2014-12-31

Nagy Károly Zsolt – a református középiskolások közötti felmérés a református identitásról

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
A mai nap, szilveszter szinte kötelezően a viccelődés napja. Az emberek általában úgy gondolják, hogy a vallás, a hit viszont egy komoly dolog, azzal nem lehet viccelődni. Pedig a Biblia tele van nevettető jelenetekkel. Amikor azt olvassuk, vesd ki a szemedből a gerendát, mielőtt a szálkát kiszednéd a másik szeméből, az akkori emberek egészen biztosan kacagtak. Jézus szándékosan eltúlzott képei abban a korszakban nagyon komikusnak tűnhettek. Ugyanígy nevethettek az Ószövetség történetei közül azon, amikor Bálmám szamara ott áll a prófétával szemben, és a szamár érti Isten szavát, és látja az angyalt, de Isten embere nem. Hogy lehet ekkora szamár egy próféta? Sorolhatnánk ezeket a történeteket. Mégis ma talán idegen és távoli számunkra az, hogy Istennek humora is van. Egyszer állítólag megjelent volna egy cikk azzal a címmel, hogy a Komikus Jézus, de a folyóirat szerkesztője annyira elképzelhetetlennek találta ezt a címet, hogy elütésnek gondolta, és a Kozmikus Jézus címmel jelentette meg. A humor segít abban, hogy egy kis távolságban láthassuk önmagunkat, hogy leszálljunk a magas lóról. Ne gondoljuk magunkat olyan okosnak és erősnek! Ugyanakkor egy vicc, amely rámutat gyengeségünkre, olyan közösséget tud teremteni két ember között, mint semmi más. Ilyenkor az egyházi személyek is kénytelenek jobban meglátni a valós emberi viszonyokat, mint az az egyszeri prédikátor, aki a templomban retorikai fordulatként megkérdezte: "Mit mondjak még kedves testvéreim? Mit mondjak még ezen a hideg téli vasárnapon?" Mire a székely ember csak rábökte: "Áment, tiszteletes úr, mert úgy fázik a lábam, hogy szinte leszakad." Ezek a mondatok tovább emelnek minket az életben. Ugyanakkor van olyan vicc is, amelyik megtépázza az ember lelkét, és csak a megalázást sejti mögötte. Sajnos ez is gyakori. Most egy fiatalok között végzett felmérésről lesz szó. Ők sok esetben a fontos kérdéseket is egy viccel ütötték el. Ez is az élet része: néha úgy tűnik, a kamasz korosztály nem vesz semmit komolyan. Nagy Károly Zsolt szavaiból mégis úgy tűnik, hogy azért ez mégsem igaz. Több mint hatszáz diákot keresett fel, és egy kérdőív segítségével igyekezett megtudni, mit jelent számukra a reformátusság. Mit kellene ma változtatnia az egyháznak? Volt, aki azt mondta: az emberek hozzáállását. Vagy: az egyházi emberek, presbiterek, hitoktatók jellemét és beszédstílusát. Vagy: a magyar ember negatív életszemléletét. Beépíteni az örömöt a mindennapokba. Most az év végén egy kis számadásra hívom kedves hallgatóinkat Nagy Károly Zsolt kulturális antropológus segítségével. Először a kérdőívekről, a kutatásról kérdeztem.

