2017-07-19

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Reformációs utazásra hívom kedves hallgatóinkat mai műsorunkban. A bodrogközi Pácin nevű településben ugyanis nemrég a Bodrogközi Napok keretében érdekes témáról tartottak előadásokat. Mindenki tudja, hogy a vizsolyi Biblia mennyire fontos számunkra kulturális és egyházi szempontból egyaránt. De azt kevesen tudják, hogy Mágocsy Ferenc volt minden bizonnyal a Biblia lefordításának egyik kitalálója és szponzora. Mire azonban a bibliafordítás megvalósult, ő meghalt. Most a Mágocsy Kastélyba látogatunk el, ezzel mi is méltó emléket szeretnénk állítani ennek a családnak. Balogh Judit és Dienes Dénes történészekkel Bódisz Attila beszélget.

Balogh Judit: A Mágocsy család felemelkedésének kezdetét Gyula és környéke jelentette, amely a reformáció által nagyon hamar megérintett területté vált. A török hódoltság eredményeképpen a főurak egyrésze, és a katolikus papok, szerzetesek, püspökök egyrésze is elmenekült erről a területről, és így a missziós lelkű reformátorok számára nagyon nagy tér nyílt arra, hogy az egyébként egzisztenciális félelemben élő lakosságot misszionálják. A végvári katonák, akik állandóan azzal számoltak, hogy holnap akár meg is ölhetik őket, nyilván sokkal közelebb érezték magukhoz Istent, és sokkal inkább szükségét érezték az isteni segítségnek, mint más nyugalomban élő emberek. Mágocsy Gáspár végvári katona volt, bár nagyon hamar kiemelkedett a katonák szürke zónájából. Körülvették őt a reformációt támogató főurak, mint Patócsi Ferenc, aki Gyula várának kapitánya volt őt megelőzően, vagy Szegedi Kis István, aki zseniális prédikátora volt ennek a korszaknak.
Bódisz Attila: Tudjuk, hogy a nemes emberek, ha vallást váltottak előbb-utóbb követte őket a birtokukban lévő terület lakossága is. Így volt ez a Mágocsy családnál is?
Balogh Judit: Mindenképpen. Ez nagyon érdekes egyháztörténeti kérdés, mert tudjuk például, hogy Sárospatakon Perényi Péter nem gátolta saját mezővárosa híveit abban, hogy katolikus misére járjanak, amikor ő már protestáns prédikátort tartott. De általában igaz az, hogy amikor lelkészváltás vagy papváltás következett be, akkor a főúr előszeretettel tette oda azokat az embereket, akiket részben ő támogatott, hogy kijussanak külföldi egyetemekre, tehát mintegy neki köszönhették a lelkipásztori diplomájukat, a tanultságukat. Mágocsy Gáspár erős személyisége volt a korszaknak, és mindenképpen igyekezett megteremteni a kálvini vagy svájci irány elterjedésének lehetőségét. Rengeteg építkezés is kötődik a család nevéhez. Nagyon fontosnak tartotta az iskolák támogatását is, amely a vidéki lakosság felemelésével is együtt járt.
Bódisz Attila: Igen komoly kapcsolata volt a családnak a bibliafordító Károli Gáspárral is.
Balogh Judit: Valóban, azonban mire elkészült a nagy mű, ők már meghalnak. Minden jel arra mutat, hogy az ötlet már elég korán megfogalmazódott, hiszen Mágocsy Gáspár unokaöccse, András együtt koptatta Wittenberg egyetemének padjait Károli Gáspárral. Valószínűleg már akkoriban elhangozhattak ilyen vágyak, de az biztos, hogy a nyolcvanas években már teljesen egyértelmű, hogy az ő ötletük és támogatásuk mellett kezdődött el a Biblia fordítása, és már nem éltek, amikor még mindig folyt a nyomtatás Vizsolyban, az ő házukban. Hatalmas az az örökség, amit így a magyar reformátusságra hagytak.
Dienes Dénes: Bodrogköz nem volt semmilyen tekintetben centrum a reformáció korában. Az egyházi iratokban Mezopotámiának nevezték, "komoly" rangot adva neki ilyen értelemben, de természetesen korántsem jelentette azt, hogy olyan gazdag lett volna, mint Mezopotámia, azonban a Tisza és a Bodrog ezt a víziót keltette a kortársakban. Várostalan vidék volt, sőt még mezőváros sem volt ezen a helyen. Falvak voltak, amelyek rendkívüli természeti közegben éltek, ahogy írták, a rettentő nádasok és a sűrű erdők között, ahol száraz út sehova nem vezet, sőt van olyan hely, ahol még út sem vezet. Ricsével kapcsolatban ezt írták: "két szál gerendán lehet bejutni a településre". Különféle homokhátságokon húzták meg magukat az