2018-01-17

Szűcs Ferenc – Himnusz
S. Lackovits Emőke – Áldás és átok
Jaeshik Shin – 3. Hun-Han Találkozó
Fekete Ágnes – Jeremiás 5,4

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Néhány nap múlva ünnepli majd az ország a Magyar Kultúra Napját, amelyre éppen rímel az általunk elkezdett sorozat a Himnuszról. Az ellenséggel való küzdelem a mai témánk.

Szűcs Ferenc: A Himnuszban nincs szó átokról, csak áldásról. Sőt, az ellenségkép is egy sajátos formában jelenik meg, mert Istentől védő kart kérünk és nem támadni vagy hódítani akarunk. Talán még a "S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára" sem tekinthető hódító háborúnak, hanem egyfajta megtámadottságnak.
Fekete Ágnes: Keresztyén körökben szinte félünk kimondani, hogy ellenség.
Szűcs Ferenc: A zsoltárok tele vannak azzal, hogy vannak ellenségeink, és tény, hogy vannak. Ezzel szemben védelmet kérhetünk Istentől. Ha Isten nem véd meg bennünket, akkor valóban védtelenek vagyunk az ellenségeinktől. Az már egy másik kérdés, hogy mi ellensége vagyunk-e valakinek? Jézus a megbocsátásról beszél, és arról, hogy szeressétek ellenségeiteket. Pontosan ez fejeződik ki szavában: Te ne legyél valakinek az ellensége, te ugyanazzal az indulattal legyél mindenki iránt. Más kérdés az, hogy ha megtámadnak, akkor a védekezéshez való jogod megvan. A bibliai gondolkodás szerint, és különösen a zsoltárokban központi gondolat az, hogy Isten elé viszi, és nem egyedül küzd az ellenségeivel. Rábízza a bosszúállást Istenre. A Himnuszban megjelenik a belső ellenség is, "Hányszor támadt tennfiad szép hazám kebledre". Az önsorsrontásról szól ez, amikor nem tudunk egyetérteni a belső ellenségeskedés miatt, amelyben Jézus mondása szerint hasonlítunk ahhoz a házhoz, amely önmagával meghasonlik. Ez a szomorúság is megjelenik a versben, amellyel ma is szembe kell nézni. Permanens jelensége ez a nemzeti és minden közösségi létnek.
Fekete Ágnes: Tehát a különbség a kommunisztikus gondolkodás és a keresztyénség között az, hogy a kommunizmus azt hirdette, hogy majd mindenki mindenkivel békében lesz itt a földön.
Szűcs Ferenc: Ez utópia. Az ellenségeskedés valami módon része az emberi természetnek, az élet realitásához tartozik az, hogy nemcsak barátaink vannak, hanem ellenségeink is. Ezt a keresztyénség nem letagadja, hanem megtanítja kezelni: Jézus azt mondja, hogy eleven szenet gyűjtesz az ellenség fejére, ami nem büntetést, bosszút jelent, hanem azt, hogy előbb-utóbb várhatod azt, hogy a másik meg fog változni. Maga az eleven, az égő szén is egy folyamatot indít el. Megtörténhet az, hogy az ellenségből barát lesz, de csak akkor, ha valahol megszakad az ellenségeskedés folyamata.
Fekete Ágnes: De nem ezen a szinten oldódik ez meg, és ezt a Himnusz is így mondja.
Szűcs Ferenc: Tehát, legyél több mint az ellenséged, mert ha te ugyanúgy fogsz válaszolni, akkor a gyűlölet láncolata sehol nem szakad meg. A Himnusz ebben példaadó, hogy nem szól a bosszúállásról. Egy mondat sem hangzik el, ami bosszúról szólna. Védő karról van szó, és ez erősen összefügg azzal a keresztyén hagyománnyal, amely Szent Ágoston óta él, hogy igazságos háború, csak a védekező háború lehet.
Fekete Ágnes: A franciák himnusza, a Marseillaise az ellenség szidását is tartalmazza.
Szűcs Ferenc: A Himnusz szemléletmódja az ellenséget Isten büntetésének tekinti. A reformátori történelemszemlélet a tizenhatodik századtól kezdve az Ószövetségből azt a következtetést vonta le, hogy sorspárhuzam van a népek életében és Izrael történetében. Esztergomi Farkas András éneke 1538-ban a zsidó és a magyar nemzet összehasonlításáról szól. Kölcsey éppen ezen a nyomon halad a Himnuszban, hogy az őseinket Isten hozta fel a Kárpátok bércére, Őtőle kaptuk az otthonunkat, a hazánkat, Ő jelölte ki a feladatunkat, és ugyanakkor a bűneink miatt gyúlt harag a keblében. A Debreceni Kollégiumban az Ószövetség fontos tantárgy volt, és ez hatott Kölcseyre ugyanúgy, mint Kálvin vagy Bullinger történelemszemlélete is, aki levelezésben állt magyar reformátorokkal, és arra buzdított, hogy a török hódítást tekintsék úgy, mint Isten nemzeti bűneink miatti büntetését. Valójában erre az ószövetségi teológiai gondolkodásra néhai püspökünk Hegedűs Lóránd mutatott rá legvilágosabban, ő elemezte ilyen mélységig a Himnuszt. Kálvin teológiájának a gyökere, hogy szakított azzal a liturgikus renddel, amely a középkor során műfaji különbséget tett a Szentírás különböző részei között. Ami egy néppel történt és egy népnek a valóságos hétköznapi életében, az ellenségeivel való küzdelmekben, az analógia lehet minden nép és minden nemzet számára. Prófétai módon szemlélte a történelmi eseményeket, és nem véletleneknek tekintette.