Nagy Károly Zsolt: A fiatalok, a válaszadók jelentős többsége komolyan vette a kérdéseket és megfelelően válaszolt. Azt kértem, hogy ne gondolkozzanak hosszasan a válaszokon, hanem írják be azt, ami először az eszükbe jut. A kérdőíven kilencvenöt állítás volt, amelyekről egy ötfokozatú skála segítségével kellett megmondani, hogy egyetértenek-e vele vagy nem. Ezeket az állításokat én fogalmaztam, és az volt a feladat, hogy döntsék el, egyetértenek-e az állítással. Akadt olyan iskola is, ahol a válaszokból kiderült, hogy csak letudták a feladatot. Mégis, összességében nézve jó és értelmezhető válaszok születtek. Eredetileg azt terveztem, hogy mindenhová személyesen fogok elmenni, de sajnos kiderült, hogy sem anyagilag, sem időben nem tudom ezt véghezvinni. Kárpátalján azonban személyesen jártam, és ez nagyon hasznos volt. A többi helyről postán kaptam vissza a közel hatszáz kérdőívet. A Kárpát-medencében található összes középiskolát vettem alapul, és harmincnégy iskola tizenhat-tizenhét éves diákjait kérdeztem. Azért ezt a korosztályt, mert Kárpátalján ők a végzősök.
A kétezres évek környékén Tomka Miklós és Gereben Ferenc egy óriási nagymintás kutatást végzett a Kárpát-medencében. A vallásosság és a nemzeti identitás kapcsolatát vizsgálták, és arra jutottak, hogy a nemzeti kisebbségben élő magyarság – más intézményei erre sokáig nem lévén -, erősebben veszi igénybe a vallást identitása megőrzéséhez és kifejezéséhez. Ez főleg ott érvényes, ahol a kisebbségben élő magyarság és a többségben élő más nemzet között nemcsak etnikai, hanem felekezeti, vallási különbség is van. Például az ortodox tömbökben élő magyarság esetében azt hozták ki, hogy a kárpátaljai magyarság gyakorolja leginkább a vallását, függetlenül attól, hogy reformátusok, vagy római katolikusok. Ők a vallásosság általános sajátosságait, és ennek az etnikai, nemzeti identitástudathoz való viszonyát próbálták leírni. Papp Richárd, aki a Vajdaságban folytatott később kutatásokat, rámutat arra, hogy a felekezeti sajátosságok nagyon sokszor másodlagossá válnak. Pontosabban, ezek alárendelődnek a nemzeti, etnikai összetartozás iránti igénynek. Ez alapján két hipotézist vázolt fel. Az egyik az, hogy a vallásosság erősebb ott, ahol nemzeti kisebbségben él a magyarság, illetve a vallásosság gyengébb ott, ahol felekezeti kisebbségben élnek. Természetesen felvetődik a kérdés: mi az a vallásosság? Ez egy összetett kérdés. Mi reformátusok azzal érvelünk, hogy a vallásosság nem csak egy dimenziója az életnek, hanem az életünk egészét átfogja. Ötszáz éve ezt mondják a hitvallásaink, és így tanítják jó esetben a lelkészeink. A kutatást tervezésekor ezekből a dolgokból indultam ki. Úgy fogalmaztam meg a kérdéseket, hogy azokból kiderüljön a válaszadó irányultsága, hogy például a puritán hagyományú, a belmissziós típusú vallásossághoz, vagy éppen a racionális református vallásossághoz húz. Az is nagyon fontos volt, hogy hogyan határolhatók le különböző identitás régiók a magyar reformátusság egészében, függetlenül attól, hogy azok csak Kárpátalján vannak, vagy átnyúlnak Kárpátaljára. Régebben a népszámlálási adatokat vizsgáltam, és ott egyértelműen kiderült, hogy például a szatmári régió a politikai határtól függetlenül, gondolkodásában nagyon erősen összetartozik.
Fekete Ágnes: Azért bennem marad egy kérdés: Lehetséges az, hogy az egyház, amely csak részben emberi valóság, tetten érhető legyen tudományos eszközökkel és számokkal?
Nagy Károly Zsolt: Az csak egy része a felmérésnek, hogy egy kérdőívet csinálok, amelyben számok, és a számok által reprezentált identitásformák és tendenciák szerepelnek. Ezek legfeljebb részeredményeknek tekinthetők, ezek a számok csak irányadók: kérdésfelvetések megfogalmazására alkalmasak, nem pedig maguk az eredmények. Próbálom megragadni azt, hogy mit hisznek azok, akik magukat reformátusnak vallják.
