a kórusból.
Fekete Ágnes: Szép a ruhájuk.
Kórustag: Ezt itt varrták Magyarországon.
Kórustag: Ebben büszkélkedünk minden alkalommal.
Fekete Ágnes: Ez a zöld kendő is az öltözethez tartozik?
Kórustag: Ezt most itt kaptuk.

Fekete Ágnes: Ön lelkész is, meg kórusvezető is egyszemélyben?
Kassai Gyula: Nem szerencsés páros, de így alakult. A gyülekezeti élet szempontjából mindkettőnek fontos közösségformáló szerepe van, azonban jobb lenne, ha különválaszthatnánk.
Fekete Ágnes: Nincs más a gyülekezetben, aki a kórust vezethetné?
Kassai Gyula: Jelenleg nem adódik más ember, és ezt ki is kell nevelni. Mindig van, aki jobban húzza a szekeret, és ha látjuk, hogy valaki elfárad, akkor odaáll a helyébe egy másik. Így működik egy kis közösség ott Felvidéken.
Fekete Ágnes: Hol szoktak énekelni?
Kórustag: Több fellépésünk volt már. Rendszeresen vannak kórustalálkozók.
Kassai Gyula: Sokan talán elbizonytalanodnak, amikor azt hallják: ez már egy kis közösség, fogyásban van a felvidéki magyarság, reformátusság. De hát távlatokban kell gondolkodni! Minden szolgálaton meg kell látszódnia, hogy az ember, a közösség valóban odaadóan szolgálja az Istent.
Fekete Ágnes: Hogy áll az állampolgársági ügy?
Kassai Gyula: Hétfőn, május 27-én, az Európai Parlament Petíciós Bizottsága fogja tárgyalni azt a beadványt, amelyben kérjük ennek az ügynek a kivizsgálását.
Fekete Ágnes: Felvette a magyar állampolgárságot, ezt nyilvánvalóvá tette és ezért megvonták a szlovák állampolgárságát. Hogy történt ez pontosan?
Kassai Gyula: Egy törvény született, amely kimondja, hogy ha valaki fölveszi egy másik ország állampolgárságát, automatikusan elveszíti a szlovák állampolgárságát.
Fekete Ágnes: Mi történt azóta?
Kassai Gyula: A bejelentést követő első-második hónapban a városházáról érkezett egy olyan határozat, amely kimondta, hogy elveszítettem az állandó lakhelyemet, tehát a lakossági nyilvántartásból automatikusan töröltek, anélkül, hogy én oda betettem volna a lábam. A következő lépés az lett volna, hogy az idegenrendészeten tartózkodási engedélyt kell kérni. Ezt sem én, sem a társaim nem tették meg, mert mi nem vagyunk bevándorlók. Szülőföldünkön élünk nemzedékekre visszamenőleg. Nem is akarjuk elhagyni ezt az országot. Most lényegében lakhely nélküliek, idegenek vagyunk a saját lakásunkban. És ráadásul munkát vállalni csak tartózkodási engedéllyel lehetséges.
Fekete Ágnes: Félelemkeltés volt ennek a célja?
Kassai Gyula: El is érték a céljukat, mert ha jól tudom, a Felvidéken kérték a legkevesebben – alig kétezren – a magyar állampolgárságot. A történelemben azt látjuk, hogy volt mire építeni. Még élnek azok a generációk, akik átélték a megfélemlítést, a jogfosztottság időszakát, a kitelepítéseket, deportálásokat, akár a Benes dekrétumok következtében.
Fekete Ágnes: Végülis az Ön magatartása egy üzenet, amellyel azt üzente, hogy ne féljetek!?
Kassai Gyula: Hitelesnek kell lenni. Ha én azt prédikálom a szószékről, hogy ne félj, csak higgy! Illetve, hogy a keresztyén élet a bizalomról szól, akkor nem tehetek mást, mint amit mondok. Nekem és a családomnak is fontos a magyar identitás, amit jogi értelemben is megélhetünk, éppen ezért ebben a helyzetben itt nem volt más mozgástér, csak menni ezen az úton előre és nem félni. Tudtam azt, hogy lesznek emberek, akik ebben segítenek. A gyülekezetem és az egyházam is mellém állt.
Fekete Ágnes: Követték a példát?
Kassai Gyula: Nagyon sokan lélekben támogatnak. De valójában az ember mindig önmagával harcol. Azt veszem észre, hogy bármibe is fogunk bele, – ne vezessük félre magunkat – mi nem mások ellen küzdünk, hanem elsődlegesen önmagunkkal, ezért kihívás minden ilyen küzdelem. Az ember kipróbálja önmagát, hogy mire képes. Persze én ismerem azt, hogy ez mivel jár. Járt egyfajta bizonytalansággal is. De ezeket mindig le tudja győzni az ember, ha van, kire tekintsen. Előttem a saját családomban is voltak példák, szüleim, nagyszüleim, dédszüleim, ükszüleim. Minden generációnak megvolt a maga példaadása. Mindig megyünk előre, bár egy kicsit vissza is kell tekinteni. A Gondviselő Isten nemzedékeken keresztül tud vezetni és erősíteni. Édesanyám a hetvenes évek elején pedagógus volt, de amikor az öcsém megszületett, templomba vitte megkeresztelni. Másnap már nem kellett munkába mennie, mert elbocsátották. Nagyszüleim kuláklistára kerültek, mindkét részről. Börtönviselt emberek lettek azért, mert az akkori rendszer ellen felszólaltak. Ha visszamegyünk még egy generációval, ők pedig Amerikából hazajőve templomot építettek. Nemcsak a családjukra gondoltak, hanem adakoztak és kivették a részüket az 1903-ban épült kiskövesdi református templom építéséből. Az egyik nagyapám a háromnapos "málenykij robot" áldozata lett. Fiatalon, harminckét évesen, méltatlan körülmények között az utolsók között halt meg. Őt is Kassai Gyulának hívták, mint engem, vagy inkább fordítva: engem is úgy hívnak, mint őt. Nagymamám egyedül nevelte fel a gyermekét és nem is ment férjhez. Mindennap olvasta a Bibliát, énekeket, zsoltárokat énekelt.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Szépirodalmi könyveket gyűjtünk börtönkönyvtár számára. Kérjük, hogy aki tud ebben segíteni, adásunk után hívjon bennünket a 06-1-333-1118 vagy a 06-30- 333-1118-as számon! A könyveket Budapesten, az Alag utca 3. szám alatt gyűjtik.

