2014-09-03

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
Az emberi életben vágyaink nagyon gyakran egybeesnek félelmeinkkel is. Az iskolakezdés is egy ilyen félelemmel teli várakozó érzést hoz. Ha azonban a tarisznyánkat megtöltjük mindazzal, amire valóban szükségünk lesz, ezek a vegyes érzések kiegyensúlyozódnak. A reformátusok országos tanévnyitó istentiszteletén arra igyekezték ösztökélni a kisdiákokat és a tanárokat, hogy lelki értelemben jól tarisznyázzák fel magukat. A hangképekben Bölcskei Gusztáv püspököt, Huszár Pál főgondnokot és Kuti József kecskeméti lelkészt hallhatják.

Kuti József: Kecskeméti Református Egyházközség és a négyszázötven éves Kecskeméti Református Kollégium nevében nagy tisztelettel és szeretettel köszöntjük az ünneplő gyülekezetet.
Huszár Pál: A Pápai Református Kollégium gimnáziumának hallgatói naponta találkoznak egy mondattal az egyik lépcsőfordulóban: "A tehetség nem érdem. Ajándék, de kötelez."

Bölcskei Gusztáv: Nem véletlen az, és nem egyszerűen régi szokás, hogy istentisztelettel kezdjük el az új tanévet.
Egy veder tele mannával, a titokzatos eledellel. Az Isten mindig megfrissülő, éltető jelenléte, tápláló Igéje és Lelke, amely késszé, nyitottá, szabaddá tesz arra, hogy merjünk továbbmenni, hogy merjünk valamit vállalni, merjük magunkat rábízni az élő Istenre, mert Ő gondoskodik.
Egyik elődömtől, Révész Imre egykori Tiszántúli püspök püspöki székfoglalójából idézek: "Kollégiumunk és vele együtt minden magyar református iskola, a legfényesebb múltú főiskolától a legrongyosabb partikuláig és schola vernaculakig, az Isten Igéje által lett, amivé lett. Nemcsak tudományt és nemcsak műveltséget adott, hanem az Ige örökkévaló fényétől megvilágított, tehát szublimált tudományt, és gyökeresen keresztyéni, tehát nemcsak a lélek felületén másképp csillogó műveltséget. A szánktól is meg kell vonnunk a falatot, hogy ilyen iskoláink minden fokon ma is elegendő számban, erőben és minden más világnézetű iskolával mérkőzni képes színvonalon legyenek és működjenek. De minden fillért sajnálok, amelyet egyházunk egyéb és nem kevésbé szent céloktól elvonva bárhol és bármely fokon olyan iskolára költ, amelyben az Igétől át nem hatott, meg nem világított és meg nem erősített lelkű nevelők – még ha a világ mértéke szerint kifogástalanul dolgoznak is – akaratlanul az antikrisztus számára képeznek harcosokat, vagy legalábbis engedelmes, elvakult nyájat. "A kettős szívű ember állhatatlan minden ő útaiban" – mondja Jakab levele. A kettős szívű iskola is az."
Isten áldja meg ebben az új tanévben és az elkövetkezőkben Isten református magyar szövetséges iskoláit, hogy legyen ott Ő a legfontosabb! Úgy legyen! Ámen.

Fekete Ágnes: Most egy olyan konferenciára látogatunk el, ahol arról volt szó, hogyan lehet a fiatal felnőtteket integrálni, befogadni a református egyházközösségbe. A Konfi+ nevet viselő találkozó egykori megálmodóját Siba Balázst hallhatják először. Majd két előadót, Lovas András és Püski Dániel lelkészeket, valamint Szontágh Szabolcsot, a Magyarországi Református Egyház Zsinati Hivatala Ifjúsági Irodájának vezetőjét.

