2015-05-13

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
Az elmúlt hétvégén egy érdekes konferencia volt a Károly Gáspár Református Egyetemen Művészet és vallás címmel. Rengeteg előadás folyt párhuzamosan, volt szó színházról, fotográfiáról, filmekről, irodalomról, nem sorolom tovább. Inkább az alapkérdésről beszélgessünk, erről kérdeztem Dr. Sepsi Enikőt, a Bölcsészettudományi Kar dékánját. A protestáns hagyományban különösen erős üzenet, hogy nem a templom falain belül van a szent és azon kívül minden egyéb. De vajon tényleg hogyan viszonyul egymáshoz a szent és a profán?

Sepsi Enikő: A latinban a fanum a szent hely, a profanum pedig mindaz, ami a szent helyen kívül van. Az a kérdés, hogy a művészet vissza tud-e jutni az eredetileg vallásos gyökereihez? Egyébként a legszekulárisabbnak tartott szerzők is, mint például Robert Wilson korai időszakában, 1970-ben arról írt, hogy a liturgia miképpen határozza meg a színházát, és hogy a liturgia segíthet-e bennünket abban, hogy visszatérjünk élő, éltető középpontunkhoz és újra megértsük a halál, az újjászületés, az élet alapfogalmát.
Fekete Ágnes: Hol lehet Pilinszky Jánosnak jelentősége ebben a folyamatban?
Sepsi Enikő: Pilinszky János olyan művészetben gondolkodott, amely az "én" szűkös horizontját képes meghaladni, és összekapcsolódik valami egészen különleges módon a szakrálissal. Sok színházi gyakorlat vezethető vissza Pilinszky életművére. Itt a konferencián hangzott el, hogy vannak olyan szereplők a gondolkodás történetében, akiknek a szerepe elsősorban a magvetés, az inspiráció, a határok fölrúgása, feszegetése, akár korukat megelőzve is. Pilinszky sok értelemben ilyen volt.
Fekete Ágnes: Ő kifejezetten azt mondja, hogy a színház egy szakrális világ.
Sepsi Enikő: Azt mondja, hogy a színház ősformája a liturgia. Az oratóriuma is ezt a formát kereste, amely visszavisz ezekhez a gyökerekhez. A liturgiának az a jellegzetessége, hogy a mozdulatok tökéletesen, természetesen mennek végbe. A személy magát a cselekvésnek átadva, egótlanul cselekedve végzi a liturgia mozdulatait. Ez a fajta éntelen cselekvés eljuttatja a közönséget is abba az állapotba, amelyre az ilyen gyökereken álló színházi előadás is képes. Nemcsak a szent helyeken történhetnek szent dolgok. A Bibliában is sok példa van erre.
Fekete Ágnes: Mi protestánsok pontosan ezeket az elemeket veszítettük el.
Sepsi Enikő: A mi nagyon szeretett felekezetünk, "agyas", nagyon gondolkodó. Ugyanakkor jó tudatosítanunk azt, hogy a szívnek, a léleknek, a misztikának rendkívül megtermékenyítő ereje van, és önmagában a mi nagy eszünk nem sok mindenre jó. Most a bölcsészkaron alakult egy misztikus hagyományokat kutató csoport, amelyben vannak filozófusok, antropológusok, de orvosok is. Misztika az, ami áthatva a mindennapi életünket csodákra képes, de ez a misztika mindig nagyon reális egyszerűségben gyökerezik.
Fekete Ágnes: Létátadás?
Sepsi Enikő: Igen, ez egy létátadás. Nem szabad nekünk, reformátusoknak azt gondolni, hogy az ész olyan mindenható, hogy csak annak van szentsége, értéke, amit az eszünkkel fölfoghatunk. Ez nem így van. Református elődeink közül nagyon sokan tudták ezt. Komoly hagyománya van a keresztyénségnek.
Fekete Ágnes: Merthogy a szakrális művészet mindenképpen ebből szólít ki minket.
Sepsi Enikő: Megrögzült fogalmaink, formáink átgondolására, abból való kimozdulásra, termékeny elbizonytalanodásra szólít bennünket. Arra, hogy függesszük föl azt a mentalitást, hogy mindenre tudjuk a választ. Sokszor emögött a magabiztosság mögött persze félelmek vannak. Meg akarjuk ragadni azt, ami nem megragadható, azért, hogy urai legyünk, hogy ne vesszünk el.

