2009-08-26

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. A nyár utolsó hetében az iskolák már készülnek a tanévre. Most egy nagyon erősen várakozó intézménybe látogatunk el. A gödi Búzaszem iskolában nagy erőkkel folyik az építkezés, hogy minél hamarabb fedélt találjon a jelenleg különböző épületekben működő oktatás. Még nem találkoztam iskolával, ahol ilyen erős szülői háttérmunkával, teljesen alulról építkező módon dolgoztak volna. Vörös Virág beszélgetett Szotyori Nagy Gábor lelkésszel, Lázár László igazgatóval, és Hubainé dr. Horváth Nórával.

Lázár László: Ebbe a terembe még sok minden kerül majd: padok, táblák, és még sorolhatnám. Minden teremhez kapcsolódik egy olyan félköríves, boltozatos rész, ahol pihenni lehet, le lehet ülni, ez lesz a reggeli áhítatok helye is. Egy nyolc osztályos iskolát építünk. Az első ütemben alul négy, felül kettő termet alakítunk ki. Itt lesz egy cserépkályha, ami mellé le lehet ülni. Ott a másik osztályterem. Egy épület két osztály lakása. Itt lesz egy kiskonyha, étkező. Ha megjönnek a szülők, itt tehetik le a kabátot. Itt ismerkedhetnek, beszélgethetnek, nem egy óriási hodályba kell megérkezniük. Az egész épületet egy felül fedett, oldalt nyitott, kerengő-szerű folyosó köti össze. Át lehet menni száraz lábbal egyik helyről a másikra, de mégis a szabad levegőn.

A megkeresett vállalkozók készek voltak arra, hogy segítsenek, de nem úgy, hogy elengedték a szokásos árrések nagy részét, hanem úgy, hogy még ők is jól jártak. A cég, amelyen keresztül beszereztük a szükséges eszközöket, ingyen szállít. Például a téglát ingyen hozták ide Vörösvárról, ami 500 ezer Forintba került volna, ha ki kell fizetnünk. Volt olyan tégla, amelynek darabját 17 Forintért kaptuk meg. Hihetetlen szolgálatkészséggel találkoztunk. Az egri téglagyár igazgatójával megegyeztünk abban, hogy féláron kapjuk meg az anyagot. Amikor ezt a megállapodást szerződésbe akartuk foglalni, nem értük el az igazgatót. Telt-múlt az idő, és csak nem sikerült elérni, pedig a tégla már nagyon kellett volna. Nóri, aki a beszerzésekért volt felelős, elhatározta, hogy ír egy levelet, amiben megköszöni a segítőkészséget, és hogy bár nem jött össze a dolog, nem zaklatjuk tovább. Mielőtt elküldte volna a levelet, utolsó esélyképpen megpróbálta felhívni az igazgatót, aki váratlanul felvette. Kiderült, hogy kórházba került, három életmentő műtétet kellett elvégezni rajta, ezért nem tudott jelentkezni, de biztosított bennünket arról, hogy tartja az ígéretét. Megnyugtatott bennünket, és kérte, hogy intézkedjünk, nem lesz semi baj. Azt kérte még, ha kész az épület, hívjuk meg magunkhoz, és addig is imádkozzunk érte, hogy meggyógyuljon. Mindeközben világválság volt, de ez egyáltalán nem hatott ki ránk. Úgy gondolom, ha van egy jó ügy, és megszólítanak embereket, akkor a körülményekre tekintet nélkül nekiállnak segíteni.

Szotyori Nagy Gábor: Azok az emberek, akiket látszólag közömbösnek gondolnánk, megmozdulnak az ügy érdekében, és tesznek érte. Sokan arra várnak, hogy mondja nekik valaki, hogy segíteni kellene, és akkor nekiállnak, részesei lesznek az egésznek.

