2017-02-15

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
A reformáció születésének körülményei nagyon érdekes kulturális tapasztalatokhoz vezetnek. Ritkán beszélnek egy fontos ilyen elemről, ez pedig az egyetemek kialakulása, és a fakultások egyetemességének fontossága. Keresztül-kasul utaztak vándordiákok Európában. Ez az úgynevezett peregrináció, vándordiák mozgalom. Erről két tudóssal beszélgettem, Szögi László történésszel, aki ennek a témának húsz éve kutatója, és Szabó András irodalomtörténésszel, aki most jelentet meg könyvet a wittenbergi peregrinusokról, azaz azokról a diákokról, illetve szövetségükről, akik Wittenbergben, Luthernél és utódánál Melanchtonnál tanultak a 16. században.

Szögi László: Magyarországon az uralkodók mindig más-más központban képzelték el az egyetemi oktatást. Krakkóban, Bécsben vagy Prágában például egyértelmű volt, hogy az egyetemnek az adott városban kell lennie, és ha válságba került is az alapítás után, az újranyitásnál is ugyanazon a helyen volt. Magyarországon úgy alakult, hogy amikor a pécsi egyetem elvesztette Lajos támogatását, Zsigmond már nem oda, hanem Budára tette, mert neki Buda lett a fővárosa. Amikor az óbudai egyetem elhalt, már nem volt szüksége rá, akkor Mátyás király nem Budán, hanem Pozsonyban engedélyezte vitéz Jánosnak az egyetem létesítését. Következett a török hódoltság és a reformáció. Minden megváltozott politikailag. Az egyházi összetétel miatt hosszú ideig szó sem lehetett arról, hogy itt egyetem legyen, hiszen élet-halál harcát vívta az ország. Érdekes azonban, hogy bár az országban borzasztó történelmi szituáció volt, a kultúra iránti igény, – éppen a reformáció fellépésével – egyre inkább növekedett. A reformáció természetesen a városi polgárság erősödésével, a nemzeti kultúra lassú emelkedésével és az iskolázottság iránti igénnyel járt. Nagy verseny kezdődött. Nyíltak az evangélikus líceumok, a református kollégiumok, és a jezsuiták hozták a maguk akadémiáit. Mindenki igyekezett a legjobbat nyújtani. Protestáns vonalon az volt a probléma, hogy az úgynevezett kollégiumi típusú iskolák eljutottak ugyan a gimnáziumnál egy picit magasabb fokra, volt már egy akadémiai kurzusuk, ahol egy kis jogot, bölcsészetet, egy kis teológiát is tanultak, de azért igazán magas fokra csak az juthatott, aki diplomát szerzett. Ezért ki kellett menni Nyugatra, és ott lehetett magát a stúdiumot befejezni. Ez annyira fontossá vált, hogy a komolyabb egyházközségek csak olyan lelkészt fogadtak el, aki föl tudta mutatni, hogy Franekerben, Wittenbergben, Oxfordban vagy más külföldi egyetemen tanult. A peregrináció rendkívül elfogadott, és az egész magyar kultúra számára nagyon fontos dolog volt.
Szabó András: Lutherék német nyelvű írásai eljutottak Magyarországra, és a németül tudók elolvasták ezeket a műveket. Kezdték odaküldeni az első diákokat. A legelső egy magyarországi német volt 1522-ben. Az első magyar pedig, 1529-ben talán éppen Dévai Bíró Mátyás volt.
Fekete Ágnes: Hogyan alakult a coetus?
Szabó András: Egyesületet jelentett. 1555-ben alakult. A Wittenbergi Egyetemnek volt egy olyan szabályzata, amely tiltotta az ilyen diákegyesületek létrehozását. Viszont a magyar diákok nagyon jóban voltak Melanchtonnal, aki Luther halála után az egyetem első számú professzora volt. Melanchton a szabály ellenére lehetővé tette, hogy ez a társaság mégis megalakuljon.
Fekete Ágnes: Vajon miért volt ez tilos?
Szabó András: Nem tudom. A krakkói egyetemen is volt ilyen magyar diáktársaság. A középkori egyetemeken is teljesen bevett szokás volt.
Fekete Ágnes: Ennek az egyesületnek volt egy épülete?
Szabó András: Sajnos, nem volt épület. Nagyon kevés volt a kollégiumi hely, ezért mindenki albérletben lakott szétszórva a városban. De volt olyan hely, ahol többen laktak együtt. A polgárságnak jelentős bevételt jelentett az, hogy kiadta a házát diákoknak. Rekordtartó volt egy wittenbergi polgár, aki a főtéren, a városházával szemben lakott, és nála tizenhét diák volt albérletben. Ebből hét magyar volt. A diákegyesület olyan húsz-huszonöt főből állt általában. Ott tudtak összegyűlni, ahol a legtöbben voltak, vagy ahol a diáktársaság vezetője, az úgynevezett senior lakott. Magyarország soknemzetiségű ország volt, ezért érdekes az, hogy ebben a magyar coetusban a kilencvenöt százalékuk magyar anyanyelvű volt. Az egyetemen latin nyelven folyt az oktatás, így nem kellett feltétlenül megtanulniuk németül. Legfeljebb egy kevés nyelvtudásra volt szükségük azért, hogy a boltban tudjanak vásárolni. Úgy tudjuk, hogy a többségük nem tanult meg jól németül, mert elsősorban latin nyelven kommunikáltak. Természetesen azért voltak olyanok is, akik jól beszéltek németül.

