2013-07-17

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Talán néhányan ismerik azt a legújabb történelmi – tudományt, amelyet sajnos magyarul is angol nyelven neveznek meg, az a neve, hogy oral history, azaz elbeszélt történelem. Ennek az a lényege, hogy a történelemről a legjobban az az ember tud szólni, aki átélte. Nem igazabb adat az, amit pontos körülhatárolásokkal valaki megad egy tudományos kötetben, mint az, amit valaki elbeszél tapasztalatként. Ha belegondolunk, az egyházban is igyekszünk úgy beszélni, hogy megélt valóságokról szóljunk, és ez nem csökkenti a dolgok tényszerűségét. Vajon jobban hinnénk Jézusnak, ha egy történelemkönyvet hagyott volna hátra maga után? Biztosan nem. A megélt történetek színessége, életszerűsége teszi számunkra foghatóvá és hitelessé az evangéliumokat. Most egy kicsit ebbe az elbeszélt történelembe szeretnénk belekóstolni. A Soli Deo Gloria Szövetségről a legtöbb embernek semmi nem jut az eszébe. De ha azt mondom, Balatonszárszó 1943., akkor már sokkal több ember tud egy híres konferenciáról, mely Magyarország jövőjéről álmodozott a háború után. Pedig Balatonszárszó elsősorban nem politikai eszmecseréknek, hanem ébredező gyerekeknek adott otthont. A ma hetven-nyolcvan évesek mesélnek a Soli Deo Gloria Szövetség egykori táborairól abból az alkalomból, hogy e nyáron ünneplik annak a híres konferenciának a 70. évfordulóját. Balatonszárszón, az idős Soli Deo Gloriásokkal beszélgettem, valami hihetetlen jó hangulatban. Többször szóba került Balla Péter, az egykori zenei vezető, aki nagy énekmestere volt ezeknek a táboroknak. Majd az ő dalát is hallani fogjuk, amikor beszélgetek Lázárné Ráckevi Lídiával, Gálfiné Kiss Marával, Hantosné Vida Margittal, Katonáné Csilléry Erzsébettel és Tóthné Huszti Zsuzsannával.

