2013-08-21

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok, az adás szerkesztője.
Nyár a kirándulások, találkozások ideje. Most egy ilyen, szinte véletlenszerű találkozásba hadd vonjam be a kedves hallgatókat. A Csillagpont Református Ifjúsági Találkozón futottam össze Tóth Zoltán füzesgyarmati lelkésszel, aki lelkész és méhész egy személyben. Viccesen kérdeztem először, honnan van ez a sok ész, hogy méhész és lelkész, nagyon érdekes választ kaptam.

Tóth Zoltán: Szoktam mondani, hogy méhészkedő lelkész vagyok és nem lelkészkedő méhész, de rájöttem, hogy nem igaz, mert én lelkész vagyok és méhész. Ha fenn vagyok a szószéken, akkor is van bennem a méhészből, és a méhek között is már gondolkozom a következő feladaton. A méhészkedésnek erkölcsnemesítő hatása van, rendre és tiszteletre szoktatja az embert. Tíz évet adtam magamnak, hogy egy kicsit megtanuljam. Most már tizenöt éve tanulgatom, de még kérek haladékot. Minden év más. Volt olyan szerzetes, aki hatvan évet adott magának, hogy kutasson egy méhfajtát és még ő sem adott eleget.
Kerékpárral jártam át a harmadik faluba, amikor 1996-ban Bodrogközbe kerültünk. Biciklizgettem, amikor a hittanórák és a bibliaóra között volt időm. Megismerkedtem a görögkatolikus lelkésszel, aki méhészkedett. Maga mellé hívott, néhány perc múlva már, mint "szakképzett méhész" mentem, és megkaptam az első szúrásokat. Aztán jött az első raj. Így indult. Emberi barátságok nélkül nem ment volna. Ma is tartok kapcsolatot, olyan atyai tanítókkal, akik emberségre, becsületre, szeretetre tanítottak és a méhészkedésben is segítettek.
Fekete Ágnes: Ahogy végiggondolom az ismerős méhészeket, mind nagyon nyugodt, megfontolt emberek.
Tóth Zoltán: Régebben horgásztam. Biztosan megfigyelték már, ha egy kőműves dolgozik, van egyfajta mozdulat, amiből egyből látni, hogy ő ripacs, vagy mester. A méhészeknél is így van ez. Nem kapkodva, de viszonylag haladósan dolgoznak. Ha egy idegen odamegy a méhekhez, egyből megszúrják, de a méhészt nem. Van egyfajta kapcsolat a méhek között, lehet hallani, látni, hogy mit szeretnek. A négy gyermekem, amikor elmegy a méhes mellett, tudja, hogy mikor szabad közel menni és mikor nem. Nem tanítottam ezt nekik, ez magától jött. A méhek tényleg rendre tanítanak. Egy-két szúrás pedig elviselünk. Néhány százat már én sem szeretek, de igazából őket kell sajnálni, mert ők elpusztulnak. Az első harminc-negyven méhszúrást, amikor kaptam, éppen hittanos vetélkedőre vittük a gyerekeket. Be voltam dagadva és lázas voltam. Ma azt a munkát elvégzem egy szúrás nélkül. Akkor arra voltam büszke. Sajnos a háborúban mindig vannak áldozatok, mert úgy lehet eredményt elérni. Sajnos terjed az a fajta méhészkedés, hogy nem számít, mi történik a méhekkel. Ez a méhcsaládok összeomlásához vezet, amiről hallunk, hogy pusztulnak milliószám a méhcsaládok. A monokultúra, a gyógyszerezés, és a méhek, mint érzékeny receptorok mutatják a bajt.
Fekete Ágnes: Baj van a méhekkel?