emberek, de jól érezték ott magukat, mindenük meg volt, amit fontosnak tartottak. Nyilvánvaló, hogy volt már itt egyházi élet a középkorban és olyan gyönyörű emlékei vannak, mint például a karcsai, vagy a bodrogszentesi templom. A reformáció szelleme is korán elérkezhetett a papság által erre a vidékre a Hegyalja felől. Az első forrás, amely valamiféle útmutatást ad, az a nyolcvanas évekből való tizedjegyzékekhez kapcsolódik. A protestantizmus idején is megmaradt régi szokás szerint, a tizedből a lelkészek kaptak egy bizonyos részt, és nyugtával igazolták, hogy azt átvették. A következő 1611-es forrás a belső egyházi élet egyik nagyon fontos elemét tartalmazza, a vizitációt, azaz egyházlátogatást, amely viszont már azt mutatja, hogy régóta szervezett, és protestáns keretek között folyt az egyházi élet. A gyülekezet először a külső változásokkal találkozott, nem feltétlenül vett részt a tanbeli vitákban. A korszak is úgy fogta fel, hogy az a lelkészek dolga. Másrészt ezek többnyire latinul folytatott, nagyon bonyolult viták voltak, amelyekből mindig valami gyakorlati lépés következett, amellyel viszont már szembesült a gyülekezet is. Először azzal, hogy két szín alatt úrvacsorázik, vagyis az ostya mellett bort is kap, amely nagyon fontos volt, mert a papság és a gyülekezet közötti választófalat bontotta le. Másrészt az egyetemes papság nagyon fontos szimbolikus eleme jelent meg, hogy nincs szükség közvetítőre, a keresztyén ember közvetlenül keresheti Istent, ő maga is papja az életének, hiszen az Úr Jézus Krisztus betöltötte a főpapi szerepet, és onnantól kezdve Krisztus az egyetlen közbenjáró, nem kell hozzá pap vagy szervezett egyház. A modern ember föl sem tudja fogni, hogy milyen jelentős változást jelentett ez, hisz aktivizálta az átlag hívő embert, és megnövelte a felelősségét is. Ugyanakkor megjelent egy másik változtatás is, amikor a svájci vagy református reformáció egyre szélesebb körben terjedt, hogy az ostya helyett, amely kovásztalan, kovászos kenyeret kezdtek használni. Ez óriási vitákat váltott ki, de érdekes, hogy már nem a katolikusok és a reformátusok között, hanem a lutheránusok lettek a vitapartnerek, akik ragaszkodtak az ostyához. Amikor egy-egy gyülekezet ezzel szembesült, nem lehetett egyszerű ezt befogadni. Kassai példáról tudunk, hogy ez a kérdés nagyon felbolygatta a gyülekezetet. Egy alkalommal például kétszáz polgár írta alá, hogy nem hajlandó ostyával venni az úrvacsorát, hanem csakis kenyérrel. Ez meg is oszthatott egy helyi társadalmat, de végülis a tizenhetedik század feljegyzései szerint a református gyülekezetekben teljesen természetes és magától értetődő volt, hogy kenyeret használtak az úrvacsoránál. Akkor még közösségi szemléletű volt a kor, ugyan a reformáció során megnő az egyén szerepe sok tekintetben, itt válik mintegy polgárrá az ember, aki gondolkodik magáról, a közéletről, célkitűzésekről, és nemcsak elfogad mechanikusan mindent, hanem ő maga is aktívan cselekvő módon részt vesz mindezekben. De ugyanakkor a normarendszer, amelyhez igazodnia kell, az magától értetődően közösségi. Ezért is alakult ki az eklézsiából való kitiltás, kiközösítés, az exkommunikáció illetve az eklézsiakövetés, amely már a visszafogadás szertartása volt. A közösség kifejezte, hogy nem hajlandó addig közösséget vállalni a vétkessel, amíg az meg nem bánta a vétkét. Ennek bibliai gyökerei vannak, hogy Isten ne sújtsa a közösséget az egyén vétke miatt. Az egyén a közösségben gyógyult meg, amikor visszafogadták. Ha a normarendszer megbomlik, akkor széthullik a teljes helyi társadalom. Gondoljunk bele, hogy egy olyan világban élt a tizenhatodik-tizenhetedik század embere, ahol nem volt vagyonbiztonság, alig volt jogbiztonság, és állandó volt a háború. Nem beszélve a háborúk után egyre sűrűbb hullámokban jelentkező járványokról, mert a hadseregek hurcolták a kórokozókat tömegesen egyik helyről a másikra, tehát egy ilyen szétzilált világban szinte a túlélés alapfeltétele volt ez a normarendszer. Ez összetartotta a közösséget, és csak közösségben lehetett megmaradni ebben a világban.

