2017-01-11

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Így év elején az ember még önkéntelenül is a 2016-ot kanyarintja oda a dátum sorba. Nagyon a dolgok elején vagyunk még. Ez az év különösen is erős üzenettel bír számunkra, hiszen a Reformáció 500. évfordulója folyamatosan foglalkoztat bennünket. Vajon mit is ünneplünk? Mi az a tartalom, ami megmarad a régi eseményekből. Szabó István püspök ezeket a kérdéseket feszegette ezen a hétfőn, amikor a Ráday utca 28. szám alatti Kollégium dísztermében köszöntötte az egyházkerület lelkészeit. Hallgassunk bele köszöntésébe.
Szabó István: Hadd kívánjak mindenkinek boldog új esztendőt! Tisztában vagyok azzal, hogy ki-ki a maga őrhelyén, szolgálatában roppant terheket hordoz. Mindenki hűségét, állhatatosságát megköszönve hadd kívánjam Isten gazdag áldását erre az esztendőre! Azt mondja Joó Sándor egy 1951-ben elhangzott prédikációjában: "A reformációval semmi egyéb nem történt, minthogy a reformátorok rábízták teljesen az Úristenre az egyházat. Ünnepeljük ezt!" Ünnepeljük azt, amit a reformátorok is ünnepeltek. Ünnepeljük a reformációban azt, amit Kálvin mond az Evangéliumi harmónia című kommentárjában: "az igazságért mindig harcolni kell. Mindig és szüntelen, mert az ember az igazságot úgy egykönnyen, önmagától, nem látja be." Majd hozzáfűzi, hogy egy valamiért azért szükségtelen, nem is érdemes harcolni, az pedig a kegyelem. A kegyelem ingyen van. Ünnepeljük azt, hogy a középkori Európában hihetetlenül vallásos korban odaállt az egyház az Istent kereső ember és Isten közé, oda tartotta a markát, bejutási feltételeket szabott. Voltak emberek, akik fölfedezték azt, hogy az Istenhez való odajutásunk legnagyobb akadályai saját maguk. Van itt mit ünnepelni, ha csatlakozunk a reformátorokhoz az ünneplésben, ünnepeljük azt, amit ők ünnepeltek.

