2015-10-07

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Szeretek fényképeket nézegetni. A pillanat egy-egy mozdulata, egy érdekes egybeesés, furcsa árnyékok vagy színhatások jelennek meg ilyenkor az ember előtt, amik mellett egyébként elfutunk. Ha a fényképen kimerevítve látjuk ezeket, akkor szinte megállunk az időben. A valóságot tekintgetjük, de időtlenül. Most a Sárospataki Teológia egyik tanárával, Nagy Károly Zsolttal, aki a MTA Néprajztudományi Intézet munkatársa is egyben, és nemrég Budapesten, a Néprajzi Múzeumban nyílt meg fotókiállítása. Ő egy nagyon sokszínű egyéniség, hiszen antropológiával foglalkozik, teológiával is, és a református identitás kérdéseit kutatja. Ez a kiállítás a régi pesti, Salgótarjáni utcai zsidó temetőről szól. Sok mindent megtudhatunk a következő beszélgetésben a temetkezés kultúrájáról, általában az együttélésről, de a magyar, illetve a református identitásról is. A Néprajzi Múzeum Mióta elvesztettünk téged… és a Kő kövön című kiállításainak képei között sétáltunk Nagy Károly Zsolttal.

Nagy Károly Zsolt: A tízedik születésnapomra nem tudtam mit kérni a szüleimtől, és egyszercsak az jutott eszembe: legyen egy fényképezőgép. Akkor kaptam egy Smenát. Amikor az első képeket előhívattuk, láttam, hogy többségében jól sikerültek, aztán beszippantott a dolog. Következett a tükörreflexes Zenit fényképezőgép. Nagyon gyorsan jött utána saját labor, és saját kidolgozású képeket készítettem, attól kezdve tényleg nem volt visszaút. Érettségi után iparművészetire akartam menni, de elriasztott a felvételi, így végül fényképész szakmunkás lett belőlem.
Fekete Ágnes: Hogyan tudsz egy kézzel fényképezni?
Nagy Károly Zsolt: A fényképezőgép vásárlásnál kell odafigyelni, hogy olyan legyen, amelyet egy kézzel is tudok kezelni. Ez régen nem volt különösebb gond, mert nem kellett annyi mindent állítani. Most az új, nagyteljesítményű gépeknél sokszor kellene két kézzel dolgozni, de azt is meg tudom oldani.
Fekete Ágnes: Megtanított az élet?
Nagy Károly Zsolt: Persze. Nem volt mit tenni, meg kellett tanulni, hogy hogyan kell egy kézzel megoldani, ha meg akartam csinálni valamit. Persze ettől sok minden lassabb. Gépelni is lassabban tudok, amit a főnökeim néha nehezen értenek meg. Sok minden lassabban megy, mert sokszor ki kell találni a megoldás technikáját.
Fekete Ágnes: Akiknek valamilyen nehézségük van, sokkal harcedzettebbekké válnak, hiszen állandóan küzdeni kell.
Nagy Károly Zsolt: Ez valóban így van.
Fekete Ágnes: Számodra mit jelent a fénykép? Élményszeletek összerakása vagy egy szimbólum?
Nagy Károly Zsolt: Eredetileg erősen azt akartam, hogy fényképész, riporter, sőt fotóművész legyek, mégis antropológia szakra kerültem. Ott egy kedves tanárom nagy sikerrel majdnem teljesen kigyomlálta belőlem a fotóművészet iránti vágyamat, viszont elültetett bennem egy másik fajta vágyat, és azóta eszközként használom a fotográfiát, mint interpretációt. Nem hiszek abban, hogy egy kép többet mond ezer szónál. Szerintem az ezer szóból kilencszázkilencvenkilencet ismerni kell ahhoz, hogy megfejtsük, miről szól az egy kép. A képek értelmezési lehetősége hihetetlenül tág, szinte parttalan. Ha fényképezek, az sosem a pillanatról szól, én mindig sorozatokban gondolkodom, és vagy képek írják körül a képeket, vagy pedig szövegek írják körül a képeket.
Amikor Sárospatakra költöztünk, abban a házban volt a szüleim szolgálati lakása, amelynek másik felében Újszászi Kálmán bácsiék éltek. Amikor meglátogattuk őket, Kálmán bácsi elkezdett beszélni a pataki temetőről, amely a kertünk másik oldalán volt. Kellemes, nyugodt szomszédság volt, és elkezdtem járni a pataki temetőbe és elkezdtem fotózni. Elképesztően szép és nagyon gazdag temető.
Fekete Ágnes: Miben mutatkozik ez meg?
Nagy Károly Zsolt: Ahogyan az ember sorra járja a sírokat, a pataki kollégium történelme bontakozik ki előtte. Ennek a kiállításnak a képei úgy születtek, hogy az egyik tanárom, Tóth Vilmos, aki a miskolci egyetemkulturális antropológia tanszékén tanított, elvitt Salgótarjáni utcai zsidó temetőbe 2002-ben. Azt mondta: "Ez tetszeni fog neked. Fotózz!" Ezzel gyakorlatilag belökött a mélyvízbe, és azóta nem tudok, de nem is akarok szabadulni ettől a temetőtől.