Siba Balázs: Nagyon sok jó kezdeményezés van az egyházban, azonban ezek szigetszerűek és régebben nem voltak a gyakorlatok, emberek, kapcsolatok összefűzve az ifjúsági munkában sem. Ezért gondoltunk arra, hogy Kárpát-medencei szinten legyen egy olyan fórum, ahol az ifjúsággal foglalkozó vezetők találkozhatnak.
Fekete Ágnes: Ez tartalmilag összefügg azzal a kutatással, amely arról szól, hogy hogyan tudja megtartani az egyház a konfirmált fiatalokat?
Siba Balázs: Igen. Ez egy nemzetközi konfirmációs kutatás. Kilenc országban készült felmérés több mint harmincezer fiatal megkérdezésével. A magyar kutatást a református, az evangélikus és a metodista egyház közösen végezte, és vannak tanulságai. Látszik az, hogy a konfirmáció még mindig "sikeres". Viszonylag sokan konfirmálnak és pozitívan értékelik a folyamatot.
Fekete Ágnes: Azok kedvéért, akik nem tudják: mi a konfirmáció?
Siba Balázs: Mi azt tanítjuk, hogy a fiatalok önkéntes vallástétele a hitükről, amelyre egy- illetve kétéves folyamatban készítik fel a protestáns egyházak a tizenhárom-tizenöt éves korú fiatalokat.
Fekete Ágnes: Így lesznek önálló egyháztagok.
Siba Balázs: Úrvacsorázókká válhatnak. A nemzetközi példák azt mutatják, hogy vannak olyan egyházak, ahol ez nincs így összekötve, tehát anélkül is úrvacsorázhat valaki, ha nem tesz fogadalmat.
A felmérésben számomra talán az volt a legizgalmasabb, hogy a fiatalok hogyan látják a vezetőt, azt, aki foglalkozik velük. Majdnem mindegy, hogy milyen a vezetési stílusa, a fiatalok így is, úgy is tisztelik a vezetőt. Szerintem ez a magyar oktatási rendszerből is következik, hogy megvan a vezető, akit elfogadnak. Érdekes, hogy a fiataloknak nem jut eszébe, hogy hogyan kellene megváltoztatni a konfirmációt?
Fekete Ágnes: Nem jön kezdeményezés a fiatalok részéről?
Siba Balázs: Nem. A vezető stílusa viszont nagyon sokat számít abban, hogy megmaradnak-e a fiatalok a gyülekezetben a konfirmáció után is. Ha a vezető érzékeny volt arra, hogy kicsodák a konfirmandusok, mit akarnak, hogy éreznek, akkor nyitottabbak arra a fiatalok, hogy a gyülekezetben maradjanak. Akik viszont, poroszosabb rendszerben tanították a ifjakat, bár tisztelik a lelkészt vagy a vezetőt, nem nagyon lesz kedvük maradni ebben a rendszerben.
Fekete Ágnes: A vezető tudja, hogy miért tisztelik?
Siba Balázs: Igen, hogy ha kialakul egyfajta szeretetkapcsolat, az nagyon fontos a számukra. A felmérésből az is kiderült, hogy nagyon fontos a vezető személye. Megnéztük a konfirmációs folyamat elején és végén, hogy hogyan vélekednek a fiatalok? Külön csoportba tettük azon fiatalokat, akiknek nem volt különösebb vallásos neveltetése és azokat, akik vallásos háttérből jöttek. A tanulság az volt, hogy ha olyan vezetője volt a csoportnak, aki meg tudta szólítani a fiatalokat, akkor a legnagyobb változás azon fiatalok életében történt, akiknek semmilyen vallásos háttere nem volt. Nagyon sokat számított az, hogy ki képviseli Krisztus ügyét a fiatalok számára és azt hogyan teszi?
Fekete Ágnes: Ott volt a legfontosabb a vezető szerepe?
Siba Balázs: Ott volt a legnagyobb változás. A legnagyobb változást a vezető munkája azok életébe hozta, kiknek semmilyen vallási kötődése nem volt. Legkevesebb változás a vallásos neveltetésű fiatalok életében volt. Viszont hogyha összehasonlítjuk, hogy honnan hová jutott? Látszik az, hogy aki eleve vallásos háttérből, közösségből érkezett, még mindig jobban elkötelezett, mint az, aki nem olyan háttérből jött, hiába érte nagy változás, még mindig nincs ott. Egy lehetőség a konfirmáció, de egy folyamat részeként kell tekintenünk rá.
Fekete Ágnes: A vezető személye fontosabb azoknál, akik nem vallásos háttérből jöttek?
Siba Balázs: Hiszen nekik kevesebb olyan mentoruk, példaképük van, mint azoknak, akik már találkozhattak olyan emberekkel, akik a hitben irányt, példát tudtak mutatni.
Fekete Ágnes: Azt mondtad, hogy a tapasztalat szerint Magyarországon is "sikeres" a konfirmáció. Tehát elég sok fiatalt meg tudnak szólítani a gyülekezetek?
Siba Balázs: Maga a konfirmáció "sikeres". A kutatást szeretnénk folytatni és jövőre újra megkérdezni azon fiatalokat, akiket megkérdeztünk két évvel ezelőtt, hogy ők hol vannak? Maga a folyamat pozitív a fiatalok visszajelzése szerint, de hogy aztán megmaradnak-e ezt még meg kell vizsgálnunk. Nemzetközileg nézve is nagy különbségek vannak. Például a finneknél a fiatalok több mint kilencven százaléka konfirmál és a konfirmáció után az ifjak több mint két harmada nyilatkozik úgy, hogy nagyon szívesen integrálódna és vállalna valami felelősséget, munkát a gyülekezetben. És körülbelül a fele marad is önkéntesként, ugyanis van program, amire várják őket, és van feladat, ami nekik szól. A dán modell szerint csak a gyülekezetek tizenhét százaléka adta azt a visszajelzést, hogy gondoskodik a fiataloknak szóló programokról, feladatokról. Amikor összehasonlítjuk, hogy az egyik helyen a kilencven százalékból megmarad a fele, a másik helyen tizenhét százalékból megmarad nyolc-kilenc százalék, akkor nem kell csodálkoznunk azon, hogy kevesen maradnak nálunk. A kérdés az, hogy a mi egyházunkban hány gyülekezet gondolkozik azon, hogy mit kezdjen a fiatalokkal a konfirmáció után? Van-e, amivel megszólítja, amivel várja a fiatalt? Ha nincs, akkor nem kell csodálkoznunk azon, hogy a fiatal nem talál kapaszkodókat.