Fekete Ágnes: A reformáció lényege az elköteleződés volt Krisztus, a kegyelem és a hit mellett. Most lássunk egy életutat, egy elköteleződés-történetet. Bodoky Tamással Kiss Sándor a leányfalusi templomban találkozott, amelynek csodával határos építéséről beszél majd. Ez a templom az ottani református idősek otthona tőszomszédságában épült, és mára erős gyülekezetté nőtte ki magát. Bodoky Richárdról, neves lelkész-édesapjáról is beszél majd Bodoky Tamás.
Bodoky Tamás: Nemcsak Krisztus idejében voltak csodák. Ma is vannak, csak meg kell látni őket. Ezt a templomot tizenöt fő kezdte el építeni. Borzsák Sándor bácsi, aki nagyon áldott életű lelkész volt, végigcsinálta a második világháborút, a hadifogságot, a nyolcvanas évek végére megfáradt, nyugdíjba kellett mennie. Szomorú emlék az, amikor a szószéken lett rosszul. Akkor még itt az otthonban sok idős lelkész volt, kihívtak egy másik lelkészt, hogy folytassa az istentiszteletet, de ő is rosszul lett. A leányfalusi gyülekezetnek a Páncél kocsmából kialakított elég nagy imahelysége volt, ahol az istentiszteleteket meg tudták tartani. 1956 vagy a következő év karácsonyán még ott hallottam utoljára prédikálni Ravasz Lászlót, ugyanis zajlott a Duna, és Borzsák Sándor bácsi nem tudott átjönni, ezért az akkori gondnok, Hamar Norbert felállt és azt mondta: "Van köztünk lelkész. Megkérjük püspök urat, hogy tartsa meg a karácsonyi istentiszteletet." Az otthon építésekor ezt az épületet felvonulási épületnek használták, és azt ígérték az új épületben lesz helyiség az istentiszteleteknek. Ez annyiban valósult meg, hogy egy nagy átjáró csarnok ma is ott van. A gyülekezetnek így nem volt saját helyisége. Nyilván többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy a gyülekezet szépen lassan olvadt. A nyolcvanas évek végére már csak tíz-tizenöt ember jött, vagy nem jött istentiszteletenként. Az istentisztelet lassanként csak az otthon lakóinak szólt, és a presbitérium is szétesett. Akkor hangzott el az, hogy ahhoz, hogy gyülekezetet építhessünk, templomot is építeni kell. Kell a saját helyiség. Az otthon építése idején még nem volt a falu csatornázva és a szennyvizet ki kellett vezetni abból a nagy objektumból valahova. De a telken nem volt már hely, ezért megvették a Móricz telekből ezt a részt, szennyvíztisztító telepnek. Geofizikus vagyok, tehát egész életemben számokkal dolgoztam, ezért józanésszel átgondolva nem tűnt megvalósíthatónak, hogy ennyi emberrel nekiálljunk templomot építeni. Azonban nem éreztem feljogosítva magam arra, hogy nemet mondjak. Elkezdtük. Az első nagy gyűjtések után kétszázezer forintunk volt. Eltelt néhány év a megvalósításig. Elvégeztem a talajvizsgálatot és úgy találtam, hogy öt méter mélységig a levegő paramétereivel egyezik meg a talaj szilárdsága, ami lehetetlenné teszi az építkezést. Egyszer megjelent egy fiatalember a faluból, akinek volt egy kis munkagépe, és azt mondta, hogy kiszedi a földet és csak az üzemanyagköltséget kéri. Nagyon nagy munka volt kiemelni azt a rengeteg földet, de megcsinálta. A falu a templomépítésből sokáig csak egy óriási gödröt látott. Van egy holland testvérgyülekezetünk, akik, amikor meghallották, hogy templomépítés lesz, azonnal felajánlották, hogy ők adják az orgonát, de mikor hozhatják? Hívogatták is félévenként a feleségemet. Mindig mondtuk, hogy még ne, de végül mégis elhozták, és elraktuk valahol az otthonban. Ott álltunk a nagy kibetonozott lyukkal, és senki nem gondolt arra, hogy legyen itt egy alsó szint. Rengeteg volt az önkéntes munkaadakozás. Ha összeadom a költségeket, kiderül, hogy egy családi házat nem lehetne fölépíteni abból a pénzből, amennyink volt.
Kiss Sándor: Hány évig épült a templom?
Bodoky Tamás: 1992-ben kezdtük el komolyan csinálni, de két évig tartott a harc a telekért. Végül 1994-ben kezdődött a tényleges építkezés. Ahogy épült a templom, úgy kezdett nőni a gyülekezet is. Ma százhetven egyházfenntartónk van. Elég rendes növekedés. Igaz, hogy a falu is nagyon nagyot nőtt közben, mert az agglomerációhoz tartozunk.
Kiss Sándor: Hányan vannak vasárnaponként?