Fekete Ágnes: Mitől ilyen izgalmas ez a hely?
Nagy Károly Zsolt: A temető megnyitását követően rövid idő alatt ez lett a pesti oldal egyetlen zsidó temetője. Tehát ide temetkezett az ortodox és a neológ közösség is. Tulajdonképpen mindenki. Ebből következően ezek a hatalmas különbségek mind megtalálhatóak egy zárt világban, ebben a temetőben. Az embert az elmúlással és az emlékezet problémáival is szembesítik. Ahogy bemegyünk, hihetetlenül elhanyagoltnak látszik, hiszen a zsidó közösség már nem használja. Ugyanakkor ez is át van adva a természetnek. A zsidó temetőkben nem szokás füvet nyírni, ésnem szokás nagyon erősen visszavágni a növényzetet, hiszen itt már "át vagyunk adva". A lényeg az, hogy porból lettünk és porrá leszünk. Minden akörül forog, hogy átadni a testet a pornak, illetve a földnek, hogy porrá legyen. A természet térhódítása szimbólum is: hiába építünk hihetetlenül hatalmas mauzóleumokat, elképesztő gránitemlékműveket, fantasztikus művészi munkával megformált síremlékeket, mert ezek mind visszaadódnak a természetnek. Lajta Bélának a korszak jelentős építőművészének több alkotása is megtalálható a temetőben. Éppen itt állunk egy olyan képsorozat alatt, azt mutatja meg ez a három kép, hogy hogyan dőlt össze két hatalmas mauzóleum a buja növényzet térhódítása miatt 2002 és 2013 között. Ez a kiállítótér nagyon alkalmas volt arra, hogy a temető szerkezetét rávetítsük. Így szinte be lehet bolyongani a temetőt, és az egésznek van egy emlékezetrítus jellege is, amelyet megpróbáltunk beleforgatnia kiállításba.
Mostanában divat az a fotókiállításon, hogy nagyon nagy képeket rakunk ki, amelyek elkábítják az ember. Én viszont pici képeket tettem ki, így közel kell menni hozzájuk, minden mást kizárva a látótérből. Ez a kiállítás, illetve a hozzá kapcsolódó könyv csatlakozik a Kő kövön című nagy kiállításhoz, amely a szomszéd termekben látható. Ennek a kísérő tárlatát képezik az én fényképeim.