Fekete Ágnes: Áldás és átok a néphagyományban együtt járnak. Az átok szavunk eredetileg egy indulatszó volt. Valóban megesik, hogy az ember öntudatlanul is átkozódik, amikor a szíve mélyén nem akar bajt senkinek, csak dühös. S. Lackovits Emőke néprajztudóst kérdeztem arról, hogy a magyar népi világban, különösen a református hagyományban mit gondoltak az emberek arról, amikor valaki áldást vagy átkot hordoz. Nehéz ez a kérdés, hiszen a varázslás területe babonaság, amit a Szentírás alapján elkerülendőnek tartunk. Viszont mégiscsak mindennapos tapasztalatunk, hogy az ember a szíve mélyén hisz az isteni igazságtételben. Gyűjtőútjai tapasztalatairól mesél most S. Lackovits Emőke.

S. Lackovits Emőke: Valamikor a hetvenes években a férjemmel fönt voltunk a Vlegyászán, a Bihari-Havasokban. Amikor lejöttünk, bementünk Kalotaszegre. Kalotaszentkirályon nagyon kedves ismerőseink voltak. Ácsmester volt Pista bácsi és az édesapja is. Amikor gyalogosan megérkeztünk hozzájuk, nagyon megörültek nekünk. Pont előtte volt náluk disznóölés. Meg terítették az asztalt, és leültünk velük reggelizni, de akkor az öreg Pista bácsi fölállt, és azt mondta: "Adjunk hálát az Úristennek, hogy a mi kedves vendégeinket idevezérelte!" Ez az ácsmester ott egy gyönyörű hálát mondott. Imádkozott, majd megszegték a kenyeret, és így kezdtünk el reggelizni. Nekem ez hatalmas élmény volt! Még egy áldás kapcsolódik a jövés-menésünkhöz. 1973 nyarán Moldvában voltunk, Klézsén. Ott a tanítóékat ismertük, ugyanis korábban már jártam náluk. Elmentünk velük egy Estár Rózsa nevű szövőasszonyhoz, aki analfabéta volt, de fantasztikusan szépen szőtt. Ő volt a halottsirató asszony is. Amikor elköszöntünk Rózsa nénitől fölemelte a két kezét és áldást mondott ránk: "Az Úr Jézus vezérelje haza a mámikájukhoz!" Csodálatos volt ez! Felső-Háromszéken, Esztelneken szintén volt egy nagyon jó barátunk, Göncei Jóska bácsi, amikor jöttünk el, mindig rátette mind a kettőnk vállára a kezét és azt mondta: "Áldjon meg a Jézus!" Ezek személyes áldások voltak. A legelső egy hithű reformátustól, a többi az viszont katolikustól.
Például a karácsonyi köszöntés is tulajdonképpen egy áldásmondás. A Luca napi jókívánságokban is benne van az áldás.
Fekete Ágnes: Azt lehet mondani, hogy az ünnepekhez kötődnek áldások?
S. Lackovits Emőke: Ünnepekhez, találkozásokhoz, elmenetelhez. Az átkok közül a legerőteljesebbek a szerelmi átkok. A megcsalatás, a hűtlen elhagyás visszavonhatatlan átkot jelent.
Fekete Ágnes: A balladákban gyakran benne van ez.
S. Lackovits Emőke: Igen, és vannak ilyen népdalok is. Ha valaki rosszat tett a másiknak, nagyon keményen meg tudták átkozni.
Fekete Ágnes: Ez teológiai kérdés is…
S. Lackovits Emőke: Szentgálon találkoztam azzal, hogy valakire megharagudtak, mert valami rosszat tett, ezért az átokzsoltárt mondták rá. Például, ha valakitől valamit elloptak és tudták, hogy ki a tolvaj, de a tolvaj nem vallotta be, arra is átkot mondtak. Ezek a rontások.