A kutatás többlépcsős lesz. Eleve így terveztem, azonban anyagi támogatás hiányában sokáig esélyem sem volt arra, hogy megvalósítsam. Az első lépés egy nagy kérdőíves adatfelvétel. Most az elő lépés első fázisánál tartok, vagyis a kárpát-medencei református középiskolákban végeztem kérdőíves kutatást. A középiskolák alapvetően jól fogadták a felmérést, és ezért nagyon hálás vagyok. Arról kellett meggyőzni az embereket, hogy nem leplet akarok lerántani a református egyházról, hanem az a célom, hogy megértsük saját magunkat, és ez hozzásegítse az egyházat egy valóságosabb, reálisabb önismeret kialakításához. Most még erről az első kutatási lépés részeredményéről tudok csak beszámolni, pontos eredményekről nem akarok most beszélni. Vannak nagyon fontos tendenciák, amelyek már most kirajzolódnak. Az egyik dolog az, hogy a Tomka féle hipotézis is csak részben áll meg. Tehát ha a határon túli közösségeket teljes egészében kisebbségnek tekintjük, akkor igaza van Tomka Miklósnak és Gereben Ferencnek: ezekben a közösségekben a vallásosság, illetve a református felekezeti kötődés erősebb. Ha azonban figyelembe vesszük azt is, – amelyre rákérdeztem – hogy maguk a válaszadók hogyan határozzák meg saját helyzetüket, – kisebbségben vagy többségben élőnek gondolják-e magukat, – akkor más a helyzet. Akik magukra etnikai, vagy felekezeti értelemben kisebbségben élőként gondolnak, azok nagyon nagy százalékban kevésbé vallásosak és kevésbé kötődnek a református felekezeti tradíciókhoz, mint azok, akik többségben élőként gondolnak magukra. Ez felborítja a Tomka féle hipotézist, és az egész tudományos közhelyet, amelyben erről a szituációról gondolkodtunk. Ez éppen úgy érvényes az általam is leginkább erősként értelmezett Kárpátaljára, mint az ebből a szempontból leggyengébbnek tűnő Felvidékre, vagy Magyarország bizonyos területeire. A felekezeti vallásosság Európában egyébként is egyre inkább gyengülőben van. Egy másik fontos felismerés, ami a kutatásból következik, hogy nagyon sok területen hatalmas a bizonytalanság a válaszadók körében. Például mindenütt bizonytalanok a fiatalok a felekezetünkre jellemző speciális tudásokban, az elhívatás tudatban és az elhívatásnak a közösség iránt érzett felelősséggel való összefüggésében. Tehát, hogy nem véletlenül vagyunk ott, ahol vagyunk, nem véletlenül születtünk oda, ahova születtünk, hanem Isten ott, abban a közösségben bíz ránk feladatokat. Nagyon sokan nem érzik azt, hogy az egyház, mint intézmény közösségformáló erő lenne. Általánosságban véve nem bíznak az egyházban, mint intézményben. Ez azért is nagyon fontos, mert ennek éppen az ellenkezőjét hozta ki az egyházszociológiai kutatás a közelmúltban.

Kérdőívet kitöltő diákok Kárpátalján

Fekete Ágnes: Nyilván azért látták ezt így, mert általános tapasztalat, hogy mindig többen adakoznak egy ökumenikus szeretetszolgálat javára, mint például a valamilyen társadalmi szervezet részére. Az emberekben van egy kevéssé identifikálható, talán véletlenszerű bizalom az egyházak irányában?
Nagy Károly Zsolt: Inkább arról van szó, hogy az egyház bizonyos reprezentatív tevékenységei kapcsán nagyobb a bizalom az egyházban, mint ugyanilyen típusú tevékenységeket folytató más társadalmi intézmények iránt.
