2015-08-26

Farkas Józsefné – portré

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Vége van a nyárnak. Ezzel a műsorral emlékezünk vissza az elmúlt pihenő, hőségben telt időre. De nem az idei nyárra, emlékezünk igazán, hanem régi nyarakra. Ezelőtt hetven évvel ugyanis hatalmas találkozók, konferenciák voltak. Református fiatalok ezrei jártak Alcsútra a Bethánia konferenciáira, és Balatonszárszóra a Soli Deo Gloria táborokba. Most Farkas Józsefné, Éva néni, a Gyulai Pál utcai református egyházközség volt lelkészének felesége emlékezik vissza ezekre az időkre, mesél életéről.

Farkas Józsefné: Pár hét múlva kilencvenegy éves leszek. Éppen ezért időnként hangosan is el kell mondanom magamnak, hogy most már komolyan kell venni ezt a kort! Bizony ez azt jelenti, hogy sokszor eszembe jutnak a régi dolgok, és nem csak a kellemes emlékek, hanem a kellemetlenek is. Nekem bethánista múltam is van, és abból néha eszembe jut az egyik Hallelúja, amit akkor tanultam. "Ha szívem néha elszorul, Rossz kedvnek árnya rám borul, Talán egész csekély az ok, Kár, hogy rágondolok." (Hallelujah! 247.)
Fekete Ágnes: Rossz emlékek is eszébe jutnak?
Farkas Józsefné: Igen, például az, amit rosszul csináltam és tudom, hogy nem úgy kellett volna, de már nem lehet helyrehozni, nem lehet jóvátenni. Küszködni kell azon, hogy ne engedjem, hogy az öregkoromat beárnyékolja az, amit rosszul csináltam régen.
Fekete Ágnes: Sok emberben talán kimondatlanul, de ott van ez a kérdés, és gyakran megmételyezi az életüket.
Farkas Józsefné: Meg vagyok róla győződve, hogy sok öregember morózusságát, rosszkedvűségét nem az öregséggel járó fájdalmak okozzák, hanem a lelki teher, hogy egy csomó dolgot rosszul csináltak, és már nem lehet helyrehozni.
Fekete Ágnes: Hogyan lehet ezt jól megélni?
Farkas Józsefné: Csak úgy, ha komolyan veszem azt, hogy Isten ezt mondja nekem: "a hátam mögé vetem a bűneidet". Ha Ő nem néz rájuk, akkor én se engedjem, hogy a szemem előtt forogjanak. Arra jöttem rá, hogy az ördög alkalmatlan, munkaképtelen,bánkódó, nyűglődő keresztyénné tesz.
Fekete Ágnes: Nem attól leszünk alkalmatlanok idős korra, hogy például fáj a derekunk…
Farkas Józsefné: Nem. Attól, ha keserűek, rosszkedvűekvagyunk, ha könnyen bánatba esünk, és ha nem ragyog rólunk az, hogy elhisszük: meg vagyunk váltva. Isten nem hányja a szememre azt, ami eszembe jutnéha. Az ördög akar elkeseríteni, hogy legyek én is keserű vénasszony, hogy mások azt lássák, lám, a keresztyének is csak ilyenek.
Fekete Ágnes: Egyébként mire rossz visszaemlékezni?
Farkas Józsefné: Nem volt könnyű az élet. Nagyon korán, az érettségi után egy évvel mentem férjhez. 1944 májusában született az első kislányom, amikor már bombázták Pestet, úgyhogy többször voltunk lent a kórház óvóhelyén a babával. Teljesen tapasztalatlan kislány voltam. Egyszem gyerekként születtem. A mamám elkényeztetett. Csak akkor tanulhattam tovább, ha teljes tandíjmentességet kaptam, ezért ő mindent megcsinált helyettem, csakhogy tanulni tudjak. Így a háztartásban is tapasztalatlan és ügyetlen voltam. Ehhez jött a háború, és az, hogy hat év alatt, 1944 és 1950 között öt kislányunk született. Utólag azt mondom, hogy nagyon jó volt. Egyszerre mindig két pelenkásom volt, és annyira egyidősek voltak a gyerekeim, hogy remekül eljátszottak egymással. Néha nagyon is, úgyhogy ha nagyon nagy csend volt, akkor nyugodtan be lehetett kiabálni: "Gyerekek, nem szabad!"