Fekete Ágnes: Mi a rontás lényege?
S. Lackovits Emőke: Az, hogy azt akarom, hogy valakinek bizonyos dolgai ne sikerüljenek, és ezt rámondom. Ez visszanyúlik az ősvallásba, a kereszténység előtti időbe. A boszorkányperek tele vannak ilyen adatokkal.
Fekete Ágnes: Az egyház ezt egyáltalán nem támogatta.
S. Lackovits Emőke: Ezért maradt meg két Luca-szék, mert a plébános tudomására jutott, hogy valamelyik híve ezt csinálja, és mielőtt ő elvitte volna a templomba, hogy körülhintse szenteltvízzel, elkobozta tőle. Az egyik a Győri Múzeum gyűjteményében, a másik a Néprajzi Múzeumban található. A református egyház teljes mértékben kitörölte az ilyesmit, úgy, ahogy minden díszítést is. Nem tudjuk ezt igazán, mert nem maradt fönn konkrétan az, hogy ezt vagy azt reformátustól gyűjtötték-e. Anélkül, hogy az egyház tudott volna róla, biztos, hogy megvoltak a szokások. Azt tudom, hogy amikor elmentek búcsújárásra a katolikusok, akkor a református falurészből valók mindig megkérték őket, hogy hozzanak nekik is valamit. Úrnapján a körmenet résztvevőire áldást mond a pap, amely által maga a sátor és a sátorban lévők is megszentelődnek. Egy alkalommal Szentgálra mentem fölvenni videóra az úrnapi körmenetet. Végigvettem, majd átmentem a református templomba az istentiszteletre. Útközben találkoztam a református atyámfiaival, akik szedték le a sátrakról az úrnapi virágokat. Amikor megláttak azt mondták, hogy "azért szedjük mi is, mert ez nálunk régi szokás". A reformátusok is ugyanúgy vettek az úrnapi virágból, és vittek haza.
Régebben azzal törtek borsot egymás orra alá, hogy nagypénteken a katolikusok vitték a trágyát a falun keresztül a földekre, a reformátusok meg Úrnapján mentek ki dolgozni, szénát gyűjteni. Egyszer azonban az történt, hogy egy református család férfi tagjai kimentek szénát gyűjteni, és jött egy irgalmatlan nagy vihar, amely szétvitt mindent, és melléjük lecsapott a villám. Akkor fogadalmat tettek, hogy többet Úrnapján nem mennek ki dolgozni, ezek után a katolikusok is megszüntették a nagypénteki trágyahordást.
Nagyon érdekes dolog a kimondott szó erejében való hit. Ha kimondtak valamit, szentül meg voltak győződve, hogy az beteljesedik. Ez a lényege az áldásnak is: kimondom, és az beteljesedik. A regölő szövegekben gyönyörű áldások vannak. A regölés a felekezetektől független volt, Szent István protomártír napján. Adventtől, adventig a teljes szokásrendszer tele van áldással, ugyanakkor ott van mindig mellette az átok is. Nemcsak azért mondták ki az áldást, hogy ez megvalósuljon, hanem azért is, hogy elhárítsák az átkot.
Fekete Ágnes: Ezzel párhuzamban áll, és milyen szép, hogy a Himnusz nem átkozza meg az ellenségeit, hanem Isten védelmét kéri.
S. Lackovits Emőke: Igen. Kölcsey is református volt. A regölő szövegekben is ott van, hogy jókedvvel, bőséggel kapjanak áldást.
