2008-09-03

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Tanévet kezdünk. Nekünk elsőbe ment éppen legkisebb gyermekünk. Öröm látni büszkeségét, és a tanítók lelkesedését. Ugyanakkor vészjósló gondokat is látok a pedagógusok ráncai mögött. Sok ezer gyerekkel kevesebb van idén az iskolákban, mint tavaly. És sok-sok tanárral kevesebb, mint tavaly, bár erről keveset beszélnek. Túlképzés és pályaelhagyás zajlik egyszerre. Ebben az évben derült ki végképp, hogy darab szerint számolva, nem lehet kezelni az iskolákat. Mi hittel nézve különösen is látjuk, hogy az ember soha nem lehet darab és fejkvóta, mert az csak emberellenes lelkiséghez vezethet. Nem annyit ér egy iskola, ahány gyerek oda jár, ez egy végképp csődöt mondott szemlélet. A csőd egyik szomorú eredményéről számolunk be. Oláh János, kedves ismerősöm egy nehéz, hetedik kerületi iskolában tanított kémiát. Ebben az évben már nem tanít, jóllehet hivatásának tekintette a pályát. Hogy miért, egyenlőre nem tárhatjuk a hallgatók elé. Hivatásáról, és a mai tanítási rendszer nehézségeiről beszél.

Oláh János: Ha egy unoka elmegy a nagypapával kirándulni, a nagyapa azt mondja neki, hogy csak két fagyit ehet. Ma egyet és holnap egyet, azonban minden nap csak egy gombócot. A gyereknek ki kellene tudnia választani, melyiket akarja megenni. Úgy gondolom, a mai gyerekek erre a döntéskényszerre nincsenek ránevelve. Mindent megengednek nekik, annyi fagyit esznek, amennyit csak akarnak. Nem szoknak rá, hogy bizonyos korlátok között mozog az ember, arra, hogy döntéseket kell hozni. Pedig ez felnőttkorban sincs másként. Erre jobban fel kellene készíteni a gyerekeket.

Fekete Ágnes: De az iskolákba olyan gyerekek érkeznek, akiknek a szülői háttere ehhez nem megfelelő.

Oláh János: Ha egy gyerek hat éves koráig – amikor iskolába megy ? nem tapasztalta meg a korlátokat, akkor már reménytelen a nevelése. Ez azonban valóban nem az ő hibája, mindent megengednek neki, így nincs bizonyos korlátok közé szorítva. Egy gyerek manapság akkor fekszik le, amikor akar, pedig nem helyén való, hogy egy tíz éves éjfélkor még fent van, miközben másnap reggel nyolcra iskolában kell lennie. Azt sem tartom jónak, hogy a gyerekek minden nap két liter kólát isznak meg. Én ezzel kapcsolatban csak annyit tudok tenni, hogy egy másik utat mutatok. Aki kívánja, az követ rajta, aki nem, az nem.

Fekete Ágnes: Ez a szülő oldala. De a magyar pedagógiát nem lehet a szülő nyakába varrni.

Oláh János: A magyar oktatásügy valóban önmagában is nagyon problémás. Ha például végignézi az ember az egyetemi felvételi ponthatárokat, látja, hogy a maximum pontszám 400 pont. Ezen kívül nyolcvan extra pont szerezhető. De miért kaphat ebből valaki húsz pontot azért, mert egy hátrányos helyzetű család gyereke?

Fekete Ágnes: Hogyan járt ezért húsz pont?