Lovas András: Igazából nagyon sok ember keresi Istent. A városban, ahol sok ember van, ott megtalálnak az emberek bennünket is. Azt tapasztaltuk, hogy amikor odajönnek hozzánk az emberek, ott kapnak egy érintést. Örömmel fogadjuk az embereket és több hónapon keresztül hitvallásismerettel készítjük fel őket a konfirmációra, hogy utána beléphessenek a gyülekezet életébe és úrvacsorázó közösségébe. Azt kellett meglátnom, hogy ez a második rész sokkal-sokkal több, mint az első részben az ismeret átadása. A konfirmáció után tovább kell menni nemcsak a tanulással, hanem az életük átformálásában is. Az emberek nehéz terheket, konfliktusokat hordoznak, ezért szükségük van az Istennel való kapcsolat elmélyülésére. Fejlődniük kell az imádságban, a Biblia olvasásában. Nagyon sok dimenzióban kell növekedniük. A felkészülési időszakban segíteni kell az embereknek, hogy aminek elő kell jönni, az jöjjön elő, és tegye le, ne vigye tovább a terhét!

Fekete Ágnes: Úgy látom, hogy nagy létszámú és jó hangulatú volt a Konfi+ konferencia.
Szontágh Szabolcs: Ez a harmadik konferencia. Az elsőn körülbelül nyolcvanan voltunk, a másodikon olyan száz-százhúszan. Most pedig százhatvanan voltunk úgy, hogy nem tudtunk minden jelentkezőt fogadni. A konfirmált fiataloknak nagyon nehéz belépni az egyházba, a gyülekezeti közösségbe.
Fekete Ágnes: Miért?
Szontágh Szabolcs: Azért, mert például, ha egyházi intézményekben tanultak, ahol az oktatás elég erőteljesen átveszi a szerepet, akár taszító is lehet, ha a tanár lelkisége nem megfelelő.
Fekete Ágnes: Talán az életkorukból, a kamaszkorukból is fakad, hogy lázadnak az intézményekkel szemben is.
Szontágh Szabolcs: Így van, azért ez egy nagyon komoly felelősség. A gyülekezeteink többsége erre nincs felkészülve. Vasárnap az előadásban megnéztük szociológiai szempontból, hogy kik ezek a fiatalok? Azt láttuk, hogy a vallásos mag nem különbözik a többiektől a tanulmányai befejezésében. A házasságban sem jelenik meg egyfajta hamarább való elköteleződés. Azonban a vallásos mag sokkal nyitottabb a mobilizációra, akár a külföld irányába is. Persze elgondolkodtunk azon, hogy a tanult rétegnek több lehetősége van, és megindul. Ez a statisztika csak a célkorosztályt nézte harmincéves korig. Nem mentünk feljebb. Lehet, hogy később van egy karakteres változás, de ez ebben a korosztályban nem jelenik meg.