Fekete Ágnes: Következő beszélgetésünk Visky András, íróval ugyanezt a témát folytatja. Ő a próféták színházi jellegű tetteiről beszélt. Jeremiásnak egyszer azt parancsolta Isten, hogy vegyen igát a nyakába. Ezékielnek kötéllel kellett magát lekötöztetnie. Visky András ezeket a prófétai cselekedeteket performanszoknak nevezte.

Visky András: Azt hiszem, vannak olyan korok, amikor a jelentések összezavarodnak, és éppen az ellenkezőjét mutatják. Túlzottan biztosak vagyunk abban, hogy mit kell gondolnunk, például a Szentírásról is, és hogyan kell értelmeznünk azt. Pontos jelentéseket tapasztunk a szöveghez, amivel tagadjuk a Szentháromságot, mert a Lélek az egy olyan mobilis, megfoghatatlan és bezárhatatlan tűz vagy szél, olyanfajta mozgásban tartja Isten népét, amely mozgás nem boldogtalan, hanem boldog függés. Számomra Ezékiel színháza arról beszél, hogy a jelentések megszűntek valóságos testi jelentésekké lenni.
Fekete Ágnes: Mármint a szövegek, a Biblia?
Visky András: Igen. Nem tudjuk, mi az, hogy fogság, nem tudjuk, hogy hol van a szabadság. Itt van-e a szabadság? Üres szimbólumok védelmezésébe fogunk, amelyek azonban végsőképpen bennünket megszüntetnek, megsemmisítenek. Ezékielhez engem az a tapasztalat vezetett el, hogy az istentiszteleteken sokszor szövegfétisekkel van dolgom. Azt látom, hogy az igehirdetés nem egy megismételhetetlen költői aktus, ami engem jelenidejűvé tesz azzal, aki megszólít, hanem – jó esetben – egy racionálisan nyomon követhető gondolatsor. Én pedig hiszek az üzenetben! Én bizony hiszek abban, hogy a Biblia el akar tűnni úgy, mint szöveg, és az isteni hangban akar részesíteni bennünket. Igenis, szól a szívhez!
Fekete Ágnes: Vannak pillanatok, amikor a szó nem megy el a szívig.
Visky András: Ilyenkor jönnek a tiszta tettek. Ezékielt arra utasította Isten, hogy háromszázkilencven napig feküdjön a földön, és vegye magára Izrael bűnét, majd pedig negyven napig feküdjön a földön, forduljon a másik oldalára, és vegye magára Júda bűnét, és legyen jellé a nép számára. Tegye érthetővé a népnek a saját helyzetét, mert a nép számára nem érthető a saját helyzete. Olyan ez, mintha Isten feladta volna a győzködést, és azt mondaná Ezékielnek, hogy csinálj nekik egy színházat, ami meg fogja rázni őket, de ez téged is meg fog rázni. Ezékiel tulajdonképpen a performansz művészet alapítóatyja. Akik ott jöttek-mentek, és figyelték, hogy mit csinál Ezékiel, és óhatatlanul is részévé váltak az "előadásnak", azaz tettessé váltak.
Fekete Ágnes: Azonban ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy csupán a tett lehet tiszta, a szó nem. Holott a tett éppúgy válhat formálissá, "színészkedéssé".
Visky András: Az a szó lehet tiszta, amelyik tett. Az isteni szó tiszta. Persze a tett is lehet maszatos. Nekünk önmagunk odaadására kell törekednünk. Istennek azok a nagy emberei, akik a jelentések odahagyását valamiféle gazdagságnak élik meg. Ha én szórom a magot, annak nagyon nagy százaléka tönkremegy. A példázat pontosan erről beszél. A magnak nincsen leltári száma.