Szögi László: Magyarország különlegessége az, hogy Európa többi országaival ellentétben itt nem vált dominánssá egyetlen felekezet sem. Különböző helyekről hozták haza a tudást, hisz nem egyirányú volt ez a peregrináció, hanem Európa legszélesebb spektrumába jutottak el a diákok, azután itt kumulálódott tudásuk sokszínű kultúrává. Ez másutt nem jellemző. Egy reformátusnak nem illett Bécsbe menni, egy katolikus meg nyilván nem ment holland protestáns egyetemre. Bár egy-két kivételt látunk. Bizonyos egyetemek toleránsak voltak, ilyen volt például Padova. Párizs is jóideig toleránsnak mutatkozott.
Fekete Ágnes: Nem véletlenül került oda Kálvin.
Szögi László: Kálvin éppen akkor járt a párizsi egyetemre, amikor a reformáció kezdődött. Képzeljenek el egy olyan egyetemi szemináriumot, ahol ott ül Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc, Kálvin János és Szervét Mihály! Ez időben igaz, egyszerre jártak a párizsi egyetemre, bár azt nem tudjuk bizonyítani, hogy egy asztalnál ültek.
Fekete Ágnes: Ez mutatja, hogy ott milyen szellemiség lehetett.
Szögi László: Főleg azért, mert a párizsi egyetem csúcs volt a teológiában. Az egyetem szava döntött el mindent.
Fekete Ágnes: Hogyan nézhetett ki egy ilyen lakás? Hogyan élhetett ott egy diák?
Szabó András: Háromemeletes, L-alakú, nagy házak voltak Witenbergben, amelyeknek volt egy utcára néző frontja, és az udvar felé is építettek egy szárnyat. A földszintjén bőven elfért egy üzlet, a tulajdonos lakása, a cselédség lakhelyei, plusz olyan szobák az udvar felé, amelyekben a diákokat helyezték el. Ezek az épületek most is megvannak.
Fekete Ágnes: A diákok külön szobákban laktak?
Szabó András: Szerintem nem. Ezt csak utalásokból tudjuk, ugyanis sokszor beszélnek lakótársakról. Wittenbergben a Melanchton-ház legújabb kiállításán próbálnak bemutatni egy ilyen diákszobát. De ez is csak rekonstrukció, vagy inkább elképzelés. Fényképfelvétel sajnos, nincs róla.
Fekete Ágnes: Milyen anyagi körülmények között élhettek a diákok?
Szabó András: A városnak ebből jókora jövedelme volt, és ez a helyzet felhajtotta az árakat. Elég nagy drágaság volt, és a magyaroknak elég gyakran elfogyott a pénze. Rengeteg pénzkérő levelet ismerünk wittenbergi magyar diákoktól, akik írtak haza, hogy küldjenek még pénzt. Rengeteg csábítás is volt a pénz elköltésére. Legjobb esetben könyvekre költöttek. Magyarországon akkor nehéz volt könyveket vásárolni, ezért Wittenbergben a magyar diákok rávetették magukat a könyvekre, és mielőtt hazautaztak volna, bevásároltak. Adósságokat is csináltak. A magyar diáktársaság külön határozatot is hozott, hogy nem szabad könyvvásárlás miatt adósságot csinálni! Ennek ellenére folyamatosan voltak ilyenek. Ismerünk egy olyan esetet, amikor egy wittenbergi könyvkereskedő elküldte Magyarországra a fiát, aki végiglátogatta azokat a volt wittenbergi diákokat, akik tartoztak neki, és behajtotta a pénzt. Szépen kifizették a tartozást a wittenbergi kereskedőnek!
Fekete Ágnes: A rosszabb eset gondolom, a sör lehetett.
Szabó András: Vannak ilyen adatok is. Ahol diákok vannak, ott mindig vannak kilengések is. Szerencsére magyar diákok Wittenbergben ebbe nem nagyon keveredtek bele. Egyetlen soproni diákról tudok, aki egy társaság élén megrohamozta egyszer a városházát. Valami büntetés is érte. A magyar coetus tagjai elég szigorú szabályokat is szabtak saját maguknak, és figyeltek egymásra. Méliusz Péter, Károli Gáspár és még sokan az első nemzedékből, mind benne voltak a magyar diáktársaságban.
Fekete Ágnes: Tudjuk, hogy Wittenberg evangélikus volt. Bár Melanchton a közvetítő irányt képviselte. Ő abban reménykedett, hogy nem fog kettéválni a kálvini és a lutheri vonal.
Szabó András: A század második felében, amikor a felekezetek megszilárdultak, egyre nagyobb lett a reformátusok és az evangélikusok között az ellentét. Az evangélikusok nem nagyon tűrték Melanchton tanítványait, akik próbálták továbbvinni mesterük közvetítő álláspontját. Rejtett kálvinistáknak nevezték el, és egy idő után üldözni kezdték őket. Idővel a magyarokat is elérte ez Wittenbergben. Egy nagy vizsgálóbizottságot küldtek ki az egyetemre, és beidézték az egész magyar diáktársaságot. Nagy kihallgatás volt, amelynek a jegyzőkönyvét is ismerjük, hisz ki is adták. A végén a magyar református diákokat kitiltották a wittenbergi egyetemről. Azonban ez nem tartott sokáig, csak körülbelül három hónapig. 1593 márciusában már megint ott voltak, merthogy visszavonták az ítéletet, és valamilyen kompromisszumot kötöttek. De ekkor a magyarok már inkább Heidelberg felé mentek.