Hálaadó istentisztelet lesz a 100 éves Fasori templomban június elsején, szombaton 10 órakor. Igét hirdet: Szabó István dunamelléki püspök. Ugyanezen a napon délután 16 órakor Millisits Máté művészettörténész tart előadást a templom történetéről. Június 2-án vasárnap 17 órakor pedig a Debreceni Református Kollégium Kántusa ad hangversenyt Budapesten, a Városligeti fasor 5. szám alatt.

Emlékkonferenciát rendeznek Németh Géza születésének 80. évfordulóján, június elsején, szombaton 11 órától, Budapesten, a Reménység Szigetén, a Gyógyszergyári út 3. szám alatt. A konferencia előtt 9 órakor a budafoki temetőben tartanak megemlékezést.

Bódiss Tamás tart előadást azon a Kántortalálkozón, amelyet június elsején, szombaton 11 órától tartanak Alacskán, a református templomban.

Második alkalommal rendeznek egyházügyi, vallásszabadsági tudományos konferenciát május 30-án, csütörtökön 9 óra 30 perctől Budapesten, a VI. kerületi Székely Bertalan utca 13. szám alatt. Délután egy kerekasztal-beszélgetés lesz a rendszerváltás utáni egyházügyi államtitkárok részvételével.

A Tízparancsolat második kőtáblájáról tart előadást Horváth Géza pasaréti lelkipásztor a Presbiteri szövetség soron következő összejövetelén június elsején, szombaton 10 órától Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatt.

A munkaerőpiacra való visszatérés, a családi élet és a munka összehangolását támogató képzést tartanak június 3. és 7. között Debrecenben, az Árpád-téri Református Egyházközségben.

Wass Albert Múzeum avató ünnepségét tartják május 31-én, pénteken 17 órakor Verőcén, a Kárpát-Haza Templomában.

A Dél-Balatoni Református Régió diakóniai napot rendez június 2-án, vasárnap Telekiben, a református templomban.
A templom felújításáért adnak hálát június 2-án, 15 órától Szendrőládon, a református templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét a Bírák könyve 16. fejezetéből!

"Ekkor Sámson az Úrhoz kiáltott, és monda: Uram, Isten, emlékezzél meg, kérlek, én rólam, és erősíts meg engemet, csak még ez egyszer, óh Isten!" (Bírák 16,28)

