2016-01-20

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Ez a hét az ökumenikus, más szóval Egyetemes Imahét. Ilyenkor legalább egy héten át együtt imádkoznak a különféle felekezetű keresztények. Most kukkantsunk bele a hét megnyitójába, melyen Erdő Péter római katolikus érsek és Szabó István református püspök hirdették az Igét. Számos egyház képviselője pedig a liturgiában vett részt. Hallgassunk ebbe bele!

Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Mindörökké! Ámen.
Áldás, békesség!
Erős vár a mi Istenünk!
Az Úr áldja meg!
Fischl Vilmos: Tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa részéről. Az imaheti anyagot összeállító lett testvérek azt kérték, hogy idén a liturgiában részt vevő egyházak képviselői úgy lépjenek be a templomba, hogy kezükben egy Bibliát, égő gyertyát és egy tál sót hoznak. A lett vendégszeretet jelképe a kenyér, különösen is a feketekenyér. Az istentisztelet után a kijáratnál a gyülekezet néhány tagja a feldarabolt kenyeret fogja majd osztani. Vigyünk ebből a feketekenyérből magunkkal!
Tégy eggyé Benned, aki élsz és uralkodsz örökkön örökké!
Ámen.
Szentlélek Isten, öröm és békesség lelke, gyógyítsd megosztottságunkat, amelyet a hatalom és a pénz rossz felhasználása okozott, és engesztelj ki minket egymással, különböző kultúrák és nyelvek közt élőket! Egyesíts bennünket Isten gyermekeiként!
Népedet formáld szentté és Krisztusban eggyé!

Fekete Ágnes: Ilyenkor, ezen az ünnepi héten mindig igyekszünk megismerkedni valakivel, aki nem a mi egyházunk hagyományában nőtt fel, mégis érdekes az életútja, és a keresztények, az emberek közötti nyitottságról tesz tanúságot. Most Mustó Péter jezsuita szerzetessel beszélgetünk, aki nyolcvanegy évesen is engem megszégyenítően fiatalos gondolkodású. Először éppen ezt kérdeztem tőle: honnan ez a nyitottság?