Fekete Ágnes: Heidelberg református volt.
Szabó András: Ott is voltak különböző zűrök, de az 1580-as évektől szilárdan református egyetem volt Heidelberg. Lezárult ennek a wittenbergi diáktársaságnak a története.
Fekete Ágnes: Erről szól a történelem: egyre kisebb szeletek születtek a nagy egész reformációból?
Szabó András: Igen. Ez annak volt a következménye, hogy a két protestáns egyház szétvált, és így az egyetemek is specializálódtak.
Fekete Ágnes: A szétválás során leginkább az úrvacsoráról vitatkoztak, amely pedig csak részletkérdés?
Szabó András: Manapság úgy érezzük, hogy az. Számunkra már érthetetlen, hogy az akkoriak milyen óriási problémának érezték ezt.
Szögi László: A peregrináció úgy működött, hogy például egy háromszéki kis faluból elment egy ember, Franekerbe tanulni. Oda mentek a legtöbben, mert az volt a legolcsóbb holland egyetem, és a többit nem tudták megfizetni. Ez az ember hazajött négy-öt év után, és visszament arra a helyre, ahonnan elindult. Körülbelül tíz-tizenöt év múlva ugyanabból a faluból megjelent a franekeri egyetemen négy-öt új diák. Valaki hazavitte a tudást, kinevelte azt a négy-öt tehetséges gyereket, akiket nyilván saját kapcsolatai révén újra elküldött Franekerbe. Ez persze nem ennyire egyszerű, hogy elküldte őket, mert oda pénz is kellett, meg sok egyéb dolog is.
Fekete Ágnes: Úgy tudom, ez főúri szinten is így volt. Ráday Gedeon például Halléban tanult, majd oda küldött és szponzorált diákokat, akik ott tanultak a kapcsolatain keresztül.
Szögi László: A tizenötödik század végétől, de főleg a tizenhat-tizenhetedik században egy igen nagy divat volt a cavalier tours, a lovagi utazás. A bárói, grófi család fölfogadott egy tehetséges, de szegény fiatalt, aki az ifjú gróf vagy báró kíséretében körbejárta Európát, és beiratkoztak az egyetemekre. A matrikulában ott van mindkettő neve egy napon. Ez a fiatal mintegy felügyelte azt az ifjút, valamint segítette a tanulásban és mindenben. Könnyebb volt, hogy nem voltak egyedül. Voltak a kultúra iránti nagyigényű arisztokraták, akik nagyon komolyak voltak, például Teleki József, aki Voltaire-rel és Bernoullival találkozott, de voltak olyanok is, akik tényleg csak egy lovagi kirándulásnak tekintették az egészet. Az egyéb társadalmi rétegeknek, nem volt pénzük ilyen utazásra. A szegényebb, de tehetséges diáknak azért volt néhány lehetősége. Egyrészt a kollégium, ahol tanult, szerezhetett neki ösztöndíjat, és bizonyos támogatást is adott. A tanárok különféle kapcsolatai révén egy adott egyetemen szállást biztosítottak neki, vagy úgynevezett szabadasztalt. Ez a Freitisch olyasmi, mint a menza. De hát, az élet akkor is sokba került. Ezért volt az albizálás. Az albizálás azt jelenti, hogy főleg a református diákok körbejárták a kollégium vonzáskörzetét, és gazdagabb, vagy nem annyira gazdag, de mégis módosabb családokhoz bekopogtattak. Elmondták, hogy szeretnének eljutni a berni vagy a zürichi egyetemre, de szegények, ezért támogatást kérnek. Az albizálásban volt, aki egy forintot, mármint aranyforintot adott, de volt, aki ötvenet, volt, aki tíz krajcárt. Ezt szépen fölírták egy könyvbe, és az volt az ígéret, hogy visszajönnek, és itt az egyház hasznára leszek. Az összeszedett pénzzel azután kiutaztak, tanultak, majd hazatértek. Hoztak könyveket a kollégium könyvtárának, és valahol elhelyezkedtek tanítóként, vagy papként.
Szabó András: Ismerünk olyan eseteket, amikor a diák még akart maradni, még tanulni akart egy kicsit, tervei voltak, de jött otthonról egy levél a pártfogótól, akitől a pénz származott, hogy márpedig jöjjön haza, és foglaljon el egy tanári vagy egy lelkészi állást. Ilyenkor muszáj volt hazajönni, tehát egyfajta kötöttséget is jelentett ez. A Tiszántúli Református Egyházkerület is adott ilyen ösztöndíjakat diákoknak.
Fekete Ágnes: A pénzt leginkább Magyarországról kapták ezek a diákok?