Oláh János: Egyszerűen így van a törvényben. Húsz vagy talán több pont jár azért, ha valakinek egyik szülője sem végezte el az általános iskolát. Ezzel vissza lehet élni, mert a középiskola végére az ilyen hátránynak elvileg már ki kellene egyenlítődnie a közoktatásban. Szelekciónak márpedig lennie kell, ha nem a felvételinél, akkor legalább az első év végén. Kíméletlenül ki kell szórni azokat, akik nem felelnek meg. Teljesen felesleges bent tartani az egyetemen hat?nyolc évig olyan embereket, akik csak bejárnak, de lényegében nem tanulnak semmit. A kreditrendszer ürügyén szépen lassan elcsúszkálnak. Ráadásul az, hogy 400 pontból az idei legalacsonyabb ponthatár 160 pont volt, további romlást mutat. Gyakorlatilag olyan diákok is bejuthatnak bizonyos egyetemi szakokra, akik a középiskola alatt végig kettes-hármas tanulók voltak. Egyáltalán a 400 pontot megközelítő ponthatár is nagyon kevés van. Egyszerűsítve és radikálisan: a selejt is bejut az egyetemre. Nem szép, hogy ezt mondom, de ez az igazság. Azoknak, akik nagyon jó vízvezeték szerelők lennének, miért kell minden áron egyetemre járnia? Vagy például egy kezdő CNC-marós már három-négyszázezer forintot is kaphat. Olajos, piszkos munkája van, és nem kell hozzá egyetemet végeznie. Hiány van ilyen emberekből. Itt jönne az állam felelősségvállalása, a probléma megoldásaként meg kellene szüntetnie a kommunikáció képzés támogatását és azt a pénzt a CNC-marósok támogatására fordítania. Ha nem lesz vízvezeték szerelőnk, CNC?marósunk, tizenöt?húsz év múlva mi fog épülni ebben az országban? Gyakorlatilag semmi.

Fekete Ágnes: Ehelyett azonban mindenki egyetemre megy, olyan is, akinek nem kellene. A pedagógus pálya szintén megtelik alkalmatlan emberekkel.

Oláh János: Így van. Az állam pedig nem mer ennek a rossz tendenciának Véget vetni, vagy legalább korlátokat szabni. Nincs meg a kellő politikai akarat. Senki tesz érte semmit, hogy a fizikai munkának megint becsülete legyen. Pedig az is fontos. Néhány éve Franciaországban sztrájkoltak a kukások. Két nap alatt mocsok és bűz lepte el Marseille déli részét. Ennyit számítanak a fizikai munkások? Ahhoz, hogy ebből a negatív vonalból kikerüljünk, rendkívül drasztikus módosításokra lenne szükség. Ezt azonban senki nem meri felvállalni.

Fekete Ágnes: Tehát a fő probléma a minőség hiánya a felső szinteken?

Oláh János: Úgy mondanám, hogy a beszűkült látásmód. Hány pedagógus képes legalább egy idegen nyelven olvasni? Vagy hány pedagógus veszi kezébe legalább egyszer az Élet és Tudományt?

Fekete Ágnes: Nagyon sok tanár elmegy. Nem te vagy egyedül, aki már nem tanít.

Oláh János: Aki tehetségesebb, az biztos ott hagyja a pályát, mert senki nem akarja a minimálbér dupláját keresni harminc?negyven év munkaviszony után. Ezen kívül kevés elismerés jut egy átlag tanárnak. Az informatikai diákolimpián szereplő diákok pedagógusai biztos, hogy kapnak valamilyen kitüntetést. Egy gettóiskolából azonban szinte kizárt dolog, hogy idáig eljusson egy gyerek. Ebben az esetben pedig a gyerek tanára is észrevétlen marad. A mostani ?gyerekanyag" sem jó. Az egyetemi felvételit benyújtóknak a kilencven százaléka bejut az egyetemre, ez azért nem színvonal. Mihelyt megszűnik az a kényszer, hogy a gimnáziumokat a felvételi rangsor alapján ítélik meg, abban a pillanatban megindulnak az egész felsőoktatást módosító negatív változások.

Fekete Ágnes: Te abban a nehéz iskolában mit tudtál tenni?

Oláh János: Igyekeztem olyan ismereteket átadni a gyerekeknek, amelyekre alapvetően senki nem gondol, pedig hozzátartoznak a mindennapi élethez. Például a reklámokban sokszor emlegetett PH 5.5 érték egyáltalán micsoda, és mi igaz abból, amit mondanak róla? Vagy hogy a jód színe eltűnik?e a mosóporos vízben? Ha ilyen dolgokat mutatok meg a gyereknek, azt remélem, hogy a reklámokkal szemben is egy kicsit kritikusabb lesz. Én így mutatok utat. Úgy érzem azonban, bizonyos társadalmi csoportok esetében hiába minden, mert az iskolai eszközök nem működnek. Nem tud mit mutatni jutalomként a gyereknek, jobban mondva olyat, ami a gyerek számára is jutalom. Mert mi lenne ez ma a gyerek számára? Mozi, kóla, chips minimum egy héten egyszer.

Fekete Ágnes: Tehát teljesen más az iskola eszköztára, mint a gyerek világa. Az iskola eltávolodott az élettől.