Fekete Ágnes: Az átok bizonyos értelemben nem biblikus. Hogy álljunk ehhez? Gondolom, te sem szoktál átkot mondani emberekre.
S. Lackovits Emőke: Nem szoktam, de vannak rövid átkok is. Többször lehetett ilyet hallani, főleg Dunántúlon, hogy "a rosseb egye meg!" Ez is egy átok. Orvostörténészek szerint ez a rákot jelenti. Meg se gondolták, csak valami nem tetszett, valami rossz volt, és máris kimondták. A mai napig kijön az emberek száján. Vagy például azt mondja valaki, hogy "A fene egye meg!" Az is egy betegség: a lépfene. Különbséget kell tenni, az első indulatból mondott és a tudatosan elmondott átok között. Lehet, hogy később megbánja valaki a kimondottakat. Találkoztam olyannal, hogy valaki megátkozott valakit, de utána megbánta, és elment hozzá. A néphit szerint, ha elmegy valaki az általa megátkozotthoz, akkor visszavonta az átkot.
Fekete Ágnes: Ez a hit az isteni igazságtételben?
S. Lackovits Emőke: Igen. Nagyanyám Észak-Erdélyben, Sajószentandráson volt tanítónő. Református iskolát alapított. Nagytatám ott volt jegyző. Volt nekik egy kúriaszerű házuk. 1944 novemberében menekültek el, és többet nem is mentek vissza. A házukat üzletnek használták, de nem tatarozták, így egyre romlott és romlott, aztán le kellett bontania tetejét, végül az egész házat. Édesanyám ráhagyta a református egyházra, de az önkormányzat odaadta a pópának. A faluban, nemcsak a magyarok, hanem a románok is figyelmeztették a pópát, hogy ne fogadja el, és ott ne kezdjen építkezést, mert átok fog rászállni, mert jogtalanul kapta azt meg. Elkezdett építkezni, de félbehagyták, a felesége alkoholista, majd öngyilkos lett, otthagytak mindent úgy, ahogy volt, és elmentek onnan. Azt mondták nekünk a református falusiak: "megmondtuk, hogy jogtalanul vették el a tanító néniéktől, és aki jogtalanul belemegy, arra átok száll.
Fekete Ágnes: Én is hiszek abban, hogy Isten igazságot tesz, de nem a mi igazságunk szerint.
S. Lackovits Emőke: Valóban, mert az ember emberi mértékkel mér, fogalmunk sincs az isteni mértékről, és nem tudjuk felfogni, hogy mit jelent az isteni igazság. Sziklaszilárd református hitű adatközlőm Balatonhenyén mindig kinn volt a szőlőhegyben. Vitte magával a Bibliáját, nem félt. Ott kinn aludt, hajkurászta a seregélyeket. Egyszer, amikor kimenetem hozzá, Vilma néni ott ült feketében és olvasta a Bibliáját. Ráköszöntem, hogy "Áldás, békesség!" Ő is visszaköszönt, majd megkérdezte, hogy református vagyok-e. Mondtam neki, hogy igen. Erre azt mondta: "Tudja mit Emőkém? Énekeljük el először a kilencvenedik zsoltárt!" Elénekeltük, és ezzel bevágódtam nála. Azt mondta: "Hát, maga tényleg református!" Vilma néninek is szavajárása volt, amikor úgy érezte, hogy méltatlanság történt vele vagy a családjával, "majd az Úristen igazságot tesz. Az Úristen látta, és igazságot tesz." Ezzel a reformátusoknál többször találkoztam.

