2014-12-24

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Karácsony legtöbbünk számára öröm, vágyakozás, szeretnénk örömöt látni egymás arcán. Ilyenkor tele vagyunk elvárásokkal. Milyennek is kellene lennie egy szép ünnepnek? Voltak olyan karácsonyok, amikor semmilyen elvárása nem volt az embereknek. Megtanulták elfogadni és megélni a pillanatot. Ezek sokszor keserves karácsonyok voltak. Most az éppen hetven éves háborús karácsonyra fogunk visszaemlékezni. Számomra nagyon megkapó volt, ahogyan idős emberek elmesélik, hogy még akkor is volt minek örülni. Baloghy Károlynét, Boda Jánosnét, Nagy Margitot és Oláh Miklósnét hallhatják.

Baloghy Károlyné: Volt egy kis karácsonyfánk. Akkor volt a kisfiam két hónapos. Mindig el volt készítve mindig a kosár, amiben benne volt minden, amire szükség volt, hogyha jön a riadó, azonnal tudjunk menni a pincébe. Karácsonykor éppen kalácsot ettünk, amikor egy bomba a közelünkben esett le. Ahogy feljöttünk a pincéből a gyereket az ablakkal szemben lévő díványra tettem le. A bomba leesett, minden ablak betört, csak pont az az ablak nem. Ez egy hatalmas csoda volt. Megmaradt a fiam.
Fekete Ágnes: Ez 24-én volt?
Baloghy Károlyné: Karácsonyeste.
Fekete Ágnes: Ezután bizonyára lementek a pincébe.
Baloghy Károlyné: Persze, szaladtunk le. A Thököly út sarkán laktunk. Ezt a területet egy kicsit jobban kímélték, mert itt voltak a követségek.
Fekete Ágnes: Ez egy kemény karácsony volt.
Baloghy Károlyné: Az előzők is nehezek voltak. Mielőtt férjhez mentem volna, Dunavecsén laktam. 1943-ban nem lehetett karácsonyfát kapni, de valahonnan tudtunk ágakat szerezni. Úgy lett karácsonyfánk, hogy egy seprűnyélbe lyukakat fúrtunk, és abba tettük az ágakat. Olyan gyönyörű, szabályos fánk soha nem volt! Anyám csinált karamellcukorkát. Selyempapírt vágtunk és bevagdostuk. Olyan finom cukorkát nem lehet kapni, mint a mi szaloncukrunk volt!
Fekete Ágnes: A háború előtt egyébként is otthon szokták csinálni a szaloncukrot.
Baloghy Károlyné: Igen. Olyan csokik voltak, amik most nincsenek. Gyerekkoromban készítettek likőrrel töltött csokoládéüvegeket. Egyszer, amikor a szüleim nem voltak otthon leszedtem a fáról ezeket a díszeket, és megettem. Utána nagyon beteg lettem.
Anyósomék Délvidékről, Becskerekről menekültek. Egy táskában hozták az összes holmijukat. Mivel az uram volt az egyetlen gyermekük, természetes volt, hogy hozzánk költöztek. Akkor már megvolt a három gyerek. Nagyon nehezen jöttünk ki a pénzből. Karácsonykor a gyerekeknek lerajzoltam, és versbe is szedtem, hogy mit adnék nekik, majd mint egy okiratra ráírtam ezeket, és szépen feltekertem. Ez volt az ajándék. Olyan vidám, jókedvű karácsonyestét régen élünk át, mint az volt.
Fekete Ágnes: Ez 1946-ban lehetett?
Baloghy Károlyné: Körülbelül igen. Én már kilencvenhárom éves vagyok.