– Melyik volt az első konferencia?
– Én 1947-ben tudtam jönni először.
– Itt zöldségeskert volt végig. Mi is segítettünk. Borsót szedtünk, meg amit kellett. Boldogan vittük a konyhába a szakácsoknak.
– Ott volt a konyha, abban az épületben. Hosszú oldalt nyitott, de fedett, fa barakkszerűség, abban voltak asztalok, padok. Ott voltak az előadások, és ott volt az étkezés is. Most itt van a teátrum, ott volt a tábortűz. Szépen sorban ültünk a földön a tábortűz mellett és Balla Péter bácsival énekeltünk. Az USA-ból, Svájcból és Hollandiából kaptak ajándékba sokféle élelmiszert. Lisztet is zsákszámra. Volt, amikor szóltak, hogy másnap tésztagyúrás lesz és kérik, hogy azok a lányok, akik tudnak gyúrni, azok menjenek reggel a konyhára. Mentünk is és délig gyúrtuk a tésztát.
– A nagyobbak tudtak gyúrni, mi fiatalabbak az osztásban vettünk részt. A reggelire általában tejeskávé volt, tej és kenyér, más nem is nagyon volt.
– Volt sajt, nagy alumínium dobozban. Azt a hollandok és a svájciak küldték. Kaptunk egy egy szelet sajtot a kenyerünkre.
– Én 1946-ban voltam először. Sokszor kaptunk sajtot és zabpelyhet. Dobos Károly volt a serdülő tábor vezetője akkor és kérdezte tőlünk, hogy mi az, ami z-vel kezdődik és abpehellyel végződik. (nevetés)
– A zabpelyhet nem szerettük. Mentünk segíteni a konyhára: krumplit hámoztunk, borsót szedtünk… Minden nagyon jó volt.
– Minden szükséges megvolt.
– Ezek ilyen hadi tápok, adomány ételek voltak?
– Igen, adomány ételek!
– A holland csomagban volt egy speciális narancssárga színű, ömlesztett sajt. Abból annyit kaptunk, hogy a végére már nem is nagyon szerettük.
– Meg volt marmaládé is.
– A krumpli, az nagyon jó étel volt.
– Akik megmaradtak a katonáktól, valószínűleg azokat küldték el.
– Egyébként akkora sátrakban voltunk, ahol egy bibliakör elfért. Szalmazsákok sem voltak, csak szalmát, szénát leszórtuk a földre és ott henteregtünk. Nagyon jó volt.
– Emlékszem, hogy egyszer az egyik barakkban, ahol tizenketten voltunk lányok, egy jó nagy párnacsatát rendeztünk. Szigorú ötöd éves teológusok felügyeltek a szobákra. A csata közepén bejött a vezető. Mindenki félt tőle, ő meg merev arccal megállt, éppen az én kezemben volt a párna. Ránéztem, mondom, ne vágjon már olyan mérges képet, inkább maga is dobja a párnát! És odavágtam hozzá, akkor már nem tudta megállni és elnevette magát. Mindenki nevetett. Kicsit felszabadult a hangulat. Volt olyan, hogy ellógtunk fürdeni – aztán vagy észrevették, vagy nem. Nem volt mély a víz, viszont amikor csónakázni mentünk, akkor sokszor bementünk a mélyre is.
– De nem történt baj?
– Nem, soha nem történt baj. Kamasz gyerekek voltunk és fejeseket ugrottunk. Kicsit visszatekintve merészek voltunk, de hát mindenki tudott úszni. Még Balla Péter bácsi tanított minket úszni.
– Balla Péter úszni is tanított?
– Bizony, megfogta a hónunk alatt, vagy a kezünket és magyarázta hogyan kell. Volt, amikor középiskolásként kisebb táborban voltam és olyan is, amikor az egyetemistákkal, mert a nővérem Orgoványi Gyurkával volt táborvezetők.
– Minden vakációm, úgy telt el, hogy született egy kis Orgoványi. Szülés alatt mentem pesztrálni Gyurkát.
– Mi az a Szilicei tábor?
– Hát Szilicén voltam vezetőképző táborban. Ott a határőr laktanyát kapta meg az SDG. Nagyon jó emeletes épület volt, csak a mellék helység nem volt kulturált, mi úgy mondtuk, hogy céllövölde.
– Hol van ez a Szilice?
– A Szilicei-fennsík Rozsnyó alatt van hatszáz méter magasan. Gombaszögön van a vasútállomás és onnan gyalog lehetett felmenni, most már busz is megy fel.
– Még Szárszó előtt ott voltak a táborok, vagy párhuzamosan volt ez?
– Ez párhuzamban volt.
– Amikor visszakerült Felvidék, akkor kaptuk meg ezt.
– Ott vezetőképző volt?
– Igen. Ezeket a csoportokat vezettük országszerte. Én a péceli csoportot vezettem.
– Mi Újvidéken laktunk és a nővérem, Farkas Jóska, meg Juhos Magdi voltak az utazó titkárok, ők járták az országot és toboroztak.
– Egyszer június utolsó hetében voltunk itt és olyan hűvös volt, hogy utolsó éjszaka mindent magunkra vettünk, mert úgy fáztunk. Balla Péter azt mondta: "az ebédlőben felöltözve kell mindig megjelenni, értem ezalatt, hogy mezítláb". Olyan aranyos volt.(mondja nevetve)
Nagyobb volt a tábor, mint most. A József Attila Múzeumtól, ahogy jövünk az első keresztutcán kellett bejönni. 1949 után, amikor elvették a kommunisták a tábort, akkor ott két, vagy három utcányit felparcelláztak és beépítették, az most is ott van. Most az út mentén a part felőli oldalon is egy nagy részt levágtak, azt is felparcellázták.