Hubainé dr. Horváth Nóra: Én úgy érzem, hogy bennünket a gondviselés helyezett ide. Nem akartunk ide jönni. Megnéztük a többi állami iskolát is, de úgy éreztük, hogy itt a helyünk. Jók az állami iskolák, saját tapasztalatomból is tudom, mert a nagyobb gyerekeim oda járnak, de itt mégis többet kapunk. A közösség, ami az iskola mögött áll, és az, hogy a gyerekeink érzik, hogy nem csak egy gyermekmegőrzőben vannak letéve, hanem az életüknek ez a része is része a szülők életének, nagyon sokat jelent.

Lázár László: Mi az óvodában egy nagyon jó közösséget éltünk meg, és hívő emberekként úgy éreztük, hogy az iskolát és a közösséget együtt kell tudni. Akkor jött az iskola ötlete. Szerencsére Országh Tibor, az akkori gödi plébános már ugyanezekkel a gondolatokkal a fejében ült otthon, miután felépített egy templomot. Szotyori Nagy Gábor lelkész szintén felépített egy templomot. Ezt a két embert csak meg kellett szólítani, máris tettre készek voltak. Hét gyerekkel indult az iskola, de hét gyermek nem tart el két pedagógust és egy komplett szervezetet, ezért kerültünk a Magyar Kolping Szövetség keretei közé. Ő volt a fenntartó, mi pedig egy Kolping-iskola lettünk. El?bb hét gyermek, aztán húsz, majd tizennyolc… Minden évben jött egy újabb osztály. Először a katolikus közösségi házban rendezkedett be egy osztály, majd a református gyülekezet is felajánlott egy termet. Miután ezeket is kinőttük, az önkormányzat adott bérbe egy újabb helyiséget. Ősztől kezdve már három telephelyen működik a hat osztály. Mindeközben mi magunk is rájöttünk, ha tovább bővül a diákok száma, szükségünk lesz egy saját épületre, különben nem tudunk tovább működni. Már a kezdet kezdetén jeleztük az önkormányzatnak, hogy szeretnénk egy harmadik iskolát létrehozni Gödön. A kezdeményezésünket az önkormányzat egy Duna parti telekkel támogatta egy örökös jogot biztosító szerződés keretein belül. Miután építési engedélyt is kaptunk, tavaly ősszel elkezdtük az építkezést. Jelen pillanatban tehát három telephelyen működünk, egy helyen építkezünk, és folyamatosan bővül az iskolánk. 90 gyermek látogatja ősztől az iskolát.

Szotyori Nagy Gábor: Amikor a Kolping Szövetség felmondta a bennünket összekötő megállapodást, keresnünk kellett egy fenntartót. A verőcei lelkészkollégámhoz fordultam tanácsért, akinek volt némi tapasztalata, hiszen éppen akkor került a református gyülekezet igazgatása alá a verőcei bölcsőde, óvoda és iskola. Mint a Verőcei Tanintézmény, ők karoltak fel minket, hiszen egy ilyen kis gyülekezet nem vállalhat fel egy iskolát, legalább is egyelőre. Így lett a katolikus fenntartású iskolából református. Mindenki, aki felnőtt emberként megtért, legyen akár katolikus, akár református, közös a Krisztus küldetésében, a Krisztusban való hitben, a munkában. Azért jó ez az iskola, mert ebben az egységben és erre az egységre lehet nevelni a gyerekeket. Az egész iskola alapelvei közé tartozik az ökumené. Nem megtűrt személyek vagyunk a hitoktatás tekintetében, hanem hozzátartozunk az iskola életéhez.

Lázár László: Az osztálytermen kívül minden tevékenységben jelen vannak a családok: a reggeli előkészítésében, a gyümölcs felszeletelésében, az építkezésben, a programszervezésben, az énekkar létrehozásában. Mindenben nyüzsögnek a szülők. Mindenki néptáncol, mindenki tanul szolfézst, mindenki énekel, tanulhatnak népi és klasszikus hangszereken zenélni. Az általános iskola mellé létrehoztunk egy művészeti iskolát is. Bálokat is rendezünk.

Vörös Virág: Mikor indult el az iskola?

Lázár László: 2004. szeptemberében.