Nagy Margit: 1944-ben ágyúdörgések között öltöztem be és gyülekezeti testvér lettem.
Fekete Ágnes: Pont karácsonykor öltözött be?
Nagy Margit: Szenteste. A kaposvári gyülekezet kért egy testvért, és engem küldtek ki. Ott éltem át, hogy bejöttek az oroszok. A parókián nagy hely volt, és oda telepedtek be az orosz katonák. Nem is mehetett be oda senki, mert a kapuban volt egy őr. Viszont mindennel elláttak, amire szükségünk volt. Olyan dolgokat is kaptunk, amitnem lehetett kapni a boltban. Lisztet, cukrot…
A nőszövetség termében hat orosz katonatiszt volt elszállásolva. Azonban szükségünk volt az ott tárolt ágyneműkre, mert sokan menekültek a parókiára. Az egyik társammal odamentünk. Benyitottunk a szobába, ők erre úgy meglepődtek, hogy haptákba vágták magukat, ahogy a két nőt meglátták. Megvárták, amíg a szekrényből kivesszük, amiért mentünk, és utána is haptákba vágták magukat. Csodaként maradt meg ez bennem. Az a hit és bizalom volt bennünk, hogy nem kell félni, mert megőriz bennünket az Úr. Ezt tapasztalom azóta is, hogy felettem tartotta védő karjait, és megőrzött.
Fekete Ágnes: Mi volt 1944 karácsonyán Kaposváron?
Nagy Margit: Rettegés és félelem.
Fekete Ágnes: Istentisztelet volt?
Nagy Margit: Azt mindig megtartották.
1950-ben Dunaalmásra kerültem.Ott szépek voltak a karácsonyok. Jöttek a budapesti teológusok segíteni. Próbáltunk úgy élni a gyerekek között, hogy a "túl"-ra mutassunk. Sok éneket tanítottunk nekik, mert nagyon szerettek énekelni. Karácsonykor örültek, ragyogott a szemük, ahogy nézték a csillagot, a karácsonyfa előtt a jászlat, és a jászolban az Úr Jézust.
Oláh Miklósné: A háborúban úgy volt karácsonyfánk, hogy Apukám fenyőgallyakat vágott, és azokatkötözte fel a mestergerendára. Raktunk arra diót, almát, szőlőt, csak cukrot nem, mert az nem volt. De azért a kemencekalácsot megsütöttük. Az mindig volt. Disznóvágás is volt karácsony előtt.
Fekete Ágnes: A háborúban is volt disznóvágás?
Oláh Miklósné: Hát persze! Gazdálkodók voltak a szüleim, és mindig volt disznó.
Fekete Ágnes: Hogy volt az éneklés?
Oláh Miklósné: A férfiemberek, sógorok, nagybácsik elindultak a rokonsághoz, mindenütt beültek egy kis borocskára, egy kis kalácsra, majd mentek tovább. De nagyon szép volt!
Fekete Ágnes: Kántáltak a férfiak?
Oláh Miklósné: Igen kántáltak, mentek a rokonsághoz.
Fekete Ágnes: Ez még 1944-ben is így volt?
Oláh Miklósné: Igen, így volt. Az idősebb emberek otthon voltak, a fiatalabbakat elvitték katonának. Az idősek mentek és kántáltak.
Fekete Ágnes: Akkor nem volt az szokás, hogy ajándékot adnak karácsonykor?
Oláh Miklósné: Nem. Nem is volt miből!
Fekete Ágnes: Otthon csináltak szaloncukrot?
Oláh Miklósné: Cukorrépából melaszt főztek és addig főzték, amíg cukor nem lett belőle, és akkor elvagdosták.
Baloghy Károlyné: Az uram konzervdobozokból csinált egy puskát a fiamnak, amiért haragudtam, mert micsoda dolog karácsonyra puskát adni? Örült neki, nem volt más játék.
Fekete Ágnes: Lehetett lőni a puskával?
Baloghy Károlyné: Dugóval működött. Vonatot is csinált fából. Volt egy deszkalap, arra rakta a seprűnyélből vágott kerekeket. Én meg bábozni szerettem és textilből csináltam babát a fiaimnak, mert a lányom akkor még nem volt.

Boda Jánosné: Kajdacson, egy kis faluban születtem. A 1944-es karácsonyt a krumplispincében töltöttük, mert decemberben jöttek be az oroszok. Akkor nagy csendben voltunk.
Fekete Ágnes: A pincében imádkoztak?
Boda Jánosné: Hát, sóhajtozik az ember olyankor, hogy Istenem segíts meg. Sokan voltunk, szinte egymás hegyin-hátán. Később átmentünk egy kisebb házba, hogy ha jönnek is oroszok a kisházat nem bántják.
Fekete Ágnes: Nem is mentek oda az oroszok?
Boda Jánosné: Nem. A csavargók, akik később egyenként jöttek, azok voltak a veszélyesek. Amikor észrevettük, hogy jönnek, sokszor szaladtam végig a házon, és kiugorva az ablakon a szomszédba menekültem.