Fekete Ágnes: Vannak olyan rossz döntések, amelyekre nehéz visszagondolni?
Farkas Józsefné: Igen. Bár érdekes, hogy anyagi természetű problémáinkra nem emlékszem, mert akkor sokkal könnyebb volt szegénynek lenni, ugyanis mindenki szegény volt. Nálunk nem volt olyan probléma, hogy a gyerekek erőszakoskodtak volna, hogy valami kell nekik, mert másoknak is van. Nehéz volt a gyülekezetben is, mert honnan lett volna nekem elképzelésem arról, hogy hogyan kell papnénak lenni? A kisgyerekek is sok elfoglaltságot adtak. Azonban abban biztos vagyok, hogy néhány asszonynak sokat jelentett az, hogy láttak hajnalban engem is sorban állni a húsbolt előtt. Ennek is volt valami bája. Volt, amikor túlságosan barátkozó voltam. Apapám géplakatos volt. Azzal, hogy "nagytiszteletű" lettem, bevettek a társaságba, de én mégis más voltam. Huszonnégy éves voltam, amikor Jóskát megbízták, hogy önálló gyülekezetet szervezzen a hetedik kerület belső részén, a nagykörút, kiskörút, Rákóczi út, Király utca által határolt területen. A Kálvin tértől egy háború előtti névsort kaptunk és 1948 februárjától kezdtük itt a szolgálatot. Akik itt laktak, nagyon sokat veszítettek, szinte minden családból hiányzott valaki.
Kiutaltak nekünk egy helyet a Klauzál utca 16. szám alatt a Kisdiófa utca sarkán. Innen származik a gyülekezet neve: Klauzál téri Református Egyházközség. A kapott helyiség valamikor üzlet volt, és egy kis raktár is tartozott hozzá, amelyben egy kis karzatszerűséget is kialakítottak. Építettek oda egy pár lépcsővel egy kis emelvényfélét, úgyhogy szószék is lett. Valahonnét szereztünk olcsón székeket. Kimeszelték az emberek a termet, és amikor fölhúztuk a rolót, olyan volt, mint egy kis falusi templom. Ugyanakkor Szikszai Béni meghívására a Gyulai Pál utcai Bethánia Egylet székházában is tartottunk istentiszteleteket
Fekete Ágnes: Azt hallottam, hogy a tervek szerint, a Vas utca 2/c, a KIE székház lett volna majd a gyülekezet otthona, de ez nem sikerült.
Farkas Józsefné: Szabó Imre ott iktatta be a férjemet egy óriási nagy, ünnepi istentiszteleten. Használni is kezdtük a Keresztyén Ifjúsági Egyesület székházát. Azonban volt egy öregúr, Szimonidesz Lajos tábori püspök, aki azt mondta:"elvennétek a hadsereg istentiszteleti helyiségét?" Tulajdonképpen rajta múlt, hogy nem tudtuk azt a helyiséget igénybe venni. Amikor megszüntették a Bethánia Egyesületet, és már látszott, hogy úgyse tudják megtartani, Szikszai Béni fölajánlotta a református egyháznak a székházukat.
Fekete Ágnes: Ez olyan természetesen magától jött?
Farkas Józsefné: Igen. Ha már úgyis az egyháznak lett fölajánlva, akkor használjuk mi, hiszen mi már jelen is voltunk ott. Ahogy a Rákóczi út felől megyünk az épületbe, ott van egy magas lépcső és egy bejárati ajtó, az volt a Bethánia Könyvesbolt, és alatta a nyomda. Azt is államosították.
Fekete Ágnes: Hogyan tetszett a Bethániába kerülni annakidején?
Farkas Józsefné: 1938 körül összeismerkedtünk egy nagyon helyes idős házaspárral, Csorba Márton asztalosmesterrel és a feleségével, akik hívtak bennünket. Anyámmal eljártunk az alkalmakra. Tizennégy éves voltam. Akkor Sallai Pista bácsi volt a vezető. Én nagyon lelkes voltam, és az énekkarba is jelentkeztem. Akkoriban választották titkárnak Szikszai Bénit, aki ha jól emlékszem, Miskolcról került oda. Ő lelkesen és nagyon agilisan motorizálta az egészet. Ha az ember ahhoz szokik hozzá, hogy a vezető megmondja, mit kell tenni, az nagyon kényelmes dolog. Nem tudok róla, hogy zúgolódtak volna az emberek. Ehhez voltak szoktatva. Sokkal később hallottam aztán, hogy például Józan Laci bácsi, – aki Hajdú-bihari lelkészként tekintélyes, hangadó volt a Bethánia vezetőségben – időnként összekülönbözött Bénivel, meg Czakó Jenő is, aki Cegléden volt vallástanár. Ő egy nyitott szívű, értelmes valaki volt. Lehetett azért feszültség, mert annyira különbözőek voltak a vezetők. A Bethánián belül a tagok fegyelmezve voltak. Havonta egyszer kötelező volt a csütörtöki órára elmenni és akkor mindenki megújította a fogadalmát.
Fekete Ágnes: Mi volt a fogadalom lényege?
