2017-11-01

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Ezen a napon, amikor valószínűleg a legtöbb ember azzal foglalkozik, hogy temetőbe megy, vagy legalább otthon halottaira emlékezik. Mindannyiunk életének nagy feladata a gyász. Nincs olyan ember, aki ne élt volna át nehéz veszteségeket. De hogy ezeket hogyan kell elfogadni, milyen is az a gyászmunka, arról nagyon keveset hallunk. Lenkeyné Teleki Mária, paksi lelkész beszél most arról, hogyan vált számára meghatározó témává a gyászban való segítés.

Lenkeyné Teleki Mária: Egészségügyi szakközépiskolába jártam, és orvosnak készültem. Az érettségi után elmentem dolgozni egy klinikára azzal a nagy öntudattal, hogy az ész a mindenható. Tizennyolc évesen gyakran gondolkozik így az ember… De ott álltam a belklinikán, ahol mindennapos vendég volt a halál, és láttam, hogy az orvostudomány kiváló képviselői vannak itt, és jóllehet mindent megtesznek, de attól még arat a halál, visz fiatalt és időst. Akkor kezdett derengeni a felismerés: nem a mi kezünkben van a kormánykerék. Ez nagyon meghatározó, nagyon mély élményem volt. Végiggondoltam, hogy miért is érint engem ez a téma ennyire, és rájöttem, hogy minden életszakaszomban haltak meg mellőlem kortársaim. Általános iskolásként meghalt egy lány az iskolából, aztán tizennyolc évesen egy barátom, huszonegy évesen meghalt a barátnőm. Nagyon hosszú gyászaim voltak, amelyek nem tudatos gyászok voltak, de nagyon nehezen tudtam elengedni őket. A gyülekezetünkben öt tagunk lett daganatos. Volt, aki már régebb óta cipelte ezt a terhet, volt, aki kigyógyult, de később kiújult a betegsége. Akkor gondoltam, hogy ha igényük lenne rá, akkor indítanék egy csoportot. El is indultunk, velem együtthatan. Igazából nem kellett mély utánajárás, mert nagy volt a bizalom felém, és egymás felé is. A Semmelweis Egyetemen voltak mentoraim, akik a hátteret biztosították. Nagyon szoros kapcsolat alakult ki ebben a csoportban. Sokat tanultam tőlük, és ők is egymástól. Tartották azt, aki kifelé ment. Útközben, az egyik társunk meghalt. Volt, amikor hozzá mentünk már, és az ágyát ültük körbe. Megrázó pillanatok voltak, amikor el kellett engedjük. Nehéz volt a temetés, de aztán lezárásként újra kiment a csoport a temetőbe, hogy elengedjük őt.
Fekete Ágnes: Így kétszeresen is átélték ezek az emberek a gyászt, hiszen maguk is daganatos betegek voltak. Nagyon nehéz lehetett ez a szembesülés.
Lenkeyné Teleki Mária: Valóban. A melléállást, kísérést, tartást, a lelkigondozás alapját ott átéltük együtt. Ezt a programot veszteségekre dolgoztam ki, hiszen minden veszteség elindít az emberben egy gyászfolyamatot. Nemcsak az okoz gyászt, ha egy szeretett személyt veszít el valaki, hanem az is, ha az egészségét veszíti el, vagy azt, hogy egészséges gyereke lehet, mert beteg gyermeke született. Ezzel a betegcsoporttal vittük végig először ezt a programot. Ők hívők voltak, de zömében nem hívő emberekkel dolgozom. Nyilván a gyászfeldolgozásban nagyon nagy erő, ha az embernek van jó istenkapcsolata. De természetesen tudunk dolgozni akkor is, ha valakinek nincs, vagy valahol sérült az istenkapcsolata. Van olyan, amikor a végén, ha úgy érzem, előveszem a Bibliát és felolvasom az emmausi tanítványok történetét mondván, hogy ez alapján haladtunk. Ilyenkor van, hogy fölismeri valaki: Jézus eddig is velem tartott, csak nem vettem észre.
Fekete Ágnes: Az életünk tele van gyásszal.
Lenkeyné Teleki Mária: Igen. Megvannak a normatív veszteségek, és vannak paranormatív veszteségek, melyeknek meg vannak a gyászfolyamataik.
Fekete Ágnes: Az mit jelent?
Lenkeyné Teleki Mária: Paranormatív, amikor a normálistól eltérő veszteségek érnek. Elvándorlások, kiköltözések, az otthon, a haza, a család elhagyása. Nagyon komolyan kell ezzel dolgozni. Aki kimegy külföldre, valószínű kevés ideje van a gyászra, vagy kevéssé figyel erre.
Fekete Ágnes: Az is egy reakció a gyászra, hogy nem foglalkozom vele.