Egészen megdöbbentő és elgondolkodtató viszont, hogy a válaszadók igen nagy százaléka bizonytalan abban, vagy egyenesen tagadja azt, hogy a Magyar Református Egyház, a reformátusság, mint a hit megélésének egy sajátos formája a magyarság számára akár a múltban, akár a jelenben nemzetmegtartó erő lett volna, vagy lenne. Pedig ez az egyik legfontosabb identitás narratívánk, hogy a magyarság nemzetmegtartó volt. Ezzel magyarázzuk az egész ötszáz év történetét. Ez a felfogás lehetőséget ad arra, hogy az egész múltunk történetét egyetlen mondatban összefoglaljuk össze. Másfelől pedig ma lehetőséget ad arra is, hogy a református egyház társadalmi jelenlétét, politikai motivációit és politikai szerepvállalásait ezzel legitimáljuk. Ha van egy ilyen törekvés az egyházvezetés részéről, de ez nem találkozik azoknak az elgondolásával, akikről éppen az egyház szól, főleg a fiatalokéval, akkor ebből hosszútávon óriási konfliktusok származnak. Nemcsak úgy fogunk elbeszélni egymás feje fölött, vagy egymás mellett, mint ahogyan ezt szokás kifejezni a prédikáció kapcsán, hanem ebben a dologban is el fogunk beszélni egymás mellett. Szociológiai értelemben a vallásosság változása, a felekezetiséggel kapcsolatos viszonyok változása is korosztályonként változik. A mostani fiatalok attitűdjei, vallásossága, felekezeti identitása fogja meghatározni húsz év múlva a középkorúak vallásosságát és felekezeti identitását, ezért nagyon fontos, hogy most odafigyeljünk, hogy ne beszéljünk el egymás feje fölött, vagy egymás mellett.
Fekete Ágnes: Ez az egész jelenség az egész társadalmat átszövi. Azt látjuk például a jogban is, hogy egyre inkább a jogkövetés az uralkodó, és nem a normatív jelleg. Alapkérdés az, hogy normákat állítunk-e vagy szaladunk a dolgok után? Szerintem igaz ugyan, hogy nem mehetünk el egymás mellett, ugyanakkor az sem lehetséges, hogy kövessük azt, ami megtörténik, amit az emberek gondolnak. Ez nem lehetséges az egyházban.
Nagy Károly Zsolt: Én nem azt mondom, hogy az "elbeszélünk egymás mellett" problémának a konzekvenciája az legyen, hogy menjünk azok után, akik az egyház tagjai. Mégis, ha mi úgy gondoljuk, hogy a magyar reformátusságnak, a magyar református hitből fakadó küldetéstudatnak, vagy mindannak ami ebbe az értékrendbe beletartozik, van lényegbevágó mondanivalója a nemzet sorsával kapcsolatosan, akkor ezt mondjuk el! De ezt tegyük úgy, hogy azok, akiknek mondjuk, akiket mi ezzel kapcsolatosan megpróbálunk képviselni, azok megértsék. Próbáljuk meg úgy kommunikálni feléjük ezt az üzenetet, hogy számukra is érthető legyen. Ha a fiatalok nem érzik azt, hogy az egyház, mint intézmény, integráló erő lenne, meg kell próbálni ezt a nemzetmegtartó gondolatot, vagy funkciót, vagy karaktert nem a nagy narratívák szintjén elmondani, hanem egészen átültetni a gyakorlatba. A nagy narratívák az égadta világon senkit nem fognak érdekelni! A fiatalt az érdekli, hogy az egyházban egy olyan közösséget talál-e, ahova jó tartozni. Ez egyértelműen kiderül a kérdőívekből! A fiatalok szerint az egyház olyan közösség kell, hogy legyen, amely családias, ahova jó tartozni, ahol nem arról szól az élet, hogy az ősök hagyományait görcsösen fönn kell tartani, hanem ahol észrevétlenül tartjuk fönn ebben a családias légkörben az ősök hagyományait. Csak látni kell, hogy mi van, és szembesülni kell vele. Nálunk is leképeződnek a társadalmi folyamatok, társadalmi szituációk. Nem lehet azt csinálni, hogy a szószék magasából, és a hivatalok és intézményi létünk magasságából sugározzuk a nagy narratívákat, hanem ezt értelmezni kell! Mi az, ami van, mi az, ami történik körülöttünk? Ebben újra alkalmazni és megfogalmazni kell azt, amik mi vagyunk, vagy akarunk lenni. Régen elvárták a református fiatalok részéről azt a bizalmat, hogy az egyház, mint intézmény tekintélyt gerjesszen. Úgy tűnik ez az, amiben a fiatalok bizalma megrendült.