Vörös Virág: Egy szülőnek nem kockázatos egy teljesen friss iskolába beadnia a gyermekét?

Hubainé dr. Horváth Nóra: De. Ezért is mondtam, hogy a gondviselés hozott ide bennünket, mert magunktól nem jöttünk volna. Én alapvetően egy biztonságra törekvő ember vagyok. Amikor egy ilyen ember megnéz egy iskolát, és hét kisgyermeket talál a bemutató órán, akkor azért némi kétség felvetődik benne a jövőt illetően. Számunkra azonban mégis annyira egyértelmű volt, hogy ide kell jönnünk.

Szotyori Nagy Gábor: Az életem nagy része azzal telt, hogy mindig újba kellett fognom. Ha az ember újat kezd, akkor nincs bázis, ha nincs jelen abban az újban Isten, aki vezet. Templomot építettünk, pedig hét idős ember járt bibliaórára. Ők mondták egyszer nekem: Látjuk, hogy rugdosod a követ, építsünk templomot! Én pedig pont azon gondolkodtam, hogy már be kellene zárni azt is, ami van, és felhozni őket a másik templomba. Amikor az ember ezt imádságban mégis elkéri Istentől, elindul, és felépít egy templomot hét idős emberrel egy év alatt. Isten ügyével mindig ez történik: Isten elé odatesszük a gondolatainkat, az álmainkat, és engedjük Neki, hogy tegyen velük valamit. Nem forszírozunk semmit. Van olyan, amit 16 éve nem enged meg, pedig 16 éve mindig középre teszem a kártyát. Ő elhúzza onnan, és valami mást tesz oda. Ha az ember ezt el tudja fogadni Istentől, kéri a segítségét, figyel rá, akkor megvalósul. Ez azért is nehéz, mert minden ember biztonságra törekszik, csak elfelejtik, hogy a legbiztosabb pont az Isten. Örökké tart a kegyelme és a hűsége. Én ezt szeretném továbbadni az életem és szolgálatom hátralévő részében is.

Lázár László: Tehát Verőcén van az anyaiskolánk. A Géza fejedelem Református Általános Iskola, Óvoda és Bölcsőde gödi tanintézménye lettünk. Ez a Búzaszem iskola. Amint lehet, jogilag önállóak leszünk református iskolaként. Az elején sokan jósolták, hogy egyházi iskolaként nem fogunk találni óraadót. "Majd az fog tanítani, aki tud." Nem így lett. Aki idejön hozzánk hetente két óra miatt, azt olyan dolog fűti, ami túlmutat a fizetésen. Hívő emberek tanítanak itt, és ez nagyszerű.

Vörös Virág: A tanrend teljesen hagyományos? Reggel 8-tól délután 2-3-ig vannak a gyerekek az iskolában?

Hubainé dr. Horváth Nóra: Nagyjából hasonló más iskolákhoz, persze vannak a napi rendnek olyan sajátosságai, amelyek egyházi iskola jellegéből adódnak. Imával kezdődik a nap. Az órák kezdete és vége nem annyira szabályszerű, mint máshol, attól függ, hogy a gyerekek éppen mennyire terhelhetőek. Vannak hosszabb-rövidebb szünetek.

Lázár László: Nálunk nincs csengő, ami lehetővé teszi azt, hogy ha benne vannak a legjobb mesében, akkor nem zavarja meg őket semmi abban, hogy végigolvassák. A gyerekek az iskolában ebédelnek, és igény szerint délután fél 6-ig ott lehet maradni. Délután folyik a művészeti képzés: zenélni tanulnak, kézműveskednek.

Vörös Virág: Az új iskola építése elég nagy szülői háttérmunkát igényel.