Fekete Ágnes: Mitől lesz színészkedés valami? Mikor nem igaz a tett?
Visky András: Ezékiel tette azért volt igaz, mert Isten hitelesítette. Az utólagosságnak ezt a botrányát mi nem tudjuk megoldani, és nem is a feladatunk. Nekünk az odaadás a feladatunk. Ha mi nem hiszünk abban, hogy Isten jelenidejét a Lélek hitelesíti, és visszhangoztatja bennünk, akkor vagy egy tőlünk mindegyre eltávolodó múltban, vagy egy absztrakt és virtuális jövőben élünk, de nem abban a saját időnkben, amivel megajándékoztattunk. Nagyon szeretem a 77. zsoltárt, amelyben Dávid azt mondja Istennek, hogy a múltban nagyon profi voltál, de én nem a múltban élek. Nekem most vannak bajaim önmagammal. Ezt a fajta Istennel való szembefordulást, én azt látom, hogy Isten mindig jónéven veszi, és visszhangossá válik a tér. A színészkedés abból fakad, hogy azt hisszük, a szószék valamilyen értelemben kiemel engem. Holott az apám arra tanított, hogy a szószék a legmélyebb pontja a templomi architektúrának, és az első hallgatója annak, amit mond a lelkész, az maga az Úristen. Van itt a protestáns tradícióban valami egészen fantasztikus, amihez érdemes mindegyre visszatérni. Az Írás megtörténő Írás, az egy tettnek a dokumentuma. Az Írás előtt van egy tett. Ahhoz, hogy én az Írást értsem, ahhoz a tettben kell részesülnöm, csak az vezet el az Íráshoz. Hát én sem magamtól értettem meg! A megértés megérintettség.
Fekete Ágnes: Hol van ebben az egészben a művészet?
Visky András: A művészet mindig a határig visz el bennünket. A jó művészet mindenképpen.
Fekete Ágnes: Lecsupaszít egy kicsit?
Visky András: Igen. A művészet éppen arra mutat rá, hogy te ott vagy, ahol vagy, és én nem akarlak elaltatni. A kortárs művészetre feltétlenül feltétlen igaz, hogy nem altató művészet. Persze, ez a kor hangulatából is következik, de mi akkor is tettesek vagyunk, amikor a képernyő előtt ülünk. Igenis, tettesek vagyunk akkor is, hogyha a világ másik részén történik valami, amivel én egyidejűvé válok.
Fekete Ágnes: Magyarán szólva a művészet, elvezet az istentisztelet kapujáig?
Visky András: A kortárs művészet a transzcendencia hiányban részesít. Átgondoljuk a saját életünket. A liturgiapedig a totális átváltozásban hisz. A művészet, az a művészet, amelyik nem válik alvássá, vagy nem válik egy önmegváltó kísérletté, az nem kényszerít a totális átváltozásra. Ezt egyébként veszélyesnek is tartanám, mert úgy érezném, hogy a szabadságomat függeszti fel. Én az ezékieli performanszban azt tartom nagyszabásúnak, hogy nem azt mondja: Mától fogva így fogunk élni! Hanem azt mondja: úgy kellene élnünk, hogy a továbbiakban ne legyen szükség arra, hogy én megint háromszázkilencven napra lekössem magamat. Az a kitűzött cél, hogy egy közösség részesüljön a megértés ajándékában, az isteni megértés ajándékában.