Mustó Péter: Azt mondom, hogy Isten nyitott, és én egy istenkereső ember vagyok. Istent másképpen nem tudom elképzelni, mint nyitottan. Éppen Jézuson és a szavain keresztül ismerem meg Istennek azt a létét, hogy felhozza napját, és esőt hullat jóra, rosszra, hívőre, hitetlenre egyaránt. Jézus észrevette, és megdicsérte a pogány kapernaumi százados hitét. Jézus egy tükröt tart elénk vallásos emberek elé: nézzétek, az Isten nem olyan, mint azt ti szűken látjátok. A szűk látás az egymástól való félelem, az, hogy tartunk egymástól, görcsösen ragaszkodunk a saját hitünkhöz, és a mások hitét megvetjük vagy elítéljük.
Fekete Ágnes: Valamennyire természetes is az emberi félelem…
Mustó Péter: Az emberi félelem nagyon is természetes. Azt tapasztaltam, hogy a félelem vakká tesz. A félelem és az ítélkezés magunkra vet vissza bennünket, bezár önmagunkba, nem tudjuk észrevenni a másikban azt, ami jó, ha félek tőle.
Fekete Ágnes: Természetes a félelem, ugyanakkor nem jó félelemben élni.
Mustó Péter: Én katolikusnak születtem, katolikusnak neveltek, a véremben van. Azonban az egyik nagyapám, és a másik nagyanyám református volt. A nagynéném, aki keresztanyám is volt, szintén református hitben élt. A református nagyapám hívő volt, a katolikus nagyapám nem volt hívő. A református nagyapám imádkozott, a katolikus nagyapám nem imádkozott, bár jó ember volt mind a kettő. Fiatalkoromban sok évig Németországban, menekülttáborban éltünk.
Fekete Ágnes: Miért?
Mustó Péter: Mert 1945-ben kimenekültünk Magyarországról. Egyszer a barakktábor kápolnarészében egyedül voltam. A másik oldalon a református tiszteletes úr istentiszteletet tartott. A falon minden szó áthallatszott. Akkor ott azon kezdtem el gondolkodni, hogy bűn-e az, ha én református istentiszteleten részt veszek?
Fekete Ágnes: Zsigerből jött ez az érzés?
Mustó Péter: Igen, de az egészen biztos, hogy nem a szüleim nevelték belém. Ez a helyzet, hogy hallom a fülemmel a református istentiszteletet, és ezt bűnnek kellene tartanom, annyira megdöbbentett, hogy el kezdtem gondolkodni: mi lesz a családommal, rokonságommal? Külön mennyországba megy az egyik, meg a másik? Szégyelltem magamat magam előtt, hogy ez miért is van? Később, már öregkoromban olvastam, hogy bizony a harmincas években XI. Pius pápa valamelyik megnyilatkozásában hangsúlyozta, hogy bűn más keresztény istentiszteleten részt venni. Lehet, hogy ezt hallottam valahol, talán egy prédikációban a misén, és valahogy megmaradt bennem. Bűntudatot keltett. Annyira rossznak tartom az egymástól való félelmet, hogy úgy érzem, Isten azt a megbízást adta nekem, hogy mindenkinek mondjam: nem drágám, nem szabad!
Fekete Ágnes: Tehát akkor jött rá, hogy az egymástól való félelem zsákutca?
Mustó Péter: Igen. Ez egy zsákutca, mert nem azáltal erősödik meg a hitem, ha a másikat leértékelem. Lehetnek szokásaim, szertartásaim, amelyet helyesnek és jónak tartok, amelyről azt mondom, hogy igen, ez az enyém. De milyen jogon mondjuk egymásnak, hogy te rossz formában tiszteled Istent. Eszembe jut most édesanyám egyik elbeszélése, amelyet ő is hallott valahol. Egyszer egy misszionárius elment egy szigetre, ahol a pogány lakosságot tanította Isten jóságára és a hitre. Megtanította nekik azokat a szavakat is, hogy Isten jó! Egyszer aztán el kellett utaznia, beszállt a csónakba, az őslakosok pedig ott álltak a parton. Egyszercsak a csónak felé kiáltottak: hogy mondtad a szavakat? Isten rossz? A misszionárius kiabált nekik, hogy nem azt mondtam, hanem azt, hogy Isten jó. Nem értettük, – mondták – azt mondtad, hogy rossz az Isten? Erre azt válaszolta nekik: mondjátok csak úgy, ahogy tudjátok! Nem a szavak számítanak, hanem az, hogy megértettétek: Isten jó, és Őt tudjátok tisztelni. Istent a magunk nyelvén tiszteljük, ahogy azt ki tudjuk fejezni! Istennek a tiszteletünk a fontos, nem pedig az, hogy milyen szavakat használunk ehhez. Az édesanyám ebből a szempontból, nagyon nyitott volt. Nem tanítottak engem sohasem bezártságra, és mégis… halljuk valahonnan az előítéleteket. Nem akarom azt a pápát sem elítélni. Talán abban az időben így fejezték ki magukat, de számomra elmúlt ennek az ideje.
Fekete Ágnes: Remélem, hogy most már mindenki számára!
Mustó Péter: Nem. Nem mindenki számára. Ez mindnyájunk számára egy hosszú út, míg eljutunk arra a lelki érettségre, hogy szeressem az enyémet, és abban éljek, ugyanakkor szeressem a másikét is. Jézus éppen a hívő emberekkel, azokkal szemben volt kritikus, akik megtartották a vallási szabályokat. Mert az nem minden, hogy megtartod a szabályokat, Isten több ennél. Mindennél több. Igenis, a sajátomnak meg kell tudni mondani azt, amit nem tartok helyesnek, hogy jó irányba fejlődjünk. A másikakat viszont tanuljam meg szeretni! Mert magunktól nem mindig szeretjük meg a másikét, mert a másiké az idegen. Meg kell, tanuljam, hogy hogyan szerethetem őt!
Fekete Ágnes: A szeretet, tanulás?
Mustó Péter: Ez tanulás kérdése is. Nemcsak magától jön. Isten belénk teremtette a dinamizmust, hogy tanuljunk.
Fekete Ágnes: Mit jelent ez a tanulás?
Mustó Péter: Azt, hogy jobban látok, hogy mást is észreveszek, mint amihez hozzá vagyok szokva. Befogadóképes vagyok, nem ítélkezem, hanem előbb jobban odanézek, még jobban megvizsgálom azt, ami nekem idegen.