Oláh János: Igen, a gyerekek világa és az iskola különvált. Semmi jutalmazó vagy büntető eszköz nincs már a tanár kezében. Gyerekkoromban, ha valakinek osztályfőnöki figyelmeztetése volt, az elsüllyedt szégyenében. Ma már sokaknak az igazgatói intő sem számít semminek.

Fekete Ágnes: Mégis, mihez kezdtél így?

Oláh János: Bevallom, akikkel nem lehetett mit kezdeni, azokkal én sem tudtam mit kezdeni. Igyekeztem mindig változtatni. Ha láttam, hogy valakinek nem megy, akkor annak másik módszert keresni. De sok olyan diák volt, akinél bárhogy próbálkoztam, semmivel nem tudtam felkelteni az érdeklődését. Nem szeretem a rap zenét, nem szeretek bizonyos életstílus irányzatokat pedig ez az ő körükben sajnos egyre inkább dívik. Az ő világuk ismeretlen számomra, és az én világom is ismeretlen az ő számukra; nagyon távol áll a felfogásunk egymástól. Elvileg az oktatási rendszer azt akarja közvetíteni, amit én képviselek. Én meg is próbálom mutatni az utat, de nem érdekli őket.

Fekete Ágnes: Akkor milyen eszköz maradt a számodra? Elvitted őket kirándulni?

Oláh János: Oda sem jöttek el. Itt is a világaink közötti hasadás problémája áll fent. Amit én kirándulásnak tartok, az nem az, amit ők kirándulásnak tartanak. Egy tizenöt éves gyerek egy kilométer után panaszkodik, hogy fáradt, mert nem szokott gyalogolni. Számukra a kirándulás az, hogy kólával és chipsszel beszállnak egy buszba, utaznak fél napot, kiszállnak pisilni, megnéznek alulról egy várat a buszparkolóból, majd visszaszállnak és hazamennek. Esetleg hazafelé megállnak kólát és chipszet venni megint. Ezzel nem lehet mit kezdeni. Ugyanazon szó alatt teljesen mást értenek ők, mint mi.

Fekete Ágnes: Mégis azt mondtad, hogy szerettél tanítani, és jó volt.

Oláh János: Mert mindig volt egy?két gyerek, akinek tudtam újat mutatni, és aki megértette azt, amit magyaráztam. Az ilyen felvillanyozza az embert. Sosem felejtem el azt a diákomat, aki ült a tankönyve felett és kitartóan meredt a könyvre, majd egyszer csak megszólalt: de hiszen én ezt értem! Az ilyen élményekért érdemes kitartani. Ezért a körülbelül öt másodpercért. Azért is marad meg az emberben az ilyesmi, mert kevés ilyen éri, de éri, és ezért érdemes tanítani. Én egyik diákomat sem szoktam feladni. Nemcsak az a csoda, hogy Jézus megsokasítja az öt kosár kenyeret, hanem az is, ha egy tizenöt éves ember egy picit megváltozik. A gimnáziumi elsős tankönyvemben benne volt, hogy Isten a görbe úton is tud egyesen írni. Ezt én is így tapasztalom. Ha az ember rossz körülmények közé kerül, lehet, hogy azok a körülmények csak egy darabig rosszak, aztán valahogy mégis jók lesznek belőle. A tanítás bizonyos mértékig térítés is. Hittanórán az embert megismertetik a hit rejtelmeivel ? megtérítik a hitre minden egyéb órán pedig más tudományokkal. Bizonyos idő múlva én valószínűleg szeretnék megint tanítani, bár nem valószínű, hogy fogok.

Fekete Ágnes: Miért nem?

Oláh János: Úgy érzem, hogy rám már nincs szükség. Úgy tartják rólam, hogy sok mindenhez értek. Az ilyen típusú emberekre manapság nincs szükség. Nem kell. A konzum-idióta egyszerűbb, olcsóbb. A kollégákat, diákokat olyan méretűre szabják, amilyenre kell. Éppen csak a könyvet tanulják meg, hatvan diák szó szerint elmondja a vizsgán az anyagot, és ezzel kész. De a következő télen szén-monoxid mérgezésben meghal a családja. A gáztűzhely mikor jó, mikor kevésbé jó ? ha ezt mechanikusan megtanulja arra a kis időre, amikorra kell, de után soha többé nem emlékszik rá, akkor teljesen felesleges volt az idő, amit erre szántam. Bár azt szoktam mondani, ha akad legalább egy gyerek, aki ezt megjegyzi, akkor lehet, hogy azzal már egy család életét megmentettem húsz év múlva.