Püski Dániel: Egyetemi lelkész vagyok a Debreceni Egyetemen. Egy picit szekulárisabb környezetben dolgozom, mint azok a lelkésztársaim, akik gyülekezetekben szolgálnak.
Fekete Ágnes: Az egyetemistákkal foglalkozol?
Püski Dániel: Igen. Sajnos az egyházi valóságunk sok tekintetben sokak számára annyira riasztó, hogy még a küszöbig sem jutnak el.
Lovas Andrásnak teljesen igaza van abban, hogy van halott modern gyülekezet és van halott tradicionális gyülekezet. Voltam olyan tradicionális, falusi gyülekezetben, ahol sugárzott az élet.
Fekete Ágnes: Nem a tradicionális jellegen múlik az, hogy mi történik a gyülekezetben.
Püski Dániel: Így van! Nem ezen múlik, de sajnos ez a sztereotip kép alakult ki az egyházakról, hogy mi a múlt évezredben élünk. Ha az egyházunk vállalja azt, hogy sokszínűek vagyunk, és vannak tradicionálisabb illetve modernebb zenei kultúrájú gyülekezeteink is, akkor ezzel nagyobb csoport számára adunk kapcsolódási lehetőséget. Egyébként, ha valaki beül az autómba valószínűleg Bachot fog hallgatni, de én a gyülekezetembe nem viszem be, mert az ott lévő fiatalok nagyon nehezen tudnak ezzel mit kezdeni. Jelenleg az egyházunk el van tolódva a zeneileg tradicionális gyülekezetek irányába.
Fekete Ágnes: Annyira lényeges a zene?
Püski Dániel: Ebben a korosztályban igen.
Fekete Ágnes: Mit jelent a zene ennek a korosztálynak?
Püski Dániel: Nézzük meg, hogy mik azok a rendezvények, amik ezt a korosztályt elérik? Szinte kivétel nélkül zenei rendezvények, fesztiválok. Tele van az egész nyár fesztiválokkal, ahová ötvenezrével meg százezrével mennek fiatalok. Nem nagyon tudunk olyan műfajt mondani, ami ekkora tömegű, tizennyolc és harminc év közötti fiatalt meg tudna mozdítani. Ezek szerint valami nagyon mély húrokat pendít meg az emberekben a zene. Kulturálisan ad egy identitást. Szerintem még annál is fontosabb, mint ahogy gondoljuk. Ennek a korosztálynak a hetven-nyolcvan százaléka városokban van, ahol arányaiban nagyon-nagyon kevés lelkészünk dolgozik. A Magyar Református Egyház körülbelül negyven százaléka él a negyven legnagyobb településen és a gyülekezeteink tíz százaléka foglalkozik velük. Főleg a városainkban, ahol ezek a fiatalok vannak, ott kellene alternatív módon, nem kidobva a tradícióinkat, a presbitériumainknak megmutatni azt, hogy ebből nagyon sokféle árnyalat létezik. Nem feltétlenül hardrock istentiszteletet kell csinálni, lehet két gitár, egy fuvola, meg egy zongora, és gyönyörűen szól. Nem kell feltétlenül egy irányzatnak lenni. Nagyon sokféle zenei irányzat van, és azt gondolom, hogy ez csak egy lépés. Az a gyülekezet, aki csak a zenét változtatja meg, de ugyanolyan hideg, száraz marad, mint volt, az nem fog működni.
Fekete Ágnes: A zene jelképezi, az identitás miatt, hogy elfogadunk téged, úgy ahogy vagy?
Püski Dániel: Igen. Bejöhetsz úgyis, hogyha te nem érted az orgonazenét. Az biztos, hogy ha egy lelkész kidobja az orgonát, és behozza a gitárt, attól nem kezdenek az emberek tódulni a templomba. De ez olyan, mit egy szimbolikus ügy, az egyháztól távolállók számára, akiknek fogalmuk sincs erről az egész dologról, nekik először ilyen szimbolikus ügyeket lehet felmutatni, hogy próbálunk nyitni, utána, ha kiegészülnek azzal, hogy a tiszta és mély evangélium megélése és hirdetése zajlik ott, a kettő együtt talán olyanokat is meg tud szólítani, akik most a spektrum túlsó végén vannak.