Fekete Ágnes: Tehát ez egy jelzés?
Mustó Péter: Igen, mert amit szeretek, ami örömet szerez, amiről meg vagyok győződve, abban lubickolok, mint a meleg vízben. Ami pedig idegen, az hideg víz számomra, ahhoz hozzá kell szokni, azt meg kell szeretni. A háborúk onnan jönnek, hogy féltjük a magunkét, vagy rá akarjuk erőszakolni a magunkét másokra, és a másokét nem tudjuk tiszteletben tartani. Ez a tanulás. Minden Istentől van.
Fekete Ágnes: Tehát olyan nem létezhet, ami valamiképpen,legalább a megengedő akaratával ne Tőle lenne?
Mustó Péter: Ezt szokták a keresztények mondani, hogy Istent védjék az ellen a rossz ellen, ami nekik rossz. Pedig úgy teremtette a világot, hogy a rossznak nemcsak a lehetőségét adta meg, hanem olyan világot teremtett, amelyben olyan dolgok történnek, amelyek számomra, az én szemszögemből rosszak, de lehet, hogy az a másik szemszögéből jók. Én is csak a magam szemszögéből tudom látni a dolgokat. Az első világháborúban még nagyon közel voltak a katonák egymáshoz, az árkokból lőttek egymásra. De karácsonykor szünetet tartottak, közösen ittak egy kis forró bort, aztán megint visszamentek az árokba, és megint lőttek egymásra. Mindkét részről ugyanahhoz az Istenhez imádkoztak, hogy segítse őket, hogy ők életben maradjanak, a másik meg meghaljon. Mi emberek nagyon szűk látószögűek vagyunk. Az, ami nekem rossz, az bele van építve a teremtésbe.
Fekete Ágnes: Ennek a jelképe a kígyó, amely ott volt a teremtett világban.
Mustó Péter: Ott volt a teremtett világban, a Teremtés könyve szerint. Azt mondjuk, hogy a halál a bűnnel jött. De nem úgy, hogy azért fogok nem sokára meghalni, mert valaki bűnt követett el. Amit mi életnek, vagy élőnek ismerünk, ahhoz hozzátartozik a változás és az elmúlás. Az, hogy a halál a bűnből következik, azt lelki értelemben értem. Ha bennem, a lelkem ereje, bizalma, hite és szeretete gyengül, az onnan származik, hogy én elfordítom a fejemet, a szívemet, bezárkózom, csak magammal akarok foglalkozni. Különben azt mondom, hogy csak ismételgetünk bibliai szavakat, de nem igazán hisszük azokat.
Fekete Ágnes: Ennek a veszélye mindig fönnáll, hogy csak mondjuk és citáljuk a Biblia szavait.
Mustó Péter: Valóban így van! Gyerekkoromtól kezdve más nyelvben, más kultúrában, más országban kellett élnem. Előbb Magyarországon, aztán Németországban, Franciaországban és Dél-Amerikában. Mindig azt tapasztaltam, hogy a szavak ki akarnak fejezni valamit, de nem a szavak a fontosak, hanem a szavak mögött lévő valóság. A szavak mögött levő valóságot kell megkeresnem, ha meg akarok érteni valamit. Ezt most már mindenki tudja, aki lefordít egy könyvet: nem azzal kell bíbelődni, hogy a másik milyen szavakat használ, hanem azzal, hogy a szavai mögött mit akart igazán mondani. Lehet, hogy bájos, bűvös szavakkal fordul hozzám, de mögötte valami csalóka van, valamit csak el akar érni nálam, tehát a szándéka is a szavak mögött van. Szavakat mondunk a hitvallásban is, ezekkel a szavakkal megvalljuk azt, hogy mely közösséghez tartozunk, és ezekkel a szavakkal különböztetjük meg magunkat másoktól. De igazából a hit maga, a szavak mögött van. A hit nem mondatokról szól, hanem arról, hogy ráteszem az életemet arra, hogy van Isten, és jó az Isten. Ezért bízhatom benne. Ez nem a szavakban mutatkozik meg, hanem a tettekben, a viselkedésemben. Abban, ahogyan az embertársammal,a természettel bánok, ahogyan kritikus helyzetekben viselkedem: ott mutatkozik meg igazán a hitem, nem pedig abban, hogy mit vallok. "Nem mindenki, aki ezt mondja nékem: Uram, Uram megy be mennyek országába, hanem, aki teszi Atyámnak az akaratát." (Máté 7,21) Jézus mindig ezt hangoztatta. Ő nem mondta azt, hogy a szavak nem fontosak, csak azt mondta, hogy az igazi hit az a szavak mögött van. Vagyis a belsőből jön ki a jó szó.