Farkas Józsefné: Az, hogy Jézus Krisztust követem, hűségesen eljárok a közösségembe, a testvéreim intését komolyan veszem. Szóval volt ott belső fegyelem.
Fekete Ágnes: Ez már Sallai István idejében is így volt?
Farkas Józsefné: Sallai nem szervezte azért ennyire meg, jobban szétfolyt az egész. Az igehirdetéseken volt a hangsúly. Nagyon rövid ideig volt ő a vezető.
Fekete Ágnes: Szikszai Béninek a szervezeti dolgok nagyon fontosak lettek?
Farkas Józsefné: Igen. Volt valami katonás rend a társaságban. Amikor bejelentettem, hogy Farkas József megkért, és hozzá fogok menni feleségül, azt mondta, hogy tudja, hogy Farkas József egy hívő ember, úgyhogy nem lehet kifogása ellene, de azért vissza kellett adnom a tagsági könyvecskémet. Azt mondta, a jelvényt megtarthatom, de ne viseljem. Megszűnt a tagságom azzal, hogy hozzámentem egy nem bethánistához.
Fekete Ágnes: Állítólag abban a könyvben, ami nemrég jelent meg Szikszai Bénitől, ő leírja, hogy ezt azért nagyon bánja. Végülis milyen volt az élet ott a Bethániában?
Farkas Józsefné: Érdekes dolgok voltak. Példáulvasárnap délután kijártunk egy társasággal a Baross térre misszionálni. Ugyanis a Baross térre jártak a faluról feljött cselédlányok, és ott ismerkedtek a bakákkal és másokkal is. Mi énekkarosok kijártunk a két budapesti nyomornegyedbe, az Auguszta telepre és a Mária Valéria telepre. Ott olyan barakkok voltak, amelyeket 1919-20-ban építettek az erdélyi menekülteknek. Rettenetesen lepusztult állapotban volt a telep, egy töltésen keresztül tudtuk megközelíteni, és föntről nagyon látszott, hogy tényleg egy nyomortelep. Kettesével mentünk, traktátusokat is vittünk, és hívogattuk őket Jézus Krisztushoz és az istentiszteletre. Néhol illuminált társaságba csöppentünk be.
Fekete Ágnes: Nem volt félelmetes?
Farkas Józsefné: Az volt, de az ember tizenöt-tizenhat évesen borzasztó boldogan csinálja. Ott gyülekeztünk össze mi is a templomban. Kórusban énekeltünk Hallelujákat, valaki egy egész rövid kis evangélizációt mondott el, majd áldás és ének következett. Elbúcsúztunk tőlük, és rohantunk, mert hat órakor kezdődött az esti istentisztelet a Gyulaiban. Szóval így nézett ki a vasárnap délutánom.
Fekete Ágnes: Elmentek a hívogatásra az emberek?
Farkas Józsefné: Igen, jöttek. Külön utam volt, hogy az SDG-t sem hagytam el, hanem jártam Balla Péterhez szombat délutánonként, aki a Kálvin tér 8-ban tartott összejövetelt. Ott zsoltárokat énekeltünk.
Emlékszem, amikor törökóráról mentem egyenesen a lánybibliaórára, amelyet az édes Gellért Margit vezetett, nagyon lelkes voltam, hogy milyen gyönyörű nyelv a török és már az ötödik igeragozást tanultuk. Erre ő fagyosan azt mondta: "senki ne bölcselkedjék följebb, mint ahogy kell bölcselkedni". Szóval, rossznéven vették, hogy beiratkoztam az egyetemre. Aztán már csak a korona volt rá, hogy jött Farkas Jóska is.
Fekete Ágnes: Nem is tudtak erről a kapcsolatról ott?
Farkas Józsefné: Ez nagyon gyors volt. Soós Géza kért meg, hogy vállaljam el a középiskolás lány-titkárságot, mert ezt általában egyetemisták csinálták. Mondtam, hogy nem vagyok benne a szervezési dolgokban. Erre ő ezt felelte: "Nem baj, mindjárt bemutatom magát Farkas Jóskának, ő a fiúknál a titkár, majd segít, meg eligazítja." Akkor mutatott be bennünket egymásnak, 1942 szeptemberében. Jóska fölírta az órarendemet, és amikor tudott, ott várt az egyetemnél, és akkor gyalog ballagtunk haza. Június 3-án volt az esküvőnk, egy évvel korábban, azon a napon érettségiztem történelemből.
Alcsúton is voltam, nem is egyszer. Egy alkalommal rám szakadt, hogy ezzel-azzal nem értek egyet, ezért Józan Laci bácsival beszélgettem, aki tekintélyes lelkész volt. Elmondtam neki, hogy szeretnék egyetemre menni, de itt egy kicsit kifogásolják ezt. Azt mondta, hogy amire az Isten képességet, érdeklődést adott, azt csinálni kell, és világért se törődjek azzal, hogy ez kinek tetszik, vagy nem tetszik.
Fekete Ágnes: Szóval a Bethániában sem volt mindenki olyan nagyon szigorú?
Farkas Józsefné: Nem, nem.
Fekete Ágnes: Szikszai Béni egy kicsit magához ragadta a vezetést, és egy nagyon sajátos irányt képviselt?
Farkas Józsefné: Igen, de itt voltak érett, felnőtt, keresztyén emberek, akik nem úgy gondolkoztak, mint ő.