Fekete Ágnes: A művészet valami egészen mély, az ember valóját a maga teljességében megszólító erő. Ha valaki énekelt már kórusban, tudja, micsoda érzés egy zenei harmónia részesévé válni a saját hangommal. Vasárnap egy kórustalálkozóra látogattam el, és mindenkit megkérdeztem, miért szeret énekelni. Az Északpesti Egyházmegye református kórusainak találkozóján először a biai lelkésszel, Molnár Sándorral beszélgettem.
Molnár Sándor: Tizenöt kórus vett részt ezen a találkozón.
Fekete Ágnes: Milyen új kórusok jöttek el?
Molnár Sándor: Az idén új kórusok is érkeztek a találkozóra. Például a diósjenői kórust én még nem hallottam.
Fekete Ágnes: Miért jó énekelni?
Molnár Sándor: Hogy én szeretek-e énekelni? Igen, szeretek énekelni, de nagy szomorúságom, hogy az elfoglaltságaim miatt nem tudok igazán a saját kórusunkba bekapcsolódni. De azt hiszem, ha az ember olykor-olykor, akárcsak magában is egy-egy énekverset eldúdolgat, annak is nagyon sok áldása van. Olyanfajta harmónia szólalhat meg, amit szavakba nehezebben tud foglalni az ember. Nem véletlenül nevezték Johann Sebastian Bachot az ötödik evangélistának.
Az Érd-parkvárosi kórus vezetője, Kecskés András: A kórusok között vannak, akik csak egy szólamot énekelnek. Vannak nagy kórusok, és vannak olyanok is, amelyek csak néhány tagot számlálnak. Mi egy kicsit irigykedve tekintünk azokra a csapatokra, ahol több férfi is énekel. Minőségileg más lenne, ha állandó férfikórusunk is lenne. Vannak ügyes gyülekezetek, ahol ezt is megoldják.
Fekete Ágnes: Miért jó énekelni?
Borzasztó volna, ha nem lehetne énekelni. Az ember lelkének az elemi szükséglete. Azt a fajta kóruséneklést szeretem, ahol sem a karmesterek, sem az énekesek nem szégyellik az érzéseinket. Ami nagyon gépiesen megy, az lehet, hogy technikailag tökéletes, de talán nem egészen idevaló.
Fekete Ágnes: Ez az amatőréneklés lényege.
A profiknál sem csak az számít, hogy minden a helyén legyen. De ez egy más síkon, más szinten van. Az a jó, hogy itt amatőrök vagyunk, de valóban énekkedvelők.
Tahitótfaluról jöttem, a Dunakanyarból. A Vox Insulae Sziget Hangja kórust segítem, bár nem vagyok állandó tagja a csapatnak. Az alapító kórusvezető, Zákányi Bálint növendéke voltam. Ő tanított meg gitározni. Zákányi Bálint műveiben gyakran gitárkísérettel szólalnak meg a kórusok.
Fekete Ágnes: Ki volt Zákányi Bálint?
Református lelkész volt, aki egy ideig az iskolában is tanított zenét, ahol én is tanultam. Szerettem őt, nagyon jó tanár volt.
Fekete Ágnes: Miért jó énekelni?
Miért jó énekelni? Hát, én jobban szeretek gitározni – mondja nevetve. De énekelni azért jó, mert bárhol és bármikor meg lehet tenni, a legkönnyebb és a legtisztább hangszer. Jobban kifejező zenei hangszer nem nagyon létezik.
Fekete Ágnes: Az ember egy hangszer?
Igen. Lehet fejleszteni és mindenkiben benne van.
Amikor megszólal együtt az összes kórus az egy felejthetetlen élmény, amely fel tudja tölteni az embert. Jó egy olyan közösség tagjának lenni, amelyben mindenkinek az együtténeklés a célja. A zene gyógyít. Amikor elkezdtem járni a kórusba akkor elég nagy lelki válságban voltam. Nekem segített talpra állni, hogy minden héten meg volt a menetrend, hogy menni kell, próbálni,és akár ilyen rendezvényeken részt venni. Nagyon sokáig úgy mentem, hogy szinte, csak fizikailag voltam jelen, mert tudtam, hogy számítanak rám. De most már másképp jövök. Az éneklés átsegített sok mindenen.