Fekete Ágnes: Gondolom, ezen a téren is nagy tapasztalatokat hozott Dél-Amerika.
Mustó Péter: Dél-Amerikában nagyon belém égett valami. Nem egy fals tolerancia, hogy minden mindegy, hanem az, hogy tiszteletben együtt tudok élni, és barátaim lehetnek olyan emberek, akik sok dologban másképp gondolkoznak. Ez a közeledés csak akkor lehetett, akkor tudott megszületni keresztény felekezetek között is, amikor egymással beszélni tudtunk. Egyik katolikus, a másik református, és tiszteletben tudják tartani a másik vallását és hitét. Ismerek olyan családokat, akik egyik vasárnap a református templomba mennek, a másik vasárnap pedig a katolikus templomba.
Dél-Amerikába úgy kerültem, hogy volt egy nagyon-nagyon jó barátom, egy dán jezsuita, aki1965-ben Dél-Amerikába, Peruba ment. Akkor Peruban politikai válság volt. 1968-ban volt a Medellin-i Püspöki Konferencia, amely egy egészen új irányt mutatott, amelyet később a felszabadulás teológiájának neveztek. Ezt a szót itt Magyarországon nem szívesen hallják, de ezt a korszakot mégis ez az irányzat határozta meg, amit egy dél-amerikai rendtársam úgy fejezett ki: hirtelen rádöbbentünk arra, hogy a legkatolikusabb kontinensen mennyi igazságtalanság van. Ebből a szemléletváltásból hirtelen észrevették, és ez a megdöbbenés vezetett ahhoz, hogy tetteinkben kell megmutatnunk, hogy mit is hiszünk igazán.
Fekete Ágnes: Akkor ebben a folyamatban került ki Dél-Amerikába?
Mustó Péter: Az volt az illúzióm, hogy ott jobban meg lehet valósítani valamit, amit Európában nem lehet már megvalósítani, mert annyira megcsontosodott a kereszténység. A felszabadítás teológiája praxis és nem teória. Gyakorlat akart lenni, egy más viselkedési forma a szegényekkel, az elnyomottakkal, nyomorultakkal szemben. Ezek az emberek a hitükből fakadva szolgálják azt a népréteget, az őslakosságot, akit mi indiánnak nevezünk. Ők azok, akiket megvetettek, illetve velük élnek a volt rabszolgák, a fekete bőrűek. A tizenhatodik században a salamankai egyetemen hosszú vitákat folytattak arról, hogy az indiánoknak van-e lelkük? Végül eldöntötték, hogy van. Hála Istennek! De ehhez a döntéshez nekik évtizedekre volt szükségük. Évszázadokra volt szükség, hogy egyházi szinten is elfogadjuk, hogy ők egyenrangú emberek. A társaim azt tapasztalták, hogy a keverék üzletemberek, akik kereskedők voltak, megvették a termelőktől a krumplijukat, kávéjukat, kakaót és mindent, amit termeltek, de az áruk árát ők határozták meg. Ezzel azt akarták elérni, hogy az indiánoknak ne legyen önbecsülésük, hogy ne követeljék meg a jogaikat. A rendtársaim építettek egy művelődési házat. A kereskedő, keverék emberek, a gyarmatosítók ezt nagyon rossznéven vették, és elítélték azt, hogy a papok egy asztalhoz ültek az indiánokkal. Attól tartottak, hogy akkor az indiánok nem fognak többé engedelmeskedni a kereskedőknek. A gyarmatosító kereskedők féltették a hatalmukat. Különbség van az őslakos, az indián, és a fekete bőrű volt rabszolga között. Azért vittek fekete rabszolgákat Dél-Amerikába, mert ők erősebbek voltak, jobban