Tóth Zoltán: Egy horgász sem dicséri azt a helyet, ahol horgászik, mert akkor mindenki odamenne. Ugyanakkor tényleg baj van a méhekkel, de ez nem azzal függ össze, amiről hallunk. Megtörtént például, hogy lemérgezték a körtét, körtebolha ellen. Száz családom elpusztult. Két évre rá, sok munka volt a gyülekezetben, nem értem rá foglalkozni velük. Két-három hetet nem figyeltem és az atka feldúsult, augusztusban, megint száz család elpusztult. Ez nem az a pusztulás, amiről beszélünk. De Amerikában valóban ötvenszázalékos pusztulások voltak. Kipusztítottunk sok olyan flórát, ami adná a harmóniát. Okosabbak akartunk lenni, mint a természet, de nem sikerült. Megbolondult világ. Ez a mostani márciusi tél a méhek ötven százalékát elvitte. Emiatt nem sok az akácméz az idén.
Fekete Ágnes: Hogyan tudja összeegyeztetni időben a méhészséget és a lelkészséget?
Tóth Zoltán: Hogy lehet összeegyeztetni a családanyai, apai szerepet az egyéb feladatokkal? A méhek veszik el a kevesebb időt. Most is csak beszélek róluk, ahelyett, hogy ott lennék. A méhészkedés olyan tíz százalékát tölti ki az időmnek. Ez ötven-száz méhcsaládra elég. Ez egy folyamat, tehát nem feltétlenül sokat kell foglalkozni egyszerre, hanem időben szétosztva sokszor egy keveset. Van, amikor hiába dolgozunk, nem akkor van áldás. Én ott pihenem ki magam közöttük.
Fekete Ágnes: És a gyülekezet?
Tóth Zoltán: A gyülekezet olyan, mint a méhkaptár, néha rajzik, néha mérgesek. Amikor azonban jön az áldás, akkor van bőven harmat és nektár. Több gyülekezetben szolgáltam. Azokkal, akik érdeklődnek a méhészet után egyből megtaláltam a hangot és más gazdákkal is. Ha esketek egy párt, a mézes üveget odateszem, ha elmúlnak a mézeshetek, akkor is legyen, ami megédesíti az életüket. Szeretnék olyan gyülekezetet, ahol annyi jegyespárom van, hogy nem elég a mézem. Valamikor természetes volt, hogy az egyházakban, vidéki gyülekezetekben, a lelkész az adományozott birtokokból kapta a javadalmát felében, harmadában. Ő maga is kellett, hogy gazdálkodjon. Sőt sokszor az új eljárásokat maga a lelkész hozta be tanulmányútjai során. Száz évvel ezelőtt az emberek kilencvenöt százaléka a mezőgazdaságból élt. Mikor bejött a téeszvilág, a végén a rendszerváltáskor már csak harminc százaléka. Az Európai Unióban négy százalék van. Nálunk még öt-hat százalék körül vagyunk a mezőgazdaságban. Kevesen tudják, hogy Károli Gáspár a maga korában a legnagyobb borkereskedő volt. Nem erről ismerjük, de ha nem lett volna borkereskedő, könnyen lehet, hogy nem tudott volna odáig eljutni, hogy kiépítsen egy olyan munkatársi közösséget, hogy a bibliafordítás is legyen. A városi gyülekezetek egy részében, ahol most inkább fejlődés van, azért messze került ettől, de érződik a hiánya és többen keresik a természetes életet, aminek megvan a szépsége, az izzadsága. Egész más az, amikor azt esszük, amiért megdolgoztunk és nemcsak a méhészkedésről beszélek. Kiskert mindenkinek lehet. Megmosolyognivaló, amikor újból tanítják az embereket tyúkot tartani, és hogy hogy kell krumplit vetni. Ez is mesterségesen kitalált, de legalább már szó van róla. Erről beszélek, hogy becsüljük, amink van! Más nem tartja fontosnak, ha mi sem. A méhészkedés azért jó, mert nagyon sok emberi közösséget megismerhetünk. Lelkészek között voltak nagy méhészek, feltalálók, mert kellett hozzá az ész. De inkább kellett hozzá a csend és az alázat. A méhek között voltam nyakig és bejött a harangozóm félrészegen. Tízen jártak a faluból képzésre, egy évig kapták a fizetést, hogy legyenek méhészek és elmagyarázta, hogy hogy is kellene azt végezni és még most is ott könyököl a kocsmapultnál. A mai világ arról szól, hogy a semmiért akarnak kapni valamit, de aztán tényleg nem kapnak semmit. Ez így nem működik. Bele kell fektetni, erőt, időt, ahogy említettem évek kellenek ahhoz, és a méhek szeretete és tisztelete, hogy valaki méhész legyen. Többször mondják nekem: neked könnyű, mert ott a méz. De az árat ki kellett fizetni! És most sem könnyű. Nem vagyunk milliomosok, csupán segítséget jelent. Amikor megszületett egy gyermekem mindig harminc méhcsaládot beállítottam. Most kicsit kevesebb van.