Hubainé dr. Horváth Nóra: Ahhoz, hogy ezen a telken el lehessen kezdeni építkezni, sokat kellett dolgozni rajta. A jogi részét egy földhasználati szerződéssel biztosítottuk. Picit hosszadalmas volt az önkormányzattal megegyezni. A helyi építési szabályzaton ráadásul módosítani kellett ahhoz, hogy ezen a helyen az építkezést el lehessen kezdeni. Két és fél évig tartott, mire szülői összefogással sikerült ezeket véghezvinni. Az épület engedélyezési terveinek elkészítésétől, a tervezővel való konzultációkon át az építkezés megkezdéséig telt el ennyi idő. Miután jelentősebb anyagi segítséget sem egyháztól, sem önkormányzattól nem kaptunk, a szülőknek és az alapítványunknak kellett megteremtenie az anyagiakat. Többféleképpen próbálkoztunk: adományokat gyűjtöttünk, hitelt vettünk fel, pályázatokat írtunk. Nyertünk 800 ezer Forintot egy alapítványtól, amit azoknak a növényeknek a telepítésére fordítottunk, amelyeket a fakivágási engedély alapján pótolnunk kellett. Több, mint 100 ember dolgozott a Szakács-kertben, amikor az új növényeket elültettük.

Vörös Virág: A szülők az iskola konkrét építésében is részt vesznek?

Hubainé dr. Horváth Nóra: Persze. Meghirdettük, hogy mikor mire lenne szükség: árokásás, téglahordás, boltozatok feletti rész feltöltése. Ezeket a munkákat a szülők végzik el. Néha még egy-egy osztály is kimegy, hogy kivegye a részét a munkából. Egy külföldi egyháztól kaptunk több tízmillió forintos támogatást az induláshoz. A hitel felvételéhez szükséges volt az épületet készenléti állapotba hozni, amit ebből a forrásból tudtunk finanszírozni.

Lázár László: Van olyan, hgoy valaki az egyik munkanapjának a bérét felajánlotta az iskola javára.

Szotyori Nagy Gábor: Ezt kellene tennie mindenkinek, aki keresztyén, és egyszer csak kiderülne, hogy ez az ország nem olyan elhanyagolt és rossz. Lehet valamit kezdeni, csak ne folyton a kamatról, a pénzről, a világválságról beszéljünk, mert ezzel nem jutunk előbbre. Olyan dolgot kellene csinálnunk, amellyel nyomot hagyunk a világban. Ne zabáljuk fel az egészet, ne shoppingoljunk állandóan, hanem haggyunk nyomot magunk után.

Fekete Ágnes: Egy másik frissen alakult református intézménybe is ellátogatunk. Idén januártól a bajai szociális ellátó-háló fenntartója nagy részben a Református Egyház lett. Vörös Virág Bakos Tiborral, a hajléktalan ellátás vezetőjével és Bánné Kiss Erzsébettel, az egész intézmény vezetőjével beszélgetett.

Bánné Kiss Erzsébet: A Cédrus egy integrált intézmény, több intézményegységből tevődik össze. Van egy pszichiátriai betegek otthona, ahol jelenleg 76 embernek adunk otthont. Van egy idősek otthona, ahol hetvennyolcan élnek. Sajnos elég rossz állapotban lévő időseket látunk el. Az új törvényi szabályozás szerint olyan idős emberek kerülhetnek be hozzánk, akik naponta több, mint négy óra gondozást igényelnek. Ebből adódóan vannak olyanok, akik csak egy-két hetet tudnak ott eltölteni. Ezen kívül tartozik még hozzánk egy hajléktalan ellátás is, amelyről a kollégám beszél majd bővebben.

Bakos Tibor: A hajléktalan emberre leginkább a magány jellemző. Nagyon sok családban élnek alkoholisták, mégsem kerülnek az utcára. Az akaratgyengeség vezeti a legtöbb hajléktalant abba helyzetbe, amelyben támasz nélkül marad.

Vörös Virág: Fel lehet még állni ebből a helyzetből?