Szabó András: Voltak ugyan Németországban ösztöndíjak, de Wittenbergben kevés olyan ösztöndíj volt, vagy talán nem is volt olyan, amelyet magyarok megpályázhattak volna. Egyszerűen még nem volt elég alapítvány mögötte. A sokkal régebbi heidelbergi egyetemen már tudtak a magyarok alapítványi pénzekre pályázni. Szenczi Molnár Albert is kapott ilyet. Wittenbergben ez nem működött.
Fekete Ágnes: Mégis annyira vonzó volt Wittenberg. Gondolom, a tanítók miatt.
Szabó András: Igen, elsősorban azért, mert innen indult el a reformáció. Luther életében még az ő vonzóereje miatt, de utána 1560-ig Melanchton vonzott sokakat Wittenbergbe. Ők igyekeztek a reformátusokkal jóban lenni. Ez tette lehetővé, hogy egy darabig működjön ez az egész kapcsolat.
Fekete Ágnes: Miért volt Melanchton ilyen jóban a magyarokkal? Ennek van valami oka?
Szabó András: Talán a történelmi érdeklődés. Nagyon sokan nála is laktak. Melanchtonnak is volt egy nagy háza Wittenbergben. Ez is egy többemeletes ház, ahol nagyon sok magyar diák is lakott. Az ott lakók együtt étkeztek, rengeteget beszélgettek, és miután befejezték az egyetemet leveleztek egymással. Világtörténelemről szóló művet is írt Melanchton. Érdekelték a Magyarországon történtek: a török hódítás, az ország három részre szakadása, amely erősen foglalkoztatta a reformátorokat is. A magyarok voltak azok, akik erről a legtöbb információt tudták adni.
Szögi László: Az egy különleges történet, hogy hogyan utaztak ki. El lehet képzelni, hogy 1580-ban kimenni Leidenbe nem lehetett könnyű. Nem lehetett a törökön keresztül menni. A lengyeleken át tudtak kimenni, majd északon hajóztak át Hollandiába. Tehát egy óriási vállalkozás volt. Általában többen utaztak. Ezt láthatjuk az egyetemi anyakönyvekben, hogy mindig két-három magyar egyszerre iratkozott be.
Fekete Ágnes: Hogyan utaztak a diákok?
Szögi László: Szekéren. Nem egyedül, hogy ki ne rabolják őket. Gyakran kereskedőkhöz kéredzkedtek föl, vagy gyalog mentek. Ha eljutottak Gdanszkba, amit Danckának hívtak magyarul, fölszálltak valami hajóra, és a Balti-tengeren át eljutottak Hollandiába. A leveleikből tudjuk, hogy ez micsoda megpróbáltatás volt a számukra, hiszen féltek, hogy túlélik-e a hajó tengeren való hánykolódását. A főirány először Wittenberg volt, egészen addig, amíg nem győzött ott az ortodox lutheranizmus, mert onnantól kezdve a református karakterű Heidelbergbe mentek. Azonban 1621-ben Heidelberg elpusztult, így az egész társulat átment Hollandiába. A tizennyolcadik század végéig a holland egyetemek voltak a legstabilabbak, amíg Napóleon el nem foglalta, és meg nem szüntette azokat. Főleg Franeker volt a magyar diákok célpontja, de a gazdagabbak elmentek Utrechtbe, Leidenbe, Groningenbe, és ők átmentek Angliába: Oxfordba, Cambridge-be vagy éppen Londonban, a Grasham College-ba, hogy ott tanuljanak. Érdekes, hogy ennek nincs nyoma, ugyanis nekik arra nem volt pénzük, hogy beiratkozzanak az egyetemre, de ott voltak, és hallgatták az előadásokat, és olvasták a könyvtárban lévő iratokat. Ezt például Oxfordban a könyvtár látogatókatalógusából láthatjuk, ahol ott vannak a magyarok nevei. A tizennyolcadik századtól már a svájci protestáns akadémiák is szívesen fogadtak