Fekete Ágnes: Debrecenben nemrégen kihirdették a reformáció ötszázadik évfordulója tiszteletére kiírt dráma pályázat nyerteseinek nevét. "Akikre nem volt méltó e világ" címmel adták meg azt a keretet, amin belül várták az írásokat. Több mint negyvenen adtak be egy-egy műalkotást. Oláh Ilona beszélgetett Győri Katalinnal és Győri L. Jánossal, akik a Menekülők című drámával elnyerték az első díjat. A Csokonai Színház október 28-án fogja bemutatni az alkotást.

Győri L. János: A török ostromolja Váradot, a mai Nagyváradot, és majdnem be is veszi a várat. A várvédők megadják magukat, ezért szabad elvonulást kapnak. Köztük a kollégium diákjai is, akik közül néhányan fegyveresen is harcoltak, és néhányan el is estek. Volt, aki sérülten indult el. Nem kicsi tömegről, hanem körülbelül kilencven-száz diákról van itt szó. Ennyit tud a várostörténet, a kollégiumtörténet, de a részleteket nem ismertük. Különösen is foglalkoztatott a váradi diákokat idevezénylő professzor, Martonfalvi Tóth György, aki tulajdonképpen az első debreceni professzor, aki haláláig viselte a professzori címet, megszakítva az addigi, közel másfél évszázadon át működő gyakorlatot, hogy két-három évig ült valaki a katedrán. Érdekelt, hogy ki volt itt előtte, kitől vette át a katedrát, mi lett az elődjével? Kiderült, hogy Lippai Sámuel volt ez az előd, akiről szinte semmit nem tudott a történetírás. Engem az a mozzanat érdekelt, hogy átadja Martonfalvinak a katedrát, esetleg együtt dolgoznak még egy ideig, vagy máshová megy? Tulajdonképpen ezt történelmileg a mai napig nem tudjuk és a dráma sem teszi helyre, hisz nem is ez a célja egy drámának, hogy ezt a kérdést megoldja.
Oláh Ilona: Ez volt az alapszituáció, ami az ötletet adta ezek szerint?
Győri L. János: Igen. A történelmi keretek adottak, tágasak és egyértelműek, viszont van egy magánéleti történet, hogy mi történik az ideérkező professzor elődjével?
Győri Katalin: Be kell vallanom, hogy nem vagyok egy történelemorientáltságú ember, amikor történelemről volt szó, mindig is a magánember és az egyén érdekelt, hogy hogyan élnek meg egy-egy helyzetet.
Oláh Ilona: A személyes történelem érdekelte?
Győri Katalin: Igen, a mikrotörténelem az én világom. Másképpen jár az agyam, engem mindig is az érdekelt, hogy mi van a folyamatok mögött. Ebben a történetben is az volt a fontos számomra, hogy ez a menekülő hullám hogyan érinti a debrecenieket, az ottaniakat, a diákokat? Ezért is gondoltam, hogy a nagybátyámhoz fordulok, akinél nem találtam volna ebben a témában járatosabb embert Debrecenben. Tudtam, hogy hiteles lesz a történelmi alap, ha ezt ketten csináljuk. Engem tényleg ezek a nyitva hagyott részek érdekeltek, ugyanis összesen három tényt tudunk a professzorról. Az egyik, hogy elvált férfi volt, ami abban a korban református lelkészként igencsak rendhagyó dolog volt. Valószínűleg ezért fosztották meg a parókiájától, ezért kellett elhagynia az előző munkahelyét, viszont így még lehetett oktató, tanár. Azt is tudjuk még róla, hogy igen heves vérmérsékletű ember volt, mivel egy vita során kiütötte egy jezsuita páter fogát.
Oláh Ilona: Ez történeti tény?
Győri Katalin: Ez tény. Ez le van írva. Volt benne egy vehemencia. A harmadik pedig az, hogy eltűnt hatvanban, pontosan akkor, amikor megérkeztek a diákok. Tehát ez a három dolog volt, amire építhettünk. Nekem beindult a fantáziám, hogy miért válhatott el? Biztos, hogy elvált? Akkor ez így történhetett? Mi oka lehetett abban a korban egy komoly keresztyén valakinek, miért lehetett ekkora súlyos magánéleti válsága?
Győri L. János: A keretek megvoltak, elkezdtem már írogatni a drámát, néhány dialógus is megvolt, amikor Katalin beszállt, és megegyeztünk, hogy alapdolgoktól a sztori szintjén sem térünk el. Arra már nem volt idő. Azt hiszem április utolsó napja volt a határidő és március elején találkoztunk. Nekem az előtanulmányom már megvolt. Mind a két városban született egy-egy krónika, amely földolgozza a történetet. Nem a mi történetünket, hanem ennek a menekülésnek a történetét, és Várad pusztulását. Az egyik mű, Szalárdi Jánosnak a Siralmas magyar krónikája. Szalárdi ott volt Várad ostrománál, tehát látta, hogy mi történt. Azt is megírta, hogy a diákok