Bakos Tibor: Természetesen. Ha nem lehetne, nem is nagyon végeznénk a munkánkat, de az igaz, hogy szociális területen nem ez a siker-szakma. Nagyon meg kell küzdeni azért, hogy egy embert vissza tudjunk vezetni. A keresztyén ember, szerintem, bármit mond vagy csinál, abból indul ki, hogy elveti ezt a bizonyos magot. Csak a második helyen van a szakma. A hit az, ahova vissza lehet menekülni, ha lelki problémáim vannak, vagy megterhelőnek érzem a mindennapokat. Azt gondoljuk, hogy ha valaki százszor nekiment a falnak, százegyedszerre is feláll, és ugyanúgy megy tovább. Nem biztos, hogy ez így van.

Bánné Kiss Erzsébet: A pszichiátriai betegek otthonában élők közül 12 ember dolgozik napi 4 órában. A város rendelkezésünkre bocsátott egy tanyát, ahol gazdálkodni szeretnénk. Van olyan lakója az otthonnak, akinek ez élete első munkahelye lesz, mert még sohasem adódott lehetősége arra, hogy dolgozzon. Egy hosszú eljárás áll még előttünk, de remélem, hogy már az őszre kialakul. Egy másik nagy örömünk, hogy a református gyülekezetből már többen jelezték, hogy szívesen segítenének nekünk bármiben. Volt, aki felajánlotta, hogy felszántja a földet, ad vetőmagot, fóliasátrat épít. A gyülekezet is bekapcsolódik a rehabilitációs munkafolyamatba. Jó néhány éve működik már a gyülekezetünkben egy asszonycsoport, akik takarókat kötnek. A takarókat már korábban is a hajléktalanoknak, az időseknek ajándékozták. Utoljára az idősek nappali ellátásához a klubba vittünk be takarókat, és az ott lévők teljesen meg voltak hatódva. Meghívták magukhoz azokat az asszonyokat, akik a plédeket kötötték. Rendszeresen gyűjtünk diakóniai célra a gyülekezetben. Volt úgy, hogy a hajléktalan ellátást tudtuk megtámogatni a diakóniai perselyből, vagy gyógyszert vehettünk azoknak, akiknek nem volt pénzük. A szociális intézmény átvételekor a város 20 főnek biztosított szociális étkezést, most pedig száz főnél tartunk. Nagyon örülök annak, hogy egyre több emberhez eljut a segítségnyújtás ezen formája. A legkisebb összeg, amiért egy ebédet házhoz tudunk szállítani, 50 Forint. Azoknak, akiknek az étel megvásárlása vagy elkészítése problémát jelent, ez a segítség nagyon jól jön. Amikor az egyház átvette a várostól a szociális ellátó rendszert, a konyhát is kérte hozzá.

Pár mondatot szeretnék szólni arról, hogy mit jelent az átvétel. 2006-ban részt vettem egy munkacsoportban, amely azt nézte, hogyan lehetne a város szociális ellátórendszerét jobbá tenni, nem csak módszerében és szakmailag, hanem gazdaságilag is. Akkor készült el egy átfogó anyag. Ennek az eredménye lehetett az a döntés, hogy a város átadja az egyháznak az ellátó-rendszert. Így jött létre a Cédrus Református Egyesített Szociális Intézmény. Az ellátások 90 %-a került az egyházhoz, kettő kivételével mindegyik. A maradék kettőnél fennálltak bizonyos törvényi akadályok: a családsegítés és a gyermekjóléti szolgálat ezért nem kerülhetett át. Ha országos képet nézünk, akkor is azt látjuk, hogy ekkora átadás még nem történt.

Vörös Virág: A város mit szólt mindehhez?

Bánné Kiss Erzsébet: Egy testületi határozattal döntöttek arról, hogy átadják az egyháznak az ellátórendszert. A legfontosabb szempont szerintem, az volt, hogy szakmailag és gazdaságilag jobb kezekbe kerüljön a rászoruló ember. Szemléletváltásra volt szükség. Sajnos egyre kevesebb az olyan ember, aki hivatásának tekinti a segítő foglalkozást.

Vörös Virág: A mindennapokban megjelenik valahogyan az, hogy ez egy református intézmény?

Bánné Kiss Erzsébet: Remélem, hogy igen! Lassan 20 éve már, hogy bibliaórákat tartunk az intézmény egyes részeiben, tehát volt már személyes kapcsolatunk a bent élőkkel és dolgozókkal.