bírták a munkát, kevésbé haltak bele sorsukba, túl tudták élni a nehézségeket. Míg az indiánok kihalóban voltak, mert azt a kemény munkát, amit a hódító spanyolok megköveteltek tőlük, nem bírták ki, és belehaltak. Sokszor az anyák megölték a gyerekeiket, csakhogy ne éljenek tovább azok között a körülmények között, ahogyan akkor nekik élniük kellett. Ez volt az el comandero rendszer, ami azt jelentette, hogy egy hódító spanyol uralma alá vett indiánokat, és saját kénye-kedve szerint dolgoztatta őket, mert a spanyolok a földet is elvették tőlük. Sőt kereszténnyé kényszerítette őket, hisz azzal volt megbízva, hogy vezesse be a hitet. A hitnek azonban az volt a feladata, hogy az indiánok engedelmeskedjenek, és vessék alá magukat a spanyoloknak. Egy-egy spanyol akár háromszáz indián fölött is tudott így uralmat gyakorolni. Egyszer egy ilyen el comandero megtért, belátta, hogy szörnyűség, amit csinál. Domonkos szerzetes lett. Később pedig püspök lett Mexikóban, aztán könyveket is írt. Négyszer átkelt az óceánon, hogy V. Károly császárt meggyőzze arról, hogy szabadítsa fel az indiánokat a rabszolgaságból. El is érte. A császár megtiltotta a spanyoloknak, hogy indián rabszolgákat tartsanak. A szerencsétlensége ennek az esetnek az, hogy ez a püspök azt mondta: hozzatok inkább Afrikából fekete embereket, azok sokkal erősebbek, és bírják a munkát, de az indiánok nem. Akkor kezdték a fekete rabszolgákat összeszedni Afrikában.
Fekete Ágnes: Ez a kontinens talán még erősebben beszél arról, amit mi emberek egymással űzünk. Ez még komolyabb történet, mint amiről beszéltünk református – katolikus szinten.
Mustó Péter: Igen. Tényleg ez a történelmi helyzet. Ha tanulmányozzuk azt, hogy mi minden történt, amiből rengeteg igazságtalanság, és indulat született, akkor nekünk, európaiaknak és keresztényeknek nem lenne szabad kinyitni a szánkat. Amikor mások borzalmairól beszélünk, akkor azt kell mondani, hogy mea culpa, mi sem voltunk jobbak. Hátha már egy kicsit többet tanultunk, de van még tanulni valónk bővel, hogy hogyan is lehet együtt élnünk. Nem mondhatom azt, hogy ha nekem igazam van, akkor jogom van a másikat leigázni. Gyerekkorom óta ez ellen tiltakoztam kicsiben és nagyban. Nagyon nehéz kimondani mindezek után azt, hogy Isten mégis mindezt látja és tudja. Nem tudom, hogy miért, de ebből akar valami jót kihozni. Ez az én hitem. Az a reménységem, hogy tényleg meg is változik az emberiség, és finomabb érzékű lesz az ember.
Fekete Ágnes: Ez azért érdekes, mert manapság mindenki azt mondja, hogy a világ a vége fele szalad, háborúk vannak, mindennek vége lesz, a legsötétebb korszakot éljük.
Mustó Péter: Nem! Ez félelemkeltés! Szeretnék minden félelemkeltés ellen szólni, mert valamikor eldöntöttem, hogy én abban az Istenben hiszek, aki ezt a sok mindent átlátja, és valami jót csinál belőle. Volt egy idő, amikor nagyon kételkedtem benne. Azt gondoltam: lehet, hogy Isten tényleg gonosz és rosszindulatú, és ezért engedi mindezt meg? Hogyan lehet ez másként? Akkor döntöttem el igazán a hitemet felnőttként. Munkában voltam, ifjúsági lelkész voltam, és abban az időben alakult ki bennem, hogy minden kétely, minden fájdalom ellenére abból indulok ki, hogy Isten létrehozta ezt a világot, és ebben jószándék van, nem pedig rossz. Csak annyit tudok, hogy az én feladatom az, hogy ezt a reménységet ápoljam magamban és magam körül is, már amennyire képes vagyok erre.