Fekete Ágnes: Tehát úgy érzed, hogy a pedagógia világának nincs rád szüksége?

Oláh János: Jelenleg én ezen a területen nem vagyok kívánatos személyiség. Kell legalább öt év pihenő nekem. Miért van az, hogy az iskolai botrányok karácsony óta megugrottak? Merem állítani, hogy jövőre még több lesz. Mert a rendszer szépen, lassan züllik lefele. Ráadásul nem következetes és folyton változik benne a prioritás. Most akkor döntsük el, hogy a tehetségeseket akarjuk kiemelni, vagy a hátrányos helyzetűeket felzárkóztatni, vagy a gyerekek többségét megtanítani írni és olvasni. Nincs eldöntve, hogy mit akarunk. Az nem működik, hogy négy évig így csináljuk, négy évig meg úgy. Ha meghirdetnek egy középiskola számára egy ösztöndíj programot, azt nem lehet megszüntetni másfél év után. Nem lehet változtatni évről évre. Az a baj, hogy a mai rendszerben csak a tűzoltás megy.

Fekete Ágnes: Most egy református iskolába látogatunk el, a budapesti Baár- Madas Gimnázium két tanára szólal meg. Berényi Eszter a gimnázium újraindítása óta folyamatosan tanít ott latint és magyart, Győri Zoltán pedig ott végzett diákként, és most nevelőtanár.

Berényi Eszter: Ebben az esztendőben jelentkezett egy tanítványom matematika tanárnak. Ő volt az egyetlen, aki a tanári pályára ment az évfolyamból. Kitűnő tanuló volt, aki lelkesen készült a megmérettetésre, azt hitte, hogy nagy kihívás lesz a felvételi. Kiderült, hogy kétszáz ponttal több volt neki a szükségesnél. Alig tudták feltölteni a helyeket a matematika tanári alapképzésre, megalázóan alacsony pontszámmal egy kettes? hármas tanuló már be tudott jutni. De ez csak egy szelete az egésznek, ez csak egy jele annak, hogy valami nincs rendben.

Vörös Virág: Hogy lehet így a pályán maradni jó lélekkel?

Berényi Eszter: Körülbelül három évente mindenki el akarja hagyni a pályát. Van, aki ténylegesen meg is teszi, de mikor találkozom velük, később mindig azt mondják, hogy hiányzik nekik az iskola. Nagyon nehéz megfogalmazni mi az, ami a pályán tart minket. Fárasztó munka ez, én is többször gondoltam már rá, hogy váltok, de még mindig itt vagyok.

Vörös Virág: Miért marad?

Berényi Eszter: Először is üresnek tartanám az életem, ha valahol nyolc órán keresztül ülnöm kellene. Másodszor az embert frissen tartják a diákok. Megesett már, hogy a saját korosztályomban úgy éreztem magam, mint egy nyugdíjas klubban, mert mindenki az egészségéről beszélt. Ezt nem szokták a tanárok gyakran említeni, de a kamaszok fiatalon tartják az embert. Sokat adnak, én legalábbis sokat kapok tőlük.

Vörös Virág: Mindent összevetve még mindig megéri a pályán maradni?

Berényi Eszter: Anyagilag nem. Tényleg nagyon sokat küszködünk, egyszerűen őrület, hogy néha filléres gondjaink vannak, és azt várjuk a hó végén, mikor kapjuk már meg a fizetést. Másrészről, ahogy már mondtam, sokat kapunk ezektől a gyerekektől, s én nagyon szeretek tanítani. Világéletemben tanár akartam lenni, mindig is volt egy olyan indíttatásom, hogy amit kaptam, azt adjam tovább, ne csak magamnak őrizgessem. Emellett nagyon dinamikusnak érzem ezt az életformát. Itt van a szeptember, most elindítottuk az évet, most egy kicsit nehéz lesz visszaszokni, de körülbelül egy hónap múlva sikerül. Aztán lassan jön a karácsony, arra készülünk. Azután egy picit unalmasabb időszak jön, majd a tavasz és vele az érettségi, a ballagás, s végül a nyári pihenőidőszak. Ez egy sajátos ritmika, ami egy sajátos életstílust eredményez. Jó az is, hogy emberek között vagyok, és nem számítógép előtt ülök. Még mindig kézzel írom a feladatlapokat. Ami viszont nagyon fárasztó, hogy egyre nehezebb lekötni a gyerekeket. Valami fura nyugtalanság, nagy koncentrációképtelenség van a felnövekvő nemzedékben. Sok nehezen szocializálódó, magányos gyerek van ránk bízva. Egyre kevésbé működnek a hagyományos óravezetési, számonkérési módszereink. Berobbant egy vizuális kultúra, ami a gyerekek gondolkodásmódját is átformálta. Nagy változásokra lesz szükség a pedagógiában és a módszertanban.