Vörös Virág: Milyen sors áll egy ilyen beteg mögött?

Bánné Kiss Erzsébet: Most eszembe jutott valaki, aki két gyermeket szült, két diplomája van, és egy örökletes betegség miatt került be hozzánk. Sajnos a férje elhagyta, mert nem tudta feldolgozni, ami a feleségével történt. Ez a legtöbb családtag, hozzátartozó számára nagyon nehéz helyzet, és csak segítséggel tudják feldolgozni, ami történik. Ez a hölgy sajnos már nem képes ellátni a gyerekeit, ezért is került be hozzánk, az intézménybe. Szomorú része ennek az egésznek, hogy a többségüket senki sem látogatja. Az irodahelységeink szorosan kapcsolódnak a pszichiátriai otthon udvarához, ott megyünk át naponta, és nagyon örülnek annak, ha találkozunk. Sok esetben vidámak, jókedvűek, és ezzel bennünket is kiráznak az elégedetlenségünkből, keserűségünkből. Lehet boldogan is élni, ezt üzenik sokszor. Egy-egy ebéd után átkiabálnak az udvar egyik végéből a másikba, és megköszönik az ebédet, ha ízlett nekik.

Fekete Ágnes: Híreink élén egy érdekes svájci kezdeményezésről számolunk be. Egy házaspár arra adta a fejét, hogy gyalog végigjárja Európát, hogy egy kevésbé ismert betegségről tájékoztassák az embereket. Tina és Ruan de Flamingh tájékoztatóján Karcsai nagy Éva járt.

Karcsai Nagy Éva: Észak-Magyarországra érkezett az a fiatal svájci házaspár, amely két és fél év alatt átszeli Európát gyalog. 8000 km-t tesznek meg, hogy felhívják Európa figyelmét egy ritka betegségre, amely genetikai eredetű, és Charge-szindrómának hívják.

Tolmács: Személyesen nem érintettek, de van egy baráti házaspár, akiknek a kisfia ebben a betegségben szenved, és ez ösztönözte őket személyesen arra, hogy ezt a missziót felvállalják. 4700 km van mögöttük, napont 20-30 km-t tesznek meg.

Résztvevő1: Engem az gondolkodtatott el, hogy itt egy férfi, talán már negyven év felé járva, Dél-Afrikában szervezett európai túristáknak túrákat. Ha ez egy európai túlélőkaland két éven és 8000 km-en keresztül, akkor gratulálok hozzá, és elköszönök tőle. De kiderült, hogy nem az, és még csak nem is egy olyan valakinek akar segíteni, aki kötődik hozzájuk. Az indította őket erre a vállalkozásra, hogy látták, van egy olyan betegség, amelyről még nem sokat tud a világ. Egy célhoz hozzárendelték még azt is, hogy megmérjék magukat abban, ami már régóta adatott nekik. Először volt a cél, és utána adták hozzá azt az adottságot, amellyel már régóta éltek. Régen láttam olyat, aki ennyit áldozott egy mustármagért. Imádkozom azért, hogy ebből fa legyen.

Résztvevő2: Elszorult a szívem, amikor a beteg gyermekek képét láttam. Tényleg megdöbbentő, hogy ép elmével, józan tudattal kell leélniük az életüket, és megélniük azt, hogy az érzékszerveik korlátozottak.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Prédikátor könyvéből, a negyedik fejezet 9. versét!

Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek; mert azoknak jó jutalmok vala az ő munkájokból. Ha az egyiket megtámadja is valaki, ketten ellene állhatnak annak; és a hármas kötél nem hamar szakad el.