– A fejesek tagjai építettek házakat.
– Összehívták őket, amikor a visszaadásról volt szó. Először azt mondták, hogy fizessen az egyház érte. Havas Gábor azt mondta, – pedig nagyon csöndes szelíd ember volt – "az asztalra ütöttem, mert elöntötte az agyamat a vér, hogy hogy képzelik ezt, hogy mi ezért pénzt adunk, hiszen a szegény diákok fillérjeiből vásároltuk".
– Harminckét-harminchat forint volt egy-egy turnus.
– Az akkor sok volt, vagy kevés?
– Kevés. Hát azért tudott jönni sok szegény is.
– Hogy oldották meg azt, hogy olcsó legyen?
– A gyerekek segítettek a zöldségek termelésében is.
– Ahol most van a főbejárat, ez volt a hátsó kapu. Nagy volt a tábor területe. A parton a vasúti síntől a vízig az is a mienk volt, de az most be van építve villával. Azt is felparcellázták és az egészet beépítették.
– Ez az egész azért nem érthető mai szemmel, mert akkor ez egy egyedi lehetőség volt, egy csomó gyereknek ez a nyaralása most tízezer lehetőség van, de akkor szinte csak ez volt.
– De ennek olyan szelleme volt és magával ragadott bennünket. Itt egy évre feltöltekeztünk.
– Mi volt az a szellem?
– Reggeli után volt bibliakör. Be voltak osztva a diákok, a napi igét vettük, azt elolvastuk, majd mindenki elmondta a saját gondolatát, és imaközösség volt utána. Délután volt egy vagy két előadás komoly előadókkal.
– Például Molnár Mária is volt itt. Meg mások is.
– Délután volt egy evangélizáció?
– Este már csak esti ima volt vacsora után, de délután nagyon parázs hangulat volt.

Új szívet adj, Uram, énnekem,
Új szívet adj, én Istenem,
Amely csupán csak Teérted ég,
S Véled jár szüntelen, csak Véled szüntelen.

Nyájas, vidám, szelíd jó szívet,
Mely Jézusom Te lakhelyed,
Hol egyedül a Te hangod szól,
Mely Véled van tele, csak Véled van tele.

Jézus, a Te gyógyító kezed
Megfogta már a szívemet.
S én is tudom, bűntelen leszek,
Majd Nálad odafenn, a mennyben odafenn.

– Kedves emlékem 1948-ban vagy 1949-ben a virágvasárnapi konferencián a Kálvin tér 8-ban az SDG épületben voltunk. Úgy terveztük, hogy a végén átmegyünk a Kálvin téri templomba és ott lesz a záróistentisztelet. De valahogy az előadások és a hozzászólások nagyon elhúzódtak és a Kálvin téren hat órakor, a szokott időben elkezdődött az istentisztelet. Gond volt, hogy mi legyen? Ekkor Kovács Bálint felajánlotta, hogy menjünk át a Salétrom utcába és addig maradhatunk, amíg jólesik.
– Ez a többszázas tömeg föltöltekezve, ragyogva, énekelve a Kálvin térről elindult a Múzeum utcán, a Krúdy, akkor még Banga Béla utcán. A körúton leállt a forgalom (bár akkor még nem volt akkora, mint most), amíg átvonultunk és mentünk a Salétrom utcába.
– Ez nem csak az SDG volt, hanem minden együtt.

– SDG jelvényeket osztottak a fiataloknak Szegeden. Ez függött a lelkészektől és az ifjúsági lelkészektől. Mi nem tettünk esküt, bár van esküszövege az SDG-nek. Az a jelvény, amit mi kaptunk az fehér alapon az égő szív, a felsősöknek világoskék, az egyetemistáknak meg sötétkék volt.
– Miért osztották ezeket az SDG jelvényeket a lelkészek?
– Azért, hogy SDG-sek legyünk, mert azok vagyunk és megyünk az SDG konferenciatelepre. Szertartás nem volt. Gyermekbibliaórákon hirdették ki, hogy lehetséges menni Szárszóra táborozni, és aki akar az SDG-be is beléphet. Ez egy belépés volt, belépési nyilatkozat nélkül. Mi nagyon büszkék voltunk erre a jelvényre. SDG jelöltként mentünk a serdülőtáborokba. Azért választottuk később az énektáborokat, mert azok kéthetesek voltak. Balla Péter vezette és Csomasz Tóth Kálmán is jelen volt. Akkor tanították nekünk azokat az énekeket, amelyek később az Énekeskönyvbe bekerültek.
– Addig ismételtük az énekeket, amíg mindenki meg nem tanulta.
– Szegeden akkor még csak egy református egyházközség volt a Kálvin téren. A segédlelkész a saját pénzét arra áldozta, hogy mi, gyerekek húsz-huszonöten mehessünk Szárszóra. Éjszakai személyvonattal utaztunk. Arra már nem volt pénz, hogy egy felnőtt is jöjjön velünk, ezért a vasutasra bíztak bennünket. A Nyugatiba érkezett a vonat és át kellett menni a Délibe, a villamoson a peronon utaztunk. A pesti idősebb fiatalok segítettek nekünk, akik szintén Szárszóra jöttek. Mi önállóságra nevelődtünk már tizenkét-tizenhárom éves korban. Abban az időben a gyerekek egy részét Hollandiába küldték. A hollandok segítették az élelmezést még itt is. Azért százötven gyereket élelmezni, az komoly feladat.
– Sorba kellett állni a csajkával és ebéd után mentünk a csaphoz elmosogatni a saját edényünket. Cserkészélet volt ez.