Vörös Virág: Mi a megoldás?

Berényi Eszter: Nem tudom, mert ez a problémakör nem a tanár bűne, hanem az egész társadalmon múlik. Mindenki a gyerekek figyelmét kéri, mindenki nekik próbál eladni valamit, ráadásul azt látják, hogy a tudás nem hatalom, a becsület nem éri meg. Mivel motiváljuk őket? Mondjuk azt, hogy nem fognak tudni érvényesülni? Fognak tudni érvényesülni. Sőt lehet, hogy az nem fog tudni érvényesülni, aki még egy hagyományos értékrendhez igazodik. Az élet sokkal több, mint amit mi ebben az őrült farkastörvényes Magyarországban gondolunk róla. Én ezt próbálom átadni. Az a vágyam, hogy önállóan gondolkodni tudó embereket bocsássak el ebből az iskolából, akiket nem lehet teljesen átverni, és akik fel vannak vértezve tudással. Én a magam részéről még mindig hiszek abban, hogy egy idő után, mégis az érvényesül, aki igazán ért az orvostudományhoz vagy a hídtervezéshez, de pillanatnyilag sajnos káosz van a fejekben. A gondolkodás nagyon rövid távú, arról szól, hogy mi éri meg és mi nem. Még mindig a nagymamák a mentsvárak, ők gyűlölik ezt az egész reklámvilágot. Ez a réteg még átlátja ennek visszásságait. Érdekes, hogy sokkal jobban lehet beszélgetni a diákokkal ezekről a kérdésekről, mint az irodalomról. Majdnem kétségbeesetten várnak eligazítást ezekben a kérdésekben, és sokkal kevésbé izgatja őket Brecht drámáinak világa.

Vörös Virág: Fogékonyak az útmutatásra, hallgatnak Önre?

Berényi Eszter: Nagyon. Főként ezt a fajta iránymutatást akarják megkapni Tőlünk, és kevésbé a hexameter ritmikáját. Az a fontos nekik, hogy minél többször megbeszélhessük azt, ami körülveszi őket, és hogy hallják a véleményem. Itt nagy szükség lesz a helyünkre lépő fiatalok lendületére, nagyon drukkolok nekik, egyúttal féltem is őket.

Vörös Virág: Mitől?

Berényi Eszter: Valljuk meg őszintén, nem mindig úgy jönnek ki az egyetemről, hogy módszertanilag és egyéb szempontból fel lennének készülve arra, ami itt várja őket. S ha a szakmai tudásuk nem elég biztos, az egy- két év alatt ellehetetleníti őket. Ezen felül nagyon komoly anyagi nehézségeik is vannak.

Vörös Virág: Ilyen kilátások mellett kik lesznek ezen a pályán?

Berényi Eszter: Mindig vannak, akik jönnek. Azt azonban, hogy ezek az emberek milyen lelkiállapotúak, milyen habitusúak lesznek, nem tudom. Senki nem gondozza lelkileg a tanárokat.

Vörös Virág: Kellene?

Berényi Eszter: Nagyon. Ezt nem lehet non-stop bírni. Egyszer kipróbáltam, hogy felvennének-e máshova. Masszázsgépeket kellett volna prezentálnom, megkaptam volna érte több százezer forintot. Feltettem magamnak a kérdést: és akkor? Reggel elmegyek, elmondom azt, amiben én nem is hiszek. Tudom, hogy ettől nem is lesz egészségesebb, tehát hazudok és rátukmálom az illetőre a terméket. Ezután hazamegyek, és kész. Tanárként talán boldogabb vagyok. Sőt, biztos.