Fekete Ágnes: Az elmúlt héten Sárospatakon egy érdekes találkozó volt. A koreai református teológiák és a magyarországi református teológiák 3. fórumát tartották meg. Most az egyik résztvevőt hallhatjuk Varga János segítségével.

Jaeshik Shin: Rendszeres teológiai professzor vagyok Dél Koreában, Gvangdzsu-i Honam Teológiai Egyetemen tanítok. A Koreai Presbiteriánus Egyház lelkésze vagyok, és többek között a genfi Egyházak Világtanácsának Hit és Rend bizottságában is dolgozom.
A magyar és a koreai egyházi helyzete között több hasonlóság is van. Például az, hogy mi is szétszakítottságban élünk. Észak-Korea és Dél-Korea, azaz koreai embereket elválaszt az országhatár. Ugyancsak hasonlóság az, hogy szemben állunk az észak-koreai kommunista párt működésével. Magyarország is szenvedett a kommunista rezsim alatt. De azt is elmondhatjuk, hogy az imperializmustól is szenvedtünk. Korea harmincöt éven át volt Japán megszállás alatt. A mai egyházi helyzet pedig a szekularizáció miatti nehézségekről szól, ami szintén közös Magyarországgal. Nálunk ugyanúgy a pénz, a mammon uralma alatt élünk.
Ez most a 3. Hun-Han találkozó, amely Sárospatakon volt az elmúlt héten. 2015-ben rendezték az elsőt Debrecenben. Hun az Magyarországra utal, a Han pedig egy koreai szó, a nehézségek között is kitartó helytállást jelenti. Idén Sárospatak hívott meg bennünket. Koreából tizenegy résztvevő érkezett, köztük diákok és tanárok egyaránt, magyar részről pedig nyolc résztvevő volt jelen. Nagyon különleges két napot töltöttünk együtt. A "Nemzetiség és keresztyén identitás" volt a témánk. Számunkra ez leginkább a japán megszállás miatt fontos és nehéz kérdés.
Fekete Ágnes: Ezek szerint a mai napig nagy feszültség van a japánok és a koreaiak között?
Jaeshik Shin:Ártatlanul kellett átélnünk súlyos drámákat. Ez nem azt jelenti, hogy alapvető gyűlölet van bennünk a japánokkal szemben, csak azt várjuk, hogy tisztán kimondják, felkutassák mindazt, ami történt 1910-től kezdve. Hogy történjen egyfajta megbánás. De sajnos máig nem mondtak ezzel kapcsolatosan semmit. A megszállás, a japán rendőrállam idején sorozatban tettek nőket rabszolgává, megerőszakolták őket a katonák, és ezek közül a nők közül vannak még túlélők. Senki sem vár semmiféle jóvátételt, csak azt, hogy végre ezt a megtörtént szörnyű tényt vállalják és kimondják.
Fekete Ágnes: Mondana néhány szót az egyházáról?
Jaeshik Shin:Az én egyházam a legnagyobb egyház Koreában, nyolcmillió tagja van a Koreai Presbiteriánus Egyháznak, és körülbelül négymillió katolikus van Koreában.Általában a vallások közötti feszültség nálunk nem olyan erős, mint máshol.
Fekete Ágnes: Miért van az, hogy Koreában ilyen sok a keresztyén, míg Japánban egészen más a helyzet?
Jaeshik Shin:Korea helyzete nagyon sajátos a keresztyénség vonatkozásában, mivel hozzánk a keresztyénség felszabadító erőként jelentkezett az elnyomó Japánokkal szemben. Japán viszont egy szigetország, ott minden, ami kívülről jött, a saját kultúrájukkal szembeninek tűnt. Ezért van az, hogy a mai Koreának körülbelül harminc-negyven százaléka keresztyén.