Fekete Ágnes: A Pesthidegkúti Ökumenikus Általános Iskola egyik tanára, Járó Ildikó évek óta úgy igyekszik a diákoknak az ajándékozás igazi mélységét megtanítani, elmondani, hogy egy idősek otthonába látogatnak el együtt, és imádkoznak az idős emberekért. A Levendula osztály tanulóinak és a Pedagógusok Idősotthonának lakóinak beszélgetésébe hallgatunk most bele.

Papp Zoltánné: Én már a Pacsirtákat is megszerettem, akik régebben jártak ide, de ők már magasabb iskolába kerültek, így szeretettel fogadtuk a Levendulákat. A levendulát amúgy is nagyon szeretem. A növényt, és őket is. Ildikó tanár néni mondta, hogy válaszoljunk az imádságot fogadó lapra. Már tavaly is csináltuk, így most már jobban tudta mindenki, hogy mit és hogyan kell írni. Meghatódtam, hogy ilyen idős diákok ilyen frappánsan, szépen megfogalmazott lapot hoztak, amelyen ez volt: "Kedves Néni! vagy Kedves Bácsi! Ha tetszik írni egy imaszándékot, akkor én egész adventben azért imádkozom."
Fekete Ágnes: Milyen imakéréseik voltak?
Papp Zoltánné: Tavaly az unokáimért imádkoztattam Annával. Az idén is Annától kaptam a lapot, és azt írtam, hogy nagyon sok betegünk van, köztük olyanok is, akiknek már nincs egyetlen hozzátartozójuk sem. Kértem, hogy értük imádkozzon, mert nagyon elkél, hogy imával mellettük legyen valaki.
Bednárcsik Kálmán: Nekem még új ez a dolog. Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy az egyik Levendulás kislánytól kaptam egy képeslapot, amelyen a fényképe is rajta volt, így aztán meg is ismertem a vásáron. Szerényen félrehúzódik. Nagyon szeretem a gyerekeket. Negyvenegy évig tanítottam.
Fekete Ágnes: Miért kért imádságot az idén?
Bednárcsik Kálmán: Most egy éve halt meg a feleségem. Álmomban találkoztam a feleségemmel és megbeszéltem vele, hogy én is megyek hozzá nemsokára. Azért kértem, hogy a kislány is imádkozzon, hogy ez a találkozás biztos legyen.
Fekete Ágnes: Hogy hívnak?
Viola: Viola vagyok.
Fekete Ágnes: Milyen kérést kaptál?
Viola: Még nem kaptuk meg a levelet, amit írtak.
Járó Ildikó: Szombaton kaptuk meg a leveleket és ma is kaptunk még hozzá kettőt. Azóta még nem volt osztályfőnöki óra, így nem tudtam kiosztani az imaszándékokat. Akkor fogják megtudni a gyerekek, hogy mit kértek tőlük az otthon lakói
Fekete Ágnes: Tavaly is imádkoztál már így?
Viola: Igen, írtunk egy levelet, hogy szívesen imádkozunk azért, amit kérnek.
Fekete Ágnes: Te is részt vettél tavaly is az imádkozásban?
Levendulás tanuló: Igen, de tavaly nem képeslapokra raktuk a fényképet, hanem egy sima lapra, és rajzoltunk mellé.
Viola: Az osztályban mindenkiírt egy levelet az otthon lakóinak, hogy ha írnak nekünk imaszándékot, akkor imádkozni fogunk értük.
Fekete Ágnes: Tavaly is így imádkoztatok?
Viola: Igen.
Fekete Ágnes: Mikor imádkoztatok?
Levendulás tanuló: Amikor eszünkbe jutott.
Fekete Ágnes: Mit kértek tavaly, hogy miért imádkozz?
Levendulás tanuló: Nekem tavaly azt írták, hogy imádkozzam azért, hogy az egész világon mindenki összetartson és szeresse egymást.