Győri Zoltán: 2000-től 2004-ig diákként koptattam ennek az iskolának a padjait, és most visszatérve egy éves szerződést kaptam, mint kollégiumi nevelőtanár. Előnyömre vált, hogy mindössze négy év korkülönbség van köztem és a tanítványaim között. Megértem őket, tudom, hogy milyen zenét hallgatnak, milyen kultúrkörből jönnek, milyen lányok érdeklik őket. Nyitott voltam a témáikra, semmit sem utasítottam el, és úgy néz ki, ezzel megnyertem őket. Sokukkal mély kapcsolatot tartok fent eddig a percig is.

Vörös Virág: Lehet még a diákokra hatni?

Győri Zoltán: Természetesen, bár sok energia, nagyon nagy szeretet kell hozzá.

Vörös Virág: Az imént megszólaló tanárnő annak idején a te tanárod volt.

Győri Zoltán: Így van, négy évig. Éreztem benne, hogy tisztel minket. Tisztában volt vele, hogy a fiatalság a jövő. Minden egyes órán éreztük, hogy a szívén viseli a kultúránkat, hogy fontos neki, hogy ne akárhogy csináljuk a dolgokat, hanem adjuk meg a módját.

Vörös Virág: Ez hatással volt rátok? Érdekelt ez titeket abban a korban?

Győri Zoltán: Nem feltétlenül latinra tanított minket a tanárnő, hanem a tanulásra. Arra, hogy igenis fel lehet készülni egy rettentően nehéz dolgozatra. Az itt töltött időszakom legnehezebb kihívása a latin volt. Nem azért, mert maga a nyelv nagyon bonyolult lett volna, hanem mert a tanárnő erős tempót diktált. Nem érdekelte, hogy milyen magánéleti, ügyes-bajos dolgai voltak az embernek, tanulnia kellett.

Vörös Virág: Nem volt ettől népszerűtlen?

Győri Zoltán: Akkor igen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ő volt a szívem csücske, sok vitánk volt vele. De utólag belegondolva hozzájárult ahhoz, hogy szerettünk tanulni.

Vörös Virág: Most így kollégaként milyen a viszonyotok?

Győri Zoltán: Nem érzem magam az ő kollégájának.

Vörös Virág: Miért nem?

Győri Zoltán: Ő egy adott tárgyat tanít, egy kollégiumi nevelőtanár viszont a személyiségével nevel. Ha beütöm a lábam valahova, megfigyelik, hogyan reagálok, és így tanítok. Ez nem ugyanaz, mint a latin igeragozás.

Vörös Virág: Figyelnek rád a diákok?

Győri Zoltán: Nem tudnak nem figyelni.

Vörös Virág: De igen, tudnának.

Győri Zoltán: Egy kollégiumban ez lehetetlen. Ott együtt élünk, együtt zuhanyozunk, együtt megyünk sportolni, együtt neveljük egymást. Kérdeztem a most beköltöző kilencedikeseket, hogy voltak?e már kollégisták. Mikor mondták, hogy még nem, azt feleltem, akkor nem is tudják még igazán milyen emberek. Az együttélés során derül ki az igazi személyiség. A tanárnővel nem tudunk együtt élni, ő egy egészen más fajta nevelést nyújtott, ezt nem lehet összehasonlítani.

Vörös Virág: Lehet még a klasszikus értelemben nevelni?

Győri Zoltán: Lehet. Egy igazi nevelő tud nevelni. Száz emberből négynek van meg ez az adottsága. Negyven ember tanul tanítónak, de csak négy valóban az. Olyan, aki képes arra, hogy átadjon ismereteket. A főiskolán vegyes volt a társaság. Tíz emberből három-négy azért volt ott, mert úgy jött ki a lépés. Látszott is a hozzáállásukon, hogy nincsenek a helyükön. Én nagyon boldog vagyok, mert megtaláltam itt a helyem. Szeretem ezt csinálni. Fantasztikus érzés, amikor megkeresnek azzal, hogy összevesztem a Bözsével, most mit csináljak. Ilyenkor mindig meghallgatom a diákokat, és kérdésekkel próbálom rávezetni őket a megoldásra.

Vörös Virág: Sikeres ez a próbálkozás?

Győri Zoltán: Eddig úgy tűnik. Ehhez is értenem kell. Az igazán jó tanító egyben kazánkovács, nőgyógyász és minden, ami közte van. Mindennel foglalkozik. Ha Pistike elesik, és beüti a térdét, akkor éppen gyerekorvos.