Fekete Ágnes: Kodály nem véletlen mondta, hogy a népnek a saját zenei anyanyelvét kell megtalálnia.
Püski Dániel: Szerintem, a magyar történelem keserűsége bizony átsugárzik a magyaros dallamainkon is, ezért nem tudunk rájuk örülni. Hihetetlenül népszerűek a fiatalok körében a reformáció korából előásott végvári dallamok, amelyekben van egyfajta öröm és lendület. Ilyeneket kellene előásnunk vagy a képzett kántorainknak kellene új énekeket is írni. Meg kell találni, hogy mi az érték!
Fekete Ágnes: Tehát az a legfontosabb, hogy nyissuk ki az ajtót?
Püski Dániel: Ez talán egy első lépcső, igen. Ha én szeretni akarom a szomszédomat, akkor akár arra is képes vagyok, hogy azt a zenét énekeljük, amit ő ért.
Fekete Ágnes: Igen, csak jó lenne a fiatalokat továbbvezetni! Egy gyerekkel gügyögök, mert ő gügyög, de meg kell tanítanom neki a magasabb kultúrát is. Nem érzem azt, hogy hova fejlődik ez?
Püski Dániel: Ez egy nagyon jó kérdés. Ezzel kapcsolatban van némi aggályom, a mai nyugat-európai értelmiség még mindig nem vette komolyan Jose Ortega y Gasset-nek A tömegek lázadása című könyvét. Amit mi popkultúraként, populáris kultúraként ismerünk, az teljesen felborította a tizenkilencedik századig meglévő társadalmi rendet, amelyben az értelmiség vezetett és ezért az volt a kultúra, amit ő diktált. Az 1910-es évekre azzal, hogy hirtelen sokmilliárdan lettünk radikális változást hozott. Nemcsak egyházilag, politikailag is, és sok más tekintetben is. Ő azt mondja, hogy a tömegnek van egy általános kulturális szintje, amelyet nagyon-nagyon nehéz emelni. Látszik a Klebelsbergi és más nyugat-európai kísérletből, hogy ez nem megy. A középkor végén párszáz értelmiségi diktálta egy ország kultúráját, és egyébként volt egy attól nagyon elszakadt népi kultúra. A tizenkilencedik századig a tudósok, az értelmiségiek hősök voltak. A huszonegyedik században a tudósok és az értelmiségiek az átlagemberek, és a színészek, az internet sztárjai a hősök, és ez nagyon-nagyon nehézzé teszi azt, hogy a magasabb kultúra irányába vezessük az embereket.
Fekete Ágnes: Nagyon veszélyes dolog, ha mindenféle gát nélkül beengedjük a templomba a popkultúrát.
Püski Dániel: Ez így van! De én nem tudom erre a megoldást, viszont a következményekkel nagyjából tisztában vagyok, hogyha az egyház továbbra is egy high church, magas kultúrát képviselő egyház marad, akkor azt a réteget tudja megszólítani, és az egy, két, három vagy öt százalék lesz. Az egyetemisták túlnyomó többsége a szakmáért megy az egyetemre, nem azért mert értelmiségi akar lenni. Egy párszázaléknyi ember ez a high church. Másik verzió egy low church, ami az angolszász világban abszolút jelen van, akik viszont azt mondják, hogy az Isten országa "Átlag Pistikének" is szól, őt a saját nyelvén, saját kultúrájában tudjuk megszólítani. Meg lehet próbálni lépésről lépésre, inkább így mondanám, generációról generációra emelni, de a populáris kultúra vélhetően a következő egy-két évszázadnak biztos, hogy része lesz. A populáris kultúrát jelenleg nem az értelmiség irányítja.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A Károli Gáspár Református Egyetem tanévnyitó ünnepsége szeptember 8-án, hétfőn, 10 órakor lesz Budapesten, a Fasori református templomban. A Debreceni Egyetem és a Debreceni Református Hittudományi Akadémia közös évnyitóját szeptember 7-én, vasárnap 15 órakor tartják, Pápán és Sárospatakon pedig ugyancsak 7-én, vasárnap 14 órakor nyitják meg a tanévet.