Bodoky Tamás: Összesen nyolcvannyolc ülőhely van a padokban. A két első padot kivéve, tele szoktak lenni. Ezt sosem fogom megérteni, hogy az emberek a hátsó soroktól kezdik feltölteni a padokat, majd székekre ülnek, és az első padok üresen maradnak.
Még nem volt a templomnak teteje, amikor az első istentiszteletet és koncertet megtartottuk. A szürke betontéglafalakat a gyülekezet idősebb hölgyei zölddel földíszítették és nagyon kellemes, kedélyes volt az ünnepünk. Az építésznek nagyon nagy szerepe volt abban, ami itt elkészült. Egy régi lányfalusi építészmérnök barátunkat, Hammerli Györgyöt kerestük meg, aki nagyon lelkesen állt a tervezéshez. Amikor megrajzolta ezt a templomot, mindenkinek azonnal megtetszett. Mindent megcsinált, végigvezette az építkezést is. Egyszer jött a kőműves, aki egy pócsmegyeri presbiter, megnézte a tervet, és azt mondta: ez nagyon szép, meg is lehet csinálni, de feleannyiba kerülne, ha kész zsalukő elemekből lehetne építeni. Gyuri egy éjjel átrajzolta az egész tervet úgy, hogy zsalukövekkel lehessen csinálni, és másnap kezdhették az új méretek szerint. Mindig annyit mentünk előre, amennyi pénzt éppen össze tudtunk szedni. Otthonos belső terű templomot kaptunk, amely kívülről is szép. A régi templomok nem azért alakultak olyanná, mert valakinek az tetszett, hanem egyszerűen a gyakorlat azt hozta, hogy ezek a formák jók. Olyan kitűnő akusztikája van a templomnak, amilyennel kevés helyen találkozhatunk.
Egy olyan családból jövök, ahol teljesen természetes volt a hit és a hitben élés. A kisgyerekkoromra nem emlékszem igazán, amikor a Bethesdában éltünk. Nagyanyám basel-i volt, és a bátyjai hívtak bennünket. A háború alatt kiküldtek minket egy vonattal, amelyet végig lőttek. 1946 karácsonyára kerültem haza. 1947-ben a Vakok Intézetében kezdtem az iskolát, mert csak annak volt teteje a környéken. Nem tudtam akkor rendesen magyarul, emiatt olyan dühvel fordultam szembe a német nyelvvel, hogy teljesen elfelejtettem. Később izzadsággal tanultam meg valamennyire újra. A Bethesdában 1951-ig voltak vasárnapi iskolák és istentiszteletek. Nálunk teljesen természetes volt, hogy minden születésnap, családi alkalom áhítattal, bibliaolvasással és imádsággal kezdődött. De az ötvenes években, a Rákosi korszakban nagyon erősen nyomták a tudományos világnézetet. Azért ez elbizonytalanított akkor egy kamaszgyereket. Édesapám nagyon bölcsen úgy döntött, hogy nem engedett tizennégy éves koromban konfirmálni, mert úgy gondolta, hogy korai lenne még. Így tizenhat éves koromban konfirmáltam a Baross téri gyülekezet később lebontott templomában. Szőke Imre bácsi igazán kitűnő lelkész volt. A konfirmáció után ott is maradtam az ifjúsági körben, bár inkább csak a családból hozott kötelezettség miatt, mert igazából a belső meggyőződés még hiányzott belőlem. Egyszer egy evangélizáció során, amelyen Sükösd Mihály lelkész hirdette az Igét, egyszercsak teljesen váratlanul megszólítást kaptam. Egyszerűen a Jóisten megszólalt: "vagyok, és neked is vagyok". Ezek azok az élmények, amelyeket nem lehet továbbadni, nem lehet általánosítani. Mindenesetre megkaptam a bizonyosságot, és attól kezdve természetes volt, hogy Bibliát olvasok naponta, meg imádkozom. Ez később is megmaradt, csak más jelentőséget nyert, mert már nem egy szokás volt, hanem iránymutatás.
Nem tudtam, hogy mit csináljak. Legszívesebben festő lettem volna, de azt mondták, hogy egy lelkészgyereknek, az szóba sem jöhet, úgyhogy meg se próbáljam. Azt azért el kell mondanom, hogy hálásak lehetünk, szorítottak bennünket, mert ennek következtében a korosztályunkban nem voltak kamaszkori problémák. Olyan egyértelmű volt, hogy csak a családban nyithatom ki a számat. Mindkét nővéremet felvették az orvosi egyetemre. Arra gondoltam, hogy én meg elmegyek vegyésznek. Azonban találkoztam egy geológussal, aki rábeszélt, hogy mivel van geokémia is, menjek geológusnak. Hát beadtam a jelentkezésemet geológiára. Két nappal a felvételi előtt behívattak a tanulmányi osztályra. Ott egy idősebb hölgy azt mondta: "Nézze, Bodoky, itt negyven jelentkező van tíz helyre, de van egy másik szak, amiről nem tudnak, mert nem minden évben indul, ez a geofizika. Ne tegyem át a papírjait oda?" Boldogan azt mondtam, hogy