Fekete Ágnes: Minden gyerek harminc méhcsalád befektetés volt?
Tóth Zoltán: Mindig szaporodtak a méhek is, a gyerekek is. Most visszább vettem, mert új területen vagyunk és így kevesebb van. Bár az idén is szaporítottam harmincat. Ahogy az időjárás adja, azt tesszük, amit lehet.
Fekete Ágnes: Hány család van most?
Tóth Zoltán: Egy raj van. Papíron egy méhcsalád ennyi mézet ad. Aki így kezdi, az úgy jár, mintha valaki a fiacskájának venne egy irodát és ráírná: dr. XY és fehér köpenyben beültetné a gyereket. Attól még nem lenne orvos, vagy jogász, csak lenne egy irodája és egy számítógépe.
Igazából én könyvekből lettem méhész. Télen kezembe vettem egy méhész könyvet, a méhészek bibliáját Örösi Pál Zoltán Méhek között című könyvét. Ezt olvasgattam és néha még ma is visszalapozok. Szeretnék eljutni olyan állapotba, mint az egykori méhész-lelkészek, hogy a méhesbe kiültek meditálni, elcsendesedni. Én általában izzadni megyek a méhekhez. A Csillagpontra is úgy érkeztem, hogy még hajnalban vittem napraforgóra a méheket, már harmadjára az idén, mert keservesen adja. De előbb-utóbb Hamvas Béla is előkerül. Először meg kell küzdeni azért, hogy tudjuk értékelni akár a gondolatokat is, ha azt készen kapjuk, az csak szó marad. Amúgy pedig életet formál. Lelki testvérekre is lehetett találni a méhészek között. Egy példát mondok: Brüsszelben voltunk tüntetni. Összefogott a mézmaffia és lement a méz ára és a méhészek kimentek, ennek már nyolc éve. A Schumann téren köröztünk. Én a templomból elvittem a magyar zászlót, hogy ne csak csillagos zászló legyen és gondoltam lesznek majd méhészek, én kezdő fiatal méhész majd tanulok. Annyi lelki beszélgetésem máskor egy hónap vagy egy év alatt sincs, mint akkor volt. Mindig mellém szegődött egy méhész és elmondta, hogy ő presbiter, mit szeretne a gyerekével, családjával, vagy a gyermekkori hitbeli élményeit mesélte. Késő éjszakáig szobáról szobára hívtak a méhészek, hogy itt van valaki, aki közülünk való, aki ha kérdeznek valamit a méhészetben, ott is tudja. Ez nagy élmény volt. Ez is adott nekem ösztönzést, hogy az agrárszociális missziónak lehetne jövője, mert hasonló, hasonlónak örül. A napokban is találkoztam szabolcsi méhészekkel a napraforgótáblán. Jól elbeszélgettünk, a végén az is kiderült, hogy lelkész vagyok és csak azért nem jöttek templomba, mert nem hoztak ünneplő ruhát, de ígérték, jövőre, ha jönnek, nemcsak a horgászbotot teszik be, hanem bejönnek és tartjuk a testvéri, lelki kapcsolatot is. A méhészek között kevés az istentagadó. Azért nem is lett még a múlt rendszerben sem úgy integrálva, téeszesíteni nem lehet. Önálló döntést hozó emberek kellenek, mert pillanatok alatt el kell dönteni, hogy mit tesznek a méhekkel. Nem lehetett ötéves tervvel előírni. Még a méhész újságban is ott van, kimondva vagy kimondatlanul, hogy attól függ minden, és annak adunk hálát, aki a méheket is megteremtette. Nem a méheknek köszönhetek mindent, hanem a méhek Alkotójának, aki minket is egy családdá formál.