magyarokat. Amikor a gályarab prédikátorok története elért Svájcba, akkor valahogy felszínre tört a szolidaritás érzése. Bernben a levéltárban jártam, hogy összegyűjtsem a peregrinusok adatait, de alig találtam magyar neveket. Érdeklődtem az ottani kollégáknál, hogy tudnak-e valamit róluk, mert szerintem sokkal többen lehettek. Erre egyikük azt mondta, hogy kérjem ki a városi költségvetési nyilvántartásokat. Miért pont azokat? – nem igazán értettem, de megnéztem. Négyszáz éve hiánytalanul megvan ott minden. Ez szinte elképzelhetetlen Magyarországon! Az évenkénti költségvetésben van egy ilyen rovat, hogy Ungarische Studenten – Tischgelder, tehát a magyar diákoknak adandó kvázi zsebpénz. Ott a derék svájci polgár, aki nagyon precíz, szépen fölírta, hogy két fekete sapkára ennyi pénzt adtak, és odaírta a diák nevét, és azt is, hogy honnan jött. Utazási támogatásra ennyi pénz, könyvre ennyi, lakásra emennyi. Nagyon érdekes, hogy mennyiféle forrás van!
Fekete Ágnes: Egy-egy református eklézsiának milyen haszna volt ebből?
Szögi László: A szellemi vezetőjük olyan magas képzésben részesült, amely színvonalat jelentett még egy kisebb településen is.
Fekete Ágnes: Ez a "tudós tiszteletes"?
Szögi László: Igen. Azok a távolságok sokkal nagyobbak voltak. Az előfordult Bethlen Gábor korában, hogy egy csoportnyi holland diák eljutott Gyulafehérvárra. Van erről adatunk. De ez egy ritka fehér holló volt. Az irány fordított volt. Mindenki tudott latinul, azért mehetett ki külföldre tanulni. A magyar diákok tökéletesen tudtak latinul. Sokkal jobban, mint a nyugatiak.
Fekete Ágnes: Miért?
Szögi László: A debreceni, és az összes református kollégium törvényekben tiltotta, hogy a diákok egymással magyarul beszéljenek. Ez hozzájárult ez ahhoz, hogy magas szinten beszéljék a latint. Az egész magyar kultúrára kihatott ez a tizenkilencedik századig. Magyarországon a nagyon sok nemzetiség számára a latin neutrális nyelv volt. Ameddig mindenki latinul tanult, addig nem vesztek össze a magyarok a románokkal, a szlovákok a horvátokkal, és mindenki a magyarokkal. Abban a pillanatban azonban, amikor 1844-ben bevezették a magyar nyelvű oktatást, ez már gondot jelentett.
Fekete Ágnes: Egyértelmű volt, hogy hazajönnek a külföldön tanuló diákok?
Szabó András: A hazának akkor még több jelentése volt. A pátria sokszor a szülővárost jelentette, később pedig az országot is. A német anyanyelvűek között előfordult, hogy megismerkedtek egy leánnyal, megnősültek, és ottmaradtak, de a magyar nemzetiségű diákok hazajöttek.
Szögi László: Akkor a kilencvenkilenc százalékuk hazajött.
Fekete Ágnes: Miért volt ez így?
Szögi László: Beilleszkedni egy befogadó országba jóval nehezebb volt. Például Apáczay Csere Jánost meghívták egyetemi professzornak, és ő mégis itthon maradt. Nála a hazaszeretet nem is jó kifejezés, mert abban az időben nem polgári nemzettudat volt, hanem a közösség, a felekezet, de valamilyen értelemben a magyarság iránti elkötelezettség. Ha egy szegény gyereket kiküldtek külföldre, albizálva összeszedték a pénzt, vállalták a költséget és az áldozatot, hogy ő tanulhasson, akkor ő nem tehette meg erkölcsi értelemben azt, hogy cserbenhagyja a támogatóit, és kint marad Hollandiában.