Hírek:
Egyetemes Imahetet szerveznek január 21. és 28. között szerte a világon a Krisztus-hívők egységéért. Ezen a héten a különböző felekezetű emberek egymás templomaiban, imaházaiban közösen tartanak istentiszteket. Az országos nyitó istentisztelet január 21-én, vasárnap 19 órakor lesz Budapesten, a Szent István Bazilikában, ahol Erdő Péter bíboros és Steinbach József református püspök hirdet Igét, és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagegyházainak vezetői szolgálnak a liturgiában. Az imahét témája a rabszolgaság, az emberi méltóság és a rasszizmus.

Az utolsó vacsoráról tartanak ökumenikus konferenciát és műhely-beszélgetéseket a különböző olvasatok és az azonos forrás alapján január 20-án, szombaton 9 óra 30 perctől Budapesten, a Horánszky utca 20. szám alatti Párbeszéd Házában. A konferencia főelőadója Peter Neuner müncheni, Luther-kutató katolikus teológus. A programon csak előzetes jelentkezés után lehet részt venni. ([email protected])

A reformációról mindenkinek című előadássorozat keretében a Musica Historica zenekar ad koncertet a reformáció korának magyar zenéjéből január 17-én, azaz ma délután 17 órakor Miskolcon, a Herman Ottó Múzeum Kiállítási Épületében.

A Magyar Kultúra Napja alkalmából tartanak ünnepséget és ökumenikus istentiszteletet Fekete Károly szolgálatával január 21-én, vasárnap 11 órakor Szatmárcsekén, a református templomban. Szintén a Magyar Kultúra Napjához és Karátson Gábor akvarelljeihez kapcsolódva Kovácsné Pázmándi Ágnes tart előadást január 22-én, hétfőn 15 órakor Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatti Műemlékkönyvtárban.

A Tabulatúra Régizene Klub következő összejövetelének L. Kecskés András és a Kecskés Együttes lesz a vendége január 22-én, hétfőn 19 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatti gyülekezeti nagyteremben.

A Kelenföldi Barokk Esték XIX. évadjának első hangversenyén Alföldy-Boruss Csilla orgonaestjét rendezik meg január 20-án, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október huszonharmadika utcai református templomban.

Fekete Ágnes áhítata:

"Én pedig ezt mondtam: Bizony szerencsétlenek ezek; bolondok, mert nem ismerik az Úrnak útját, Istenüknek ítéletét!" Jeremiás 5,4