Debrecen felé vették az útjukat, hányan voltak, ki vezette őket… Egy későbbi debreceni főbíró szintén írt egy krónikát, és megírta ennek az időszaknak a történetét. Ezt szándékosan nem vettem elő, mert úgy emlékeztem ezekre az írásokra, hogy nagyon részletesek, és nem kellettek a részletek. Én, mint magyartanár elég sok drámát elemeztem már életemben a tanórákon, és tudtam azt, hogy más a történelmi dráma, és más a dráma, más az irodalom és más a történelem. A kettőt nem szabad összekeverni. Nemcsak arról van szó, hogy van egy nagyon súlyos történelmi helyzet, amely valóban dráma után kiált, és van egy nyitva hagyott magánéleti történet, hanem Várad ostromától függetlenül a Debreceni Kollégium krízisben van. Ezzel kezdődik a darab. Krízisben van részben történelmi okok miatt, hiszen kifosztották a várost többször, majdnem az éhség határán áll, a máskülönben nagyobbrészt mezőgazdasági termékeket árusító, forgalmazó, ebből élő város, és az épület meggyengül, újra kellene építeni, de nincs rá pénz. Tulajdonképpen az ötvenes években diáklázadások előzik meg ezt az eseményt. Ez történelmileg hiteles, és ehhez társul még az, hogy be kellene fogadni egy meglehetősen nagyszámú diákcsapatot. Ez egy dráma. Az iskola nem roppan-e össze? Amikor a török földúlta Gyulafehérvárt, ott a nagy fejedelmi iskola elpusztult. Apáczai Csere János az előző évben halt meg, Kolozsvár meggyengült. Lorántffy Zsuzsanna pár hónappal előtte halt meg ugyanebben az évben Sárospatakon, a Sárospataki Kollégiumnak a patrónusa szintén kiesik. Ezek elhangzanak egy-egy mondat erejéig a drámában. Debrecen maradt "az" iskola. Kultúrtörténetileg ez nagyon erős fordulópontja a magyar oktatás történetének. Itt nehéz jól dönteni.
Oláh Ilona: A szakmai zsűri is kiemelte, hogy egyik erőssége az ennek a drámának, hogy a férfi és a női szempontok is megjelennek. Nagyon ritka, hogy történelmi témájú színdarabokban a női szerep, a női látásmód egyáltalán előrekerül.
Győri L. János: Ez egy picit tudatos is volt. Mondtam Katalinnak, hogy meg kell erősíteni a női szerepeket. Fiúiskola volt Debrecen, és a törvény szerint nők be sem léphettek az épületbe, de azt hogy belépnek-e, vagy nem, arról majd Katalin szólhat, mert ő oldotta meg ezt a kérdést. Talán annyit el lehet árulni, hogy két felvonásból áll a darab. Az elsőnek a férfi a főhőse, a másodiknak pedig a feleség. És nem találkoznak a színpadon.
Győri Katalin: Komáromi Csipkés Györgynek a nagyon komoly, nagyon konzervatív, igen befolyásos debreceni prédikátornak a felesége, teljes mértékben az ura mögött áll, ő tudja, és többször hangsúlyozza is, hogy hol a helye Debrecenben. Ez a kissé lázadó életmódban élő hölgy, amikor megérkezik Lippai felesége a Kollégiumba ezzel az abszolút konzervatív, klasszikus debreceni cívis, keménynyakú kálvinista hölggyel találkozik. Ez egy szép pillanat. Most nem mondok részleteket, de a végén tényleg elindul egy jellemfejlődés a másik irányból is, kezdi megérteni, hogy nemcsak egyféle életmód lehet, és hogy mégis megtartotta a hitét és bejuttatja a kollégiumba is, ahol várták a menekülőket, és ahol a férjét is várták vissza.
Győri L. János: Ez még a szekularizáció megjelenése előtti kor. A felvilágosodás még száz év múlva jön. Tehát itt még az egész környezet homogén. Debrecen egyöntetűen református város, tehát itt, aki hibázik, az reformátusként hibázik, és ebben az értelemben is vállalni kell a felelősséget. Viszont itt dől el az, hogy Debrecen, a Debreceni Kollégium lesz az "ország iskolája". Tehát sikerült egy olyan pontot a reflektorfénybe helyezni, amely a reformáció története és Debrecen város története szempontjából, ha nem is a legfontosabb, de kulcsfontosságú mozzanat. Legalább olyan fontos, mint például a többször újraírt és újragondolt Csokonai kicsapatásának a története. Fontos pont 1795, de 1660 is. Csak 1660 nem tudatosodott eddig.
Győri Katalin: Tehát maga a hit, meg a hit megélése kerül a központba. Ez nem egy tanmese, hanem egy adott kor szenvedései között megmutatkozó hitről szóló darab. A hitről, amely megtartó erő, amely segít, hogy ne pusztuljanak el az emberek abban a nyomorban, amit látnak, és az ne telepedjen annyira a lelkükre, hogy ne tudjanak továbblépni.