Fekete Ágnes: A méhésztársadalom egy szolidáris társadalom?
Tóth Zoltán: Ahol élek, hatalmas csirkeistállók vannak. Egy ideig ment a csirkézés. A szomszédom is büszkén mondja, hogy nyaranta egy kocsit vett a csirke árából. Mivel nagy pénzekről volt szó, ha valamibe beledöglött tízezer csirke, nem mondta meg egyik ember a másiknak. Pusztuljon el az övé is! És egy jó tippet sem adtak tovább. A méhészek pedig – nem a kontárok, hanem a méhészek – egymást tisztelik, szeretik és tanítják. Hiszen úgyis kihullik a rostán az, aki nem odavaló. A legjobban megszervezett agrárus társulat a méhészeké. Úgy látom egymást támogatva lehet előre jutni. Oda kell figyelni betegségekre, vándorlásra, fajtákra, fölszerelésre, együtt kell képviselni a magyar mézet. Egyébként az a brüsszeli demonstráció, idehaza tett a legtöbbet, mert azóta a magyar mézet keresik az emberek. Nem sokat fogyasztunk mi mézet, egy harminc-negyven dekát. Ha az európai uniós átlagot elfogyasztanánk, nem kerülne egy gramm sem külföldre. Magyarország méhészeti nagyhatalomnak számít, főleg az akác miatt és a legnagyobb méhsűrűség Európában nálunk van. A vizek változatossága, domborzati viszonyok még azt jelentik, hogy itt még van valami, itt még nem vesztettünk el mindent. Még sok minden újra felfedezhető, becsülhető és keresztyén emberként ez is feladatunk. Egyre inkább felhívni a figyelmet arra, hogy nem a mienk a föld! Ebben pedig nagy segítséget adnak nekünk a méhecskék.

Fekete Ágnes: A nagy zenei rendezvények, fesztiválok ma már törvényszerűen ízlések, tájak és korok keveredését is jelentik. Vallások jönnek-mennek, mintha semmi nem lenne már biztos. Az egyik oldalon sokan azt kérdezik, miért baj ez? A másik oldalon fájlalják, hogy elveszítjük gyökereinket. Vajon mit szól ehhez a kérdéshez a református hitű Lovász Irén népdalénekes? Ő most éppen az Adrián egy zenei fesztiválon az egyik főénekes.

Lovász Irén: Képzelje el, hogy a 148. zsoltár szövege a fesztivál mottója. Ez a dicsőítő zsoltár fogja keretezni az egész fesztivált, amely arról szól, hogy minden teremtmény, föld, víz, tűz, menny, ég, föld, állat és patak dicsérje az Urat! A nyitó- és a zárókoncerten is eléneklem ezt a zsoltárt.
Erdélyi Zsuzsa néni, aki az én néprajzos mesterem, nagyon szép, archaikus, népi vallásos szövegeket talált a Magyarországon élő horvát kisebbségek között. Tavaly ezekből énekeltem a Cres szigeti koncerten és az ott jelenlévő zágrábi folkloristák elcsodálkoztak, hogy nekik ilyenjük is van? Csodálatos dolog egy másik kultúra kutatóját, szakemberét rádöbbenteni az ő legarchaikusabb kulturális rétegének felismerésére. A kisebbségben élő népcsoportok törvényszerűen sokkal jobban ragaszkodnak az ősiséghez, a nemzeti identitásuk alapvető kifejezéséhez és könnyebben adják át a népi kultúrát, mint azok, akik az anyaországban vannak és a legdivatosabb kulturális áramlatokba integrálódnak. A magyar folklór archaikusabb rétegei nálunk is a peremvidékeken vannak, amelyek Trianon óta más országok területéhez tartoznak. Gondoljunk a moldvai csángókra, vagy a zobori, felvidéki népköltészetre, vagy a szlavóniai, horvátországi magyar népköltészetre! Természetesen máshol is így van.