Levendulás tanuló: Nekem egy családért kellett imádkoznom.
Levendulás tanuló: Nekem azt írták, hogy az Angliában élő testvérért és a családért imádkozzam.
Fekete Ágnes: Jónak találjátok ezt a dolgot?
Levendulás tanuló: Szorosabb kapcsolat lehet az idősebbekkel, és jobban megismerhetjük egymást.
Levendulás tanuló: Szerintem nekik is nagyon jó, hogy nekik is van egy kis társaságuk.
Fekete Ágnes: Meg is látogatjátok az időseket?
Levendulás tanuló: Igen. Havonta egyszer szoktunk elmenni az otthonba.
Járó Ildikó: Ahogy Zsóka néni mondta, az előző osztállyal kezdtük el. Minden hónapban egy szombaton délelőtt hatan-tízen elmegyünk, és valamilyen műsorral vagy vetítéssel készülünk, vagy csak beszélgetünk. Az otthon lakói közül tízen-tizenöten szoktak eljönni. Az imalapokról azt mondtam a gyerekeknek, hogy viszonylag kis befektetéssel nagyon nagy örömet lehet szerezni, ez jó a megajándékozottaknak is és nekünk is. Mondtam nekik, hogy nem kell hosszasan imádkozni, csak tegyék ki a lapot az íróasztalukra, és ha arra járnak, akkor gondoljanak arra az emberre, akitől kapták a kérést és imádkozzanak érte. Ezzel hozzászoknak ahhoz, hogy másokkal törődjenek és örömet szerezzenek. Nagyon jó volt a gyerekek reakcióját látni eddig minden alkalommal. Örültek ők is, tehát nemcsak a megajándékozottak, hanem azok is, akik az ajándékot adták.
Fekete Ágnes: Ez egy olyan ajándék, amely nem kézzelfogható. Azt kellene jól megtanulni, hogy az igazi ajándék az ilyen.
Járó Ildikó: Valóban.
Papp Zoltánné: Még nem voltál itt Kálmán, amikor arról beszélgettünk, hogy milyen volt 1945 után, mert azokat a gyerekek már csak a nagyszülőktől vagy éppen tőlünk hallhatják.
Fekete Ágnes: Kérdezgették, hogy milyen volt a háború?
Papp Zoltánné: Meséltünk nekik róla, és arról is, hogy sok mindent nem lehetett kapni. Nagyon furcsa lehetett ezt hallaniuk, mert most minden van. Csak pénz legyen.
Fekete Ágnes: Hetven éve milyen volt az advent és a karácsony?
Bednárcsik Kálmán: 1944-ben éjszaka, egy lovaskocsi mellett ballagtunk a Magas-Tátrában egy osztálytárs-barátommal. Katonák voltunk, és lemaradtunk az osztagunktól, mivel a kocsink egy kicsit nehéz volt, és lassan haladt. Ballagtunk a holdvilágos éjszakában és karácsonyi énekeket énekeltünk, amíg be nem értünk a faluba. Ott nagy nehezen egy istállóban kaptunk szállást. Mondhatni romantikusnak, és szinte szent szép alkalomnak is.
Fekete Ágnes: Amikor megérkeztek egy faluba ott szállást kellett kérniük?
Bednárcsik Kálmán: Igen. Ahol szállást kértünk, a lakásba nem engedtek be bennünket, mert a német katonák már előzőleg elfoglalták, de mivel adtunk egy láda lekvárt a kocsiról, ezért megengedték, hogy az istállóban a szalmába belebújjunk, hogy ne fagyjunk meg az éjszaka. Tehenek és lovakvoltak. Istállószag és jó meleg volt. Arra gondoltunk, hogy a szentcsalád is hasonló körülmények között élte át a szentkarácsony éjszakáját.