Isten dicsősége az orvos szemével a címe annak az előadásnak, amelyet Dr. Erdélyi Judit tart szeptember 5-én, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti református templomban.

A templom részleges felújításáért adnak hálát szeptember 6-án, szombaton 15 órakor Naszályon. Az istentisztelet után nyitják meg az Egyházi és vallási jelek a téglákon című kiállítást.

Hálaadó istentiszteletet tartanak szeptember 7-én, vasárnap 15 órakor a 150 éves tolcsvai református templomban.

A megújult Debreceni Református Nagytemplom zenei fesztivált és hálaadó istentiszteletet szervez szeptember 5. és 7. között. 5-én, pénteken 19 óra 30 perctől Sepsy Károly, Karasszon Dezső és Csorba Gergő orgonaművészek adnak hangversenyt. Szombaton a Kossuth téren lesznek koncertek, vasárnap 10 órakor pedig ünnepélyes hálaadó istentiszteletet tartanak.

A Fabinyi Tibor és Faludy Alexander által szerkesztett Az anglikán kereszténység évszázadaival foglalkozó könyv bemutatója szeptember 11-én, csütörtökön 17 órakor lesz Budapesten, a Fasori Evangélikus Gimnázium dísztermében. A könyvet Szabó István református püspök mutatja be.

Bibliodráma csoport indul szeptemberben Budapesten, az Angyal utca 30. szám alatt található PinCE A30 keresztyén ifjúsági klubban. Szeptember 5-ig lehet jelentkezni. ([email protected], 30/6531493)

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét János apostol első levele 4. részéből!