Megtelik az ember lélekkel és ez gondolom, megszólal, és más is hallja. Régóta énekelek a munkámból adódóan is, ugyanis óvónő vagyok. De igazán Bálint mellett tapasztaltam meg, hogy tudok énekelni. Rányitotta a szememet arra, hogy mi ez az egész dolog, hogy mi a zene.
A Vác-Alsóvárosi Református Missziói Egyházközség kórusával jöttem. 1998-ban alakult a gyülekezetünk, majd rá egy évre a gyülekezeti tagok kérésére ez a kórusunk. Nagy örömmel énekelünk. Kevesen vagyunk, de Isten az örömünkre adta a hangunkat. Ma egyre kevesebben énekelnek, inkább csak hallgatjuk az inkább csak zörejeknek nevezhető zenéket. Azért jó, amikor énekelünk, mert akkor valami picit átélhetünk abból a boldogságból, amit majd az Isten ad nekünk.
Fóti Kismamakórus: Hálaénekkar a nevünk, ami egy kis szójáték: a hálaének és az énekkar összevonásával.
A mi kórusunk egy kicsit más, mint a megszokott gyülekezeti kórusok, az énekeink is eltérnek a hagyományostól. Keresztelőkön szoktunk énekelni, így az anyukák látják, hogy jöhetnek a gyülekezetbe, és ott maradhatnak, mert van egy nagyon jó baba-mama kör. Ennek a körnek a tagjait hívogatta a kántorunk egyszer a kórusba, de a próbák időpontjai nem túl barátiak a kisgyermekes anyukáknak. Ezért ő alkalmazkodott hozzánk, találtunk megfelelő időpontot a próbákhoz, így jött létre a kórusunk.
A kórusban tanultam meg bánni a hangommal, mint ahogy sokan mások is ott bátorodtak fel, amikor rájöttek, hogy több hangjuk van, mint addig gondolták. Szinte úgy fedezte fel az ember a hangját, mint amikor egy lány felfedezi, hogy nő lesz. Isten hihetetlenül nagyajándékot adott az énekléssel az életembe, és ráadásul bátorságot is ad hozzá. Jó érzés az, hogy megríkathatom és megörvendeztethetem a gyülekezetet, és azokat kiket szeretek.
Az ének egy jó női munka. Igen, nekünk találták ki.
Láttunk olyan kórusokat is, akiktől mi is elsírtuk magunkat.
Csodálatos, amikor úgy énekelnek emberek, hogy látszik rajtuk, hogy az, amit énekelnek, nemcsak egy szöveg, egy mű, egy dallam, amit előadnak, hanem átadják az érzéseket, gondolatokat is a hangjukkal.

Fekete Ágnes: Tiszakécskén már hónapok óta zajlik Bach 330 néven egy sorozat. Méhes Balázzsal a tiszakécskei orgonaművész-kántorral beszélgettem.