Fekete Ágnes: Az év végén az ember számot vet, meg állunk, visszanézünk, és most egy kicsit a megrettenés állapotában vagyunk. Nem rettentél meg?
Nagy Károly Zsolt: Nem rettenek meg, mert tudom, hogy ezek még csak részeredmények. A számba vehető legfiatalabbakra vonatkoznak, akiknek a személyisége, vallásossága, egyházhoz való kötődése még változhat, és nemcsak negatív, hanem pozitív irányban is. A kutatás következő lépcsője az, hogy a középkorúak, az idősek, más társadalmi helyzetben lévők attitűdjeit és vallásosságát, felekezeti kötődéseit is vizsgáljam. Mindig próbálom hangsúlyozni, hogy református egyház a kezdetektől fogva igazából nem, mint intézmény kellene, hogy fontos legyen. Tehát nekünk nem a püspököktől, nem az egyház vezetőitől, és nem az intézményi struktúrától kell várnunk azt, hogy ez az egyház, mint közösség, integráló erő, nemzetmegtartó erő legyen, hanem magunknak, nekünk kell ezekért a dolgokért tenni. A pozitív lehetőséget abban látom, hogy ha ezt végre fölfedezzük, nem fölülről jövő akaratokat és koncepciókat várunk, hanem magunk elkezdünk szerveződni, azok, akik hasonlóan gondolkodunk, vagy legalábbis próbálkozunk valamit tenni. A pozitív emberi példák és cselekvések segítségével, ezek az elveszni látszó kötődések megerősíthetőek. Nem kiszolgálni szeretnénk a fiatalok igényeit, hanem egyszerűen figyelembe venni, hogy mit várnak az egyháztól. Így lesz esély arra, hogy megváltozzon ezeknek a fiataloknak az elképzelése, a hozzáállása az egyházhoz, mint közösséghez. Figyelembe kell vennünk ezeket a vágyakat és elvárásokat, nem feladva azt, amire elhívatást kaptunk, vagy amit nekünk meg kell valósítanunk. Ha ezeket figyelembe vesszük, akkor megváltozhat a fiatalok hozzáállása az egyházhoz. Azonban nagyon fontos, hogy ne csak azt várjuk, hogy az ő hozzáállásuk változzon, hanem az egyház maga is, a helyi intézményeiben, közösségeiben változzon, hogy közelítsen ezekhez az elgondolásokhoz. Sokszor azt gondoljuk, hogy vannak módszereink a fiatalok eléréséhez, és ha nem jönnek be az elképzelések, akkor lemondunk a fiatalokról. Nagyon sok esetben a fiatalok nem módszerekkel érhetők el, hanem emberi példával. Tehát nem kell azon görcsölni, hogy mindenkit elérjünk, és nem kell az elveinket az evangélium konzekvens képviseletét a viszkető fülű gyerekekhez igazítani, és lemondani ennek a fontosságáról, vagy ennek a képviseletéről.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét János evangéliuma 13. fejezetéből!