Megtörténik velünk, hogy valami szerencsétlenség ér bennünket, és azonnal arra gondolunk, ez valami átok. A minap elvesztettem a pénztárcámat. Pontosabban ellopták. Éppen kivettem pénzt a bankautomatából. Pedig tudtam, hogy ez az, amire nagyon figyelni kell. Ott volt a zsebemben a tárca, egészen biztos voltam a mozdulatban is, igyekeztem a kezem rajta tartani, mégis egy pillanat alatt nyoma veszett. Azonnal végiggondolja ilyenkor az ember, mennyi utána járás jön most! Dühös voltam a nem kevés pénz elvesztése miatt. Hogy mondom el ezt a családomnak, a barátaimnak? Nem szeretném, ha bolondnak tartanának…!
Hihetetlen gyorsasággal végigpörög az ember agyában ilyenkor mindenféle érzés. Vizionáljuk azt, ami történni fog, újra játsszuk azt, ami történt, mintha film lenne, és keressük az okokat. Mert oknak mindig kell lennie! Én is egyfolytában azon járattam az agyam, hogy miért kellett ennek így történnie? Biztosan valami jel! Persze vannak jelek, és mindenből lehet tanulni, de az élet alapjában véve arról szól, hogy néha kapunk valamit, máskor pedig veszítünk. Egyszer úgy érezzük, hogy jó, máskor pedig úgy, hogy rossz. Azt csak hisszük, hogy a dolgok mindig az általunk elképzelt jó szerint alakulnak. Van bennünk egy buta elképzelés, mintha mindennek és mindenkinek kötelessége volna az én kis életemet szolgálni és segíteni. Föl is háborodunk, ha nem így történik, és szerencsétlenségnek nevezzük. Miért pont ott, miért nem vigyáztam…?
De mi lenne, ha az életünk filmjét úgy vetítenénk le, hogy meglátjuk mindazt a sok bajt, ami megtörténhetett volna, de nem történt meg. Aztán meg egy másik filmet néznénk meg, amikor nem esett le, nem durrant ki, nem veszett el, ami viszont megtörtént. Furcsa kis történet kerekedne ki ebből. Valójában hol ez, hol az történik. És soha nem tudhatjuk pontosan előre, hogy minek mi lesz a következménye. Mert az élet nem a mi kedvünkre kitalált játék. Egyszerűen nem mi vagyunk a lényege, és nem attól szép, mert mi vagyunk a középpontjában!
Ezért van az, hogy Jeremiás próféta, akinek a mondatait olvastam, nem a föld dolgainak elvesztését tartja szerencsétlenségnek, hanem azt, hogy nem ismerik Istent. Szerencsétlenség, ha az embernek kevesebb a pénze, vagy ha éhes, sok-sok szerencsétlenség érheti az embert. De mintha ez az élet a magasabb szempontokra akarná felhívni a figyelmet. Egy pénztárca elhagyása nem azt üzeni elsősorban, hogy milyen rossz ez a világ, hanem hogy mi van a lelkem mélyén? Mi fontos nekem, mit vált ez ki belőlem, mit miért teszek? Jelen vagyok-e, és mennyire fontos nekem az a sok földi eszköz, amivel élek?
Ma különösen nagy szemfényvesztésben élünk. A pénz a cél. A pénz birtoklása teljes biztonságot ad nekünk. Ha van pénz, akkor csak meg kell valósítani az álmainkat. Pedig valójában, ha az eddigi életemre visszagondolok, nagyon sok eset jut az eszembe, amikor a pénz rossz eszköz volt. A pénz miatt összevesztek emberek. A pénz miatt formaság és külsőség lett valamiből. A pénz miatt rossz célokat tűztek ki. A pénz miatt elfelejtették például, hogy a megvásárolt dologgal mit is akarnak elérni. Nem gondoltak sokszor arra sem, hogy ki lesz az a legvégén, aki nem csupán a pénzért, hanem az emberekért oda is teszi magát azzal az eszközzel, amit megvásároltak.
Egyáltalán nem biztos az, hogy a pénz mindig jó eszköz volt. A legnagyobb szerencsétlenség inkább az, ha az eszközt és az embert felcseréljük. A legnagyobb szerencsétlenség, ha nem látjuk a dolgok igazi mélységét. Mert akkor valóban nehéz rajtunk segíteni. Adja Isten mindannyiunknak az anyagi javak mögé látás kegyelmét! Ámen.

Similar Posts