Méhes Balázs: Tudván azt, hogy ez az év Bach születésének háromszázharmincadik évfordulója, elkezdünk szervezni, gondolkodni, és kialakult ez a műsor, ami szerintem egészen jól átfogja Johann Sebastian Bach életművét.
Fekete Ágnes: Merthogy mindenegyes koncert egy új területet mutat be?
Méhes Balázs: Az volt a célunk, hogy amennyire lehetséges, nyolc alkalomba beleszorítva megmutassuk Bach életművét. Ebben kapott helyet például egy gyerekeknek szóló vetélkedő is, amely a múlt héten volt, és nagyon jól sikerült.
Először kamarazene volt. Korabeli hangszereken játszottak Bach-műveket a Művelődési Központban, majd öt másik alkalommal a református templomban.
Fekete Ágnes: Milyen koncert lesz ebben a sorozatban most vasárnap?
Méhes Balázs: A következő zenés áhítatunk egy orgonakoncert lesz, amelynek két különlegessége is lesz. Az egyik, hogy Bach alkotásai közül minden orgonára írt műfajt bemutatunk. A másik pedig az, hogy ez az orgona jelen állapotában most fog először megszólalni. A Lübbecke városban lévő testvérgyülekezetünk egyházzenei igazgatója, Heinz-Hermann Grube érkezik hozzánk és ő fog orgonálni. De nemcsak Tiszakécskén, hanem előtte való nap Cegléden is megszólaltatja az ottani Bach-orgonát. Mindegyik alkalmat nagy szeretettel ajánlom mindenkinek, aki meg tudja hallgatni.
Volt egy nem a klasszikus értelemben vett kantátaest is, hiszen teljes kantáta nem hangzott el. Erre az estre a Bács-Kiskunsági Egyházmegye négy gyülekezetéből érkeztek az énekesek. Ez azért is különleges, mert olyan darabban énekelhettek, amely általában csak hivatásos énekeseknek adatik meg. Készülés szempontjából óriási energiákat vett el. Egy német címe volt ennek a koncertnek, amit a korabeli előadói gyakorlatból kölcsönöztem: Kenner und liebhaber, tehát a hozzáértők és a műkedvelők. A tizennyolcadik században ehhez külön darabot írtak az egyik, illetve a másik csapat számára, itt viszont az volt a cél, hogy együtt tudjuk megvalósítani ezekben a művekben ezt a kettősséget. Egy német ismerősünk is ellátogatott a legutóbbi kóruskoncertre. Megdöbbenve mondta utána, hogy a puszta közepére érkezett, és nem számított arra, hogy ott ilyen nagyszámú hallgatósággal együtt Bach-koncerten vehet részt.

Híreink:
Amint hallották, a Bach 330 sorozat keretében Bach az orgonista címmel Tiszakécskén vasárnap este 7 órakor koncertet tartanak. Lübbecke város egyházzenei igazgatója, Heinz-Hermann Grube orgonajátékát hallhatják az érdeklődők.

Demográfiai folyamatok: születések, halálozás, migráció és korösszetétel címmel tart előadást dr. Spéder Zsolt egyetemi tanár, a Népességtudományi Intézet igazgatója május 19-én, kedden 18 óra 30 perctől Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatti gyülekezeti nagyteremben.

Ökumenikus evangélizációs istentiszteleteket tartanak esténként 18 órakor ezen a héten péntekig Soroksáron, a Hősök tere 11. szám alatti református templomban. Ugyanott 16-án, szombaton 16 órakor kézműves foglalkozás lesz.

Keresztény Színházi Fesztivált rendeznek május 15. és 23. között. Többek között május 15-én, pénteken 17 órakor Az áldozat című színdarabot mutatják be az Újszínházban, május 17-én, vasárnap 19 órakor ugyanott A Kisjézus születése című marionett előadás lesz látható.

A XXIII. Szent István Könyvhéten május 11. és 16. között a Kálvin Kiadó Bibliákkal, gyermek- és ifjúsági irodalommal, hitéleti kiadványokkal várja az érdeklődőket Budapesten, a Ferenciek terén.

Szép magyar beszéd címmel olvasótábort rendeznek 13-17 éves diákok részére június 21. és 25. között Békésen, a Szegedi Kis István Református Gimnáziumban.(66/411-867, 66/411-867)

Beteglátogatók országos találkozóját rendezik meg június 26-án és 27-én Tahiban. Jelentkezni a [email protected] címen lehet.

Döntéseink, határaink címmel rendeznek találkozót a 25 év feletti keresztyén fiatalok részére május 16-án és 17-én, szombaton és vasárnap Dunaújvárosban, a Petőfi utca 61. szám alatt.