Fekete Ágnes: Az emlékezés egy nagyon érdekes dolog. Ahogyan a magyarok emlékezetében és identitásában kitörölhetetlen határkő Trianon, ugyanilyen a zsidónak 1944-45. Az integrálódó zsidóság emlékezete sajnos pro és kontra kitörlődött.
Nagy Károly Zsolt: Valóban! Vissza kellene emlékezni arra, hogy mi volt itt. Nem nosztalgiával, hanem ennek a tapasztalatait egyszerűen beforgatni a mai kulturális együttélési mintákba.
Fekete Ágnes: Ma két szélsőség van az emlékezetben: vagy egy nagyon feszült, együtt élni nem tudó világra emlékezünk, vagy pedig egy egymásba ömlő egyvelegre.
Nagy Károly Zsolt: Voltak olyan részei a múltnak, amelyek nagyon masszívan elkülönültek, mások pedig nagyon közeledtek a többségi társadalomhoz. A többségi társadalomnak is voltak olyan részei, amelyek nagyon elutasítóak voltak, mások pedig nagyon elfogadóak. Nyilván az elutasítást nem lehet kiküszöbölni. Ez mindig is benne van az emberi kultúrában.
Fekete Ágnes: Mármint, hogy aki más, aki nem én vagyok?
Nagy Károly Zsolt: A másnak az elutasítása mindig is benne van a kultúrában. Ez a kultúra immunrendszeréhez tartozik, csak arra kell vigyázni, hogy ne legyen ez az egész a kultúra immunbetegségévé.
Fekete Ágnes: Mert az immunbetegséget nagyon látjuk!
Nagy Károly Zsolt: Igen, azt nagyon látjuk.
Fekete Ágnes: Ezen a képen olyan kövek vannak, amelyet emlékezésképpen raknak a sírra?
Nagy Károly Zsolt: Nem!
Fekete Ágnes: Most látom, hogy ezek csigák!
Nagy Károly Zsolt: Ezek csigák, amelyek tisztátalan állatnak számítanak, de úgy vannak a ledöntött sírkő talapzatán, mintha az emlékezés kövei lennének odarakva. Van ennek egy szándékolatlan szimbolikája. Nem állhattam meg, hogy le ne fényképezzem.
Fekete Ágnes: Régen a falu temetője leképezte a falut, és egyfajta mini társadalmat mutatott be azzal, hogy mindenkinek meg volt a helye ott is.
Nagy Károly Zsolt: A református temetkezési kultúrában is megtalálható panteonizációval is foglalkoztam, amely azt jelenti a jeles református személyiségeket hogyan, hova temetjük el, és hogyan alakítunk ki emlékezetpalotát ezekből a sírokból, síremlékekből. Az az izgalmas kérdés, hogy mit kezdünk ezzel az örökséggel? A sárospataki temetőn látom azt, hogy igazából nem tudunk vele mit kezdeni. Annakidején Győri István professzor úr a teológusokkal kiment és Újszászi Kálmán Történelmi séták a sárospataki református temetőben című műve alapján megmutatta az ifjaknak az öreg teológiai professzorok sírjait, akiknek az örökségére a mai teológia épülhetne, vagy épülne. Ez sajnos nem lett hagyomány.
Fekete Ágnes: Mit jelent emlékezni?
Nagy Károly Zsolt: Az a kérdés, hogy az emlékezetünket hogyan használjuk föl.
Fekete Ágnes: Nem lehet nem emlékezni?
Nagy Károly Zsolt: A Mindenható megadta nekünk a felejtés ajándékát is, és ez nagyon fontos, csak nem mindegy, hogy mit felejtünk el és mire emlékezünk. Most folyamatosan az a kérdés forog körülöttünk, hogy kik is azok, akikre emlékezünk? Az egész Horthy szoboravatás, meg emléktábla avatás is ugyanebben a kontextusban értelmezhető. Más emléktáblák is vannak, amelyeket ugyanilyen vita övezhet. Nem jelöljük ki azokat a pontokat az elmúlt református évszázadok emlékezetében, ahova vissza tudunk nyúlni. Rossz szó ez a panteon, legalábbis ilyen keresztyén egyházi összefüggésben.
Fekete Ágnes: Talán hitünk hőseinek szokták ezt mondani.
Nagy Károly Zsolt: Hitünk hősei, igen. Nem lehet objektíven viszonyulni a dologhoz, mert még mindig indulatokat kavar, és hogy ha indulatból megyünk neki a történetnek, akkor nem lehet mit kezdeni vele.
Fekete Ágnes: Nagyon kevés a teljesen hiteles ember. A végén nem marad senki.
Nagy Károly Zsolt: Valóban így van. A régi nagy fejedelmekre hivatkozunk állandóan, Bocskaira és Bethlenre. Világi szinten elindult, a gulág történetek feldolgozása, a múltfeltárás, a nemzeti emlékezet rendbetétele, vagy ennek tematizálása. Jó lenne, ha az egyházon belül is elindulna, és nem félnénk ettől a folyamattól. El kell kezdeni.