Hírek
Folytatódnak a Házasság Hete programjai. Többek között Steinbach József tart előadást a házasság intézményében élők egymáshoz és az őket egybeszerkesztő Istenhez fűződő viszonyáról február 16-án, csütörtökön 18 órától Siófokon, a Kiliti Református Közösségi Házban. Párkapcsolati GPS kezdőknek és haladóknak címmel rendeznek előadássorozatot ezen a héten 18-ig esténként 17 óra 30 perctől a Miskolc-Diósgyőri református gyülekezetben. Szombaton este Csókay András és felesége Altay Daniela beszélnek arról, hogy Isten nélkül nincs örök szerelem. Február 17-én, pénteken 18 órakor a házasság lényegéről lesz előadás Budapesten, a Bibliamúzeum kiállítótermében. 18-án, szombaton 10 órától házaspári csendesnapot tartanak Budapesten a Torockó tér 1. szám alatti templomban. 19-én, vasárnap 18 órakor a szexuális nevelésről tart előadást Csáky-Pallavicini Zsófia Svábhegyen, a Felhő utca 10. szám alatti református templomban.

Presbiteri konferenciát rendeznek a presbiterválasztásról február 18-án, szombaton 15 órától Fehérvárcsurgón. A gyülekezetépítésről pedig ugyancsak 18-án, szombaton 10 órától Nagyigmándon, a református templomban.