Lenkeyné Teleki Mária: Igen. Valószínűsíthető, hogy a következő generációkban traumatizálni fogja őket, amiről még nem is tudunk. Mert nagyon sokszor a gyászban jönnek elő olyan elfojtások, amelyeket hozunk magunkkal, de már nem is emlékszünk rá, hogy miért is kerültek bele az élettörténetünkbe, mert akkor csak legyintettünk rá.
Fekete Ágnes: Például mi lehet egy ilyen?
Lenkeyné Teleki Mária: Például ahogy elgyászolunk valakit. A halál, mint tabu. A huszonegyedik században hospitalizálódott a haldoklás, és kikerült a mindennapjainkból, a közvetlen környezetünkből. Általában nem otthon halnak meg az emberek. A gyerekek nem látják, a szülők nem beszélnek róla.
Fekete Ágnes: Régen sokkal gyakoribb volt a gyászesemény, a gyógyíthatatlan betegségek miatt.
Lenkeyné Teleki Mária: Egyszer az egyik tanítványom mesélte el, hogy a kistestvére megkérdezte az anyukájától, hogy meg fog-e halni, mire az anya azt felelte: nem. Ezzel rövidre volt zárva a történet. Az ilyen válasz nagyon mély sebeket hozhat később a felnőttségünkbe. Vagy valakinek az istenképében is lehetnek sérülések, mert azt mondták neki gyerekkorában, hogy ha imádkozol, akkor meg fog gyógyulni az anyukád vagy az apukád. Ő ugyan imádkozott, de a szülő mégis meghalt. Előfordulhat, hogy később nem tudjuk, miért van olyan hatalmas ellenállás benne az Istennel és az egyházzal szemben. Az a gyermekkori törés okozhatja, amelyet már nem is biztos, hogy elő tud hívni. Akkor csalódott Istenben, és ezt senki nem oldotta fel benne. Senki sem mondta, hogy szabad a csalódásait, a haragját kimondani, az Istennek. Nagyon fontos az, hogy az érzéseinkkel mit kezdünk.
Fekete Ágnes: Furcsa, amikor azt mondják a gyászolónak, hogy ne sírj.
Lenkeyné Teleki Mária: Mindenkinek más mintája van arról, hogy hogyan gyászoltak. Kívülállóként én mindig arra bátorítom a gyászolókat, hogy engedjék meg maguknak azt, ami nekik jó, és ne érdekelje őket, hogy mit mondanak a családtagok vagy ismerősök. Szokták mondani, hogy rakd el a ruhákat, vagy rakd el az ágyneműt! Ha te még most nem tudod, vagy nem akarod elrakni, akkor ne rakd el. Engedd meg magadnak azt, amiben jól érzed magad. Engedd meg a fájdalmat is. Az érzéseikkel, a fájdalmukkal tudnak menni Isten felé. Mondják ki a haragjukat az elhunyt felé, Isten felé, ne zárják magukba, mert akkor tudnak majd gyógyulni, ha ki merik mondani, ami bennük van.
Fekete Ágnes: Az egyházban valamiért azt érzik az emberek, hogy itt "viselkedni" kell.
Lenkeyné Teleki Mária: A programom alapja az emmausi történet, amelyben Jézus csak odaáll a tanítványok mellé és csak hallgatja őket. Engedi, hogy beszéljenek. Engedi, hogy ne ismerjék föl. Nem ráolvas, és nem megmondja, hanem csendesen, szelíden melléjük áll, amíg maguktól elindulnak majd a visszafelé vezető úton.
Fekete Ágnes: Melyek ennek a programnak a főbb állomásai?
Lenkeyné Teleki Mária: A német pasztorálpszichológia kiemelkedő képviselője, Isidor Baumgartner műve alapján dolgoztam ki a programomat. A bibliai történetek akkor kerülnek közel hozzánk, ha odafigyelünk mindig az érzésekre.
Fekete Ágnes: Általában ésszel közelítünk a bibliai történethez.
Lenkeyné Teleki Mária: Igen, az eszünket kezdjük el pörgetni. Pedig az emberi érzések nem változtak az évezredek alatt, ugyanazok maradtak és ott is ugyanúgy, mint a huszonegyedik században jelen van a félelem, a csalódottság, a reménytelenség, a harag, és mindegyik gyógyulásra vár. Ezek az érzések azok, amelyek összekapcsolják a múlt emberét a jelen emberével. Ez a történet attól lesz élővé, elevenné számunkra, ha meglátjuk, hogy az élet sötétségében botorkáló ember hova jut, ha a Feltámadottal találkozik? Hogyan tapasztalhatom meg Krisztust, mint világosságot a mélységekben?
Fekete Ágnes: A hét lépés hét alkalmat jelent?
Lenkeyné Teleki Mária: Igen. A helyi művelődési ház volt igazgatónője nevezte el a programot, azt mondta, legyen ez Hét lépés klub. Van egy nulladik találkozásunk, amikor találkozom azokkal az emberekkel, akik jelentkeznek a csoportba. Vannak olyanok, akiknek nincs szüksége arra, hogy ilyen csoportba járjanak, és van, akinek olyan mély elakadása van, hogy az én lelkigondozói kompetenciámat már meghaladja. Ilyenkor, kérem, hogy menjen el pszichológushoz vagy pszichiáterhez. Fontos mindenkinek a szívére helyezni, hogy felelősek egymásért.