Fekete Ágnes: A népzenéhez való viszony úgy tűnik két különböző irányba ment el. Az egyik az archaikus, úgy előadni, ahogy van, a másik meg a különböző feldolgozások útja. Ha jól sejtem a saját életében is így van ez.
Lovász Irén: Teljesen természetes dolog, hogy a történelmi fejlődés során különböző hatások rakódtak rá a népzenére is. Azonban a magyar népzene erősségét mutatja számomra, hogy képes tűzön-vízen át fönnmaradni, és a különböző kulturális hatásokat is túlélni.
Van táncház mozgalom. Most temettük el Halmos Bélát. Döbbenetes, fájdalmas és katartikus volt a temetés és a hajnalig tartó virrasztás. A tanítványok és a különböző bandák nagyon szépen, csendben, rendben megszervezve, félórás váltásban jöttek. Kifogyhatatlan zenefolyam folyt. Tehát az időtlenség. Fizikailag, mennyiségileg is és minőségileg is nagyon sok a magyar népzene. Azt értem ezen, hogy megtalálni a helyét és felmutatatni az erejét a világ globális forgatagában.
Én a Téka együttes énekeseként indultam egyetemista koromban, és tanítottam táncházakban. Igenis működik a magyar népzene a japán fuvolával, az arab citerával és a gamelán gonggal is. Tisztelettel lehet az ősök üzenetét tolmácsolni akkor is, ha nem egy az egyben adom vissza a gramofon felvételen szóló adatközlőnek, annak a parasztasszonynak minden levegővételét, minden beszédhibáját. Az arcredőit nem akarom a saját arcvonásaimon tudni. Én az én életemmel magamévá vagyok képes tenni ezeknek a népdaloknak az üzenetét, ez az igazi ereje a népzenének.
A Bem rakparton lévő művelődési házban három éve egy daloló kört vezetek asszonyoknak. Minden kedden összegyűlünk, hogy magyar népdalokat énekeljünk, és ezt jólesően tesszük. Ez az emberségüket tudja erősíteni és kifejezni.
A cseheknél ebben az időszakban például a bluegrass elnevezésű, amerikai típusú népzene volt elképesztően erőteljes, amely náluk is egy kulturális identitáskifejező gesztus volt. Nálunk ezt a magyar népzenével tudtuk megcsinálni. És ez mennyivel eredetibb, mennyivel nemesebb, mennyivel sajátabb!
Fekete Ágnes: Azonnal felvetődik a kérdés, hogy ez lenne ma a világzene?
Lovász Irén: Kétségtelen van ebben igazság, hogy megnyíltak nemcsak a politikai, hanem a kulturális határok is. A gyerekeink nyitottak mindenre, ami a világban van, hiszen a világhálón minden megtalálható. Az a mi felelősségünk, hogy mi mindent szippantanak le onnan? Három kamaszgyereknek vagyok az édesanyja, és nap mint nap szembesülök ezzel a hihetetlenül nehéz feladattal. A világzene, – ami egyébként egy rossz szó – népzenéknek a különböző etnikus hangszerekkel és hangzásokkal való felruházása és tálalása, hogy minden mindennel összeférhet, és ennek vannak jó és vannak rossz megjelenései. Benne van az is, hogy az ember egy világpolgári identitást tud megfogalmazni a világzene által. Szerintem az a kérdés, hogy ezt milyen céllal tesszük? Egy huszonegyedik századi metropoliszban élek Európában. És ezt az üzenetet át tudom adni bárhol a nagyvilágban, mert időtálló, korszerű üzenet tud lenni, ha ezt valaki jó minőséggel csinálja. Gondoljon bele, hogy Bartók Béla mit csinált a saját korában? Az a baj nálunk, hogy annyira kirekesztően tudunk gondolkodni a másikról, aki egy kicsit is másképp gondolkodik, mint mi. Bartók Bélát nem ünnepelték és nem tűzték a zászlójukra azonnal. Személyes volt és nagyon jövőbemutató.
Fekete Ágnes: A saját néphagyományom iránti tiszteletre és szeretetre lenne szükség.