– Mi a különbség a cserkészet és az SDG között? Miért volt szükség egy új szervezetre?
– Szellemileg kellett. Az istenhitet alakították bennünk.
– Azt hiszem, hogy a háború utáni években valami nagy-nagy éhség volt az emberekben és a gyerekekben. Gyerekfejjel végigéltünk jónéhány háborús évet. Van, aki a családtagjait veszítette el. Iszonyú volt. Én, ha meghallottam a szirénát és sírógörcsöt kaptam. Rettenetes volt. Bujkálni kellett az oroszok elől. Olyan iszonyatos időszak volt mögöttünk, hogy szinte éheztük az Isten szeretetét, kegyelmét és a békességet.
– Én úgy tudom, hogy a cserkészetet megszüntették.
– 1948-ban már úttörőmozgalom volt.
– A gyülekezetekben a mostani nyolcvanévesek és idősebbek ebből a korszakból valók.
– Akkor találkoztak az Úrral és végigcsinálták az életet.
– Egy áldott hely volt Szárszó. Ott ültünk a zöldben a bibliaórákon.
– Egyszer, amikor nagyon kevés pénzünk volt azt mondták, hogy ha Kaposvár felől érkezve leszállunk Kötcsén, akkor Kötcse, Szólád, Szárszó csak néhány kilométer. Jöjjünk gyalog. Leszálltunk a vonatról délelőtt tíz órakor és egész nap gyalogoltunk. Este a sötétben úgy találtunk ide, hogy hallottuk az éneket, a tábortűz énekét és jöttünk a hang irányába.
– Itt a környezettel, a Balatonnal, a faluval nagyon egyek voltunk. A falusi istentiszteleteken nem fértünk be a templomba, amikor itt volt egy konferencia Szárszón.
– A háború után az ébredési mozgalomnak nagy zászlóvivője volt az SDG.
– A Rákosi időszakban a fél vonat énekelte torka szakadtából az egyházi énekeket, de olyan csodálatos védelmünk volt. Amikor felvételiztem a főiskolára és ott voltak fiatalok, akik kérdéseket tettek fel és az egyik mondta nekünk (hárman voltunk ott egyszerre), hogy ugye nem jártok templomba? Én mondtam, hogy járok és hetenként kétszer még bibliaórára is. Ezek zavarba jöttek és nem tudták, hogy mit mondjanak és mondták, hogy nem baj, majd átnevelünk. Én meg mondtam, hogy azt alig hiszem, hogy engem valaha átneveltek. A végén kisütötték, hogy jó, nekünk becsületes emberekre is szükségünk van. Ez a Rákosi időszakban volt, amikor nálunk az is előfordult, hogy egy nálam néhány évvel idősebb fiú a KISZ-gyűlésen felvetett egy kérdést az ifjúság jogairól és másnapra eltűnt. Azt híresztelték, hogy az illető egy fasiszta tiszt volt és gyilkosságokat követett el. Holott nálunk két-három évvel volt idősebb egyáltalán nem valószínű, hogy ő fasiszta tiszt lett volna, de eltűnt és még csak meg sem lehetett kérdezni, hogy miért?
– Édesapám katonatiszt volt és bennünket kivittek nyugatra, mert el kellett menekülni. Bajorországba vittek. Ott egy egész komoly gyülekezet alakult ki. Sok SDG-s is volt közöttük. Az, hogy mi visszajöttünk Magyarországra az annak volt köszönhető, hogy Hajni nővérem akkor már a régi SDG-sek és a hozzájuk csatlakozott reformátusok között volt. Ott is mentek a táboron belül a bibliaórák meg az éneklés. El akartak vinni Chicago-ba, de Hajni nővérem az SDG-s barátai miatt nem akart elmenni. Az, hogy én itt nőttem fel, az annak köszönhető, hogy akkor ott egy SDG-s gyülekezet csapódott össze. Olyan lelkes hangulat volt már hazajövetelünk előtt is.
– Voltak viták is, hogy vajon az SDG feladata-e a politizálás? Az ország, a haza érdekeinek problémáival való foglalatosság. Soós Géza egyik hirdetője és megélője is volt annak, hogy igenis az SDG egyik feladata az, hogy figyeljen arra, hogy mi történik az országban és segítő legyen. Azt hiszem ezt most is hangsúlyozni kell, amiről szó lesz majd a hetven éves évfordulón a kivándorlás vagy a menni-maradni probléma, ami többször fölvetődött. Fölvetődött ötvenhatban és később, amikor már lehetett szabadabban menni külföldre, hiszen a gazdasági érdekek és a karrier is azt mutatná, hogy kinn könnyebb a boldogulás, amíg meg nem tapasztalja valaki odakint is, hogy nem kolbászból van a kerítés. Ez egy örök probléma és egy nagyon jó fölvetés most a hetvenéves évfordulóra.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A Heidelbergi Káté magyarázata címmel jelentette meg a Kálvin Kiadó Fekete Károly könyvét, amely a hitvallás jobb megértését szolgálja.