"A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben." I. János 4,18

Deimosz és Phobosz két istenség volt. A félelem és a rettegés ikeristenei. Amikor apjuk Árész csatába ment, őket vitte magával. Deimosz istent pajzsokon ábrázolták szakállas körformába kényszerített arcként. Ez mintegy jelképezi azt, hogy a félelem nem elsősorban ellenség, hanem védelem, amit kézbe vehet az ember, és a küzdelemben használhat. Anyjuk Aphrodité volt, ami azt jelképezi, hogy a félelem és a szépség valamiképpen rokonságban vannak. A földi gyönyör termékenysége, hogy félelmet hagy maga után. Az ember ösztönei szerint való vonzódás, a vágy és a szeretet, mindaz, amit a görög világban Aphrodité képviselt, félelmet szül.
Ezzel a képpel szemben áll János apostol mondata: a szeretetben nincs félelem. Nyilván, ez egy más fajta szeretet. Az előző a vágyakozó, önmagát sóváran megtalálni akaró szeretet, az utóbbi pedig az önmagáról lemondani képes, önzetlen szeretet, agapé. Az agapé szó nem véletlenül egy vacsorát is jelentett az első századokban, amikor mindenki odaadta azt, amije volt, és együtt étkeztek. A közös étkezés talán a legszebb példája az önátadó szeretetnek. De valljuk be, mind a két fajta szeretet él bennünk! Sőt, sokszor keveredve érezzük magunkban azt, hogy szeretnénk valakiben végre megtalálni önmagunkat, de szeretnénk le is mondani magunkról. Vágyunk önző és önzetlen módon a másik bizalmára. Ebben a sokszor bennünk dúló harcban érdemes odafigyelni János szavaira: ha teljessé leszünk az önfeláldozó szeretetben, akkor legyőztük a félelmet. Mondhatjuk úgy is, nem az uralkodik rajtunk: kezünkben van a félelem pajzsa. Akkor felegyenesedik az ember, és egésszé válik. Érdekes magyar szójáték, hogy félember, aki fél, hiszen nem tud önmaga lenni, csak lesi azt, amitől retteg.
Szülőként éli át legvilágosabban az ember, mit jelent a szeretet győzelme. Hiszen féltjük gyerekünket. Retteg is néha az ember, amikor azt látja, elkódorog a gyermek, vagy nem azon az úton jár, amin szeretnénk. Ebbe a félelembe bele lehet őrülni. Hiszen az ember soha nem tud elégedetten felsóhajtani: én mindent megtettem! Egy bábut talán ráállíthatunk a jó pályára, de egy emberpalántát nem. A valóságos élet labirintusában minden sarkon eltévedhetünk mi is és gyermekünk is. Félelmes dolog ezért az iskolakezdés. Sokan rettegnek ettől az évtől, mert jön az érettségi, vagy azért, mert attól félnek, talán a kezdő kisgyerek nem állja meg a helyét az új iskolában. Beleborzadunk ezekbe, és úgy érezzük az élet előttünk áll kezében egy bunkóval, és ki tudja, mit fog ránk mérni! Deimosz és Phobosz munkája ez. Valamilyen erő örök félelmet kelt bennünk, és nem engedi szeretni az életet.
Számunkra ez a nyár nagyon sok jó tanulságot hordozott. Volt olyan tábor, ahova nem akart egy gyerekünk elmenni, valahogy mégiscsak kilöktük a fészekből. Közben egyfolytában imádkoztunk, és megtáltosodva tért haza. Volt olyan élményünk is, ami kifejezetten rossz tapasztalatokat hordozott, aztán visszatekintve mégis azt látjuk, rengeteg tanulsággal lettünk gazdagabbak. Arra is emlékszem, amikor kifejezetten rettegve engedtem kislányomat útnak valahova még pici korában, és a közben elmondott sok félelemmel teli imádság megérlelte bennem a bizalmat: nem az én kezemben van ő. Elsősorban nem az én gyerekem, hanem égi ajándék. Ezért elsősorban nem én vigyázok rá, hanem Isten. Isten megértése és szeretete így söpörte ki lassacskán földi félelmeimet. A teljes, isteni szeretet elűzi a félelmet, mert meggyőz arról, hogy a világ nem a mi rendeléseink szerint működik, mégis jó kezekben van.
Egyszer sétáltam az erdőben. Láttam, hogy közeledik a felhő, el fogok ázni. Az ember agyán ilyenkor azonnal végigfut egy-két megoldás, szaladni, bebújni valahova, és így tovább. De valami azt súgta nekem, szép nyugodtan menj. És sétáltam úgy, ahogy terveztem, elkezdett esni az eső, de nem törődtem vele. Nyár volt. Nem engedtem, hogy a szokásos félelmi mechanizmusok eluralkodjanak rajtam. Csak nyugodtan mentem, és figyeltem az erdőt. Máig emlékszem pontosan azokra a képekre, amiket láttam. Egyszerűen gyönyörű volt minden, semmi bajom nem esett. Ez egy nagyon egyszerű kis történés volt, különösebb kockázat nem volt benne. De hasonló átváltásokat megélhetünk az életünkben, a nehéz pillanatokban is. Nem engedek félelemgerjesztő ösztöneimnek, csak megyek, és bízom Isten szeretetében. Akkor talán egy elmondott imádságban, talán az elfogadás csendjében fel fogjuk fedezni, hogy nem fél-emberek vagyunk. Ámen.