"A ki befogadja, ha valakit elküldök, engem fogad be; a ki pedig engem befogad, azt fogadja be, a ki engem küldött." János 13,20

Évforduló van ma, ilyenkor az ember elgondolkodik: vajon mitől lehet más az egyik év, mint a másik? Én most azt állítom: furcsamód nem attól lesz más, hogy nagyon mást akarunk, hanem éppen akkor, ha elfogadjuk azt, amit kapunk. Az élet egyik legnagyobb próbája az elfogadás. Valójában kénytelenek vagyunk elfogadni az életet, hiszen ez a világ létezik. Nem mi találtuk ki. Nem én szabtam meg törvényeit, nem az én az én kedvemre van. Ez a felismerés mégis tehet minket dühössé is. Miért nem az történik, amit én akarok? De ez a felismerés válhat elfogadássá és befogadássá is. Mondhatom azt: Istenem, belekerültem ebbe a világba és ezt elfogadom.
Éppen a befogadás lelke hiányzott az emberekből, és emiatt kellett Krisztusnak meghalnia. Mert Ő nem kellett. Nekik más megváltó kellett volna. Kicsoda ez, József fia? Nem jó ez így, nekünk olyan Messiás kell, aki lekardozza az ellenséget. Így jött el Jézus, és nem fogadta be ez a világ. Mégis, emellett a nagy történet mellett megszülettek kis történetek. János evangéliuma azt mondja, hogy ebben a nagy sötétségben megszületett egy másik világ: mert, akik befogadták őt, Krisztust, azok Isten fiai. Kicsiben meg tudják az emberek valósítani azt, amit nagyban ez a világ elvétett. Ezek a kicsi történetek is mind-mind az elfogadással kezdődnek. Az emberek ráébrednek arra, hogy nem az övék ez a világ, hogy jó Jézussal élni. Befogadják Őt és ezzel befogadják Istent is és egymást is.
Érdekes szó ez a befogadás, mert ott van benne az a szó, hogy fog. Ebből a szóból az lesz, hogy fogad, azaz rám visszahat, szinte megfogom magam, vagy elfogom magam, elfogadom magam. A befogadás lelke akkor lesz úrrá rajtunk, ha megérezzük, hogy minket elfogadott, befogadott Isten.
Elgondolkodtam: vajon hogyan fogadjuk el a dolgokat? Miféle lelki folyamat ez bennünk? És arra jutottam, hogy ez egyfajta dobozolás. Amikor valamit el tudunk fogadni, akkor beletesszük a lelkünkben egy dobozba. Például: első indulatomban arra gondolok, most elfutok, itt hagyok mindent. Aztán elgondolkodom, és mégis maradok. Sikerül elfogadnom a helyzetemet, és ezt mondom magamban, ez most mégis így jó a számomra. Abba a dobozba tettem bele, hogy így leszek belülről több. Még ilyen egyszerű dolgokat is, mint az ételek, ilyen dobozolással fogadunk el. Azt mondjuk például, hogy rossz ízű, de a dobozra azt írjuk rá, hogy egészséges. És ezért megesszük. Mindent így magyarázunk meg magunknak és ezzel az elfogadással lesz élhető az élet. Talán sokszor azért nem tudunk igazán elfogadóak lenni, mert ezeket a dobozokat nem merjük becsukni. Vannak olyanok, akik életük dobozait állandóan szeretik nyitogatni. Végignézik: mi lett volna, ha…? Mit kellett volna másképpen tennem? Mit csináltam rosszul?
Engedjük magunkba az elfogadás lelkét! Nézzünk úgy vissza erre a 2014-es esztendőre, mint amit megengedett a Jóisten, amit éppen nekünk szánt. És tekintsünk előre úgy a 2015-ös évre is, mint amit elfogadunk az Isten kezéből mindazzal, amit nekünk szeretne adni. Nem könnyű feladat ez! Mégis, biztosan tudom, hogy ez az útja annak, hogy boldog legyen az új évünk. Adja meg nekünk ezt Isten! Ámen.

Similar Posts