Országos Ökumenikus Fotópályázatot hirdet a Kisújszállási Református Egyházközség. A pályázaton legfeljebb tíz sajátkészítésű képpel lehet indulni, amelyek témája a hit, remény, szeretet, szokások, építmények, élő világ lehet. Beküldési határidő: július 30. ([email protected])

A Dunamelléki Református Egyházkerület gyermekmunkásképzést szervez gyülekezetekben szolgáló hittanoktatói végzettséggel nem rendelkező tanítóknak szeptembertől Pakson. (Lenkeyné Teleki Mária E-mail: [email protected] Tel: 30-8411058)

A Magyar Református Szeretetszolgálat az idén is szeretne segíteni a rászorulóknak a tanévkezdésben határainkon belül és kívül, ezért tanszereket, iskolatáskákat gyűjt. (06-1-273-0449)

Számos közéleti, kulturális, párkapcsolati és hitéleti programmal, komoly- és könnyűzenei koncertekkel, beszélgetésekkel várja a fiatalokat a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozó július 23. és 27. között Mezőtúron. A Találkozó központi kérdése: Ki vagyok?

A Református Missziói Központ Vakmissziója lélekfrissítő hetet tart július 22. és 26. között Tahiban, a Sion Hegye Konferenciaközpontban.

A Sukorói Zenei Nyár hangversenysorozat következő előadása július 20-án, szombaton 19 órakor lesz a sukorói református templomban. A Rondo Vonósnégyes a cseh zene remekműveiből szólaltat meg néhányat.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Péter apostol második levele 3. fejezetéből!

"Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson." (II. Péter 3:9.)