Fekete Ágnes: Bárki jelentkezhet a csoportba?
Lenkeyné Teleki Mária: Azt kértem, hogy ha lehet, akkor három hónapnál idősebb legyen a gyász. A hagyatéki tárgyalás nagyon megnehezíti sokaknak a gyászfeldolgozását. Szívem szerint azt kérném mindenkitől, hogy az jöjjön, aki túl van a hagyatéki tárgyaláson.
Fekete Ágnes: Melyek a lépések?
Lenkeyné Teleki Mária: Az első lépés: veszteség, emlékek, öröm. Ennek az alkalomnak a fő célja, hogy az örömöket a kezünkbe tartsuk, és a veszteséget pedig lerakjuk és tartsuk távol. Ehhez megvannak a gyakorlatok. Végigbeszéljük. Ez nem jelenti azt, hogy már el tudja engedni az ember, csak hogy egy-egy pillanatra próbálja az elhunyt személyhez kötődő örömeit a kezében tartani, hogy az legyen az erőforrása. Ugyan nagyon gyorsan visszakúsznak a veszteségek okozta fájdalmak, de ott ezt gyakorolják. Nagyon kemény egyéni munkát igényel egy ilyen úton lét.
Fekete Ágnes: Ez tárgyiasítva is van például fényképpel?
Lenkeyné Teleki Mária: Igen. A következő alkalmon arra nézünk rá, hogy hol tartunk az úton? Mivel küzdenek? Ki kell mondani, ami bennük van. A harmadik alkalommal kimondják a szomorúságukat. Meghívhatnak valakit, akinek ezt elmondják. Egy nagyon nehéz alkalom, mert nehéz hallani a szomorúságot.
Fekete Ágnes: Egy kicsit kívülről kell magukról beszélniük?
Lenkeyné Teleki Mária: Igen. Elmondja, hogy mi az, ami elszomorítja. Megállni és kimondani a szomorúságot. Tovább lépve aztán eljön az a pont, amikor a reménység fókusza új irányt vesz: hogyan tovább nélküle? Hogyan tovább a veszteségemmel? Az Istenkérdés, majdnem mindig előjön. Nem meri kimondani az Istennek, hogy haragszik, mert ugyan nincs már istenkapcsolata, de azt tanították neki valamikor régen, hogy nem mondunk az Istennek semmi olyat, ami nem tetszetős. Nagyon szépen beszélünk, szép imádságokat mondunk, és nem mondjuk azt, hogy haragszom rád Uram, mertelvetted a gyerekemet. Pedig ez fontos, szabad, és kell is kimondani, a haragot, az értetlenséget, a miértet.. Itt erre felszabadulnak. Ezért is érzem, hogy egy lelkigondozói kísérés nagyon sokat segíthet.
Fekete Ágnes: Hogy tudnak kijönni ebből a haragból? Mert nyilván azért fontos megfogalmazniuk, hogy tovább tudjanak lépni.
Lenkeyné Teleki Mária: Nagyon sokszor nehezíti a gyászfeldolgozást a beteg istenképünk. Egy ítéletes, szigorú Istent élnek elénk, aki megbüntet, ha rossz vagy, és a gyászban megérdemled azt, hogy ez a veszteség ért, hisz az kap büntetést, aki rossz volt. Nehéz helyzetek ezek is, és nagyon bele lehet ragadni.
Fekete Ágnes: Hogy lehet továbblépni?
Lenkeyné Teleki Mária: A hatodik alkalmon visszatekintünk a megtett útra, és kimegyünk a temetőbe. Természetesen csak azzal, aki ezt szeretné.
Fekete Ágnes: Hogy már emlékké váljon?
Lenkeyné Teleki Mária: Szinte minden alkalommal igénylik, hogy egy imádságot mondjunk el. Ha hívő, ha nem hívő összeforrasztja a csoportot. A hetedik alkalommal pedig ránézünk az élettörténetükre, hol vannak, kikkel vannak? Ez a hogyan tovább?
Fekete Ágnes: Az elengedés?
Lenkeyné Teleki Mária: Igen.
Fekete Ágnes: Az elengedésről szól az egész gyász folyamat, hiszen mi mindig birtokolni akarjuk az életet.
Lenkeyné Teleki Mária: Igen, azt gondoljuk, hogy mindent a kezünkben tartunk, mert a hatalomra való törekvés ott van folyamatosan az emberben. Abban erősítem mindig a gyászolókat, hogy meg kell találni a veszteségben, a fájdalomban is azt, amiből élet fakad, mert mindenből fakad élet. Megrázó, de nagyon felemelő, amikor felfedeznek a veszteségükben kis erőforrásokat, hogy "igen, tényleg, valami az életembe jött ezzel! Erre nem is gondoltam. Ebből kaptam valamit." Volt olyan, aki azt mondta, hogy most átadom Uram a gyermekemet Neked. Tőled kaptam és most visszaadom Neked.