Romantikus esküvői prédikációkat hall az ember emellé a bibliai mondat mellé. Azonban nem olyan egyszerű megvalósítani azt az életet, ahol valóban jobb a kettőnek, mint az egynek. A nyár utolsó napjaiban a Dunán eveztünk egy páros evezős túrahajóval, "killboat"-tal. Ez a hajó lehetne az élet jelképe is. Hosszú evezőlapátokkal kell húzni a vizet úgy, hogy az előttem ülő tempójában lehet csak haladni, különben összeakadnak a lapátok. Mivel én jártasabb vagyok az evezésben, először én ültem elől, és férjem mögöttem, de így csak állandó veszekedés lett a dologból. Mi nem vagyunk egy teljesen hagyományos pár, hiszen én is sokat dolgozom, és bevallom, nálunk nem mindig a férfié az utolsó szó. Most mégis be kellett látnom, ez csak úgy megy majd jól, ha az első helyen ő ül. Szépen kiszálltam a vízbe, és cseréltünk. Így viszont egészen jól ment a ritmikus húzás, majd a lapátok visszaeresztése. Az élet tele van ilyen cserékkel. Nyilván minden helyzet és minden terület más, mégis csak akkor lesz jobb a kettőnek, mint az egynek, ha örömmel át tudjuk adni néha a helyünket. Ha meglátjuk, hogy ez mindkettőnknek, sőt a hajóban ringatózó gyerekeknek is jobb. Nem esett rosszul, inkább békéssé tett, hogy megtaláltuk a jó megoldást.

Ha az önmegvalósításról beszélünk, azt kell mondanunk, a hajó csak együtt valósíthatja meg önmagát. Egyénileg gondolkodva, arra figyelve, hogy én milyen jól és gyorsan evezek, az eredmény a lapátok összeakadása, és a közös vízbeborulás lesz.

De van még egy érdekes jelkép. Ez a hajó hátrafelé halad. A kormányos látja előrefelé, mi történik, az evezősöknek teljesen rá kell magukat bízni, mivel mindig visszafelé néznek. A hármas kötél nem szakad el. Ez a hármas, a kormányos és a két evezős. Ha egységben vannak, a legerősebb sodrásban is gyorsan siklik a hajó. Az életben sem működik az, hogy egy ember legyen minden. Egyszerre húzni, és egyszerre hátrafigyelni nem lehet. El kell fogadnunk azt a helyet, ahol vagyunk, és azt a helyet, ahol a másik van. A gyerekek nagyon büszkén adták át a hírt, most egy hajó jön, most balra, most jobbra. Nem ezt éljük át a mindennapokban is? Egy külső szem sokkal jobban látja, merre kell haladnunk.

Isten a legjobb tanácsadó, mert nem abból a pöttöm látószögből hátrafelé menet ítéli meg a dolgokat, mint mi. Mi csak a már megtett utat látjuk. Csak arról tudok beszámolni, ami már megtörtént. Sejti az ember, hogy élete hajóját most melyik irányba kell kormányozni, abból, ami már megtörtént. Sok mindent lehet tudni arról, ami történni fog, de nekünk nem az a dolgunk, hogy előre kutakodjunk, hanem hogy gyönyörködjünk abban a tájban, ami mögöttünk van.

A Prédikátor is a megélt élettapasztalatokat összegzi, a már megtett út alapján adja a tanácsot: jobb a kettőnek, hogynem az egynek. Nem az a bölcs ember, aki mai divat szerint a jövőt jósolja, ilyen katasztrófa, olyan baj történik majd, hanem aki a már megtett útban gyönyörködve ad tanácsot arra, ami lesz. Amikor nem volt kormánylapátunk, állandóan hátra kellett figyelnünk, és nem volt időnk az evezésre, hol jobbra, hol balra kerültünk nagyokat. A harmónia akkor teljes, ha mindenki a helyén van, és abban leli meg a jót, amit lát, amit tennie kell. Isten így kormányozza valahogy hajónkat ebben az életben. Ő adja meg a legnagyobb biztonságot, és mutat szép tájakat, ha nem akarunk örökké odakukucskálni arra, ami nem a mi dolgunk. Nem tunya beletörődés ez, hanem hűség, és ezer felfedezés. Adja meg az Isten, hogy az Ő bölcs életlátásában valóban jobb legyen a kettőnek, mint az egynek.
Ámen