Alapérzése az embernek, hogy elkésik valamiről, elkésik valahonnan. Azért is ez az érzés bennünk, mert annyira sok benyomás ér bennünket, annyi mindent látunk magunk előtt. Annyira sok utat látunk magunk előtt, hogy azokat képtelenek vagyunk mindet megérteni. Jellemző példa erre a televízió. Sok száz csatorna közül válogathatunk. Ha ezt nézem, nem nézhetem a másikat, pedig hátha az érdekesebb. Sokan ezért nyomogatják a gombot, és ebbe is, abba is belekóstolnak. Így nem maradnak le semmiről, viszont nem is láttak semmit sem. Ugyanez igaz a ruhákra, az időtöltésre és sok mindenre. Sokszor, ha visszanézek az időben, úgy húsz évvel ezelőtt annyi mindenre volt időm, pedig a nap ugyanúgy huszonnégy órából állt. Ennek egyik oka az, ahogyan az időt másképpen értjük meg, mint ami az valójában. Azt hisszük, hogy az idő egy számegyenes, amin haladunk előre. Valójában az idő inkább egy arányszámhoz hasonlítható. A kisgyerek, aki ötéves, az élete egyötödét éli meg egy évben, ezért sokkal lassabbnak érzi az időt. Egy idősebb ember, aki talán az élete ötvenedét, hatvanadát tölti el egy évben, ezért sokkal gyorsabbnak érzi az időt. Ráadásul ezt az arányt rontja, hogy az elszámolandó évek szaporodásával szaporodnak körülöttünk lévő tárgyak és lehetőségek. Régen, amikor engem a szüleim elengedtek otthonról, megbíztak bennem. Meg is kellett bízniuk, mert nem volt ott egy láthatatlan köldökzsinór, a mobil vagy maroktelefon, amin állandóan megkérdezhetjük: megvagy gyerekem? Minden rendben? Így lesz az élet egy nagy zakatolássá, és az idő nem tartam lesz, hanem az időegységek múlása. És ami még szomorúbb, hogy ez a szaladás elveszi a lelkünkből a kíváncsiság erejét. Igyekszünk kapcsolatainkat fenntartani, lelki köldökzsinórral tartjuk szorosan gyermekeinket is, de valójában elmaradnak a legfontosabb kérdések: Tényleg hogy vagy? Állandóan beszélgetünk, telefonálunk, de a valódi mély beszélgetésekre sokszor nincs idő. Fájdalmas tapasztalatom ez.
Mi a megoldás? Nyilván nem a tüneteket kell kezelnünk, hanem a lényeget, azt a mögöttes érzést kell helyre tennünk, ami miatt ilyen kapkodóvá váltunk. Ez pedig a lemaradás érzése. Ez a túlzott kínálat miatt örökké nyomaszt bennünket, még akkor is, ha ezt nem mondjuk ki: lemaradok valamiről. Erre az érzésre válasz Isten biztatása. Egy olyan biztatás, amit csak ő mondhat nekünk. Semmi fontosról nem lehet lemaradni. Nem késel el. Nem maradhatsz le semmiről. Ami igazán lényeges, azt feltétlen megkapod. Valahogy bele kell ültetnünk gondolatainkba azt az üzenetet, hogy az élet nem mennyiségi kérdés. Hogy nem az a fontos, ami nagynak tűnik, vagy amiből sok van. Nem. A lényeges dolgok olyan kincsek, amik nem múlnak el, amit Isten ajándékoz nekünk, és amit feltétlen oda is ad. Ő vár. Hosszan vár ránk. Nem úgy vár, mint egy kereskedő: most vegye meg, mert ha nem, holnap már nincs itt, ez az utolsó esély. Egészen más az ő várakozása. Inkább, mint a szerető apa, aki ma is vár, és otthon van, de holnap ugyanolyan biztosan megtalálható, és tűrve várja, hogy menjünk.
Azt mondtuk, az idő egy arányszám. Akkor Isten ideje olyan, mintha megváltoztatná az időegyenes arányait és ismét kicsinek találnánk azt az időt, amit nekünk adott, mint egy ötéves gyermek. Ez akkor lehetséges, ha apa-gyermek kapcsolatba kerülünk az Istennel. Az lenne ebben az életben a feladatunk, hogy a sok közüli választás lehetőség képéből az egyetlen lehetőség elérkezéséig eljussunk. A sokból az egybe. Az egyetlen atyai házba, az egyetlen isteni szeretethez. Bárcsak meg tudnánk ma szólítani Istent úgy, hogy apa! Apukám, segíts! Ez egyfajta összpontosítás, ami az életünk értelméhez vezet. Ezt adja meg Isten! Ámen.