Fekete Ágnes: Most Nagy Ágnes diakonisszatestvér beszél majd, aki éppen egy karácsonyi ünnepségen öltözött be. Először 1944 karácsonyáról kérdeztem.

Bodoky Richárd és felesége diakonisszák között az 1930-as években

Nagy Ágnes: Borzasztó volt. Akkor még otthon voltam Nádudvaron. Sírtunk, mert a testvéreim és a sógoraim mind a háborúban voltak. Tulajdonképpen nem volt mit ennünk már. Előtte a háborúba kellett odaadni mindenünket, hogy a katonáknak legyen, aztán bejöttek 1944 őszén az oroszok és nekik kellett adnunk, amink még volt. A mieinkről nem tudtunk semmit. Imádkoztunk és sírtunk, hogy az Úristen adjon erőt.
Fekete Ágnes: Templom azért csak volt?
Nagy Ágnes: Volt templom, de a lelkészünk elmenekült. Félt, és igaza volt szegénynek.
Fekete Ágnes: Nem is volt istentisztelet.
Nagy Ágnes: Nem. Bibliát olvastunk, Krisztus születését a Lukács evangéliumából, és aztán sírtunk és imádkoztunk. Volt egy kis fagyott répa, meg fagyott krumpli, ami még maradt a kertben azt összeszedtük és hálásan megettük. Nem szeretek rágondolni, mert sírva fakadok. Nagyon sok nyomorúságon mentem keresztül, de az Úristen mindig velem volt, mindig egyengette a sorsomat és végül megmutatta, hogy itt a helyem. Nagyon vágytam arra, hogy az Úristen szolgájalegyek. És megengedte. 1944-ben nagyon neki voltam keseredve.
Fekete Ágnes: Miért?
Nagy Ágnes: A háború miatt. Én nem táncoltam, nem mentem mulatságokba, nem tudtam ezt megtenni, amikor azt tudtam, hogy a magyar fiúk szenvednek kint a harctéren. Bombáztak, állandóan ott égett felettünk a Sztálin-gyertya. Megvilágosították a telepet és dobták le a bombákat. Nemcsak az oroszok, hanem az amerikaiak is. Iszonyú visszagondolni is arra az időre.
Fekete Ágnes: Hogyan tetszett Budapestre kerülni?
Nagy Ágnes: Rokonok jöttek, akiket kibombáztak. Volt olyan rokon, aki vízért ment el, és közben lelőtték. Feljöttem, hogy nekik segítsek. Akkor jelentkeztem, hogy szeretnék diakonissza lenni.
Fekete Ágnes: Az intézetben milyen volt a karácsony?
Nagy Ágnes: Gyönyörű volt! 1947-ben jöttem ide és 1948 karácsonyán öltöztettek be.
Fekete Ágnes: Pont karácsonykor?
Nagy Ágnes: Igen. Szenteste.
Fekete Ágnes: Hogyan zajlott a beöltözés?
Nagy Ágnes: Itt laktak még ebben a villaépületben Bodoky nagytiszteletű úrék. A beöltözés előtt hivatott bennünket, beszélt velünk. Már egy éve itt voltunk és tanúbizonyságát adtuk annak, hogy érezzük az Úristen elhívását. Akkor megvarrták nekünk a szép ruhát.
Fekete Ágnes: Milyen volt az a ruha?
Nagy Ágnes: Szép fekete ruha, olyan, mint az apácáké. Fejkötő is tartozott hozzá. Aki nem dolgozott az osztályon, az hétköznap szürke ruhában volt. Ha kimentünk a városba, a fekete ruhában kellett kimenni, mert az volt az ünneplő ruhánk. Elkészítettek mindent, és akkor ide átjöttünk a jelölt ruhában. Az is egy szürke egyenes ruha volt, csak rövidebb. És akkor beöltöztettek, majd Bodokyné nagytiszteletű asszony jött és a fejünkre tette a fejkötőt. Megkérdezte, hogy akarom-e megtartani a Margit nevet, mert én Nagy Margit vagyok. Én azt mondtam: Mivel hét testvért hívnak Margitnak, Ágnes pedig egy sincs, hadd legyek én Ágnes! Így lettem Ágnes testvér. Mikor be lettünk öltöztetve, fejünkön volt a fejkötő, bejött először Bodoky Richárd bácsi és megáldott bennünket. Jött vele Péter János és együtt lementünk a tanácsterembe, ahol egy szép nagy karácsonyfa volt. Ott imádkoztunk, és hálát adtunk azért, hogy öt testvérrel megint több van.
Fekete Ágnes: Fejére rakta a kezét úgy áldotta meg?
Nagy Ágnes: Igen, úgy áldott meg a saját igémmel. Mert előtte egyszer, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább a borzalmakat: "Atyám, adj erőt!" – így imádkoztam. És kinyitottam a Bibliámat, ezt az Igét kaptam: "jöjjetek énhozzám mindnyájan…". Felragyogott előttem a Krisztus, hogy elfogad engem, és jöhetek.
A földszinten volt egy szép nagy terem, ott volt egy ünnepély, ott már szépen meg volt terítve. Ott voltak Bodoky Györgyék, a főorvos úr, Bodoky Richárd és a családja, és a Szentágothaiék. Bemutatott minket a Nagytiszteletű úr, majd elénekeltük a Csendes éjt. Volt egy szép nagy karácsonyfa gyertyákkal. Más nem is volt rajta. Majd leültünk asztalhoz és hálaadással elfogyasztottuk az egyszerű, szerény kis vacsoránkat. Ezután mentünk és énekeltünk a kórházban minden teremben, ahol volt beteg. Másnap karácsonykor istentisztelet volt és úrvacsorát vettünk.
Fekete Ágnes: Azt tetszett mondani, a karácsonyokban az volt jó, hogy csendesek voltak.
Nagy Ágnes: Akkor is dolgoztunk, akik be voltunk osztva. A munkatársaimnak gyerekei voltak, így én vállaltam a szentestét és a karácsonyt is, hogy dolgozzak.