Hírek
A reformációról szól a 8. Csillagpont Református Ifjúsági Találkozó, amelyet 14 és 35 év közötti fiatalok részére rendeznek július 25. és 29. között Debrecenben. A találkozón istentiszteletek, előadások, beszélgetések, koncertek, sportfoglalkozások és más programok is várják a fiatalokat, sőt az önkéntesek csapatához is lehet még csatlakozni. ((http://csillagpont2017.reformatus.hu)

Továbbra is folytatódik a Szentírás vándorútja a Tiszántúlon, amikor a míves kötésű Bibliát gyülekezetről gyülekezetre viszik tovább és olvassák közösen. Július 20-án, azaz holnap a besenyődiek adják át Levelek református közösségének, majd a héten továbbviszik Apagy, Napkor, Nagykálló, Nyírgelse, Szakoly, Balkány és Geszteréd gyülekezeteibe.

Tizennegyedik alkalommal rendezik meg a Crescendo Nyári Akadémia kéthetes művészeti kurzusát július 24. és augusztus 7. között Tokajban.

A reformáció történelmi és kulturális öröksége az élő népművészetben című kiállítás július 23-ig tekinthető meg keddtől szombatig 14 és 18 óra között, vasárnap 9 és 13 óra között Székesfehérváron, a református gyülekezeti központban.

A Debreceni Ajtók című fotókiállítás augusztus 7-ig látogatható Debrecenben, a Kölcsey Központban.

Istentisztelet-közvetítés lesz július 23-án, vasárnap 10 órakor a Kossuth Rádióban. Igét hirdet Baráth János gyulai lelkipásztor.

A Reformátusok Szárszói Konferenciáját augusztus 24. és 27. között rendezik meg a Soli Deo Gloria Családi Hotel és Konferenciaközpontban. Jelentkezési határidő: augusztus 4.