persze, tegyük át. Azonban hazafelé menet a Rákóczi úton realizáltam, hogy most arra mondtam igent, hogy kémia és földrajz helyett matematikából és fizikából fogok felvételizni. Némileg megrázó volt. A felvételi jól sikerült. A tizenegy ember közül én lettem a második, de nem vettek fel. Megfellebbeztük, arra válasz se jött. Így elkezdtem dolgozni, de felhívták az akkori geofizikai professzort, aki egy nagyon jelentős ember volt, és megkérdezték a minisztériumból, hogy vállalja-e értem a felelősséget? Erre azt mondta, hogy ezer százalékig. Úgyhogy odakerültem a geofizikára a szemeszter végén, és jöttek a vizsgák. Hát, az egy rémálom volt. Egy volt gimnáziumi osztálytársam nővére nagyon sokat segített, úgyhogy ezen átjutottam, és onnan már simán mentek a dolgok. A Geofizikai Intézetbe kerültem, aztán jött a rendszerváltás, akkor hirtelen megindultam a ranglétrán, és az utolsó tíz évet, azt az intézet igazgatójaként dolgoztam. 2004-ben nyugdíjba mentem, és ma is még nagyon sok mindent csinálok.
Én nagyon belenőttem Lányfaluba, mert én sose szerettem a nagyvárost, bár a feleségem később szeretett volna bemenni. Nagyon sok praktikus előnye lett volna, de le kellett volna mondani mindarról, ami itt olyan szép. Úgyhogy végülis nem mentünk el. Itt maradtunk. Két fiam van, akik Pócsmegyeren konfirmáltak. A hitéletem nagyon egyszerű. Nem volt benne semmi különösebb fordulat attól kezdve, hogy megindult. Nagyon sok mindentől megvédett. Hogy vallásos vagy-e, templomba jársz-e? Ez azért mindig téma volt akkoriban és van egy olyan Ige, hogy "ha megtagadtok engem az emberek előtt, akkor én is megtagadlak titeket a mennyei Atya előtt." Ez, nem jöhetett szóba, hogy én mellébeszéljek, és csak utólag realizáltam, hogy engem ez mi mindentől mentett meg!
Kiss Sándor: Abban a rendszerben, nem bajba sodorta, hanem inkább megmentette?
Bodoky Tamás: Igen. Sosem piszkáltak például a pártba való belépéssel. Rólam tudták, hogy ilyen vagyok, és nem érdemes velem foglalkozni. Rendesen dolgoztam, hát hagytak élni.
Kiss Sándor: Az édesapjára, Bodoky Richárdra hogyan emlékszik?
Bodoky Tamás: Édesapa egy fantasztikus ember volt. 1951-ig volt a Filadelfia Intézet vezetője, amikor is feloszlatták a diakonisszaintézeteket. Édesapám nagyon nagy érdeme, hogy ki tudta harcolni azt, hogy beszámítson a diakonisszaidő a nyugdíjba. Nagy nyelvtudása volt. Rendkívül tehetséges ember volt. Visszaszorították, de próbálta megtalálni azt, hogy mit tudjon tenni abban a helyzetben, amikor nem csinálhatott semmit. Voltak barátai, akiknek a nevén könyveket fordíthatott. Aztán elkezdte a családtörténetet írni. Sok minden ellen lázadtunk, de belül teljesen egyek voltunk és neki mind a szellemisége, mind a tudása és a hite, sarokkő volt, és igazodni lehetett hozzá. Csak egy példát mondanék. Volt hat gyereke, mert, amikor az árvaházakat át kellett adni az államnak, akkor ő megpróbálta szétszórni a családoknál az addig a diakonisszák által nevelt gyerekeket, és így hozzánk is került a harmadik nővérem. Velem látszólag nem sokat foglalkozott papa. Úsztam akkoriban. Mögöttünk volt a vasutasok uszodája, amely még félig volt akkor kész. Semmiféle épület nem volt, csak a medencék. Ott voltunk nyáron, de télen a Császárba jártunk. 1956. október 23-án, a Császárból jöttem haza, és valahol a Damjanich utcában megállt a troli, majd azt mondta a vezető, hogy itt nagyon sok troli áll, biztos, hogy nem fogunk tudni továbbmenni, nem tudja, hogy mi van, szálljunk ki és menjünk tovább gyalog. Egyenesen belegyalogoltam a térbe, ahol a Sztálin szobrot már kezdték húzogatni. Hihetetlen, egyszerűen őrületes tömeg volt. Ott, amikor az ember fölemelte a lábát nem esett el, mert szorították össze. Persze, hogy eszem ágába nem volt továbbmenni, és egyszercsak hátulról valaki megfogta a vállam. Papa tudta, hogy nekem erre kell jönni, és abban a hihetetlen tömegben, megtalált. Akkor ott maradtunk, amíg a szobor ledőlt, majd amikor a szobrot elkezdték vinni, akkor mi a Ligeten át elmentünk haza.
Kiss Sándor: Amikor elkezdték a belváros felé vinni?
Bodoky Tamás: Igen, és akkor Édesapám elmondta nekem, hogy mi fog következni. Halálpontosan az történt.