Fekete Ágnes: Az elmúlt hétvégén, de még tegnap is Nagykőrösön a Református Tanítóképző Főiskolán az intézmény huszonöt éves fennállását ünnepelték. Az egyik volt tanárral, Hős Csaba lelkésszel beszélgettem. Megkérdeztem, hogyan emlékszik vissza?

Nagy István

Hős Csaba: Kilenc évet dolgoztam tanársegédként Nagykőrösön, a főiskolán, ahol tanulva tanítottam. Ott tanultam Nagy Istvántól elsősorban emberséget, és tanultam tőle prédikálni. Egy olyan mentalitás volt rá jellemző, olyan szellemiséget árasztott magából, ami el fog kísérni a lelkészi pályafutásomon.
Fekete Ágnes: Nagykőrös egyenlő Nagy István?
Hős Csaba: A nagykőrösi főiskola összefüggött Nagy István személyiségével. Remélem azt, hogy ez a szellemiség még ma is honos Nagykőrösön.
Fekete Ágnes: Nagy István volt a főiskola igazgatója.
Hős Csaba: Ha jól emlékszem, húsz éven át volt a főiskola főigazgatója, azután pedig dékánja. Egy nagyon nehéz helyzetben vette át a főiskolát valamikor a kilencvenes évek első felében. Ahová az a főiskola eljutott, egyfelől az ő munkájának köszönhető, illetve annak a sok embernek, akiket ő vitt Nagykőrösre.

Fekete Ágnes: Azért az egy szerencsés időszak volt. A kilencvenes években – én is emlékszem – magában a társadalombanvolt egy tűz, és volt lehetőség.
Hős Csaba: Igen, a rendszerváltás után lehetőségek nyíltak meg a hitoktatás terén az egyházban. Nagykőrösön képeztük a hittanoktatókat, és volt egy nagyon jó koncepció, miszerint az általános iskolai tanítók és hittanoktatók szakpárban folytatták a tanulmányaikat. Viszont ki tudja miért, miért nem, ezek a szakpárok útközben felbomlottak, és a hitoktatóképzés a 2010-es évek elejére alábbhagyott. A hallgatói létszám mindenféleképpen csökkent. Óriási kínálat volt hitoktatókból, és nem volt kereslet. Most pedig óriási nagy kereslet van hittanoktatókra, miközben a kínálati oldalon nem végeznek elegen. Talán a legnagyobb dolog, amit ott láttam, és aminek talán részese is voltam, hogy tradicionális közegből kerültek oda diákok, fiatalok, akik igazában az evangélium által ott érintődtek meg, és nagyon sokan ott találkoztak Jézus Krisztussal, és köteleződtek el nem csak a pedagógus szakma mellett, hanem értelemszerűen az egyházban való szolgálat mellett is. Sőt az egyházban való minőségi szolgálat mellett. Tehát megtalálták a saját hívő és hitvalló identitásukat, és egy küldetéstudat hatotta át, nyilván Nagy István személyén keresztül is, az ott dolgozók személyén keresztül is azokat a diákokat, akiket képeztünk.
Fekete Ágnes: Akkor itt a hitelesség lehet a kulcsszó?
Hős Csaba: Igen, mindenféleképpen. Sőt, egy olyan hely volt, egy felkiáltó volt szerintem a nagykőrösi főiskola. Én emlékszem rá, 2010-ben történt talán, akkor volt egy olyan akkreditáció, amikor a világi akkreditációs bizottság nyilatkozta azt később, hogy a nagykőrösi főiskola tudománynak és a hitnek egy békés oázisa a magyar felsőoktatás sivatagjában. Tehát mindenféleképpen egy felkiáltójel volt ez a hely.

Fekete Ágnes: Végül kerékpározni hívom jelképesen hallgatóinkat vagy, ahogy a jelszó mondja: felebarátaimat. Ugyanis az Ökogyülekezeti Mozgalom az elmúlt héten Kárpátaljától egészen Sopronig szervezett egy biciklis zarándoklatot azért, hogy az ökológiai kérdésekre, a teremtésvédelemre felhívják a figyelmet. Csütörtökön a budapesti megállóhelyen voltam. A résztvevők között Szűcs Boglárkát, az Ökogyülekezeti Mozgalom referensét hallják majd.