Hírek

Ezen a héten tartják az Egyetemes Imahetet szerte a világon a Krisztus-hívők egységéért. A hét minden napján különböző felekezetű emberek egymás templomaiban, imaházaiban tartanak közös istentiszteket.

Keresztény-zsidó imaóra lesz január 24-én, az ökumenikus imahét utolsó napján 17 órától Budapesten, a Nagymező utca és a Király utca sarkán lévő Avilai Nagy Szent Teréz templomban a magyarországi egyházak vezetőinek részvételével.

Balassi Bálint a szerelem és az istenszeretet költője címmel tart előadást Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész a Csillaghegyi Esték sorozat keretében január 20-án, azaz ma este 18 órakor Csillaghegyen, a Vörösmarty utca 2. szám alatt.

A Kelenföldi Barokk Esték keretében Alföldy-Boruss Csilla ad orgonahangversenyt január 23-án, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október huszonharmadika utca 5. szám alatti református templomban.

Hangversenyt adnak a Csomasz Tóth Kálmán Református Alapfokú Művészeti Iskola tanárai és növendékei ma este 17 órakor Miskolcon, a Lévay József Református Gimnázium dísztermében.

Fekete Ágnes áhítata:

"Támada pedig köztük versengés is, hogy ki tekinthető köztük nagyobbnak. Ő pedig monda nékik: A pogányokon uralkodnak az ő királyaik, és a kiknek azokon hatalmuk van, jóltévőknek hivatnak. … De én ti köztetek olyan vagyok, mint a ki szolgál." Lukács 22,24-25; 27

Egyszercsak elkezdtek a tanítványok azon gondolkodni, hogy miféle rangsort lehet köztük felállítani? Károli úgy fordította: "versengés támada köztük." Volt egy olyan érzés, ami zsigerből jött belőlük, egyszercsak ott termett a szívükben. Hány és hány pszichológiai kísérlet igazolja ezt! Embereket összezárnak, akik először megismerkednek egymással, minden szép és jó, aztán szép lassan elkezdődik a rangsorolás: Ki az erősebb? Ki a domináns? Ki szabja meg a játékszabályokat? Az emberi létezés alapvető rugója az, hogy közösségeinkben rangsorok alakulnak ki. És általában sajnos, csak küzdelem árán születik meg az a működési mód, amelyben megtalálja a helyét az is, aki nem kezdeményező, könnyen feladja a dolgokat, de az is, aki karakterénél fogva mindig előre szalad, és mutatja az irányt. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Aztán ezeket a rangsorokat mindig újrakérdezzük, így születnek a forradalmak. Jézus is újraértelmezte az emberek közötti rangsort. De nem úgy, ahogyan ez lenni szokott, hogy bizonyos elégedetlen emberek zászlójukra tűzik: legyen egyenlőség! Aztán ők lesznek az urak. Ő azt tűzte zászlójára: szolga. Írjuk fordítva a sort! Fordítsuk visszájára ezt a sorban állást. Én beállok az utolsó helyre. Most keressétek a magatok helyét!
De vajon miért van az, hogy még a keresztyén egyházak sem képesek sokszor arra, hogy lemondjanak a másikért? Gyülekezetünkben sokszor volt élelmiszerosztás. Volt egy anyuka, aki mindig a legnagyobbat vitte, ha választani lehetett. Olyan mélyen benne élt az, hogy ő gyerekkorában nélkülözött, hogy a gyerekét mindentől szerette volna megvédeni. Ösztönösen felülkerekedett benne a gyűjtőszenvedély. A féltés, a félelem az, ami miatt képtelen vagyunk Jézus zászlója alá állni. Azt hisszük, hogy ha féltjük gyerekünket, akkor neki jobb lesz. Azt hisszük, hogy a félelem segítheti a szeretetet. De sajnos épp az ellenkezőjét érjük el. Ezzel a gondolkodással engedjük, hogy jótevőnek hitt uralkodók pöffeszkedjenek fölöttünk. Mert vannak emberek, akik nagyon jól tudják, hogyan kell a szívünk félelmét feléleszteni, de csak azért, hogy majd félve náluk keressünk oltalmat. Jézus a sor végére áll, ezzel elsősorban az emberek közötti félelmet veszi ki a közösségből. Ne féljetek egymástól! Higgyétek el, hogy Isten mindent megad nektek, akkor is, ha lemondotok bizonyos dolgokról! Bárcsak mi keresztyének meg tudnánk szelídíteni a szívünk félelmét és az egymás közötti félelmet, és oda tudnánk állni Jézus után a második helyre! Ámen.