Hírek
Egyetemes Imahetet szerveznek január 15. és 22. között szerte a világon a Krisztus-hívők egységéért. Ezen a héten a különböző felekezetű emberek egymás templomaiban, imaházaiban közösen tartanak istentiszteket. Az országos nyitó istentisztelet január 15-én, vasárnap 18 órakor lesz Budapesten, a Kálvin téri református templomban, ahol Erdő Péter bíboros és Gáncs Péter evangélikus püspök hirdet Igét, és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagegyházainak vezetői szolgálnak a liturgiában. Az imahét témája: Megbékélés – Krisztus szorongató szeretete

A Szentírás tiszántúli vándorútja során ma Debrecenben a Nagysándor telepre érkezik, holnap a Mester utcába, azt követően pedig a Füredi útra, és Nagyerdőre viszik, vasárnap Józsa és Ondód-Macs fogadja a Bibliát, hogy a gyülekezetek közösen olvassanak belőle.

Bibliaiskola indul a hitélettel kapcsolatos alapfogalmak megismertetése és a szolgálatokra való felkészítés céljából január 14-én, szombaton 9 órától Pestszentlőrincen a Kossuth téri református templomban.

Kövek, romok, emlékek címmel nyílt kiállítás Szabóné Mákos Margit festőművész képeiből Tatán, a Református Gimnáziumban. A tárlat tanítási napokon március 3-ig látogatható.  

Korhatár nélküli fotópályázatot hirdet az Ökogyülekezeti Mozgalom gyakorlati madárvédelem témában. A téli madárvédelemről készült fényképeket március végéig lehet beküldeni. ([email protected])

Az Önkéntes Diakónia Év Programiroda az idén is január végéig várja azon fiatalok jelentkezését, akik külföldön szeretnének szolgálni és megismerni más népeket és felekezeteket. (www.odeprogramiroda.hu)  

Élettörténeti hétvégét tartanak Siba Balázs és Siba-Rohn Hilda vezetésével január 14-én és 15-én Máriabesnyőn.

Gerhardus Tudományos Diákköri Konferenciát rendeznek február 23-án és 24-én Szegeden, amelyre január 13-ig lehet jelentkezni.

A Protestáns Iskolatörténeti vándorkiállítás január 13-tól a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola kiállítótermében látható.