Szűcs Boglárka: Mi Tatán tudunk becsatlakozni családilag. Onnan fogunk együtt kerekezni. Ez a kezdeményezés egy nemzetközi megmozduláshoz kapcsolódik, és az a lényege, hogy a keresztyének is szeretnék hallatni a hangjukat a klíma igazságosságával, a globális felmelegedéssel és az egész kérdéskörrel kapcsolatban. Az Egyházak Világtanácsa indított egy gyalogos zarándoklatot, amely Norvégiából indul és a németországi Villigstben ér véget. Úgy gondoltuk, hogy szeretnénk valami módon ezzel közösséget vállalni, és ezért egy ökumenikus szervezésű kelet-nyugati vonulatot indítottunk, amely egy kerékpáros felvonulás. Beregszászról indult, tehát sikerült a kárpátaljai testvéreket is beszervezni. Telkibányáról és Hajdúnánásról is indult egy csapat. Tokajban volt a találkozópont múlt vasárnap a Teremtés Hete nyitóistentiszteletén. Viszont olyan kegyetlen időjárási körülmények voltak, hogy a csapat egy részének vissza kellett fordulnia betegségek miatt. Tehát gyakorlatilag a felét elmosta az eső, de a lelkesedést azért nem tudta eltörölni hála Istennek ez sem. Kárpátaljáról többen indultak és egyetlen egy ember tudott elbiciklizni Tokajig és ott részt venni a Teremtés Heti nyitóistentiszteleten.
Fekete Ágnes: Ez egy látványos dolog volt, ahogy a biciklisek bevonultak?
Szűcs Boglárka: A Telkibányai Református Gyülekezet szervezésében egy nagyon nagy csapat érkezett. Sőt Felvidékről is jöttek. A tokaji gyülekezet nagy szeretettel fogadott minket. Nagyon együttműködőek voltak, és mindenben segítettek minket. Kísérőbuszt is szerveztek, mert nagyon esett az eső, és hűvös is volt az idő. Ennek ellenére sokan gyerekekkel tekertek, úgyhogy a hangulat is igen jó volt. Ennek mindenképpen van egy meditatív jellege is. Itt nem egy öncélú teljesítménytúráról van szó. Mindenkit megmozgat az, hogy milyen célért kerekezünk. Fizikai erőfeszítéseket teszünk időjárási viszontagságok között, így különösen érvényesülhet az, hogy megérzi az ember teremtményvoltát, és azt, hogy mennyire ki van téve a környezeti változások hatásainak, és mekkora felelőssége van ebben, hogy ezek a változások kedvezőtlen irányba hatnak. Viszont a mai napon itt a budapesti találkozóponton gyönyörűen süt a nap és egészen kellemes meleg van. Most Tatára indul egy csapat. Ott pedig jó sokan be fognak csatlakozni, mert az ottani református gyülekezet – amely egyébként ökogyülekezet – lelkesen szervezte a gimnáziummal együtt. Még Márkus püspök úr is velük fog tartani a holnapi naptól.

Fekete Ágnes: Ez micsoda?
Szűcs Boglárka: Ebben a plexihengerben mindenegyes megállóhelyen egy kevés földet helyezünk el, és a különböző településekről származó földet kis korongokkal választjuk el. Ezt egészen Sopronig visszük magunkkal. Ezzel is jelképezve, hogy ezek a magyar területek a környezeti adottságaikkal részt vettek ennek a túrának az elméleti, lelki és a gyakorlati megvalósításában is.
Fekete Ágnes: Melyik településekről való ez a hengerben lévő négy réteg?
Szűcs Boglárka: Az első Beregszászon került bele, mert onnan indult a túra. Aztán Kisvárda és Tokaj következett, és most Budapest. Még Tatán, Pannonhalmán, Répcelakon és Sopronban kerül bele egy réteg föld.
Fekete Ágnes: Kinek fogjátok átadni ezt a hengert?
Szűcs Boglárka: Az osztrák testvéreknek, akik majd folytatják ezt a kerékpártúrát egészen Villigstig, tehát Ausztrián és Németországon keresztül fognak haladni és ugyanígy töltik ezt a plexihengert. Ez a staféta végül is a kelet-nyugati kerékpáros felvonulásról egészen Németországig el fog jutni.
Fischl Vilmos: Hadd mondjunk egy áldást, mielőtt indultok!
Urunk, Istenünk! Köszönjük neked, hogy Te ezt a világot megteremtetted, és benne minket is. Köszönjük, hogy itt lehetünk mi is ebben a csodálatos világban. Köszönjük Neked a természetet, amit nekünk adtál, hogy vigyázzunk rá. Ennek nem mindig tudunk megfelelni. Mégis most ez az út is azt bizonyítja, hogy szeretnénk csodálni azt, amit Te adtál nekünk, szeretnénk mindazt értékelni, amit nekünk ajándékoztál! Kérlek légy ezzel a csapattal! Áldd meg őket, erősítsd őket, hogy minden egyes kilométer által kicsit közelebb kerüljön hozzájuk a Te szereteted is! Bár nagy ez a világ, de minden egyes hajtással had ismerjük meg ezt a világot, és Hozzád is kerüljünkközelebb! Légy velünk, amikor megszólítunk Téged a Tőled tanult imádsággal: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.
Fiatalok: Csapjunk bele! Isten velünk!