Fekete Ágnes: Milyen volt az alcsúti tábor vagy konferencia?
Farkas Józsefné: Rettenetesen sokan voltunk, és primitív körülmények között.
Fekete Ágnes: Még jobban, mint az SDG-nél?
Farkas Józsefné: Alcsúton a kastély romos épületében az elülső falnál volt egy tető és oldalfalak. Ott a földre volt terítve vastagon szalma, és azon aludtunk egyik oldalon a lányok, másik oldalon meg a fiúk.
Fekete Ágnes: Tehát nem is szalmazsák volt, hanem csak szalma?
Farkas Józsefné: Csak szalma volt. A csupasz térrel szemben volt egy földszintes kisebb épület, az volt a konyha. Volt, hogy tökfőzeléket kaptunk meg főtt kukoricát. Voltak ott öntudatos falusi lányok, akik azt mondták, nálunk a disznónak adnak ilyet. Én nagyon meg voltam elégedve a tökfőzelékkel, amihez kaptunk egy darab kenyeret.
Fekete Ágnes: Ezek ott mind adományokból voltak, tehát ez nem fizetős tábor volt, ahogyan ez ma van.
Farkas Józsefné: Valami keveset fizettünk.
Fekete Ágnes: SDG táborban is tetszett járni?
Farkas Józsefné: Tizenhárom évesen voltam először Balatonszárszón.
Fekete Ágnes: Nagyon kevés ember mondhatja el, hogy össze tudja hasonlítani így a Bethániát és az SDG-t.
Farkas Józsefné: Valóban. Szárszó is nyomorúságos volt, de másképpen. Ott egyszerű, modern házak voltak, és emeletes ágyak szalmazsákkal. Az épület végében volt egy külön hosszú szoba, amelyben volt egy hosszú lóca és rajta lavórok. A kútról vödrökben hoztuk a vizet, és a lavórban lehetett mosakodni. Egyszerű volt minden. Ott voltak tábortüzek, és nagyon komoly előadások, nemcsak bibliamagyarázatok. Például olyan költőkről beszéltek, akikről az iskolában nem hallottunk. József Attiláról meg Radnótiról ott hallottam először. A tábortűznél eljátszottuk Szentivánéji álomból a mesteremberek, Pyramus és Thisbe jelenetét. Én voltam Pyramus, mert magas, nagydarab gyerek voltam. Nagy dolgok nyíltak meg előttem tizenhat évesen. Az irodalommal beszélgetni is lehetett. Például egyszer egy fiú jött lefelé, és egy lány odakiabált neki: "Mint komor bikáé, olyan a járása". A fiú abban a pillanatban felelt rá: "Szép öcsém, de nagy kár, hogy apád paraszt volt, s te is az maradtál"
Fekete Ágnes: Tehát a kultúra jelen volt az egészben.
Farkas Józsefné: Igen.
Fekete Ágnes: Milyen volt az alcsúti tábor?
Farkas Józsefné: Ott evangélizációs prédikációk voltak és éneklés. Kiscsoportokban össze lehetett ülni és imádkozni. Más nem volt.
Fekete Ágnes: Volt tábortűz? Annak is volt ilyen hangulata?
Farkas Józsefné: Nem emlékszem erre.
Fekete Ágnes: Tehát nagyon egyszerű volt?
Farkas Józsefné: Nem is tudok visszaemlékezni rá, hogy mosakodtunk-e ott? Olyan mértékben nem volt semmi komfort, hogy nem tudok rá visszaemlékezni.
Fekete Ágnes: De érdekes! Ez nem volt lényeges, mint ahogy a földi dolgok általában nem voltak ott lényegesek.
Farkas Józsefné: Igen.
Fekete Ágnes: Az emberek, akik ott voltak, egyszerűbbek voltak?
Farkas Józsefné: Talán. Szárszón, ami népit hallottunk, az autentikus, igazi volt, népdalgyűjtők által összehozott, valóságos, népzene. Balla Péter, aki mindig jelen volt, egy nagyon művelt zenész. Szárszón népdalokat énekeltünk, Alcsúton meg szinte csak hallelujákat.
Fekete Ágnes: Tehát egy kulturális különbség is volt a kettő között?
Farkas Józsefné: Így van!