Megrendített Erőss Zsolt halála. "Mikor akkora voltál, mint egy emberízik, mikor a Békás szorosban másztál, már tudtam, hogy egyszer meg kell küzdenünk egymással." Ezt mondták a hegyek a székely legénynek, a kicsi királyfinak, aki még a huszonnégyfejű sárkánynak is le akarta vágni az összes fejét. A mese úgy végződik, hogy a sárkány a halott, Király Kis Miklós pedig él, elmegy, elveszi feleségül a királylányt, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Vajon ez történt-e itt? Bizonyos értelemben igen. Sokan Erőss Zsolt halálának hírére azonnal rávágják: Micsoda felelőtlenség, miért nem tudta abbahagyni. Hiszen volt gyermeke, családja, eleget letett az asztalra? Miért mászott még tovább és tovább? Nyilván erre a választ majd odaát fogjuk teljes biztonsággal megkapni, de azt most is érezhetjük, hogy ilyen székely legény nem sok volt. Tényleg fölment a csúcsra. Megölte a sárkányt. Hihetetlen sok ember kapott erőt tőle. Köszönjük Istennek, hogy adott nekünk Erőss Zsolt személyében egy ritka egyéniséget! Példa lehet azok számára, akik bicegő lábbal tétlenül siránkoznak, és várják, hogy a miniszterelnök tegyen már valamit az érdekükben.
Ő maga mondta a következőket: "Az embernek tudnia kell az életét úgy megélni, hogy annak érezze a kockázatait is. Számomra az a legfurcsább, amikor azt állítják szembe a hegymászással, hogy valaki kényelmesen, aktivitás nélkül él. Azt hiszik, hogy akkor kevesebb az élet kockázata, pedig a passzivitásnak talán súlyosabb a kockázata és a költsége, mint az aktív életmódnak. Szerintem ez biztos. Érdekes dolog, hogy a kórházban vagy a rehabilitáción én voltam az egyetlen, aki sporttal került oda, konkrétan hegymászással, de sose volt elődöm. Nem a sportolók vannak ott tömegével. Bárkinek eshet baja, a legnagyobb biztonságra törekvőnek is." ezt mondta és valóban, fáradhatatlanul ment és mondta, ne adjátok fel.
Nemrég a gyerekekkel elmentünk egy kiépített kötélmászó helyre. Biztonságosan, sapkában, kiépített helyen másztak a fiúk. Körülbelül ötven fiatal lehetett ott. Hihetetlen rend és fegyelem uralkodott. Tényleg jó érzés volt azon a viszonylag kicsi helyen megtapasztalni, hogy a jó emberek tényleg elférnek, vigyáznak egymásra. Teljesen megértem a fiúkat, akik vágynak a kalandra. Egyre veszélyesebb és nehezebb helyeken akarnak felmászni, és kipróbálni magukat. De akkor ott átvillant az agyamon, hogy évezredeken keresztül ezek a fiatalok a háborúban csatáztak. Most nincs háború, és milyen jó hogy nincsen! Nem kell megtanulni a kardforgatást, nem kell a hazáért áldozni emberéleteket. Mennyire örülök ennek. Azonban a fiúk, fiúk maradnak. Nekik kell a küzdelem. Ha nincs ellenség, akkor kell valami sárkány, amivel megvívják a harcot. Erőss Zsolt az az ember volt, aki régen talán Damjanichként a szabadságharc élvonalában verhetetlenként csatázott volna. Ma nincs szabadságharc, ezért a Himalájával kell megvívni a csatát.
Azért mégis van bennem némi keserűség. Miért a Himalája ma a sárkány? Miért van az, hogy harminc-negyven éves meglett férfiak otthon ülnek, a nagymama tartja el őket a nyugdíjából, mások pedig a Himalájában halnak meg? Valahogy nem jól van ez így. Miért nem tudja közösségünk igazán magába dolgozni a férfiak férfiúi hevületét? Miért nem lehet küzdeni azért, ami itt van, azért ami továbbviszi az életet? Nem tetszik azoknak a hangja, akik csak legyintenek Erős Zsolt halálára, és felelőtlennek tartják. Sokaktól hallom ezt. Sokszor úgy vagyunk, hogy sörrel a kezünkben kiabáljuk a focistának: rosszul játszotok. Elsősorban nem az a sportoló a felelőtlen, amikor a teste harmincéves korára olyan, mint egy hatvanévesé. A legfelelőtlenebb a mi közösségünk, amelyik nem engedi a férfiaknak, hogy igazán férfiak legyenek rendes körülmények között. Nem tetszik, amikor a mi tespedt középszerű életünkből kikiáltjuk az ítéletet arra, aki önmagát akarta legyőzni. De vágyom arra, hogy háború nélkül mégiscsak megéljük azt, hogy itt a mi köreinkben is lehet küzdeni, méghozzá tisztességesen. Nem látom ezt a küzdőteret.
Volt a Bibliában egy férfi, Sámson, akinek a története éppen a férfiasság minden jó és rossz oldaláról íródott. Élete utolsó hőstette előtt, tudva hogy eljön halála, így kiáltott: "Uram, Isten, emlékezzél meg, kérlek, én rólam, és erősíts meg engemet, csak még ez egyszer, óh Isten!" Ez az erős férfi is óriási példa maradt a számunkra a maga töredékességében is. Mert legyőzte önmagát, mert mert mindent egy lapra feltenni. Nem a tökéletes embert mutatja be a Biblia Sámsonban, hanem a küzdő embert. Szeretném, ha azért fáradoznánk együtt, hogy fiaink megtalálhassák rendes körülmények között a helyes küzdőteret! Ezt adja meg Isten! Ámen.