Hírek:
Az Október a Reformáció Hónapja rendezvénysorozat keretében ökumenikus istentisztelet lesz október 11-én, vasárnap 17 órakor Békésen, a baptista imaházban Fekete Károly református püspök igeszolgálatával. Ugyancsak a reformáció hónapjához kapcsolódva tart előadást Balczó András október 10-én, szombaton 16 órakor a Sarkad-Belvárosi Református Egyházközség gyülekezeti termében.

Az idén nyolcadszorra rendezik meg a 72 óra kompromisszum nélkül elnevezésű ökumenikus önkéntes akciót, amelyben országszerte különböző közhasznú feladatokat végeznek a fiatalok.

Atomenergia és életstílus címmel rendeznek konferenciát etikai kérdésekről október 9-én, pénteken, 13 órától Budapesten, a Magyar tudósok körútja 3. szám alatti MEÖT székházban.

Sárvári Pál, tudós tanár születésének 250. évfordulóján október 8-án, csütörtökön 16 órakor tartanak előadást a Debreceni Református Kollégium Oratóriumában.

A 90 éves Theologiai Szemle ünnepi, migrációs számát mutatja be október 14-én, szerdán 18 órakor Szegeden, a Kálvin téri gyülekezeti teremben.

A Hirdesd az Igét! program keretében lelkésztalálkozót rendeznek október 12-én és 13-án, hétfőn és kedden Beregdarócon.

Hálaadó istentiszteletet tartanak a gyülekezeti terem felújítása alkalmából Szabó István püspök igehirdetésével október 10-én, szombaton 14 órakor Tahitótfaluban, a református templomban.

Ugyancsak a gyülekezeti ház felújításáért adnak hálát október 11-én, vasárnap 15 órakor Hernádvécsén.

Ünnepi istentiszteleten adnak hálát a hajdúböszörményi telepítés 75. évfordulója alkalmából október 10-én, szombaton 10 órakor Újrónafőn, a református templomban. Igét hirdet: Steinbach József püspök.

Négy évszázad német szakrális zenéjét mutatják be kórusművek és orgonahangverseny keretében október 13-án, kedden 18 órakor Budapesten, a Hold utca 18-20. szám alatti református templomban.

A történelem, mint hivatás – A Benda-emlékkonferencia előadásai című könyvet mutatják be október 13-án, kedden 18 órakor Budapesten, a Ráday Könyvtár olvasótermében.

Jótékonysági használtkönyv börzét rendeznek a kárpátaljai és az erdélyi nehéz sorsú gyermekek javára október 11-én, a vasárnapi istentisztelet után 11 óra 30 perctől Budapesten a Szilágyi Dezső téri templomban.

A Kárpát-medencei magyarok zenéje című koncertsorozat legközelebbi határon túli állomása Dunaszerdahely, ahol ma este a Tiszta Forrás Népdalkör, a Csallóközi és Dunaág Néptánccsoport is fellép.