Fekete Ágnes: Idén is átadták a Károli Gáspár Díjat. Fekete Zsuzsa először Kovács I. Gáborral, majd Hubert Gabriellával beszélgetett.

Kovács I. Gábor: Azt hiszem, meghatározza az ember identitását az, hogy honnan jön, milyen neveltetést kapott, és hogyan kötődik a környezetéhez? Nekem Hernádszurdokon, Gönccel szemben múlhatatlan élményem volt az "Istenes vénemberrel" való találkozás. Most, az eddigi legfontosabb dologgal foglalkozom. A tanszéken a tudáselittel, az egyetemi tanárok történetével kezdtem el foglalkozni, és nagyon hamar rájöttem arra, hogy a polgári kori egyetemi tanárok életútját vizsgálva milyen meghatározó a felekezethez tartozás. A huszadik században bármilyen református egyetemi tanárt vizsgáltam, legyen az geológus vagy orvos, visszafelé menve egy-két vagy három generáció múlva ott találtam a református lelkészeket, a református tanítókat.
Fekete Zsuzsa: Hubert Gabriellával beszélgetünk az Emberi Erőforrások Minisztériumában. Nagyon szépen fogalmazott itt a díjátadón, amikor azt mondta, hogy az egyházi gyűjtemények szélesre tárják az ablakaikat a világ előtt.
Hubert Gabriella: Egy szakma is elismerést kapott ezzel a díjjal. Esetünkben ez az evangélikus gyűjteményi szakma. Ezek az értékek nemcsak a mi értékeink, hanem az egész magyarságé is. A gyülekezeti ének kutatása és a könyvtörténet a területem, ezzel is tudjuk munkálni a keresztény egyházak közötti megbékélést, az ökumenét. Akik ilyen egyházi tudománnyal foglalkoznak, azok a legkisebb falvak gyülekezetébe is eljárnak, így tulajdonképpen missziót végeznek. Az biztos, hogy az én pápaiságom, neveltetésem, az nagyon meghatározó volt abban, hogy ide jutottam.
Fekete Ágnes: Tegnap, a reformáció nagy, ötszázadik évfordulós ünnepén több gyülekezetben is felolvasták a Bibliát illetve annak részleteit. Kolozsváron egy egész maratont rendeztek, amely most is tart Szól a Szkriptúra néven. Az egész Bibliát felolvassák. A múlt héten megtartott sajtótájékoztatón Horváth Levente lelkész és Berke Krisztina-Ágnes beszéltek.