Közéleti Kollégiumot indít szeptembertől a Magyarországi Református Egyház és a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány 18 és 35 év közötti közélet iránt érdeklődő fiatalok részére. Augusztus 20-ig várják a jelentkezéseket. ([email protected])

Fekete Ágnes áhítata

A Jelenések könyve elején hét levelet olvasunk, ebből az egyik az efézusiaknak szól. Ebben ez olvasható: "Tudom a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tűrésedet … terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál … az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért honnét estél ki, és térj meg!" Jelenések könyve 2,1-5

Valaki nemrég azt mondta nekem. Szeretlek, de a Rádióban. Nagyon furcsa érzések támadtak bennem akkor. Hiszen a szeretet nem lehet egy-egy helyhez, álláshoz, netán egy szerephez köthető. Ő persze azt akarta mondani, hogy ugyan nem ért velem egyet sok mindenben, de azért szívesen hallgat. Számomra ez a mondat mégis magányosságot hozott el. Ha igaz az, hogy szeretetből élünk, akkor nem létezik más látószöge az életnek. Nem lát minket Isten egy kicsit munkásnak, egy kicsit hasznos állampolgárnak, egy kis katonának, egy kis hivatalnoknak az Ő birodalmában, hanem egyedül kegyelem által ismer minket.
Nagyon szeretem a Szent öregek könyvét (Jel kiadó, 2010.) Ez egy nagyon korai keresztyén szöveg, azoknak a szerzeteseknek a bölcs mondásai, akik a 3. században kivonultak a pusztába, és mindent otthagyva igyekeztek Krisztust követni. Ezek között olvasható, hogy egyszer egy Mózes nevű remetét meghívtak két társuk ügyében, akikről azt állították, hogy bűnbe estek. Mózes először nem akart elmenni. Majd fogott egy kosarat, beleöntött homokot, és azt vitte magával az úton, ahogyan kunyhójától haladt a többiek felé. Azok pedig megkérdeztek: Miért hoztad ezt el? Mózes erre ezt válaszolta: Bűneim ömlenek mögöttem, és nem látom őket. Ma viszont eljöttem, hogy idegen bűnök fölött ítélkezzem. (496. mondás) Így aztán senki sem mondott ítéletet az illetők fölött.
Az emberrel gyakran előfordul, hogy olyan erősen küzd, annyira akarja a jót tenni, hogy a szeretet kirostálódik a szívéből. Már nem a szeretet lesz a mérték, nem azon keresztül látjuk a világot, hanem a tetteink, fáradozásaink, jó ügyeink válnak mértékké. Pótcselekvések garmada jellemzi sajnos egyházi közösségeinket ugyanúgy, mint egykor az efézusi közösséget is. Mert szép dolog mindent elviselni, szép dolog tűrni és szenvedni is. Dicséretre méltó az efézusiak részéről az, hogy nem adják fel, küzdenek és helytállnak. De mindez minek, ha nincs benne szeretet? Emlékszem arra a pillanatra, amikor itthon egyszer felidegesítettem magam a rendetlenségen. Elkezdtem pakolni, dolgoztam, mint egy motolla, duzzogva rakodtam a dolgokat egyesével a helyükre. Mindenki látta idegességemet, és persze ideges is lett tőlem. Aztán leültem a fotelba, szétnéztem, és megkérdeztem magamtól: Most te a "tiszta udvar, rendes ház" címért küzdesz? Nem lenne jobb, ha inkább beszélgetnél a gyerekeiddel? Az első szeretetet könnyű elhagyni mindenféle célokért, ügyekért. Sőt, általában éppen azok hagyják el, akiknek sok "ügyük", akik nem lagymatagok, hanem Istent szeretnék szolgálni.
Pedig Isten nem teljesítményeket vár tőlünk. A keresztyénségben soha nem héroszok voltak, félistenek, nagy hősök, hanem emberszerető lelkek. Ezek a pusztai remeték azért tudták legyőzni önmagukat és a gonoszságokat, mert a szeretet volt az a fő erő, amiből éltek, és nem a vallásos teljesítményük. A korai egyházban gyakran megtörtént az, hogy belőlük lett később püspök vagy valamilyen egyházi vezető, és ezt a lelkületet vitték a hivatalos életbe is. Nem is gondolnánk ma, mennyit köszönhetünk azoknak a névtelen embereknek, akik így átadták magukat a szeretet útjának! Adja Isten, hogy mi is életünk titkos útjain szeretetben éljünk! Ámen.