Fekete Ágnes:

"Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk." I. János 3,16

Karácsonykor óhatatlanul is mindenki gondolkodik egy kicsit a szeretetről, még ha nem is találunk rá jó szavakat. Még ha cukormázas ételek formájában szinte lealacsonyítják is ezt a szent szót. Karácsonykor kikerülhetetlen, hogy ne kerüljön gondolataink közé ez a kérdés: mi is a szeretet? Vajon megélem-e ezt a szót? Úgy látom, hogy a szeretet olyan, mint egy termés, mint egy virág vagy gyümölcs, éppen ezért nekünk valójában nem is ezzel a fogalommal kellene foglalkoznunk először, hanem azzal a maggal, amiből kinő a szeretet. Mi ez a mag? A Biblia Isten önmegtagadását mondja a szeretet magjának. Furcsa talán ez a kifejezés. De valóban, ott érezzük meg igazán a szeretetet, ahol valaki képes lemondani saját elképzeléseiről, saját akaratához képest visszalép.
Vajon szeretett volna Isten minket, embereket, ha nem hagyja meg szabad akaratunkat? A tékozló fiú apja szerette volna fiát, ha nem engedi el? Itt a mag. Az elengedés művészetét kell elsajátítanunk ahhoz, hogy egyáltalán a szeretetről szólni tudjunk. Mi sokszor ellenőröknek, tanácsadóknak képzeljük magunkat az emberek mellett. Leválasztjuk magunkat a másik emberről, legyen az rokon vagy barát, és felülről szemléljük a többieket. Valahogy úgy, mint a tékozló fiú bátyja, aki apjának testvéréről ezt mondja: "ez a te fiad." Mintha egyben nem az ő testvére is lett volna… Nincs meg bennünk az elengedés! Saját igazunk felől nézzük a másikat, ezért nem tud kivirágozni a szeretet köztünk.
Földi kapcsolataink összegubancolódnak, és mindenki a maga irányából igyekszik kibogozni a fonalat, de mindenki másként, ezért egyre jobban romlik a helyzet. Nincs más megoldás, mint elengedni a csomót, és valamilyen külső erőre bízni a bogozást. A tékozló fiú történetének is az a nyitja, hogy a két testvér csak az apjukban találhatja meg az egységet. Ők addig méricskélték a másikat a saját mérlegükön, míg már teljesen lehetetlen volt ezt az adok-veszek játékot abbahagyni.
Nincs már direkt út a kettő között. Az egyik azt mondja: semmit nem képes a közös családi kasszába ez a kicsi beletenni? A másik azt mondja: mert azt hiszi, hogy mindig neki van igaza, mivel ő az idősebb? És ez így ment volna örökké.
Karácsony csodája, hogy Isten eljött, meglátogatott minket, hogy az ő dimenziójából nézzük összebogozott emberi viszonyainkat, hogy tanuljunk meg elengedni. Az összekötés alapja az elengedés. Ha átadjuk gubancainkat… Ha egyszer nem könyörgünk senkinek, csak imádkozunk érte… Ha egyszer mindenfajta utólagos mérlegelés nélkül csak adunk és szeretünk… Ha egyszer elhisszük, hogy egy ima többet érhet, mint ezer jótett… Ha egyszer elhisszük, hogy Isten oldja meg az életet és nem mi. Isten emberré lett. Krisztus leszállt a földre azért, hogy ezt az egyoldalú, mindent átformáló, erős szeretetet bemutassa. Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta érettünk.
Egy mondás szerint az ördög egyszer széttépte az igazságot, és szeleteit szétszórta ebben a világban. Mindenki felvesz egy-egy darabkát, és felkiált: megtaláltam az igazságot. Aztán a másik is felveszi, mert ő is úgy hiszi, övé az igazság. Ebben a veszekedésben élünk. Csak egy másik, külső erő képes bennünket felemelni, hogy a magasból lássuk, mennyire részigazságok azok, amiket mi annyira teljesnek láttunk. Azt viszont csak az elengedés lelkével érhetjük el, hogy Isten felvegyen bennünket, és magasból láthassuk világunkat. Isten alászállt Krisztusban, hogy mi összefüggéseiben, a magasból láthassuk a saját életünket. Érdemes megállnunk egy pillanatra, és kérnünk Istentől az elengedő szeretetet. Ámen.