Horváth Levente: Szól a Szkriptúra. Ez a szójáték, a Sola Scriptura latin kifejezést tartalmazza, amely azt jelenti Egyedül a Szentírás.
Berke Krisztina-Ágnes: Amikor elkezdtük ezt az eseményt szervezni sok visszajelzést kaptunk, hogy tényleg éjjel-nappal fogjuk olvasni a Bibliát? Igen. Október 31-én körülbelül fél nyolckor tudjuk elkezdeni, és attól a pillanattól kezdve egészen addig, amíg befejezzük, tényleg folyamatos lesz az igeolvasás. Van egy csapatunk, a szervezőcsapaton belül, akik azzal foglalkoztak, hogy felosztották az idősávokat. Éjjel húszpercesek lesznek a felolvasások, délelőttönként tizenöt percesek, délutánonként pedig tízpercesek. Már van nagyon sok csoportunk, akik bejelentkeztek, illetve vannak olyanok, akik azt mondták, hogy nem olvasni szeretnének, hanem ott akarnak lenni és hallgatni szeretnék.

Hírek
Korlátokkal és mégis teljes élet? Ezzel a címmel rendeznek érzékenyítő és szabadidős programot november 2-án. és 3-án, csütörtökön és pénteken Budapesten, az Alag utca 3. szám alatti Református Missziói Központban.

A VI. Keresztény Film- és Könyvnapokat szervezik meg november 3. és 5. között Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

A Kárpát-medencei Magyarok Zenéje koncertsorozat Gáláját november 5-én, vasárnap 17 órakor rendezik meg Budapesten, a Pesti Vigadó Dísztermében.

A Gyulai Pál utcai református gyülekezet kórusa és Baráth András zongoraművész ad hangversenyt november 3-án, pénteken 18 órakor Etyeken, a református templomban.

Brahms Német requiem-jét adja elő a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Nemzeti Énekkar november elsején, azaz ma este 20 órakor Budapesten, a Pozsonyi úti református templomban.

Fegyó Béla festőművész képeiből nyílik kiállítás november 5-én, a vasárnapi istentisztelet után 11 óra 30 perckor Budapesten, a Budai Református Egyházközség nagytermében. A kiállítás után eladott képek bevételéből a Majosházán épülő Hospice-házat támogatja a művész.

A Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthona akkreditált drogprevenciós továbbképzést hirdet pedagógusoknak és szociális szférában dolgozóknak november 8. és 10. között Sárkeresztúron. ([email protected])

Konferenciával emlékeznek Pógyor Istvánra és a kommunizmus egyházüldözésének más magyarországi áldozataira november 7-én, kedden 14 órától Budapesten, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán, a Ráday utca 28. szám alatt.

Fekete Ágnes áhítata:

"Azért jöttél, hogy elveszíts minket?" Márk 1,24

Szeretek játszani a szavakkal. Beszédünk minden egyes eleme egy-egy képet takar. Az a szó például, hogy veszteség azt a képet takarja, amikor az ember kezéből kivesznek valamit, ami az övé volt. De a bibliai szóhasználatban az elveszít szó mögött inkább a csökkenés képe áll. Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Kérdezik az ördögök a bibliai történetben. Tönkre akarsz minket tenni? Jézus nem válaszol erre a kérdésre. Nagyon sokszor olvassuk azt, hogy Jézust el akarták veszíteni, azaz össze akarták roppantani. Tevékenységét meg akarták fojtani.
Ha most életünk veszteségeire gondolunk, talán e kép segíthet nekünk. Mert sokszor elvesznek tőlünk embereket, lehetőségeket, de a veszteség nem összetörés. Inkább olyan, mint amikor a búzát csépelik. A cséphadaró ide-oda üt, mert a szemeknek ki kell esniük. El kell veszíteniük eddigi kalászhoz való tartozásukat azért, hogy most már a leendő kenyér alapanyagává legyenek. Minden veszteség ebben az életben egy ilyen átváltozás, ha akarjuk, ha nem. Még azokkal a gyászolókkal is megtörténik a csépelés, akik nem tudják elfogadni a veszteséget. Sokan beleőrülnek a gyászba. Sajnos ez is egy változás. Sokan belebetegszenek, vagy rossz döntések, kapcsolatok sorozatába menekülnek, vagy éppen elkezdenek iszogatni, eszegetni. Ezek mind változások: Azt mutatják, hogy veszteségeinkben a cséplés elengedhetetlen. Minden veszítés jelzi ezt: Ha akarjuk, ha nem, változásra van szükségünk. Ott kell hagynunk azokat a merev kereteket, elképzeléseket, amikben addig éltünk.
Azért jöttél, hogy elveszíts minket? A Biblia nyelvezetén szólva az ördögök kérdése ez. Azért nincs erre válasz, mert minden, amit elveszítünk, amit meg akarunk szüntetni a földön, az feltámad újból. Olyan ez, mint a lefojtott, ledugózott üvegben forró bor. Nem maradhat egyben. Az Isten nem szüntet meg semmit, hanem növel. Isten elvesz, de ad is helyette.
Péter egyszer azt mondta Jézusnak, amikor szenvedéseiről beszélt: "Uram, nem eshetik ez meg veled!" Hát hogyan érhetne téged ekkora veszteség? A dolgoknak nem ez a rendje! Hanem az, hogy te, aki erős vagy, aki gyógyítasz, aki vihart csendesítesz, majd szép lassan az egész világot lecsendesíted és meggyógyítod! Jézus pedig ezt válaszolta neki: "Távozz tőlem Sátán!" Mintha az ördögi az lenne, amikor kategóriákba, skatulyákba zárjuk Istent. Úgy tűnik, hogy az Isten ellenesség az, amikor megszabjuk, hogy mi az, amire szükségünk van, és mi az, amire nincsen. Pedig aki veszít, az még nem azt jelenti, hogy összetörik, magyarul ezt jól értjük – csak elveszít valamit.
Az az ördögi, amikor engem magam veszít el a veszteség. Az az ördögi, amikor elhitetik velünk, hogy a boltokban van a boldogság, és ha az a kincs elromlik, akkor véged van, vagy legfeljebb pótolnod kell azt a tárgyat. Pedig az életünk minden egyes történése olyan, mint a búzaszem életének alakulása. Folyamatosan verik ki dolgainkat a kalászból azért, hogy kenyérré legyen. Így öregszünk meg. Így adjuk át hajunk színét, majd bőrünk feszességét, majd emlékezetünket, majd járásunkat, és szép lassan mindent, de mindent a cséphadarónak. Lehet ez ellen lázadni, de akkor is átalakulunk. Lehet vitatkozni Jézussal a szenvedésről és a halálról, néha szükséges is ez, de a vége az lesz, hogy mindannyian megyünk vele. Mégiscsak jobb az, ha a kalász odaadja szemeit, és kenyérré alakul át.
Hányszor mondtam én is az életben, hogy nem adom! Négyéves koromban, emlékszem arra, hogy a születésnapomra sok vendég jött el, és szinte nem jutott a saját tortámból. Azt gondoltam magamban: nem adom! Aztán jött a babám, amit elvett a nővérem: nem adom! Aztán szerelmek jöttek, lakások, közösségek, annyi minden, amire azt kiáltottam magamban: nem adom! De az Úr elvette őket így is meg úgy is. Talán most már azt is ki tudom mondani: Isten keze volt ezekben mind. Ezek a veszteségek nem löktek el Istentől, hanem leegyszerűsítették az életet.
Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Nem. Jézus soha nem azért jön, hogy elveszítsen, hanem azért, hogy átalakítson. Bárcsak ma, amikor temetőkbe megyünk, talán gyertyát gyújtunk, miis engednénk, hogy átalakítson minket kalászból kenyérré! Ámen.