Fekete Ágnes: Annyira érdekes, hogy ugyanabban a korszakban volt egy csapat, akit nem érdekelt a kultúra, csak a magasztos istenhit, és volt egy másik csoport, aki pedig próbált beágyazódni a saját korába.
Farkas Józsefné: Igen. Nyilván azért ez egy kicsit politikai magatartást is jelentett. Az SDG-ben igyekeztek haladó népfőiskolákat szervezni és nagyon komolyan igyekeztek arra is, hogy azok a falusi parasztfiúk, akiknek egy kis tehetsége volt, tanuljanak és készüljenek arra, hogy vége lesz ennek a háborúnak és akkor modernebbül kell berendezni Magyarországot Biztosak voltak benne, hogy lesz földosztás is.
Fekete Ágnes: Háborús időben a nem állásfoglalás is állásfoglalás.
Farkas Józsefné: Ha nincs az embernek véleménye, akkor jobban ki van téve annak, hogy az erősebb beszippantja.
Fekete Ágnes: Nagyon érdekes, hogy az ébredés ideje ezeket a nagyon különböző embereket is összehozta, ez azért egy nagy csoda!
Farkas Józsefné: 1947-49-ben nem voltak érdekesek ezek a különbségek.

Hírek:
A Református Pedagógiai Intézet folytatja konferenciasorozatát a tehetséggondozásról és a személyre szabott nevelésről augusztus 27-én, csütörtökön 9 óra 30 perctől Budapesten, a Benkő István Református Általános Iskola és Gimnáziumban, valamint augusztus 28-án, pénteken Székesfehérváron, a Talentum Református Általános Iskolában illetve Szentesen a Kiss Bálint Református Általános Iskolában.

A magyarországi református köznevelési intézmények országos tanévnyitóját Csomós József püspök igehirdetésével augusztus 29-én, szombaton tartják Sárospatakon.

Lehetséges küldetés címmel indul az Egyetemi Misszió őszi sorozata szeptember elsején 19 órakor a Ráday utca 28. szám alatt.

Presbiteri csendesnapot rendeznek augusztus 30-án, vasárnap 16 órakor Poroszlón, a református templomban.

A Protestáns Újságírók Szövetsége médiaműhelyét a protestáns médiaoktatásról tartja szeptember 11. és 13. között Balatonföldváron. Jelentkezési határidő: szeptember 1. ([email protected])

Gryllus Dániel, Szirtes Edina Mókus, Ferenczi György és a Rackajam jótékonysági koncertet ad a Pesterzsébet-Szabótelepen felépítendő Makovecz-templom javára szeptember2-án,szerdán 19 órakor Budapesten, a Kálvin téri református templomban.