Felhívjuk hallgatóink figyelmét, hogy a hamarosan beadandó adóbevallással együtt az egyházak javára is nyilatkozhatnak adójuk 1 %-áról. A Református Egyház technikai száma: 0066

Fekete Ágnes áhítata:

"És vacsora közben az ördög belesúgta már Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának szívébe, hogy árulja el őt" János 13,2

Tele van a világ sutyorgó beszéddel. Ma, amikor a világháló és ezer meg ezer újság megírja azt, hogy mi történt, mégis sokszor az a benyomásunk, hogy nem az igazán igazság, amit ott nem hallunk, olvasunk, hanem az, amit csak súgva lehet megtudni. Mikor szoktunk súgva mondani valamit? Például a szerelmes mondatokat az ember úgy mondja, hogy csak a másik hallja. Vagy a gyerekemnek játékosan súgok valamit a fülébe, ezzel bizalmas szövetségesemmé teszem. A sutyorgás a kizárólagos bizalom jele. De az álbizalomé is. Júdás megérezte, hogy vele nagyon bizalmasak a főpapok, ennek a bizalomnak ő közvetítője lehet. Az ördög belebizalmaskodta magát a lelkébe.
Én egyet értek azokkal, akik úgy gondolják, hogyJúdás már nem bírta elviselni Jézus szelídségét. Meg volt róla győződve, hogy ha elárulja, akkor sikerül kierőszakolni belőle az "igazi" Messiást, és végre kardot ránt, és megoldja ezt a lehetetlen helyzetet. Ennek a jele lehetett a falat, és az a tekintet, ahogyan Jézus Júdásra mosolyoghatott. Rá ez úgy hathatott, mint amikor valaki, akivel nem értünk egyet, aki dühít, ránk mosolyog. Lelkünk ilyenkor felüvölt: ne nevess, hanem tedd azt, amit tenned kellene! De Júdás nem mert üvölteni. Ő sugdosott, és szökött. Nem merte kimondani, amit gondol, hanem kerülőutat keresett. Valaki belesúgta magát a szívébe, és ő elkezdett sugdosni. Egy ember döntésével kezdődött minden, de szinte intézménnyé vált, hiszen egy nagy sugdosási lánc indult el, üzletek kötődtek, a módszerek váltak kérdéssé. Már mindegy volt, hogy ki mit gondol, a lényeg az volt, hogy Jézus útban van, és bármi áron el kell őt söpörni. Így lett a súgás sugdosássá, valami furcsa intézménnyé.
Péter szerette volna, ha kiderülne minden. Kérte Jánost hogy tudakolja meg, ki az, aki elárulja. De valahogy a súgás, súgás marad, mintha a gonosznak mindig is titokban kellene maradnia. Hiába zajlik az egész az orruk előtt, hiába látják a falatot, amit éppen neki ad Jézus, valahogy magában hordozza a leleplezhetetlenséget ez az egész árulás. Ez a suttogás világa. Egyszer Jézus azt mondta: "Amit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek!" (Máté 10,27) Ma, az óriásplakátok korában kicsit furcsa ez a mondta, mert ma már mindent a háztetőkről hirdetnek. Mégis számos esetben ezek a plakátok is sugdosásra ösztökélnek. Ne mondd el, ne add oda, legyen csak a tiéd, és ne is tudja más.
Jézus a nyíltságával hatott. Még a főpapok előtt is ez volt az érve: hiszen hallottátok, mindig a köztereken tanítottam, én nem sugdostam semmit, mint ti. A gonoszságnak a munkamódszere a súgás. Az álbizalmaskodás. Ezzel szemben csodálkozhatunk azon, hogy Jézus a legutolsó pillanatig mennyire egyértelmű és nyílt volt. Csak ez az út az Isten útja, és ezen érdemes járnunk. Ámen.