Dr. Lackner Pál tart előadást a reformáció magyarországi közigazgatásra gyakorolt hatásáról február 16-án, csütörtökön 19 órakor Budakeszin a Fő utca 159. szám alatt található Kálvin teremben.

A Kanizsai Esték keretében A reformáció magyar történelemre gyakorolt hatásáról tart előadást dr. Tőkéczki László február 18-án, pénteken 18 órakor Nagykanizsán a református gyülekezeti teremben.

Hitvallás és hivatás – protestáns hivatásetika a köznevelésben címmel tart konferenciát a Református Pedagógiai Intézet február 16-án 10 órától Budapesten, az újpesti Benkő István Református Általános Iskola és Gimnáziumban.

Kép és Biblia címmel rendeznek konferenciát február 17-én, pénteken 10 órától Debrecenben, a Hittudományi Egyetem Szenczi Molnár termében.

Luther Máron életéről tartanak előadást február 17-én, pénteken 18 órakor Kadarkúton a gyülekezeti teremben.

A Kelenföldi Barokk Esték keretében Bódiss Tamás orgonahangversenye lesz február 18-án, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október huszonharmadika utca 5. szám alatti református templomban.

A Kálvin téri templom orgonáját Homolya Dávid orgonaszakértő mutatja be majd Borsányi Márton csembaló- és orgonaművész ad hangversenyt február 15-én, azaz ma este 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri református templomban.

A napokban elhunyt Cseri Kálmán áhítata:

"Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten!" Zsoltárok 42,2

Olyan ez a zsoltár, mint egy segélykiáltás. Mint, amikor a hajótöröttek végső kétségbeesésükben adni kezdik a jelzést: SOS, save our souls, mentsétek meg lelkeinket! Amikor már nyilvánvalóvá lett, hogy nem tudnak magukon segíteni, egymást sem tudják menteni a közvetlen életveszélyből, kiált tehetetlenségében is az élni akarás: segítség! Ettől kezdve egyre figyel az ember: mikor érkezik? Honnan érkezik? Megjött-e már? És mielőtt megjött, már nyújtja a kezét, hogy kihúzhassa a biztos pusztulásból.
Kitűnik a zsoltárból, hogy ennek a szerzője idegen földön van. Messze a templomtól, ami az Isten közelségét jelképezte az akkori hívő embernek. És ott, az Istentől messze, teljes súlyával rászakad az Isten nélküliség: a magány, a félelem, a kilátástalanság, a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság. Vagyis Istentől messze megbetegedett a lélek. Súlyos hiánybetegség támadta meg. Isten hiányzik neki. És mit tesz ebben a helyzetben a zsoltáros. Nem nyugszik bele abba, hogy így kell elpusztulnia, és elkezd kiáltani kitartóan Istenhez: Segítség! Mentsd meg a lelkemet!
Olyan szenvedélyesen vágyakozik Isten után, mint ahogy a szomjas szarvas a víz után. Gyönyörű és erőteljes kép ez itt. Gondoljuk magunk elé! Rekkenő hőség, hónapok óta tartó aszály. Az időszakos folyómedrekből egymás után elfogy a víz. Ahol még tegnap talált az állat, ma már nincs. A szomjúságtól űzve megy egyik helyről a másikra a szarvas. Nyújtja a nyakát: Itt még tegnap volt. Talán jut még ma is néhány korty. És kiderül, hogy ma már ott sincs. Még a sár is kiszáradt a folyó fenekén. Megrepedezett a föld, olyan nagy a szárazság. S mivel azt remélte, hogy ott már talál, utána még jobban gyötri a szomjúság. s ha hamarosan nem jut vízhez, elpusztul.
Ettől a biztos pusztulástól akar megmenekülni a zsoltáros, mert ő már tudja, hogy Isten nélkül minden emberre ez a pusztulás vár. Ezért hívja ő ilyen szenvedélyesen Istent. Nem valamit kér tőle, hanem Őt magát hívja. Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után. Az élő Istennel való hitbeli közösség az egyetlen közeg, amelyikben az ember igazán élhet. Ahol nem csak vegetál, kínlódik, hanem ahol kibontakozik, és gazdag élete lesz. És ennek a zsoltárnak a szerzője nem akar elpusztulni.
Mi tudjuk a Bibliából, hogy valamikor régen igen szoros közösségben élt az ember Istennel. ezért volt gazdag élete. Semmi nem hiányzott neki. Ezt adta fel az ember akkor, amikor önállósította magát, és függetlenné vált Istentől. És a sorsdöntő kérdés mindannyiunk számára az, hogy mit teszünk ebben a helyzetben? Van, aki valamilyen mámorba menekül, hogy ne kelljen látnia a fenyegető valóságot. Van, aki megtanul hazudni, nemcsak másoknak, önmagának is. Van, aki kétségbe esik és feladja. Ez a zsoltár arra biztat ma mindnyájunkat, hogy kiáltsunk Istenhez!
Isten ma mindnyájunkat magához hívogat. azt mondja, lehet hozzá kiáltani. És már nyújthatjuk is a kezünket, mert egészen bizonyosan segít. Hinni azt jelenti, hogy nyújtom a kezemet, Tőle várok segítséget. Várom a segítséget, és elfogadom azt a segítséget, amit Ő kínál. Jézus Krisztus az Istennek utánunk nyújtott keze. És minket, akik nagyon messze sodródtunk talán Istentől, akik nagy mélységbe jutottunk, akik hosszú listát sorolhatnánk a nyomorúságainkról a 42. zsoltár szerzőjéhez hasonlóan, minket ki tud emelni akármilyen mélységből és bármilyen nyomorúságunkból is.
Olyan sokan vannak, akik azt mondják, hogy én szeretnék, de nem tudok hinni. Hinni nem tudni kell, hanem akarni. Akarjak megszabadulni, mint ahogy Ő. És akármilyen erőtlenül is, de az Isten iránti bizalom mozdul meg a lelkében. Ezért állta a kereszt a Golgotán, mert Ő csakugyan nem félt attól, hogy a ruhája poros lesz, hogy odaszögezik a keresztre ártatlanul, mert helyettünk szenvedte el minden Isten elleni lázadásunk és hitetlenségünk büntetését. Aki nem mond le arról, hogy meggyógyuljon a lelke, aki bízik Istenben, akár ismeri Őt, akár nem, vagy csak kevésbé, és Tőle vár segítséget, és Hozzá kiált, az ma is átéli, hogy Ő szabadító Isten. Ámen.