Fekete Ágnes áhítata:

"Abban az időben történt, hogy odamentek Jézushoz a tanítványok és megkérdezték tőle: "Ki a legnagyobb a mennyek országában?" Odahívott egy gyereket, közéjük állította, s azt mondta: "Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában." Máté18,1-4

Egy gyerek a mi templomunkban azt mondta, azért van fent ablak, egészen felül, mert ott mennek ki az imádságok az Istenhez.
Isten egyáltalán nem fennkölt. Pontosan látja a valóságot, az ő teremtménye minden ebben a világban, még azok a dolgok is, amelyek minket zavarnak. A gyerekek egyfajta leszállásra tanítanak meg minket. Az élet sokkal egyszerűbb és sokkal magától értetődőbb, mint gondolnánk. Talán ezért is állította a gyerekeket Jézus elénk: "ha ilyenek nem lesztek, nem mentek be az Isten országába." Érdemes a gyerekek imáira is odafigyelni, mert azok soha nem bonyolultak. Sokszor csak elmondják azt, ami történt az Istennek. Nálunk ez mindig így volt otthon. A gyerekek valahogy így imádkoztak: "Köszönöm Istenem ezt a mai napot." "Jó volt!" "Köszönöm, hogy voltunk focizni." "Köszönöm, hogy megjött a mama." "Vigyázz a papára!" …
Az imádságunk egyik gátja ez a túlságosan fennkölt, megjátszott létünk. A másik akadály az, hogy állandóan panaszkodunk. Mindig valami nem jó, valamit jobbá kellene tenni. Amikor panaszkodunk, gyakran elveszítjük az erőnket is. A panaszaink valójában legyintések:"Ez már úgyis így van!" Kicsit igazoljuk is magunkat, nincs mit tenni, rossz a rendszer. Ez egy magyar betegség, ami évszázadok óta terjed, jobban, mint a pestis. Itt mindig rossz rendszerek vannak, és mindent le kell hurrogni, mert úgysem érdemes semmit tenni, abból csak rossz sül ki. Bárcsak egyszer azt a gyógyszert alkalmaznánk erre a járványra, hogy gyermeki nagy erővel kérnénk a Jóistent, hallgasson meg, válaszoljon kételyeinkre, mert nagyon vágyunk rá.
Az imádság igazán és mélyen arra tanít meg, hogy nem a miénk a világ. Nem úgy van, hogy vagyok én, a vágyaimmal, terveimmel, és kérem Istent, hogy haladjak előre a dolgok, és Isten majd mindent jól igazít: mint egy nagy kirakós játékban mindent jó helyre tesz. Ezt ma látjuk így. Ez a modern világ láttatja velünk úgy, hogy a világ az emberért van, hogy mirólunk és főleg énrólam szól minden. Pedig az élet részesedés. Isten világa áll és megvan. Az ő világa készen áll, én csak alázatosan meghajolhatok ebben. Az alázat az egyetlen útja annak, hogy megtanuljunk imádkozni. Ezért a természet talán a legalkalmasabb hely erre.
A keresztyénség első századaiban Egyiptom pusztáiban furcsa emberekéltek, akik mindenüket otthagyták, és csak az imádságnak szenteltek mindent. Furcsa, majdnem fanatikus módon tették ezt. Némelyek oszlopra álltak, a földhöz még térben sem akartak kötődni. Ezektől a különös, néha ijesztő emberektől mégis nagyon sokat lehet tanulni. Néhány történet megmaradt tőlük. Például egyszer az egyik bement a kunyhójába, és azt látta, hogy egy mérges kígyó van ott. Mit imádkoznánk mi egy kígyó láttán? Én biztos elkiáltanám magam: "Uram, segíts! Uram add, hogy menjen el a kígyó, vagy pusztuljon, és ne marjon meg!" De ez az ember ezt mondta: "Uram, mutasd meg, mit szeretnél! Azt, hogy a kígyó éljen, vagy azt hogy én?" Valami megdöbbentő szabadsággal szólította meg Istent. Mert miért biztos az, hogy az a jó, ami nekem jó?
Igen. Csak alázatban és szabadságban lehet Istent megszólítani. Csak akkor halljuk meg Őt, ha leszállunk a magas lóról, és mint a gyermek, mint egy kicsi lény odaszaladunk hozzá. Ezzel a futással ajándékozzon meg minket Isten! Ámen.

Similar Posts