Fekete Ágnes áhítata:

"És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utcák szegeletein fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat." Máté 6,5
"Senki pedig, ha gyertyát gyújt, be nem fedi azt valami edénnyel, sem az ágy alá nem rejti; hanem a gyertyatartóba teszi, hogy a kik bemennek, lássák a világot." Lukács 8,16

Jézus számára nagyon fontos volt a látás. A vakok meggyógyítása szimbolikus értelmet is kapott. Hiszen azok, akik láthatták volna, mit tesz Isten, nem látták, nem értették, de azok, akik koldusként teljes sötétségben éltek, meglátták a Messiást Jézusban.
A mai korban pedig megintcsak különös értelmet nyert a látás. Valaki a politikailag korrekt kifejezést arra cserélte, hogy optikailag korrekt. Minden annak a kérdése, hogy látják-e, megtudják-e? Milyennek tűnik fel? Hiába vagyok jó és egyenes, ha nem látszomannak. Nem is gondolunk rá, de ez az egész gondolat a tizennegyedik században kezdődött, amikor elkezdtek térben ábrázolni mindent. Ez, egy hihetetlen robbanás volt, az emberek már nem jelképesen, nem e világtól eltávolodottan festettek és alkottak, hanem perspektívában. Megszállt minket a háromdimenziós világ. Amikor Krisztus úgy szenved egy oltárképen igazán, ahogyan látni véljük, ahogyan optikai értelemben sejtjük, akkor egyszerre minden megváltozik az európai ember szemléletében. Aztán ez gördült tovább a filmekben, a televízióban és ma már az interneten: Mit látok, mit adnak elém, mi az a valóság, amit a szemem befogad?
Talán mindenkinek volt olyan élménye, mint nekem is, hogy jelen voltam egy adott helyen, aztán láttam a róla készült beszámolót, és nem hittem a szememnek. Érdemes kipróbálni, hogy bekötött szemmel rajzolok valamit.Jó belül látni. Érdemes néha gátat szabni annak a vizuális erőszaknak, ami körülvesz. Amikor az ember csöndben van, akkor néha képes arra, hogy a belső látása felerősödjön a külsővel szemben. Érdekes dolog ez a csend, mintha a fülünk tisztasága segítene a látásban. A szemünk értéséhez erre van szükség. Dietrich Bonhoeffer írja: "Jézus nem a keresztyén ember vidám arcára gondol, mint mintaképre, hanem arra, hogy a helyes magatartás elrejtett, nem tud magáról. A szem sem látja magát, csak a másikat. Ez az elrejtettség egyszer nyilvánvalóvá lesz, de csakis Istenben és nem önmagában." Befelé figyelni. Nem képet mutatni magunkról, hanem önmagunkat adni. Sokszor úgy járunk-kelünk ebben a világban, mint egy élő szemrehányás. Minden tettünk egy optikai elvárás: én ezt teszem, és neked ilyennek kell lenned. Nemrég együtt voltunk egy imanapon. Az egyik barátomnak foltos volt a pulóvere. Szép barna folt éktelenkedett a kéken. Utána odamentem hozzá, és megköszöntem a foltot. Annyira jólesett az, hogy egyszer nem takargatja valaki, nem kér bocsánatot, és az a valaki ráadásul nem én vagyok. Felszabadító érzés, mikor valaki nem akar "látszani" ebben a hipervizualizált világban.
És Jézus mégis akar látszani. Azt mondja: a gyertyát nem az ágy alá tesszük. Ha eljutottam arra a szabadságra, hogy megérintett Isten. Legalább sejtem, mit jelent az a világ, amelyben csak Isten létezik, akkor ez az új világ látszik rajtam. Szükségképpen megjelenik Isten bennünk és általunk. Ez nem azt jelenti, hogy tettetjük magunkat, sőt az is lehet, hogy néha dühösek vagyunk, ahogyan Jézus is volt dühös. Mégis látszik, megjelenik Isten a szemünk előtt.
Szombaton sétáltam az erdőben, és a levelek zizegését hallva, valahogy megerősödött bennem ez az ima: "Uram, add, hogy lássalak, mert rossz a látásom. Elveszek a részletekben. Azt hiszem, hogy az számít, amit rólam tudnak, pedig egyedül az, aki Te vagy, amit belőled látnak." Akkor valahogy kitisztult minden, elcsendesedett a természet is, és az imádkozók kis csapatával együtt mintha megláttuk volna Isten irgalmát. Ezt a látást adja meg nekünk Isten. Ámen.