Vörös Virág: Léteznek még ilyen univerzális tanárok?

Győri Zoltán: Igenis vannak és lesznek tanítók, akik tanítók, és azok maradjanak is meg a helyükön. Nem hiába énekeltük a Szózatot, itt kell helyt állnunk. Ide születtem, erre a pályára rakott engem az Isten ezzel a talentummal, itt és most kell helyt állnom.

Vörös Virág: A lelkesedésed mindent elmond.

Győri Zoltán: Többen gondoljuk így. Egy országnak kettő dologra van szüksége igazából: az oktatásra és az egészségügyre.

Vörös Virág: Pont ezt a kettőt rombolják célzottan, ezért az a kérdés, hogyan állja meg így egy tanár a helyét?

Győri Zoltán: Kell ehhez egy kis kurucvér. Az a belső ellenállás, hogy minél jobban próbálnak ellehetetleníteni, annál jobb érzés az orruk alá dörgölni, hogy én akkor is csinálom. Akkor is kitartok. Nem szabad félni, de ha megérzem, hogy boldogtalan vagyok a munkámban, akkor adja az ég, hogy abba tudjam hagyni.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Lukács evangéliumának 19. fejezetéből, a 41. verset!

”És mikor közeledett, látva a várost, sírt rajta: Bárcsak megismerted volna csak a mai napon is azt, ami a te békességedre való!”

Talán nincs még egy pontja a Bibliának, amely jobban mutatná, mennyire szerette Jézus akkori hazáját. Hiszen micsoda érzés lehetett az, ami könnyekre bírta azt, aki könnyek nélkül vitte a Golgotára a keresztet? Itt, ebben a fájdalomban embersége sír. A hazája vesztét siratja. Az örökkévalóság volt az övé, az Ég és a Föld, mégis ilyen fájdalmasan fontos volt számára az a kicsi föld, amin járt. De vajon miért akkor sír Jézus, amikor semmi oka nincs erre? Amikor ezeket a szavakat mondta, az olajfák hegyéről csodálatos látvány fogadta, zarándokok énekelték a zsoltárokat, mentek Jeruzsálem felé. Mindenki ünnepelt ekkor. De Jézus, mintha mindent másképpen csinálna. Amikor mindenki sír, akkor azt mondja, ne sírjatok! Most mindenki örül, ő sír. Mert Jézus nem rövidlátó földi szemekkel látott, és meglátta azt, ami 70-ben valóban megtörtént, földig rombolták a templomot. Jézus valami fordított rendre mutat rá: Nem éppen a békésnek tűnő helyzetben kellene nagyon-nagyon könyörögni? És nem akkor volna okunk a hálaadásra, amikor csak kérdések tudják elhagyni a szánkat? A hamis próféták azok, akik mindig az alapján ítélnek, amit éppen látnak és éreznek. Jézus mást látott. Azt, hogy neki népe sorsát előre meg kell élnie. Isten meglátogatta népét, de épp ez a nép nem vette észre őt. Úgy voltak, mint az az ember, aki elvesztette a tollát, mindent feldúl, mindenütt keres, már többször elment a régen elveszett aranygyűrűje mellett, de nem vette észre, mert neki a toll kellett, de rögtön. És Jézust ilyen tehetetlennek talán soha nem látjuk, ott áll az elkésett nép előtt. Mert tehetetlen akar maradni. Nem ismer erőszakot, csak tehetetlenséget. Ez az Isten passiója. Mintha szívéből szakítanának ki az emberek tékozlásukkal, de neki hagynia kell.

Ehhez hasonló szívvel nézhetjük a világ minden gonoszságát. Egyszer a mandátum mégis lejár.

És mégis Jézus, aki tehetetlenül sír, aki a jövő ítéletét látja, közvetlen ezután bemegy, és kiűzi a kufárokat a templomból. Megint az ellenkezőjét teszi annak, amit a logikánk mondana. Nincs értelme, és mégis van értelme. Jézus fájdalmasan szerette a népét, és ez a fájdalom szinte kristállyá párolódott. Nem zsibbadást hozott, nem tehetetlenséget, hanem erőt. Mert első renden Isten világát látta. Azt az országot, amely a leglehetetlenebb helyzetekben is épül.

Adja Isten, hogy az ő valóságát látva mégis reménnyel élnénk mindhalálig hűségesen a világnak azon a csücskén, ahova helyezett.
Ámen