Fekete Ágnes áhítata:

"Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, a kik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje." I. Korintus 1,18
 
Nemrég volt fiunk szalagavató bálja. Egészen különös volt az a sok fiatalt, mind büszkén viseli a szalagját. Hatalmas ceremóniával adták ezt nekik át. Pedig az iskola általában nem sok pozitív előjelű dolgot tud adni egy kamasz fiatalnak. De a szalag, az nagyon jó! Képesek voltak órákon át ott állni, kivonulni, bevonulni. A mai társadalomban szinte már nincsenek ilyen beavató szertartások. Talán a szalagavató bál mutatja még nyomaiban azt az erőt, amit az jelent, ha egy fiatalt igazán beavatnak valamibe, méltóvá válik valaminek a viselésére, és büszkévé válik valami miatt.
Pál apostol, amikor a keresztet állítja a korintusi gyülekezet elé, egy ilyen beavatódást kér tőlük. A kereszt beavat titeket egy újfajta gondolkodásmódba. Csak akkor értitek meg, ha tapasztalatot szereztek, magatokra veszitek a keresztet, és a történetet belülről nézitek.
A keresztyénség beavatódás. A keresztről hiába beszélünk, hiába magyarázzuk, lehet, hogy az észig elhat, de aligha, hiszen az bolondság.
Az ember zsigereiben menekül onnan, ahol vereség éri, és kerül mindenfajta lelki és testi veszteséget. Teljes bolondság azt mondani, hogy mi arra építsük az életet, hogy a keresztben van a győzelem: a veszteségben, a meghalásban, abban, ahogyan egy embert ártatlanul kivégeztek! Persze hogy valaki erre kérdezheti: Ti mazochisták vagytok? Komolyan meg akartok halni? Korbácsoltatni akarod magad? El akarsz veszni? És erre nekünk azt kellene válaszolnunk erre: Nem vagyok mazochista, de ez az én utam, mert ez a Krisztus útja. Aztán gyorsan rávágja valaki: Te komolyan egy olyan Istenben hiszel, aki megölte vagy megölette a Fiát? Szerinted szerető Isten az ilyen? Szerinted neked majd jót fog akarni az, aki a saját fiáról, meg az egész világról ezt gondolta? És akkor mi mondhatjuk azt, hogy igen. Isten hatalmas és csodálatos országot hozott el, ott minden ezerszer szebben virít. Ott nem álságos szeretet van, hanem teljes önátadás. Igen, jót hozott el Isten.
Hát ez az, amit soha senki nem fog ésszel elhinni. Ez az, ami mindig botrány lesz kívül, és ami – valljuk meg, – a szívünkben is botrány. Magunkat is meg kell győznünk arról, hogy épelméjűek vagyunk, amikor erre az útra térünk.
Meg kell születnie egy nagy fordulatnak a szívünkben. Azt hiszem, azután még sokszor meg kell ennek születnie, hogy nem a földi, nem az emberi, nem az okoskodó oldalról, hanem a szívem oldaláról vizsgálom ezt a világot. Valahogy úgy, mint a Mátrix című film főhőse, aki felébred az álomból, és nem hiszi el, hogy nem igaz, amiben élt. "Hogy egy mesterségesen táplált sejthalmaz voltam eddig? Csak fogyasztottam a tápanyagot, és leadtam az energiáimat, erre kellettem?" Igen, különben a gép az úr. A gépek irányítanak mindent, és mi csak sínylődve nézzük azt, ami történik. De ahogyan a filmben, úgy a Bibliában is ott van az Ószövetség hosszú fejezeteiben az a sejtelem, hogy jön majd valaki, aki képes lesz áttörni ezt a rendszert. Jön valaki, akinek a számára mi nem hústestek leszünk csak, nem akar minket megerősíteni abban, hogy mi ilyen semmi lények vagyunk, hanem emberré tesz. Újra érző, gondolkodó, szeretni képes emberré!
Az itt az a kérdés, hogy akarunk-e felébredni? Mert csak felébredt emberek képesek arra, hogy a kereszt értelmét meglássák. Különben vállalhatatlan a jézusi út. Mintha volna egy áttetsző hártya a mi világunk és Isten világa között. Ezen nem lehet átlátni, de ha az egyszer az ember megértette, hogy a világ lényege a hártya túloldalán van, akkor másként látja a dolgot, abból a fényességből figyeli ezt a világot. De nincs más út!
Be kell kerülni a kereszt történetébe! Ez az élet lényege. Adja a Mindenható Isten, hogy ezt megértsük! Ámen.