Lovász Irén: Nincs objektív értékmérő. A tisztelet, a szeretet és a minőség. Új-Zélandtól kezdve Japánig különböző helyekről kapok leveleket, visszajelzéseket, hogy milyen hatást gyakorolt a lemezem a hallgatóira.
Fekete Ágnes: Aki ma hallgatja ezeket a zenéket, nem biztos, hogy ezen az úton jár. Vajon mitől marad neki anyanyelve a magyar népdal?
Lovász Irén: Megmondom: egész egyszerűen, a magyar népdalt magyarul éneklem. Nem fogom a "Szivárvány havasán"-t angolul elénekelni. Magyarul éneklem és a gyerekek, akik hallgatják ők is magyarul fogják énekelni, de mivel világzenei körítésben szólal meg a magyar népdal esetleg olyan gyerek is fölkapja a fejét rá, aki eddig cikinek tartotta. Sok gyerek azért jön hozzám magyar népdalt tanulni, mert meghallotta például a gamelán gonggal, vagy az arab citerával valamelyik régi magyar népdalt és rácsodálkozott, hogy ez ilyen? A lemezen "Hej, pává"-hoz pont egy gamelán gong szól. Hogy többet tudhasson erről, eljön énekelni. Nem is az a cél, hogy az ember koncertre jöjjön és hallgassa passzívan a zenét, hanem az, hogy aktívan használja azt. A táncház is arról szól, hogy csináljuk, használjuk. Nem véletlenül adtam ki ezt a Gyógyító hangok lemezsorozatot. Ez a daloló kör is arról szól, hogy az éneklés maga, a magyar népdalok éneklése az a lelkünk felszabadulása, a saját identitásunk jobb megéléséhez és kifejezéséhez, nagyon-nagyon természetes és nagyon jó eszköz.
Fekete Ágnes: Akkor ez egyfajta visszavezetés saját identitásunkhoz?
Lovász Irén: Igen. Vannak olyan lányok, akik multicégnél titkárnőként dolgoznak. Egyikük azt mondta, hogy eddig ide-oda ténfergett, tántorgott, de most vége a bice-bóca létnek, most már két lábbal tud a földbe gyökerezni. Fújdogálja őket a globális szél, ide-oda csapódnak, és amikor ebbe a daloló körbe jönnek, akkor hazatalálnak. Olyan mintha megtalálnák az öreganyjuk hangját.
Fekete Ágnes: Ez a kérdés elvezet a református identitásig, mert ugye sokkal tágabb az egyházi hagyomány is.
Lovász Irén: Nagyon jó dolog, időről időre ezt is megélni, kifejezni. Nagyon jó dolog föllépni például a Református Zenei Fesztiválon, ahol az ember családban érzi magát.
Most a református egyetemen tanítok. A bölcsészkaron vagyok docens, a Kommunikáció- és Társadalomtudományi Intézetben. Kulturális antropológiát tanítok. Az egyetemen, annak ellenére, hogy nehéz, komoly tárgyakat tanítok, mindig becsempészem a népdalt. Például a Fellegajtó, a vallásantropológia óráknak a nyitógesztusa, azt nálam mindenki tudja, sokan már követelik, hogy énekeljük. Olyan is volt, amikor a szó teremtő erejéről beszéltem antropológiaórán, és elénekeltem a "Fehér Anna balladá"-ját. A vizsgán az egyik fiú megkérdezte, hogy elmondhatja-e nekem ezt a balladát, mert ez őt annyira megfogta, hogy megtanulta. Örülnek a diákok, ha énekelhetnek. A lelkükkel, az intuíciójukkal, az érzelmi nevelésükkel is kell foglalkozni. Például a református egyetem nagyon-nagyon jól csinálja. Nagyon örülök, hogy nekem erre ott van lehetőségem.
Az a szép egy identitásban, ha az nem valami ellen nyilatkozik meg. A református identitás sem kizáró. Én a Mária-énekeket is gyönyörűséggel és nagyon nagy szeretettel éneklem a lemezeimen. Sokakat meg is tévesztek, de mindez belefér. Ez az én identitásom.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten igéjét a Zsidókhoz írt levél 4. fejezetéből!

"Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugalomba!" (Zsid 4,11)

Ezt a bibliai mondást így leírva kaptam valakitől, és nagyon elgondolkodtatott. Igyekezzetek abba a nyugalomba… Mert hányféle nyugalom van? Elkezdtem ezen gondolkodni. És tényleg van többféle. Eszembe jutott, hogy egyszer elmentünk egy fürdőbe, és ott ültünk a pezsgő fürdőben, jó elhízott emberek európai emberek, akik itt panaszkodnak a világ leggazdagabbik részén. Persze senki nem szólította meg a másikat, ültünk egy fürdőkádban vagy hatan. Ültünk, nem csináltunk semmit, nem beszéltünk, csak néztünk, néztünk a semmibe. És akkor arra gondoltam, lehet, hogy ez a pokol. Mi mindig úgy képzeljük el a poklot, hogy ott valami nagy szenvedés, testi fájdalom van. Főnek az emberek az üstökben. De ezek csak találgatások. Lehet, hogy a pokol lényege egyfajta tompaság. Lehet, hogy a pokol bugyrai igazából nem is fájnak, csak valami végtelen vakság és tompaság van bennük. Az Istentől való elszakadás is egyfajta nyugalom, vagy inkább bénultság, lelki vakság és érzékvesztés. Ez a kép jelent meg előttem akkor. Igen, az is egyfajta nyugalom, amikor az ember már nem is szeretne látni, hallani, amikor érzi, hogy valami nincs rendben, de már nem érdekli. Ez a megadás nyugalma. "Úgysem tudsz változtatni a dolgokon, maradj már!" – mondogatjuk ezt gyakran egymásnak. Mert bele kell törődni ebbe az életbe. Aztán jönnek a jó pszichológiai tanácsok is, "nyugi, engedd el magad, úgysem vagy képes megváltoztatni a múltat. Nem képes kontrollálni a jövőt, csak emészted magad, nyugi!" A mi modern korunk nyugalom fogalom a felejtésre épül.
Ezzel szemben az a nyugalom, amibe Isten hív bennünket az emlékezetre épül. Isten a tenyerén hordozta a népet a pusztában, és most ennek alapján hívja őket a nyugalom földjére. A nyugalom lényege nem az, hogy felejtsetek el mindent, ami addig történt. Hanem az, hogy azt a vörös fonalat, amit Isten végig ott vezetett a történetben végre kössük meg. Végre lássuk meg az összefüggéseket, teljesedjen be minden, ami jó és rossz addig történt. Ez az isteni nyugalom lényege: az összegzés, a hazatalálás. Ezért nyugalom napja a hetedik nap. Kellenek olyan megállók, amikor leülünk, és egybelátunk mindent. Nem elsősorban a pihenésről van itt szó, bár arról is. Semmiképpen nem formális dolgokról, ami ellen Jézus tiltakozott, hogy nyolc métert még szabad gyalogolni, de tízet már nem. Az a nyugalom, amibe Isten bennünket hív pontosan olyan, mint a partraszállás. Hogyha minden kis földi utat, a heteinket így fogjuk fel – elhajóztunk, de aztán megint kikötünk, akkor nem lesz tragédia az, ha Isten egyszer végképp meghív a nagy partraszállásra, amikor egész életünket összegezni kell, és a kezébe letenni. A zsidókhoz írt levél szembeállítja a bolyongó népet, akik hitetlenségük miatt nem kapják meg a nyugalmat azokkal, akik hisznek, látnak, és ezért megnyugszanak. Vannak az életnek kis összegzései és van olyan nagy pillanat, amikor végképp egyben látjuk a dolgokat. Isten a teremtés hetedik napján ilyen összegzésként áldotta meg a világot. És kimondta, minden jó. Ha nem állunk meg, és nem tudunk így visszatekinteni, akkor talán szaladtunkban azt mondjuk rossz, tévedés, és hibák sokasága. A nyugalom napja adja meg azt a nézetet, azt a hitet, hogy az áldás oldaláról lássunk mindent. Ebbe a nyugalomba hív minket Isten. Ezzel a nyugalommal áldjon is meg minket! Ámen.